~~~

- Felix, nyugodj meg, shh, meg fogjuk őket találni! - húzott oda engem a mellkasára Hyunjin, hogy saját tömény idegességfaktora ellenére megnyugtasson, artikulálatlan zokogásom azonban mit sem csillapodott, sőt. - Maga meg - fordult oda a leszegett fejjel álldogáló tanárnő felé. - Számítson arra, hogy ennek baklövésének nagyon súlyos következményei lesznek.

- Bocsánat Sunbaenim - motyogta szégyenkezve a nő, Hyunjin azonban csak rámorgott egyet, majd karomat fogva kezdett engem húzni kifelé az iskola udvarából, jómagam pedig csak egy kiszolgáltatott papírsárkányhoz hasonlatosan lebegtem utána.

- Hyunjin, most mi lesz?! Mi lesz most?! - pánikoltam hiperventillálva, miközben az autónk mellett állva Hyunjin csak erősen megdörzsölte az arcát, épp oly' elkeseredettnek tűnve mint én. Általában Hyunjin nyomás alatt is képes hideg fejjel gondolkozni, például Innie öngyilkossági kísérletekor is ő volt az egyetlen, aki képes volt megőrizni a nyugalmát, most azonban azt hittem, hogy mindjárt megtébolyodik.

- Nem tudom, Lix. - motyogta a tenyereibe temetett arccal. - Nem akarom elhinni, hogy tényleg... apám vitte volna el őket, de egyszerűen senki másra nem tudok gondolni! Minden jel erre mutat, és teljesen logikus lenne, hogy bosszút akarjon állni rajtunk!

- De még lenne pár éve, nem? - hebegtem kétségbeesetten.

- Az nem jelent semmit. Ebben az idióta országban "jó magaviseletért" hamarabb kiengedhetik az elítélteket. De basszák már meg, egy erőszaktevő, hogy tanúsíthat "jó magatartást"?! - rajzolt teátrálisan idézőjeleket a levegőbe. - Most az, hogy a dutyiban berakja maga után a széket, megágyaz és kiszedi a seggszőreit a lefolyóból, az semmissé teszi mindazt amiket mások kárára elkövetett?! Az eszem megáll! - fogta a fejét az alfa.

- Akkor tényleg ő az... te jóságos ég - bömböltem tovább, nem törődve azzal, hogy a parkolóban tartózkodók közül páran elég furán néznek ránk. - Hyunjin, én ezt nem bírom elviselni! A gyerekeimet akarom! Most komolyan egy erőszaktevő-bántalmazóval vannak együtt a gyerekeink?! Csinálj már valamit!

- Baszd meg, Lix, igen! - csattant fel idegbetegen Hyunjin. - Kurva gyorsan meg kell keresnünk őket!

- De hogyan?! - sírtam tovább. - Azt sem tudjuk, hogy hol keressük! Szólnunk kéne Chenleéknek! - vetettem fel.

Hyunjin egy pár másodpercig elhallgatott, majd egyetértően biccentett egyet.

- Igazad van. Szállj be az autóba - parancsolt rám vehemensen, én pedig dübörgő szívvel tettem amit mond.

Hyunjin is bevetette magát a volán mögé, majd olyan gyorsan parkolt ki, s indult el, hogy az út csak úgy porzott utánunk. A szívem hevesen dobogott, miközben a mellkasom szúrt, egy jó nagy adag diszkomfortérzettel vegyülve.

Gyomrom ötszörösére zsugorodott össze, s alig kaptam levegőt a zokogástól, amivel egyszerűen képtelen voltam felhagyni. Hyunjin a combomra tette a kezét, hogy legalább egy icipicit megnyugtasson, viszont láttam rajta, hogy őt is megőrjíti a bizonytalanság. Úgy vezetett mint egy őrült, szlalomozva az autók között, hogy mihamarabb Chenleékhez érjünk.

- Shhh Lix, ne sírj kérlek! Chenleéktől egyenesen a rendőrségre megyünk - beszélt hozzám Hyunjin, de szinte nem is tudatosítottam azt amit mondott, olyannyira rettegtem attól, hogy vajon mi lehet a gyerekekkel a jó Isten tudja hol.

- Hyunjin, a gyerekeimet akarom! - sírtam.

- Tudom, és én is! - kanyarodott be immáron Chenleék utcájába Hyunjin, ahol a pár az édesapámtól bérelt egy otthonos kis családi kertes házat már évek óta. - Na, szállj ki, és kérlek, legalább egy kicsit nyugodj meg, jó?

