🪷

- Milyen nagylelkű. Ez valami Hyunjin-fajta csábítási módszer? - nevettem el magam kissé flörtölősre véve a figurát, miközben a fiatal férfi nyomott még egy puszit a hajamba, majd belém karolt, s elindultunk az orvosi rendelőtől a mindössze pár méternyire lévő kávés büféig, így Hyunjinnal az autót otthagytuk.

- Nem, én nem így flörtölök, Yongbok. Hanem csak rád mosolygok, és a bugyi menten leesik rólad.

- Hah, milyen találó - horkantottam egyet.

Hyunjin vett nekem és magának is egy karamellás kávét, amit a büfétől kicsit odébb állva fogyasztottuk el a kapott papírpoharainkból, miközben átlagos dolgokról beszélgettünk, nekem ez mégis rengeteget jelentett. Ha Hyunjin éppen nem produkálja magát, hanem csak olyan amilyen valójában, akkor egy roppant szerethető és intelligens személy, s ez az egyik oka annak, amiért reménytelenül beleszerettem. Sokan nagyképűnek tartják Hwang Hyunjint, s lehet egy bizonyos szinten az is, ezt nem tudom, és nem is akarom megcáfolni. De én tudom, hogy a fiú igazándiból érzelmes és jószívű. Tény, hogy vannak jellembeli hibái ahogyan mindenkinek, de én olyannak szeretem őt amilyen. Amióta szakítottunk, érzelmileg képtelen voltam más felé közeledni, hiszen mindenkivel akivel azóta dolgom volt, csak Hyunjint kerestem. Függök a férfitól, és csak rá van szükségem. Hyunjinra van szükségem, ahhoz, hogy az életem teljessé váljon a kisbabácskám mellett.

Éppen egy igen komoly témát forszíroztunk az utca kellős közepén, mikoris valami nem éppen mindennapi esemény szakított minket félbe.

- Mi? Komolyan? Ezt nem hiszem el! - ciccegtem felháborodottan, miközben Hyunjin épp a szemét apjáról mesélt nekem, továbbra is a járdán toporogva.

- Pedig de. Megint megcsalja anyámat. Ebben pedig az a legszomorúbb, hogy ez a srác is egyidős velünk, csak huszonkét éves. - húzta el a száját szomorúan Hyunjin. - Undorító ez az egész.

- Miért nem tálalsz ki anyádnak akkor? - tártam szét a karomat, ugyanis ennek oka tényleg nem fért a fejembe. Hwang Joongot egyszer és mindenkorra le kell állítani! Senki ne próbálja meg nekem bemagyarázni, hogy az egy normális dolog, hogy egy ötven éves férfi a fiával egyidős, vagy nála fiatalabb fiúkra pályázik. Szerintem ez beteges, és csodálom, hogy Hyunjin még mindig képes elviselni ezt a terhet a vállán, hogy tud az apja sorozatos félrelépéseiről.

- Nem merem Yongbok, egyszerűen csak félek ezzel odaállni eléje, mert gyáva vagyok. Ráadásul nincsen semmilyen bizonyítékom sem.

- De én itt vagyok - nyúltam Hyunjin karja után, aki meglepetten döntötte oldalra a fejét. - Ha úgy érzed, hogy el akarsz mindent mondani anyukádnak, akkor én alá tudom támasztani miket csinált apád.

- Aranyos vagy, de nem hiszem, hogy képes lennék anyám elé állni. Tudod, az évek alatt már hozzászoktam ahhoz, hogy apám fűvel-fával megcsalja anyát.

- Sajnálom Hyunjin, hogy én is köztük voltam - hajtottam le a fejemet, szégyenemben lesütve a szemeimet.

- Hé - nyúlt az állam alá Hyunjin, felemelve a fejem, ezzel elérve, hogy a szemébe nézzek. - Nem a te hibád, oké? - döntötte neki a homlokát az enyémnek.

Biccentettem egy halványat, annak ellenére, hogy én mégis hibásnak éreztem magam. Ha rögtön hazamentem volna, s nem maradtam volna ott borocskázni a Hwang családapával, akkor mindezt elkerülhettük volna. S még Hyunjinnak is feleslegesen fájdalmat okoztam ezzel a húzásommal, de eltökéltem, hogy valamilyen úton módon jóvá teszem.

A téma eközben átterelődött az én apámra is, aki mostanság mondhatni teljesen megváltozott, viszont nem maradt sem időnk, sem esélyünk arra, hogy méginkább elmélyedjünk ebben a beszélgetésben, ugyanis váratlanul egy ismerős arc toppant elénk, nem kicsit feldűlt állapotban. 

