🪷

Próbáltam mély belélegzésekkel szabályozni a fájásokat, azonban ez egy ilyen helyzetben meglehetősen nehéznek bizonyult. A hasam néha bekeményedett, s kicsit ahhoz hasonlított, mint amikor az embernek hasmenése van.

Hyunjin pedig csak vette be az élesebbnél élesebb kanyarokat, vagy hússzal többel hajtva a megengedett sebességnél, de most mindez nem számított. Míg én az ülésen vajúdtam, Hyunjinnak az eszeveszett vezetés közben még arra is maradt ideje, hogy értesítse Dr. Choi Sant, a szülészemet, a szüleimet, és a másik két apajelöltet, Taehyungot és Changbint is. Ha jól emlékszem még Chanékat is felhívta, akik ma együtt voltak, bent a pszichiátrián, hogy tudassa velük; néhány órán belül megszületik a baba.

- Minden rendben, Bok? Nagyon csendben vagy. Mennyire fáj? - kérdezgetett Hyunjin, miközben sajna meg kellett állnunk, ugyanis a jelzőlámpa pirosra váltott, a szőke pedig nem tudott tilosban áthajtani, ugyanis előttünk már többen álltak.

- Kibírható - feleltem, viszonylag higgadtan, habár nem éppen éreztem magam kellemesen. - Hyunjin, én úgy félek...

- Ne félj, menni fog, Angyalom - simította meg a combomat, s felém fordította a tekintetét, ugyanis még mindig állt az autónk a sorban. - Gyorsan lezajlik ez, higgy nekem. Ráadásul az lenne a baj, hogyha nem félnél ettől az egésztől. Ha izgulunk vagy félünk valamitől, az azt jelenti, hogy az adott dolog jelent nekünk valamit, ráadásul mindebből motivációt is nyerhetsz. Minden rendben lesz Felixke, csak gondolj valamire amit nagyon szeretsz. Mondjuk a kislányodra.

𝘝𝘢𝘨𝘺 𝘳á𝘥, 𝘏𝘺𝘶𝘯𝘫𝘪𝘯.

- Igazad van - eresztettem meg egy apró mosolyt. - Köszönöm a biztatást. - hunytam le lágyan a szemeimet, hiszen valóban elképesztően hálás voltam a fiú által nyújtott biztatásért.

Ekkor hirtelen zöldre váltott a lámpa, így ismét megindulhattunk eredeti célunk, a kórház felé, hogy kilenc hónapnyi türelmes várakozást követően végre megszüljek. El sem hittem, hogy ez valóban megtörténik; pár óra múlva hivatalosan is apuka leszek, és láthatom a kisbabámat, márha időben megérkezek a kórházba ebben a nagy forgalomban.

Fogalmam sem volt, hogy hogyan zajlik egy császármetszés, de mertem remélni, hogy csaknem lehet annyira szörnyű, mint mondjuk anno a műtétek tömkelege amin átestem, hogy az autóbalesetem után helyrejöjjek. Minden rendben lesz, ez csak egy rutinműtét.

Vajon kire fog a babácskám jobban hasonlítani; rám, vagy a másik apjára, aki egészen biztos, hogy Hyunjin? Neki kell lennie, én ezt egyszerűen érzem valahol a lelkem legmélyén, mégha nincs rá kézzelfogható bizonyítékom.

- Ssssssz - szisszentem fel, ugyanis ekkor egy erőteljesebb összehúzódást éreztem a hasam két oldalánál. A pocim teljesen megmerevedett egy pillanatra, ami a helyzetet figyelembe véve nem volt meglepő, számomra mégiscsak ijesztően hatott, hiszen sosem éltem még át ehhez hasonlót.

- Tarts ki kicsikém, mindjárt ott vagyunk! - nyugtatgatott Hyunjin, ismét rátaposva a gázra, hátha így hamarabb odaérünk.

Körülbelül egy perc múlva egy örökkévalóságnak tűnő idő elteltével megérkeztünk a kórházhoz, Hyunjin pedig gyorsan keresett egy üres helyet, ahová nyomban le is parkolt. Sietve bedöglesztette a motort, majd kipattant az autóból, a volán mögül, s átfutva az én felemre kinyitotta az anyósülés ajtaját.

- Gyere kicsim, minden rendben lesz! - fogadtam el feléje nyújtott kezét, nagy nehezen kikecmeregve az autó üléséből. Nem akartam kényeskedni, de ezen a ponton még lélegezni is nehezemre esett, mert a görcsök kitartóan gyötörték amúgy is gyenge valómat. - Tudsz járni?

