🪷

Körülbelül két percen belül hallottuk az utcáról a hangos szirénákat, amit hallva Hyunjin azonnal kipillantott az ablakon, s megkönnyebbülten adta tudtunkra, hogy ez bizony a felmentősereg. Az a bizonyos két perc, amíg a mentőkre vártunk, két évnek tűnt; én csak Innie mellett ülve a padlón zokogtam, Chan folyamatosan, szívszaggató módon könyörgött Innienek, hogy ne hagyja őt el, jöjjön vissza hozzá, Hyunjin pedig ezidő alatt próbált mindkettőnket megnyugtatni, miközben konstans módon ellenőrizték Channel, hogy az ájult Innienek van-e pulzusa, illetve, hogy mennyire vérzik.

Hallottuk, hogy a mentősök rohannak felfelé a bejárat lépcsőin, így Hyunjin kisietett a fürdőszobából, hogy mihamarabb ajtót nyisson a mentősöknek.

- Jó napot, magával beszéltünk telefonon? - hallottam kintről, tompán az egyik ember kérdését.

- Igen, Hwang Hyunjin vagyok. Kérem siessenek, mert várandós - sürgette őket Hyunjin, mire pár másodpercen belül halottam, hogy valakik átnyargalnak a fürdőszoba leszerelt ajtaján, egyenesen be a helyiségbe, ahol én, Chan, illetve a félholt Innie tartózkodtunk.

- Te jó ég! - borzadt el az elsőként beérkező, borostás mentős, mikor megpillantotta Chan karjai közt az ájult, elfehéredett, vérző Inniet. - Hyeon, Bonhwa, azonnal a hordágyat! - szólt hátra a társainak a fazon, majd lehajolva Inniehez a nyakára nyomta az ujjait. - Van pulzusa, de elég lassú, és eléggé vérzik is. Egyáltalán nincs tudatánál, azonnal kórházba kell vinni!

- Elmehetek vele? A barátja vagyok! - szipogta Chan, hagyva, hogy a két hordággyal a fürdőszobába beérkező mentős, név szerint Hyeon és Bonhwa óvatosan ráhelyezzék Innie mozdulatlan testét a hordágyra.

- Persze, uram - biccentett a legelsőként megérkezett mentős. - És magácska? Jól van? - guggolt le ekkor hozzám, engem viszont annyira letaglóztak ezek az adrenalindús események, hogy még mindig nem tértem magamhoz, így képtelen voltam válaszolni. - Jöjjön maga is velünk, Hwang úr, le tudná őt segíteni kérem a mentőautóhoz? - intézte kérdését a történteket mustráló Hyunjin felé.

- Természetesen - biccentett egyet a szőke, majd félreállt az útból, hogy amaz két másik férfi könnyűszerrel ki tudjanak jutni a hordágyon fekvő Innievel, s Channel, aki egy pillanatra sem volt hajlandó ismét elhagyni kedvesét.

- Kicsim, fel tudsz kelni? - guggolt le elém ezúttal Hyunjin, aggódó tekintetét végigfuttatva rajtam, mire én minden erőmet összeszedve haloványan megráztam a fejemet. - Akkor gyere - nyúlt be az alfa a térdhajlataim alá, könnyűszerrel a karjai közé véve engem, még a pocim ellenére is. - Mehetünk - szólt oda a minket megváró főmentősnek.

Fel sem fogtam mi történik, csak azt tudtam, hogy éppen menetelünk a fény felé az alagút végén. Mikor kiértünk a lakóházból Hyunjinnal és a főmentőssel, amaz kettő mentős, Hyeon és Bonhwa éppen akkor rakták be a lakóház előtt megállt mentőautó hátuljába Inniet.

A házban Innie és Chan néhány szomszédja, a kíváncsiabbak közül valóak is kidugták otthonaikból az orrukat a szirénaszóra, feszült érdeklődéssel figyelve a történteket. Chan mit sem törődve a kíváncsi szemekkel szállt be Innie után a jármű hátuljába, majd mi is így tettünk Hyunjinnal és a főmentőssel.

A jármű ajtaja becsukódott mögöttünk, majd hangosan szirénázva elindult a legközelebbi seouli kórház felé véve az irányt.