Jobb oldalunkon Bang Chan állt, kezei ökölbe voltak szorulva, így alkarján kidagadtak az erek, összeszorított ajkai remegtek az idegességtől, tekintetében pedig töménytelen mennyiségű zavart, csalódottságot és némi haragot véltem felfedezni. Egyszerű fekete melegítőnadrágot és egy szürke pólót viselt, ami arra engedett következtetni, hogy nem sétálni indult el, hiszen akkor valami kevésbé otthoni viseletet részesített volna előnyben. Mindenellett fogalmam sem volt, hogy az alfa, hogy került ide, egyáltalán hol van Innie?! Nem tudom, mindenesetre nagyon rossz előérzetem támadt Chan láttán.

- Ember, jól vagy? Mit keresel itt? - fordult a világosvörös hajú alfa felé Hyunjin, mire Chan mélyen beszívta a levegőt az orrlyukain, s úgy tűnt nagyon sok mindent szeretne mondani, azonban a szavak valahogy mégsem jönnek a szájára.

- Te tudtál róla, ugye?! - mutatott rám vádlón az egyik pillanatról a másikra, mire tőlem csak értetlen pillantásokat kapott válaszul. Ha ez most az amire gondolok...

- Mi? Miről tudtam? - kérdeztem vissza ijedten, hogy meggyőződjek a feltételezésem igazáról.

- Akkor másképp kérdezem; tudtál arról, hogy Innie terhes, vagy sem?! - emelte fel a hangját a mindig nyugodt és megfontolt Chan, mire én megszeppenve húztam össze magamat, tappancsaimat pedig ösztönösen kaptam rá a pocakomra, ami amolyan védekezési mechanizmus nálam.

A gyomrom egy szempillantás alatt liftezni kezdett, a szívem pedig vagy ötször olyan gyorsan kezdett dobogni, mint normál állapotban. Ezek szerint Innie vallott Channek, vagy éppenséggel magától jött rá, mindenesetre elképesztően elkezdtem aggódni legjobb barátomért, hiszen eddig még halvány sejtésem sem volt afelől, hogy pontosan mi történt.

- Hé, szépen beszélj vele! - pirított rá a villogó szemű alfára Hyunjin, azonnal odaállva mellém.

- Jó, bocs, csak kibaszottul ideges vagyok - fújtatott tovább Chan, továbbra is ökölbe szorítva tartva a kezeit. - Akkor nyugodtan kérdezem meg: Felix, te tudtál arról, hogy Innie terhes?

Ezen a ponton már nem hazudhattam tovább, mert azzal mindenkinek ártottam volna, ráadásul Chan már valószínűleg úgyis tud mindent a történtekről. Egyébként szerintem már eddig is túlságosan sokáig falaztam Innienek, miközben evidens, hogy az omega nem beszámítható, azaz orvosi segítségre van szüksége. Jaj istenem, mi lesz velük ezek után? Én nagyon szeretnék nekik segíteni, de itt már sajnos megáll a tudomány.

- Igen, tudtam róla - feleltem halkan. - Nekem mindent elmondott.

- Uramisten... Chan, nem azt mondtad, hogy védekeztek? - szisszent fel Hyunjin a másik alfa felé fordítva tekintetét.

- Hah! Én is azt hittem, hogy védekezünk - ironizált Chan, kijelentéséből pedig az is világossá vált számomra, hogy azt is megtudta, miszerint Innie nem véletlenül esett teherbe, hanem nagyon is szándékos volt. - Csak az én drágalátos barátom átcseszte a fejemet, miközben én vakon megbíztam benne!

- Ezt most nem igazán értem - pislogott Hyunjin, aki mivel csak most szerzett tudomást a történtekről, a nyakába zúduló információk miatt nem tudta összeadni a kettőt meg kettőt.

- Jaj baszki Jin, komolyan nem érted?! Nem vette be a kibaszott fogamzásgátlót, hogy teherbeessen! Elment a józan esze, nem normális egyszerűen! Beteg! - ajnározott tovább Chan, szavaiból pedig érződött, hogy mennyire haragszik most Inniere. - Most vallotta be sírva, de azt hiszi, hogyha bőg, akkor egy csapásra mindent megbocsátok neki. Hát nem!

- De te magad mondtad neki anno, hogyha mégis besikerülne a baba, akkor megtartanátok... - próbáltam még Innie lehetetlen viselkedése ellenére is kiállni a lelki beteg omega mellett, azonban úgy tűnt, hogy Chan sértettsége nagyobb annál, minthogy meghallgassa Innie álláspontját is.