A rívásom továbbra sem csillapodott, amiből arra következtettem, hogy a szemeim valószínűleg összeszűkülve, vörösen és feldagadva virítanak, akárcsak egy malacé, mindez azonban egyáltalán nem tudott foglalkoztatni amíg nem tudtam, hogy hol vannak a gyerekek. Hyunjin kiszállt velem együtt az autóból, majd megkapta kezemet, s a Zhong-Seo család bejárati ajtaja elé ráncigált. Kézfejemmel gyorsan, szipogva megtöröltem az arcomat, miközben Hyunjin türelmetlenül rátenyerelt a falon csüngő csengőre.

- Hyunjin hyung! Felix hyung! - nyitott nekünk ajtót pár másodpercen belül Chenle, egy vidám, derűs mosollyal az arcán, aminek lelohadásában biztos voltam amint elregéljük neki ittlétünk elkeserítő okát. - Mi járatban... Lix veled meg mi történt?! - nézett rám riadtan.

- Bemehetünk? - kérdezte halkan Hyunjin, miközben én próbáltam visszatartani a könnyeimet, legalább egy-két percre, de nem jártam sikerrel; túl erős volt a fájdalom és a rettegés.

Hwang Joong nem csak egy erőszaktevő és bűnöző, hanem már gyermekrabló is. Elrabolta a gyermekeimet...

Körbe-körbe csak ez járt a fejemben, s képtelen voltam feldolgozni a tátongó űrt, amit Nalini és Carla hagytak maguk után.

- Persze, gyertek! De mi történt? - kérdezősködött zavartan az omega, beengedve minket a házukba. - Szívem, itt vannak Felixék! - kiáltotta Changbinnak.

- Megyek, nyuszi! - ordibált neki vissza Changbin, majd egy kockás törlőronggyal a kezében, szintén viszonylag jókedvűen sétált be hozzánk a nappaliba. - Ohh, hát veletek meg mi az ótvaros faszom történt? - nézett végig rajtunk megrökönyödve.

- Namgil hol van? - sóhajtott fel Hyunjin, Chenleék fiatalabbik csemetéje felől érdeklődve.

- A szüleimnél, de mondjátok már, hogy mi történt! - sürgetett minket feszülten Chenle, Changbin megnyugtatóan az omegája karjára simított.

- Üljetek le szerintem, mert ez most nagyon... nehéz lesz - nyelt egyet Hyunjin, mire a pár félve ugyan, de eleget tett a férjem kérésének. - Szóval... az van, hogy apám az isten se tudja honnan, de váratlanul megjelent és elrabolta Nalinit, Carlát és Junjie-t is...

- HOGY MI VAN?! - sikoltott fel halálra váltan Chenle, Changbin karjára fogva, miközben gumilabda módjára felpattant a kanapéról. - Nagyon remélem, hogy ez most egy vicc! Hol van Junjie?!

- De ezt honnan szeditek?! - szállt be a beszélgetésbe irreálisan magas hangon Changbin is, amit vélhetően az ijedtség generált benne.

- Elmentünk a lányokért a suliba, és az új tanárnő, az a felelőtlen kurva odaadta a gyerekeket ennek a fasznak, aki a nagyapjuknak vallotta magát. A nő személyleírása pedig kétségtelenül apámé! Beszélt a bal szem alatti anyajegyről, ami alapján csak ő lehetett! - magyarázta el a történteket hadarva, tőmondatokban Hyunjin.

- Apám pedig nem vitte el a gyerekeket, szóval ki más lehetett volna?! - könnyeztem teljesen összeroppanva.

- Akkor a gyámügyes dolog is az ő műve volt?! - csapott a combjára Changbin. - Ha valami baja esik Junjie-nak, akkor én kitépem annak a féregnek a szívét!

- Higgadjatok le mindhárman! - csattant fel Hyunjin, mire mi azonnal elhallgattunk. - Hívni kell azonnal a rendőrséget! Kitudja mit művelhet velük az az őrült!

- Mi van ha bántani fogja őket?! - sírta el magát ekkor már Chenle is, kimondva azt amivel eddig én magamban sem voltam képes szembenézni. Ha Joong ráteszi a kezét a gyermekeimre, akkor én esküszöm, hogy megölöm őt, s az az ijesztő, hogy valóban megtenném ha a gyermekeimről lenne szó. Ahogy pedig elnézem, Hyunjin is, ugyanis rémisztően eltökélt volt.