- Légmaszkot tegyetek rá, és tekerjétek be a vágásait, mert sok vért veszít! - adta ki az utasítást a főmentős mukli, mire amaz kettő azonnal rátette az említett oxigénmaszkot Innie szájára, s elkezdték bekötözni fáslival a vágásait, miközben Chan minduntalan ott pityergett szerelme teste mellett. - Minbyung, hozz nyugtatót és vizet! - szólt oda egy negyedik tagnak, aki szintén a mentőautóban tartózkodott.

- Vegye be ezt, nyugtató, minden rendben lesz - adta át a mellettem a szélső ülésen ülő Hyunjinnak a gyógyszert, és egy bontatlan palack vizet.

Hyunjin segített bevenni a tablettát, s bár testemben, illetve végtagjaimban kezdtem újra érezni, hogy itt vagyok és élek, agyam mégis teljesen össze volt zavarodva. A mentőautó hangosan szirénázva száguldott egyenesen a kórház felé, Chan Innie kezét szorongatva sírt és imádkozott azért, hogy mint az omega, mint pedig a kisbabák életben, s épségben maradjanak, miközben Innie állapota egyáltalán nem volt stabil. A mentősök folyamatosan szaknyelven hadartak, én pedig elkeseredetten bújtam oda Hyunjinhoz, mert mellette legalább biztonságban éreztem magam.

- Shhh, semmi baj angyalom - suttogta nekem Hyunjin, nyomva egy puszit a homlokomra, kezét pedig belefűzte az enyémbe, összekulcsolva az ujjainkat. - Itt vagyok veled, nem kell félned semmitől, Innie rendben lesz és te is. Segítenek rajta a kórházban, nem kell miatta aggódnod, angyalkám. Gondolj a picikére a pocakodban - simította meg a hasacskámat a szőke, folyamatosan nyugtatgatva engem. - És gondolj arra, hogy nagyon szere... kedvellek téged Yongbokkie.

Én is szeretlek téged Hwang Hyunjin, mindennél jobban.

Ezek után már minden olyan gyorsan történt, hogy szinte nem is emlékszem semmire, legalábbis nagyon kevés dologra. Miután a mentőautó megérkezett a kórházhoz, Inniet már vitték is a műtőbe, engem pedig a szolgálati orvoshoz irányítottak vizsgálatra, így Channek és Hyunjinnak a váróteremben kellett várakoznia. Csupán annyira emlékszem, hogy miután a mentőben kapott nyugtató elkezdett hatni, már sokkal jobban éreztem magam mint testileg, mint pedig lelkileg, s az is megnyugtatott, amikor a szolgálatban lévő orvos egy vizsgálat után megállapította, miszerint a babámmal minden a legnagyobb rendben van.

Mikor végeztünk a vizsgálatokkal, én is ki lettem küldve Hyunjinékhoz a váróterembe, hogy velük együtt várjam meg a friss híreket Innieről, akinek mindenképpen ki kellett mosni a gyomrát a gyógyszertúladagolás után.

- Jól vagy, Yongbok? - döntötte neki a homlokát az enyémnek Hyunjin, mikor kikerültem hozzájuk a váróterembe.

- Igen. Már jobban. - feleltem halkan, belefúrva a fejemet Hyunjin mellkasába.

Chan eközben fel és alá járkált előttünk a folyosón; már nem sírt, hanem szimplán csak aggódott Inniért. Tisztában volt azzal, hogy ha hármuk közül bármelyikük is meghal, mindhármukat elveszíti. Ha Innie nem élné túl, akkor vele együtt a kisbabáknak is vége lenne, viszont hogyha esetleg a babák elmennének ezek hatására, akkor csak idő kérdése, hogy Innie találjon egy kiskaput a végleges öngyilkosságra. Még egy ilyen traumát nem élne túl a fiúcska.

- Csak éljék túl mindannyian! - fohászkodott Chan, s meghatottan felénk fordult. - Jin, Felix, annyira köszönöm nektek, hogy segítettetek! Csak remélem, hogy még időben érkeztünk...!