- Na álljunk csak meg itt egy szóra! - emelte fel a mutatóujját Chan, belém fojtva a szót. - Becsapott engem, hiszen eljátszotta a bizalmamat! Én elhittem neki azt, hogy becsülettel szedi a tablettákat, ő viszont az első adandó alkalommal felcsináltatta magát! Időt akartam nyerni azzal, amikor megígértem neki, hogy majd vállalunk gyereket, de én még kibaszottul nem voltam erre felkészülve! Nélkülem döntött egy ilyen meghatározó dologban, miközben én még el akartam tölteni egy kis időt kettesben Innievel mielőtt gyereket vállalunk. Nagyon fiatalok vagyunk még mindketten ehhez. Mindig is tudtam, hogy Innie lelkileg instabil, de azt sosem hittem volna, hogy ennyire őrült és beteges!

- Chan, kérlek próbálj meg lehiggadni - érintette meg a férfi vállát Hyunjin. - Szereted Inniet, nem? Akkor próbáld meg megérteni őt is. Én elhiszem és teljesen megértem, hogy dühös vagy, ez jogos és természetes a részedről. De képzeld bele magad az ő helyzetébe; abortuszra kényszerítették, így mindössze tizennyolc évesen meg kellett válnia egy olyan kisbabától amit meg akart szülni. Gondolj bele, hogy mennyire gyűlölheti magát emiatt, ráadásul te vagy neki az egyetlen biztos támasza az életében, de ha kihátrálsz, akkor ismét egyedül marad terhesen. Lehet szörnyű dolgot tett irányodba, de szerintem azért mert tényleg beteg. Olyan értelemben, hogy szerintem érdemes lenne őt elvinned egy pszichológushoz, mert ennek rossz vége lesz. Mindenki megérdemel egy második esélyt, nemde? Főleg azok érdemlik meg, akiket annyira szeretünk, hogy megéri nekik megbocsátani. - meglepett, hogy Hyunjin kívülállóként mennyire jól látja a helyzetet.

Nem szeretnék állást foglalni egyikük oldalán sem, hiszen valahol mindkettejüket megértem, viszont az tény, hogy ehhez mi már kevesek vagyunk. Innien már csak egy orvos segíthet, a gond csak az, hogy szerintem az omega nem fog akarni orvoshoz menni, hiába ígérte meg nekem még egy hónapja Ulsanban.

- Perszehogy szeretem őt - vágta rá határozott hangon Chan. - Tudjátok, hogy nekem ő a mindenem. Srácok, én nagyon csúnyán beszéltem Innievel...

- Jézusom, mit mondtál neki? - kaptam tenyeremet a szám elé. - Ugye nem ütötted meg...? - kérdeztem rá félve, ugyanis mikor Chan ideért, akkor elképesztően feldúlt volt, ezért merült fel bennem az a képtelenségnek tűnő teória, hogy az alfa esetleg kezet emelt Inniere.

- Dehogyis, normális vagy?! - csattant fel Chan, ököllel rávágva egyet a combjára. - Sosem ütnék meg egy omegát, ráadásul nem olyat aki terhes! Jó, annyi volt, hogy egy kicsit megráztam a vállainál fogva, de azt is csupán csak azért, hogy térjen már végre észhez, mert olyanokat beszélt, hogy meg akar halni! Már bánom, mert nagyon csúnyán beszéltem vele; azt mondtam neki, hogy mire hazajövök, addigra takarodjon el az életemből, mert látni sem bírom! Mondtam még neki olyat is, hogy gusztustalan és hogy hányingerem van tőle...

- És ezeket komolyan is gondoltad? - hüledezett Hyunjin, erőltetetten elnevetve magát az aggasztó helyzet adta nyomás miatt. - Te tényleg szakítani akarsz vele?

- Nem! - rázta meg a fejét Chan. - Igaz, kibaszottul haragszok rá azért amit velem tett, hogy becsapott, kihasznált, és eljátszotta a bizalmamat, de sosem akartam őt elküldeni, csak annyira dühös lettem, hogy oda sem figyeltem arra, hogy miket vágok hozzá. Sosem hagynám őt magára, és lehet tényleg így kellett történnie, hogy most jöjjenek a babák.

- Babák? - kapott a szívéhez Hyunjin, csészealj méretűre tágult íriszekkel. - Baszki, egyszerre két baba, az kemény.

- Igen, tudod, hogy van több iker is a családomban, szóval ez azért benne volt a pakliban... - válaszolta Chan, immáron egy fokkal nyugodtabban.

- Várjatok, egy pillanat - szakítottam közbe a két csevegő alfát, hiszen majdnem megfeledkeztünk a legfontosabb dologról. - Most akkor hol van Innie? - tettem csípőre a kezeimet.

- Fogalmam sincs, miután összevesztünk, otthagytam őt zokogva, és elrohantam otthonról. Megpróbálom felhívni - vette elő a zsebéből az okostelefonját Chan, majd a füléhez emelte a készüléket, ami kicsengett. Innie nem vette fel. - Baszki! Miért nem veszi fel?! Kurvára aggódom!

