~~~

- Jó napot, maguk Hwang Nalini, Hwang Carla és Zhong Junjie szülei? - kérdezte tőlünk kimérten a hófehér orvosi köpenyt viselő férfiember, feljebb tolva orrán a kör alakú szemüvegét.

- Igen, mi lennénk. Hogy vannak a gyerekek? - kérdeztem tőle azonnal, felpattanva a várótermi székből, Hyunjin pedig még a karomra is ráfogott, hogy megpróbáljon pusztán egyetlen apró érintésével megnyugtatni.

- Mikor láthatjuk már végre őket? - kotyogott közbe türelmetlenül Chenle is.

- Uram, kérem értse meg, hogy majd' beleőrülünk abba, hogy órák óta semmit sem tudunk! - dörzsölte meg tenyereivel a sápadt arcát Hyunjin, átvéve a szót.

- Mondjon már valamit, uram! - kontrázott rá követelőzve Changbin.

- Kérem, nyugodjanak meg, uraim. - tárta szét a karjait az orvos, tenyereit felfelé fordítva, ami pszichológiailag elvileg a megnyugtatást sugározza, én mégsem higgadtam le, hanem egyre inkább nőtt a gombóc a torkomban. - Először is bemutatkoznék; Dr. Park Taerae vagyok - azzal kezet fogott mind a négyünkkel. - Sajnálom, hogy eddig várattuk Önöket, de egyszerűen muszáj volt elvégeznünk a gyermekeken néhány fontos vizsgálatot, illetve konzultálni a geoje-i kórházzal. Kérem, jöjjenek mostmár be az irodámba, hogy ott átbeszéljünk néhány fontos részletet a gyermekek egészségügyi állapotával kapcsolatban, aztán természetesen láthatják őket. Egyébként mindhárman felébredtek, és hiányolják már Önöket.

Az orvos utolsó mondata szíven ütött. Még a könnyeim is majdnem eleredtek, de tartottam magam. Legszívesebben nemes egyszerűséggel félrelöktem volna szerencsétlen dokit, hogy magam keressem meg a gyerekeimet a kórház valamelyik szobájának ajtaja mögött, és végre magamhoz szoríthassam őket, azonban szofisztikált mivoltom visszatartott. Dr. Park ezután elvezetett minket a nem messze található irodájába, ahol mind a négyen helyet is foglaltunk az ott lévő ülőalkalmatosságokon, majd visszafojtott lélegzettel vártuk, hogy az orvos végre megszólaljon és részletes tájékoztatást kapjunk arról, hogy hogy vannak a gyerekeink. A doktor leült velünk szemben az asztala túlsó oldalára, majd megköszörülte a torkát, és végre valahára belekezdett a mondandójába.

- Nézzék, tudom, hogy ez most nem lesz könnyű a számumra, de ki kell mondanom, hogy a gyerekek mindhárman igen súlyos sérüléseket szenvedtek, a teljes felépülésük pedig egy hosszantartó folyamat lesz. Ami általánosan elmondható, hogy mindhárman gyógyszermérgezés következtében veszítették el korábban az eszméletüket. A vérképükből egyértelműen kiderült, hogy mindegyikük szervezetében több mint hét darab nyugtatónyi anyag került, ráadásul olyan, amelyből már pár szem is rendkívül veszélyes még egy felnőttnek is, nem még hogy egy hat-hét éves kisgyermek szervezete számára. Még hála Istennek Geoje-ban, idejében kimosták a gyomrukat, ez mentette meg őket tulajdonképpen a legrosszabbtól. Ezenkívül mindhárman elharapták a nyelvüket, illetve dehidratációt fedeztünk fel náluk, ami arra enged következtetni, hogy régóta ihattak vizet utoljára. Szegények teljesen ki voltak száradva. Adtunk nekik infúziót, benne jódos, illetve nátriumos oldattal, hogy minél hamarabb pótoljuk a szervezetükben a vizet és a szükséges ásványi anyagokat. S még egy dolog ami közös a sérüléseikben; mindhármukon fojtogatás egyértelmű nyomait fedeztük fel. A nyakukon teljesen kivehetőek az ujj- és kéznyomok, illetve a röntgen is kimutatta az összeszűkült légcső formájában. A sérülések alapján Hwang Carla majdnem belehalt a fojtogatásba, olyan