- Aha... - válaszoltam verejtékező homlokkal, miközben Hyunjinba karolva elindultunk be a kórházba. Alapjáraton is kimerült voltam, ugyanis hetek óta alig alszom az engem kínzó szűnni nem akaró hátfájás miatt, így nem csoda, hogy kis híján összecsuklottak a térdeim.

- Lélegezz mélyeket! Nem akarok most okoskodni, mert nem tudhatom milyen érzés ez most neked, de próbáld meg mentálisan leküzdeni a fizikai fájdalmat. Tudom, hogy nehéz, de találnod kell most egyfajta lelki megnyugtatást, ami eltereli a figyelmedet. Gondolj arra, hogyha kibírod, akkor apuka leszel, s tudod; a cél felé nincsenek rövidítő utak - tartott nekem egy kisebb motivációs prédikációt Hyunjin amíg be nem értünk a kórház előterébe, s bár furán hangozgat, de a szőke biztató szavai pozitívan hatottak rám.

Lelkierőm az még finoman fogalmazva is valahol a nulla környékén mozgott, így magamtól ezt biztosan nem lettem volna képes így elrendezni a fejemben, viszont Hyunjin támogató segítségével minden sokkal egyszerűbbnek tűnt.

Odabent a kórház előterébe azonnal két fiatal nővér rohant oda hozzánk mikor meglátták, hogy nagy hassal alig-alig vonszolom magam, miközben szerencsétlen Hyunjint használtam kapaszkodómnak.

- Uram, minden rendben van? - kérdezett rá az egyik odaérkező nővérke.

- Fájásai vannak, kérem segítsenek rajta! - felelt helyettem Hyunjin, én ugyanis teljesen megnémultam a szituáció okozta sokktól. Nem szerettem a kórházakat, pláne nem a balesetem óta, mert azóta csak azzal tudom összefüggésbe hozni ezt a helyet; már akkor is rossz érzésem volt, mikor Innie került be a kórházba.

- Természetesen. Jöjjön kérem - fogták meg a karomat a nővérek, hogy az alfa helyett ezúttal rájuk támaszkodhassak, majd az egyik nő Hyunjin felé fordult. - Uram, maga kérjen várjon a váróterembe, megvizsgáljuk a barátját, és ha ezek már tényleg a magzati összehúzódások, akkor már megyünk is szülni. Ne aggódjon, pár perc és végzünk!

- Minden rendben van, Yongbok! - hajolt oda hozzám Hyunjin, nyomva egy puszit a homlokomra biztatásképp, majd elszakadva tőle a nővérkék segítségével eltántorogtam be az egyik terembe, hogy ott az elmondottakhoz híven megvizsgáljanak.

- Felix, Hyunjin hívott és már rohantam is! - fogadott a teremben az orvosom, Dr. Choi San, így megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy lesz velem legalább egy megbízható ismerős, márha Hyunjinnak kint kellett maradnia. - Izgulsz, Felix?

- Igen, nagyon - ziháltam, a kezemet továbbra is hasamon tartva, miközben a nővérkék felültettek az ottani hosszúkás székre, hogy San megvizsgálhasson. Egyébként ott volt mellette egy orvos is, akit nem ismertem, de megbízhatónak tűnt, s sugárzott belőle, hogy több évnyi tapasztalattal a háta előtt áll most itt.

- Rendben Felix, arra kérlek, hogy vetkőzz le teljesen meztelenre! - kért meg San, miközben leülve a hosszúkás fotel mellé egy kisebb fajta székre, elkezdte magára felhúzni a gumikesztyűit.

Nem.

Nem akartam egy idegen orvos, két idegen nővérke, s San előtt anyaszült meztelenre vetkőzni. Alapból is szégyenlős vagyok; Hyunjin az egyetlen akinek láttatni engedem magam ilyenkor is. Végül azonban mégiscsak megmakacsoltam magam, akármennyire is kellemetlennek éltem meg a kényszerű szituációt, hiszen tudtam; muszáj. Nyilván nem szülhetek ruhában; szóval gyorsan lekapkodtam magamról az összes ruhámat, s igyekeztem kerülni mindannyiukkal a szemkontaktust, hiszen borzasztó kellemetlenül éreztem magam.

- Tudom, hogy kellemetlen, de szét kéne tenned a lábaidat - szólalt meg ekkor újra San, amit hallva valószínűleg valamilyen olyasféle arckifejezést vághattam, ami ismét beszédre késztette a fiatal orvost. - Szeretnéd, ha a többiek elfordulnának addig?