- Próbáld meg még egyszer - tanácsolta az egyre kétségbeesett férfinek Hyunjin, amaz pedig ismét megpróbálta hívás formájában elérni a barátját, aki várhatóan most sem vette azt fel.

Borzalmas érzésem támadt, ráadásul olyan volt mintha a torkomat valami szúrós drótkerítéssel tekerték volna körbe egyik pillanatról a másikra. "Haragudni fog rám nagyon. Ha elhagy, én akkor inkább megölöm magam..." - jártak az agyamban folyamatosan Innie szavai az ulsani kirándulásunkkor, az ottani udvar hintaszékén ülve. Te jó ég; Chan nagyon haragszik most Inniere, azt mondta neki, hogy takarodjon el az életéből, ergo elhagyta, tehát akkor most Innie...

- Azonnal oda kell mennünk! - rivalltam rá váratlanul a két alfára, akik értetlenül kapták felém a fejüket a hirtelen kirohanásom miatt.

- Mégis hová? - ráncolta a homlokát a szőke hajú.

- A lakásotokba, Chan! Most! Szerintem Innie öngyilkos akar lenni! - hadartam kétségbeesetten, majd meg sem várva a két férfi reakcióját kaptam meg őket a karjuknál fogva, s úgy kezdtem őket visszafelé húzni Hyunjin autójához.

- Ezt meg honnan veszed?! - remegett meg Chan hangja, miközben odaértünk az autó mellé, s sietősen beszálltunk a járműbe; Hyunjin a volán mögé, én az anyósülésre, Chan pedig hátra.

- Egyszerűen érzem, hogy valami hülyeséget fog csinálni! Egyáltalán nem beszámítható, hajlamos az ilyesmire, gondolj arra, hogy egyszer már megpróbált véget vetni az életének! - magyaráztam irreálisan magas hangon ijedtemben, miközben Hyunjin sokkal többel kezdett hajtani a megengedett sebességnél, viszont most ezt egyáltalán nem tettem neki szóvá. Annyira rettegtem, hogy Innie valóban képes, és árt magának úgy, hogy közben két babácska fejlődik a pocakjában.

Egyszer már megtette, akkor szerencsére sikerült őt megmenteni, de a mostani helyzet sokkalta aggasztóbb.

- Hyunjin, menj már gyorsabban! Kurvára félek, nem akarom elveszíteni őt! - kiabált a szőkével Chan, aki ekkorra már olyan gyorsan hajtott, hogy több autós is ránk dudált, mi viszont jelenleg nem engedhettük meg magunknak, hogy akár egy kilométer per órát is lassítsunk. Hyunjin még szemrebbenés nélkül áthajtott a piroson is, de most Innie és a kisbabák élete egyértelműen veszélyben volt, nekünk pedig muszáj volt megmenteni az omegát önmagától.

- Inkább meghalok én, csak nekik ne essen bajuk! Innie nem ezt érdemelte volna tőlem, meg sem hallgattam őt... - sírta el magát idegességében Chan, ami nekem is megforgatta a kést a szívemben.

Annyira megérintett ez most engem, hogy akaratlanul is kicsordult egy-egy könnycsepp az íriszeimből, amit Hyunjin észre is vett, s egyik kezével odanyúlt a remegő kezemhez, s bátorítóan megszorította azt. Persze közben még egy kézzel is képes volt úgy vezetni mint egy őrült, a kilencven fokos kanyarok pedig valamelyest képesek voltak elterelni a figyelmemet, viszont Chanét már kevésbé, aki az alig öt perces autóút alatt folyamatosan hívogatta Inniet, aki természetesen az alfa egyetlen hívására sem felelt. Ezt követően Chan persze idegbetegen csapkodni kezdett, valamint ezen a ponton már hangosan sírni is, ez pedig ismételten kezdett engem jócskán kizökkenteni.

Rövidesen Hyunjin egy hatalmasat satufékezve állt meg a lakóház előtt, ahol Chan és Innie lakása volt. Még szinte le sem állt az autó, de Chan máris kivágva a jármű ajtaját pattant ki a hátsó ülésről, s otthagyva csapot-papot megindult a lakóház bejárati ajtaja felé.

___

Jó reggelt kívánok mindenkinek!❤️🥺
Először is, ismételten meg szeretném köszönni a csillagokat, kommenteket és megtekintéseket! Tudom, hogy ezt szinte minden második rész alatt leírom, de nekem nagyon sokat jelent, hogy a visszajelzések alapján tetszik nektek🥰🥺

Hamarosan jön a kövi rész, ne féljetek🥺🥺❤️