Hwang Joong egy agresszív, erkölcstelen, szadista erőszaktevő, s elképzelni, hogy az én kislányaim vele vannak marcangoló érzés volt. Nincsenek gátlásai, morális határai és tapasztalatból mondhatom, hogy ez a férfi konkrétan bármire képes.

- Chen, ne is gondolj erre! - pityeregtem.

- Na jó, adjatok egy telefont, hívom a rendőrséget. Ez nem várhat. - közölte határozott hangon Hyunjin, ekkor azonban varázsütésre megcsörrent az én zsebembe süllyesztett telefonom, mire idegesen kaptam ki a készüléket, hogy kinyomjam a beérkező hívást, viszont döbbenten konstatáltam, hogy a kijelzőn egy ismeretlen szám virít.

- Hyunjin, ki ez? - szipogtam, a férfi felé mutatva a telefonom kijelzőjét.

Chenle közben Changbin mellkasába fúrva a fejét sírt, miközben az alfa a hátát simogatta, mindez pedig szívszaggató egy látványt nyújtott, hiszen tudom, mennyire szeretik Junjie-t.

- Vedd fel gyorsan - legyintett rám Hyunjin, mire én felvettem a hívást, sőt, ki is hangosítottam, hogy hallják a többiek is, de ami ekkor történt, az igazán feltette a pontot az i-re.

Letettem a telefonomat magunk elé az asztalra, s remegő hangon beleszóltam.

- Tessék?

- Szia Lixike - szólt bele a telefonba az a hang, amit akár ezer közül is felismernék, s az eltelt években csak a rémálmaimban jelent meg; mostanáig. - Ismét beszélünk, aminek nagyon örülök.

- Joong... - motyogtam magam elé elhűlten, miközben Hyunjin és Changbin egyenlőre csak feszült figyelemmel hallgattak; még szegény Chenle is felhagyott ideiglenesen a sírással.

- Igen babám, én lennék - trillázta jókedvűen Joong, akiről lerítt így látatlanban is, hogy mennyire élvezi a helyzetet. - Csaknem eltűnt valamitek? - tette fel provokatívan a következő kérdést, aminek hatására Hyunjin nem bírta tovább türtőztetni az apja iránt érzett töménytelen haragját és indulatát.

- NA IDE FIGYELJ! Azonnal mondd meg, hogy hová vitted őket! - ordította el magát Hyunjin, kitörve mint egy évezredekig szunnyadó tűzhányó, majd felkapta indulatában még a telefonomat is, olyan erősen szorítva meg az elektronikai készüléket, mintha ezáltal Hwang Joongot is összeroppanthatná.

- És hogy merészelted Junjie-t elvinni?! - kiabált közbe sírva Chenle is.

- Ő már ez én fiam, te gyökér! - rivallt bele a telefonba Changbin.

- Miért tetted?! - zokogtam tehetetlenül.

- Ohh, hallom forrnak ám itt az indulatok - csengett Joong önelégült hangja, mire mindannyian elhallgattunk. - Junjie az én fiam, szóval teljesen jogos, hogy elvittem.. sőt, nem is vittem el, magától jött el velem a kis ostoba szerzet - kérkedett. - Seo Changbin, chhh - ciccegte leereszkedően. - Vajon mi visz el egy alfát odáig, hogy egy ribanc fattyát nevelje, hm? Tudd meg, Junjie nem a te fiad. Semmi. Közöd. Hozzá. Azt hiszed, hogy csak azért, mert játszod a hőst és kisajátítottad magadnak, majd a tiéd lesz. Hát tudd meg; nem. Tehetsz akármit, a vér nem válik vízzé: ő egy Hwang sarj, és sosem lesz a te fiad. - kuncogott, Changbin pedig hirtelen köpni-nyelni nem tudott, olyannyira lesújtották őt Hwang Joong szavai, s talán azért is mert tudta, abban igaza van Joongnak, hogy biológiailag ő senkije a kis Junjie-nak. - Zhong Chenle, te pedig teljességgel megérdemled azt, hogy az a gyerek most idekerült a karmaim közé. Én világosan megmondtam neked, hogy ne tartsd meg, mert megbánod. És ne félj kincsem, teszek róla, hogy még ennél is jobban bánd, hogy megszülted azt a kis görcsöt. El fogom érni, hogy zokogva bánd azt, hogy