- Ugyan Chan, az ilyesmit nem kell megköszönnöd - ingatta a fejét Hyunjin, a hátacskámat simogatva. - Biztosan időben érkeztünk, nem lesz semmi baj. Maradjunk pozitívak.

Elképesztően büszke voltam Hyunjinra; még egy indok arra, amiért teljesen beleszerettem.

Az én szememben Hwang Hyunjin egy igazi hős, az egyik legjobb ember akit valaha ismertem, mert nem sokan képesek olyan határozottan és megfontoltan cselekedni egy ilyen helyzetben, mint ő. Minden tőle telhetőt megtett Inniért, Chanért és értem is. Bajban mutatkozik meg ki a jó ember, s Hwang Hyunjin kétségtelenül az.

Nem sokkal később jött felénk az orvos, Chan pedig valóssággal megrohamozta őt, letámadva szerencsétlent a tengernyi kérdésével.

- Nyugalom, nyugalom - mosolyodott el az orvos haloványan, amiből sejtettem, hogy akkora baj csaknem lehet. - Először is had mutatkozzam be; Dr. Lee Minsoo vagyok - fogott kezet elsőként Channel.

- Bang Chan.

- Lee Felix. - fogtam vele kezet én is.

- Hwang Hyunjin - nyújtotta a kezét Hyunjin is a férfi felé.

- Rendben, nos, Jeongin állapotát sikerült stabilizálnunk. Kimostuk a gyomrát, a vágásokat pedig lefertőtlenítettük és bekötöztük, viszont mivel mély vágásokról van szó, hegesedés várható, de most szerencsére fizikailag jól van. A másik jó hír pedig, hogy alaposan megvizsgáltuk; mindkét kisbaba megmaradt és teljesen egészségesek, viszont tanácsolom, hogy vigyék el Jeongint egy pszichológushoz, mielőtt még nagyobb baj kerekedik. - magyarázta Dr. Lee, mire mi Hyunjinnal megkönnyebbülten sóhajtottunk fel, Chan pedig elsírta magát. - Mr. Bang, jól van? - nézett rá aggódva a doki.

- Persze, ezek csak örömkönnyek - mosolyodott el Chan a könnyein keresztül. - Nemrég még azt hittem, hogy elveszítem őket, most viszont olyannyira megkönnyebbültem, mintha egy tonna súlyt vettek volna le a vállamról. Elnézést, csak nagyon megijedtem, hogy sosem láthatom többé a barátomat.

- Ne kérjen ezért bocsánatot Mr. Bang, ez teljesen természetes, hogy megkönnyebbült. - mosolyodott el Dr. Lee. - Szeretnének bemenni Jeonginhoz? Már magához tért, csak még nagyon gyenge, és mit ne mondjak... eléggé maga alatt van szegény, lehet jót tenne neki ha beszélgetne valaki olyanokkal akik közel állnak hozzá.

- Perszehogy! - feleltük szinkronban.

- Akkor kérem kövessenek - mondta a doki, azzal meg is indult a folyosón, mi pedig izgatottan követtük őt, hiszen nemsokára ismét találkozhattunk Innievel.

Olyan érzés fogott el, mintha egy hosszú, évekig tartó utazásról tért volna vissza; kiruccanást tett a halál hazában, de szerencsére időben érkeztünk, s visszarántottuk őt még a küszöbről, ezért pedig nem lehetek elég hálás az égnek. El sem tudtam volna képzelni azt, hogy elveszítsem legjobb barátomat.

- Ez az, a 143-mas szoba - mutatott a vele szemben lévő ajtóra Lee doktor. - Akkor én most megyek, ha bármi baj van, bátran értesítsenek. Viszlát!

Azzal Lee doktor már sarkon is fordult, és a következő pillanatban be is fordult a folyosó végén, eltűnve a szemünk elől, s már csak a nővérek lépéseit hallottuk, amint azok a folyosón futkároztak.

- Akkor gyerünk be, mire várunk? - tárta szét a karjait Hyunjin, hiszen valahogy egyikünk sem mert elsőként bemenni a kórterembe, mert mindannyian féltünk, hogy Inniet ezek után ismét milyen állapotban találjuk.