- Az jó lenne... - motyogtam vissza félénken, mire az orvos és a két nővér tisztelettudóan a fal felé fordultak; gondolom nem egyszer fordult már elő ilyen, San előtt pedig annyira azért nem szégyelltem magam, így kissé félénken ugyan, de széttártam előtte a lábaimat.

San nem szólt semmit, úgy tett mintha teljesen hétköznapi helyzet lenne az, hogy én széttett lábakkal ülök előtte. Habár ő egy orvos, szóval gondolom már meg sem lepődik és természetességgel képes kezelni ezeket a szituációkat, így az ő nyugodt viselkedését látva próbáltam én is úgy hozzáállni, hogy ennél mi sem természetesebb. San a kezébe vett valami kis kartonpapírt, vagy mit, amit nemes egyszerűséggel odahelyezett a lábaim közé, ezt pedig én értelemszerűen nem értettem, így csak riadtan pislogtam a dokira, aki magyarázni kezdte, mi történik.

- Ez a kis papír beszíneződik, ha magzatvizet észlel. - közölte, majd néhány másodpercen belül kiemelte azt a lábaim közül, s fürkészni kezdte. -  Hoppá, el is színeződött... Nayeon, Jihyo - szólt oda San a két nővérkének. - Készítsétek elő az ágyat és a kellékeket, megyünk szülni! Hyunsik, a magzatburok igencsak megrepedt, sietnünk kell! - közölte a még mindig becsülettel háttal álló orvossal is.

- Rendben, én a műtőben várlak titeket a többiekkel! San, kösd rá CTG-re és infúzióra a fiút, aztán gyertek!  - adta ki az utasításokat az orvos, Hyunsik, majd sietősen távozott is a szobából, elmondása alapján tehát a műtőbe.

- Mi?! Mi történik San? Úgy félek! - pánikoltam be azonnal, észlelve a hirtelen kialakult felhajtást magam körül. A szívem hevesen dobogott, s teljesen össze voltam zavarodva, a pocakomat ostromolták a fájások, miközben kezdett rajtam eluralkodni a közelgő sírógörcs.

- Nyugodj meg Felix, fél óra múlva apa leszel! Nem fog fájni, ígérem. Gyere, feküdj át erre a gurulós ágyra! - segített ki abból a bizonyos fotelféleségből San, mire én szófogadóan ráfeküdtem a nővérkék által előkészített ágyféleségre. Ezen a ponton már az sem zavart különösebben, hogy pucér vagyok; minél hamarabb túl akartam esni ezen az egészen, hogy már végre magamhoz ölelhessem a kisbabámat, na meg azért is, hogy megszűnjön a fájdalom.

Ahogy feküdtem azon a kerekes ágyon, rákötöttek arra a bizonyos CTG-re, ami arra szolgál, hogy mutassa, mennyire erősek a hasi összehúzódások, illetve a magzati szívhangok.

Ezek után San sietősen bekötötte az infúziót is, miközben a két nővérke rám terített egy hatalmas fehér leplet, ami körülbelül a mellemig ért, így legalább már valami anyag lefedte ruhátlan testemet. Ezzel egyidejűleg pedig már hozták is fiatal nővérek a hajhálót, amit ráadtak a buksimra, hogy a műtőbe ne kerüljön nagyobb hajmennyiség.

- Felix, tízből mennyire fáj? - hajolt oda fölém San, mielőtt még elindulhattunk volna át a műtőbe.

- Hét... - feleltem sírós hangon.

Valóban, az eddigi kibírható fájások mostanra egyre intenzívebbé váltak, ezt pedig San a CTG jelzőn is észrevette.

- Semmi baj, nyugodj meg. Próbáld meg ellazítani magad, és lélegezz! - tanácsolta San, majd kitárta a terem ajtaját. - Nayeon, Jihyo, toljátok be a műtőbe! A babát minél hamarabb ki kell szedni!

- És Hyunjin...? - kérdeztem halkan, miközben éreztem, hogy a két nővérke tolni kezdte a gurulós ágyat velem együtt.

- Szeretnéd megkérni, hogy jöjjön be veled? Ha szeretne természetesen bejöhet velünk ő is a műtőbe - jelentette ki San, miközben egyre csak haladtunk a hosszú folyosón egyenesen a műtő felé.

- Nem fog akarni... - motyogtam szomorúan.