anno nem ölted meg te magad azt a gyereket, mert neki nem is kellett volna megszületnie... de, még visszafordítható ez egy kis kreativitással - sejtelmeskedett, e fenyegetésre pedig úgy éreztem, hogy még ezernyi tőrszúrás is kevésbé fájna mint ez az őrjítő érzelmi lejtmenet, melyet a rettegés és a bizonytalanság táplál. - Hyunjin, fiam, te sem tanulsz semmiből. Apád helyett folyton azt a semmirekellő nyomorultat választottad, s bevallom; szerintem egyik gyerek sem tőled van amilyen könnyűvérű a kis Felix. Szóval talán még szívességet is teszek neked azzal ha segítek megszabadulni attól a két kis boszorkánytól - vádaskodott össze-vissza, amivel Hyunjinba is beléfojtotta a szót, de mindezzel Joong monológja még nem ért véget. Még én következtem. - És Lee Felix, Korea ribanca - szinte köpte a szavakat. - Azt akarom, hogy szenvedj, és rettegj. Azt akarom, hogy minden perced rettegés legyen, ez pedig mindegyikőtökre vonatkozik. Azt akarom, Lee Felix, hogy akárhányszor a tükörbe nézel, azt kívánd, hogy bárcsak összetörne a bűntudattól, miszerint nem tudtál vigyázni a kölykeidre. Azt akarom, hogy gyűlöld magad. Tudod, rájöttem a hűvösön egy-két dologra veletek kapcsolatban. Titeket nem lehet bántani sértő szavakkal. Azt mondom, hogy ribancok; lepereg rólatok. Nem lehet titeket bántani fizikailag sem. Hyunjin, te annyi verést kaptál, hogy bár mindent beleadtam, egy idő után immúnissá váltál. Felix, te is kaptál tőlem rendesen, mégis szánalmas módon folyamatosan a kölyköd és Hyunjin nevét suttogtad, ahogyan Chenlenek is nehéz volt szenvedést adni pusztán testileg. Viszont rájöttem; titeket egyetlen dologgal lehet örök szenvedésre kárhoztatni; azzal, hogyha azokat teszem tönkre, akik a legfontosabbak számotokra, akik védtelenek, ártatlanok és az ég világon semmiről sem tehetnek. Nalini, Carla és Junjie fog szenvedni mindazért, hogy börtönbe juttattak, s azt megelőlegezem, hogy sosem lesz egyetlen nyugodt pillanatotok sem innentől kezdve...

- NE BÁNTSD ŐKET, KÉRLEK! - kiabáltuk szinte egyszerre mind a négyen, de tudhattuk volna, hogy Joongnak nem lehet szép szóval, sőt, semmilyen szóval hatni.

- Ez már sajnos nem rajtatok múlik. Szóval, pápá, jó szórakozást önmagatok elpusztításához! - bontotta egy sátáni kacaj kíséretében a telefonhívást az a szörnyeteg.

Pár hosszú másodpercig mind a négyen csak megkövülten meredtünk magunk elé, próbálva feldolgozni a megrázó történteket, majd kiszámított hirtelenséggel tört ki köreinkben a pánik. Én és Chenle hangosan sírni kezdtünk, Hyunjin felpattant és idegességében fel-alá járkálni kezdett előttünk, Changbin pedig csak gondterhelten temette tenyereibe az arcát.

Egyikünk sem bírt megszólalni, ugyanis ezek a fenyegetések többek voltak a puszta "üres" fenyegetőzéseknél. Tudtuk jól mindannyian, hogy Joongban valóban van annyi elszántság, gonoszság és bosszúvágy, hogy kárt tegyen a gyermekeinkben. S az vérfagyasztó volt, hogy nem tudtuk, hogy pontosan meddig képes elmenni ez a pszichopata, mivel többször tett olyan utalást, ami egy gyilkos száját hagyná csak el. Ráadásul úgy beszélt a gyerekekről, hogy kétlem, hogy megesne rajtuk a férfi kőszíve.

___

Ne öljetek meg!😅❤️❤️ szeretek minél izgalmasabban befejezni egy-egy részt😅

Lenne egy kérdésem, ami nem ehhez a könyvhez kapcsolódik, de ti hogy álltok ilyen természetfeletti fanfictionokkel? Szeretitek őket? Mert van egy ilyen történetem draftban, de nem tudom, hogy kit mennyire hozna lázba egy ilyen.💓