- Menjünk - fújta ki a levegőjét Chan, majd némi hezitálás után ráfogva a kilincsre lenyomta azt, kitárva ezzel a 143-mas számú kórházi szoba ajtaját.

A kórterem kicsi volt, de otthonos. A falak zöldek voltak, s ez a szín ugyebár a nyugalomról ismert. A szobában volt egy hosszúsán asztal, rányomva egészen a falra, azon kívül viszont csak egyetlen, tipikus kinézetűnek nevezhető kórházi ágy, illetve az a bizonyos állványszerűség mellette, amelyre az infúziószacskó volt hozzáerősítve. Mikor merészkedtem az ágyon fekvő omegára vezetni a tekintetemet, a gyomrom valósággal golflabda méretűre zsugorodott össze. Egy kicsit emlékeztetett ez a helyzet arra, amikor anno még én kerültem kórházba az autóbalesetem után...

Innie az ágyban volt félig fekvő, félig ülő pozitúrában, tulajdon ruhái pedig le lettek cserélve a fehér kórházi viseletre. Felvagdosott alkarjai gondosan be voltak kötözve fáslival, ez viszont nem nyugtatott meg, ugyanis mikor rápillantottam az omega arcára, tisztán látszott rajta, hogy sír. Amikor pedig észrevett minket, akkor tenyereit azonnal az arca elé kapta, mintha szégyellné magát, vagy legalábbis félne a reakcióinktól. Szívbemarkoló volt ezt látni, de meg tudom őt érteni, hiszen hogy nézzen a szemünkbe azok után, hogy végezni akart önmagával és a kisbabáival is?

- Innie, édesem! - tört ki Chanból a kontrollálatlan zokogás, aki azonnal odasietett a kórházi ágyhoz, s mit sem törődve mással ölelte szorosan magához a szerelmét. - Annyira sajnálom!!! Minden az én hibám! Nagyon szeretlek, Innie, bocsáss meg nekem mindenért! - hadarta az alfa a könnyeit nyelve.

Abban az egy ölelésben minden benne volt, hiszen Chan csak most realizálta igazán, hogy milyen az az érzés, amikor az akit szeretsz, előtted múlik el. Egy órával ezelőtt még az sem volt biztos, hogy Innie és a babák egyáltalán megmaradnak, viszont úgy tűnt Chan imái mégis meghallgatásra találtak. "Csak akkor jössz rá, hogy mennyit ért neked valami, miután elveszíted." - így szól e közhelyesnek tűnő közmondás, ami nagyon is igaz. Chan is csak azután kapott a fejéhez, hogy mennyit is jelent neki Innie és a születendő gyermekeik, mikor egy hajszál híján elvesztette őket. Most, hogy ezt átélhettem, volt időm elgondolkozni magamon, s rá kellett jönnöm, hogy ebből kell most példát merítenem, azaz meg kell becsülnöm azt ami a kezemben van. Egészséges vagyok, van egy szerető családom; egy csupaszív, odaadó öcsém, aki olyan mintha a barátom lenne, van egy tündéri édesanyám, aki bármikor meghallgat, és ugyebár apa... Eddig mondhatni gyűlöltem őt a viselkedéséért, de most minden átértékelődött bennem, s rájöttem, hogy apa igenis szeret engem a maga módján, és hiányozna ha nem lenne jelen az életemben. Járhattam iskolába, van munkám, van fedél a fejem felett, amibe lehet bele sem gondolunk átlag emberként, hogy mekkora ajándék. Csodálatos barátaim vannak, akikre akármikor számíthatok, hamarosan megszületik a kisbabám, tehát apuka leszek, s Hyunjin... Nem tudom egyenlőre mit hoz a jövő kettőnkre vonatkozóan, de értékelem, hogy van nekem. Értékelem magamban azt, hogy tudok szeretni.

___

Sziasztok újra!

Elnézést kérek, hogy az előző rész publikálása után szőrén-szálán eltűntem, pont a legőrjítőbb résznél😨 Csak felmérőt írtam, így egy jó időre az lekötötte minden figyelmemet, s csak most értem haza...

Remélem senki nem orrol rám, és hogy mindenki megnyugodott az előző rész érzelmi hullámvasútjai után😶❤️❤️