mértékben volt tőle megvonva percekig az oxigén. Ugyan egy hajszálon múlt, de nem lett különösebb vagy maradandó egészségkárosodása emiatt. Most viszont áttérnék individuálisan a gyerekekre. Kezdeném a legkevésbé súlyos sérüléseket szenvedő kislánnyal, Carlával. Ugyan a fojtogatás következtében kis híján meghalt, de ettől eltekintve a sérülései Junjie-éhoz és Naliniéhez képest nem túl durvák. Carlának elég csúnyán berepedt az egyik szemhéja, szóval az egyik szeme, s az a körüli terület fel van dagadva és be van lilulva. Mindenképpen jegelniük kell. Illetve a kislány agyrázkódást is szenvedett, de aggodalomra semmi ok, megvizsgáltuk őt, és nem történt semmilyen mértékű agykárosodás, csak sok pihenésre van szüksége ahhoz, hogy ne fájjon a feje, hiszen most még fájdalmai vannak. A vizsgálatok alapján úgy néz ki, hogy az agyrázkódást egy, a kislány fejét ért rendkívül erős ütés okozta, amely kapcsán keletkezett seb látható is. A kötésnek rajta kell maradnia a fején. Áttérve Junjie-ra, aki a második legsúlyosabb sérüléseket szenvedte el; a kisfiúnak eltört az orra, amire tettünk rögzítőt, hogy a csont megfelelőképpen forrjon vissza. Kijelenthetem, hogy nagyon zavaró neki, de sajnos ki kell bírnia egy pár hétig. Ezenkívül ami súlyosabb, az az, hogy a bal térdkalácsa szilánkosra tört. Ugyan sikerült helyretennünk a térdkalácsát egy műtéttel, viszont gipszet kell hordania hetekig, így vagy mankóval, vagy pedig tolókocsival kell közlekednie addig. Persze a mankó az költséghatékonyabb, de ezt már magukra bízom... és én erősen ajánlom, hogy keressenek fel egy fizikaterapeutát vele, hogy úgymond újra "megtanulja" megfelelően használni a térdét. Nála a széttört térdkalácsot szintén egy erős ütés okozta, vélhetőleg valami nehéz és kemény tárggyal. Végül pedig Nalini; egyértelmű, hogy ő volt és van is a legrosszabb és legkritikusabb állapotban. Az orra neki is eltört mint Junjie-nak, de ez semmi a nyílt kulcscsontöréséhez képest. Még Geoje-ban meg kellett őt sürgősséggel műteni, mivel a felszínre törő csont érintett több ideget és eret is. Szerencsére rendben ment a műtét, kapott egy úgynevezett mellkasrögzítőt, ami kissé hátrafeszíti a karjait, ezzel elég teret adva a csontnak, hogy összeforrjon. Mivel a nyaka és a mellkasa közti terület sérült, ezért nehezére esik a lélegzés, de még jó, hogy a mai orvosi technológia a segítségére van. Egy ideig lélegeztetőn volt, most viszont kapott az orrába amolyan légzést segítő kis csöveket, ha tudják mire is célzok. Neki kötelező részt venni rehabilitáción, különben nem fog felépülni. Jaj, és még valami; tudom, hogy ez most megrázó lesz számukra, de meg kellett vizsgálnunk őket, hogy biztosan tudjuk: nem történt nemi erőszak, ami sajnálatos módon ilyen gyermekrablásos eseteknél igen gyakori. Természetesen nem történt semmi ilyesmi, behatolásnak a legkisebb nyomát sem véltük felfedezni, ezért a szexuális erőszak kérdését élből kizárhatjuk. - tájékoztatott minket komoly hangsúllyal az orvos, éreztetve velünk, hogy mégis miféle megpróbáltatásokon mentek keresztül a gyerekek, én azonban mintha csak valahonnan a távolból hallottam volna a szavait, olyannyira lesújtott a tudat, hogy mi is történt. Azt hiszem, hogy fel sem fogtam rendesen abban a pillanatban mindazt amit mondott, csak ültem mint egy nyomorult bábu, és üres tekintettel meredtem szerencsétlen Dr. Parkra, mintha azt vártam volna, hogy bejelentse, miszerint mindez nem a rút valóság, hanem csak egy szimpla álom, aminek hamarosan vége szakad.