- Kérdezzük meg tőle - felelte San.

Mindennél jobban szerettem volna, hogy Hyunjin mellettem legyen, miközben megszületik a kisbabám, de tisztában voltam azzal, hogy az alfa nem fog akarni bejönni.

Szükségem lett volna egy szeretett személy lelki támogatására, hiszen Hyunjin nélkül elképesztően féltem. Ha pedig Hyunjiné a baba, akkor egy életre szóló élményt nyerne azzal, hogy jelen lehet a saját gyermeke születésénél, viszont ha nem az övé, akkor egy jó időre nyomorultul fogja magát érezni, amiért örömmel várta egy olyan baba születését, ami nem is az övé. Bár tudtam, hogy Hyunjin a második szempontot fogja képviselni, és nem fog akarni bejönni velem, viszont én mégis abban reménykedtem, hogy ott lesz közben velem, s fogja a kezem...

Mikor befordultunk a folyosó végén, fekvő pozíciómból megláttam, hogy mostanra már nem csak Hyunjin áll és várakozik ott, hanem anya, apám, az öcsém, Jeno, Changbin, Taehyung és Jungkook is, akik időközben ideértek. Sajnálatos módon Innie és Chan nem lehettek most itt velem, de reméltem, hogy hamarosan őket is láthatom.

A szívem nyomban összeszorult a meghatottságtól, ugyanis öröm volt látni, hogy azok az emberek akik a legjobban számítanak most itt vannak, s izgatottan várják, hogy megszülessen a kisbabám. A görcseim ellenére megeresztettem feléjük egy fájdalmas mosolyt, a nővérkék pedig pár szó erejéig megállították a családom, s barátaim mellett a gurulós ágyat.

- Jézusom kisfiam, annyira izgulok! El sem hiszem, mindjárt nagymama leszek! - kezdett el pityeregni anya, annak gondolatára, hogy alig egy óra múlva már a nagyszülők sorát gyarapíthatja.

- Kitartást fiam, menni fog! Nem vagy te puhány omega, megcsinálod! - biztatott apám, a maga módján.

Jeno, Taehyung, Jungkook és Changbin még gyorsan átöleltek elköszönésképp, utánuk pedig odalépett a gurulós ágy mellé Hyunjin, s szeretetteljesen megsimította az arcocskámat.

- Gyere be velem, Hyunjin...! Legyél mellettem, kérlek! - csuklott el a hangom, miközben mindenki előtt szánalmasan könnyezni kezdtem. - Félek egyedül!

- Tudod, hogy nem tehetem. - rázta meg azonnal a kobakját a szőke. Ah, miért is reméltem, hogy majd meggondolja magát, és mégis bejön velem? - Mi van ha mégsem az én gyerekem?

- És mi van ha mégis a te gyereked? - vágtam rá kétségbeesett hangon. A görcsöktől ez sokkalta jobban fájt; Hyunjin nem hagyhat cserben. Egyedül ezt nem fogom tudni végigcsinálna. - Ne a baba miatt gyere be akkor, hanem miattam...!

- Yongbok, nem megy, sajnálom! Elviselhetetlen lenne számomra az, ha nem az enyém a kicsi! - jelentette ki Hyunjin, ezúttal egy fokkal határozottabb hangon, amivel szabályosan belém fojtotta a szót, így a továbbiakban már nem próbáltam őt meggyőzni, hanem a szó szoros értelmében beletörődtem a sorsomba. Ha nem akar bejönni, nem kényszeríthetem, el kell fogadnom a fiú döntését, mégha elképesztően fájt is, s rettegtem attól, hogy egyedül kell végigcsinálnom ezt az egészet.

- Semmi baj, megértem - mosolyodtam rá Hyunjinra a könnyeimen keresztül. Úgy éreztem magam, mintha beledobtak volna a mély vízbe, miközben nem tudok úszni. De azt semmiképpen sem akartam, hogy Hyunjin lássa rajtam a fájdalmamat, így inkább annyiban hagytam az egészet. - Akkor majd találkozunk ha... megszületik.

- Sajnálom, de nem tudunk tovább várni, elég erősek az összehúzódásai - szólt közbe San, majd a nővérekre pillantott. - Tolhatjátok, gyerünk!

____

Megjegyzésként elmondanám, hogy nem biztos, hogy mindez így zajlik a kórházban a való életben... próbáltam utánanézni és remélem, hogy hiteles lett, és hogy tetszett mindenkinek🥺❤️ hamarosan jön a következő rész❤️