Egy világ omlott össze bennem mikor tudatosult bennem, hogy miféle sérüléseket szenvedtek a hőn szeretett kislányaim. Habár nem én bántottam őket, mégis úgy éreztem, hogy kudarcot vallottam szülőként; egy igazi és jó szülő akár a holttestén át is oltalmazza a gyermekeit, ami láthatóan nekem nem sikerült, pedig ha lehetne, én az összes fájdalmat és szenvedést átvállalnám, csakhogy velük minden rendben legyen. Csak reméltem, hogy az ártatlan gyermeki lélekkel rendelkező kicsikéim nem haragszanak rám amiért nem tudtam őket megvédeni minden rossztól. A bűntudat marcangoló lángokként mardosott belülről, amiért a kislányaimnak műtéteken kellett átesnie, s hogy jelenleg is olyan fájdalmaik vannak, amelyeket sok felnőtt sem viselne el. A kisebbik lányom, Carla, az a tündéri, jószívű és angyali teremtés agyrázkódást szenvedett, ráadásul a jelek szerint Hwang Joong vagy éppenséggel Kim Hwasa fejbevágták őt valami nehéz és kemény tárggyal. Egy kisgyereket, amivel simán meg is ölhették volna. Ráadásul görcs rándult a gyomromban, amint arra gondoltam, hogy Carla majdnem belehalt a fojtogatásba. Ezek szörnyen súlyos sérülések már önmagukban is, nem méghogy együttesen. Nalini nyílt kulcscsontörése is megőrjített, hiszen ez egy borzasztóan súlyos sérülés, ami biztosan hosszú ideig fog gyógyulni. Nem is mertem belegondolni abba, hogy mennyire kell velejéig gonosznak lenni ahhoz, hogy eltörd egy hét éves, ártatlan és kiszolgáltatott kislány kulcscsontját. A legjobban pedig a nemi erőszak gondolata akasztott ki; bevallom, felmerült bennem ez az aggasztó gondolat, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is hessegettem, abban a hiszemben, hogy ez már aztán tényleg nem történhet meg. Hwang Joong mindig is kifejezetten szerette és különösebb érdeklődést tanúsított a nála sokkalta fiatalabb évjáratok iránt; Chenle is mindössze tizenhét éves volt, még egy gyerek amikor teherbeejtette őt. Simán kinéztem volna belőle, hogy pedofil, és esetleg ráteszi a kezét a tulajdon unokáira vagy kisfiára. El is törném a kezét ha megtette volna.

Mindenesetre mázsás súly szakadt le a vállamról, mikor bebizonyosodott, hogy nem történt szexuális erőszak, habár az szívszaggatóan hatott, hogy ilyen kicsi gyerekeken komolyan el kellett végezni olyasféle vizsgálatokat, hogy nem erőszakolták-e meg őket. Mindhárman annyira jó, kedves és ártatlan gyerekek; egyikük sem érdemelte meg azt, hogy a mi, a szüleik múltbéli hibái miatt vezekeljenek. Innentől kezdve már csak abban reménykedtem, hogy Hwang Joongot, azt a mocskos állatot, és azt a ribanc Kim Hwasát lecsukják, elnyerik a méltó büntetésüket, a gyerekek pedig a rehabilitációt követően felépülnek fizikailag, s Kai támogató segítségével lelkileg is.

- Ööhhmm, és... hogy vannak? Mármint lelkileg.. nagyon megviseltek? - tette fel a kérdést lesújtva Hyunjin, közben szorosan szorongatva az idegtől leizzadt és nyirkos tappancsomat az asztal alatt.

- A jó hír az, hogy nem, tehát feltételezésünk szerint nem voltak már maguknál, mikor bántalmazták őket. Persze panaszkodnak, hogy fájdalmaik vannak, de a fájdalomcsillapítókon kívül nem sok mindent tehetünk mostmár értük. Egyébként folyamatosan arról beszélnek, hogy hol vannak az apukáik. - válaszolta Dr. Park, megejtve egy kisebb mosolyt.

- Ez jó hír - fújta ki a levegőjét Chenle. - Mikor vihetjük őket egyébként haza?

- Két-három napig itt kell maradniuk megfigyelés céljából, nemhogy rosszul lesznek vagy komplikációk lépnek fel náluk, s utána hazamehetnek. Mostmár ha készen állnak, akkor el is kísérném Önöket a kórterembe, hogy találkozhassanak velük. Tudom, hogy azt várják már - mosolygott ránk továbbra is kedvesen az orvos, majd felállt a székéből, mi pedig ugyanígy tettünk. - Kérem kövessenek! - intett egyet.

Izgalmamat ha akartam volna sem tudtam volna véka alá rejteni, ahogyan Hyunjin sem. Egyik kezemben szorosan tartottam a babahordozót, benne a békésen alvó kicsi Alexszel, másik mancsommal pedig Hyunjinnal kéz a kézben indultunk el a folyosón a doktor után, a hátunk mögött közvetlenül Chenlevel és Changbinnal. Dr. Park vagy egy percig sétáltatott minket, mígnem elértünk a 143-mas kórteremhez, ami előtt a doki lecövekelt, s felénk fordult.

- Nyugodtan menjenek be. Én fél óra múlva benézek Önökhöz - tájékoztatott minket, majd nagy gyorsan magunkra is hagyott minket, valószínűleg az újonnan megérkezett páciensekhez igyekezve.

Eleinte csak mind a négyen bambán mérlegeltük, hogy tulajdonképpen most merjünk-e bemenni esetleg kopogás nélkül vagy ne, aztán végül én voltam az a bátor jelentkező, aki azonnal a kilincs után kapott, s lenyomva azt be is nyitottam az említett kórterembe, felkészülve még a legrosszabb látványra is.

Odabent azonnali hatállyal, szinte már törvényszerűen megcsapott az a tipikus kórházszag, ami felkúszott nyomban egészen az orromig. Az első dolog amit pedig megláttam, az három, közvetlenül egymás mellett elhelyezkedő kórházi ágy volt, fehér lepedővel, s ugyanilyen színű takaróval lefedve. A legszélső ágyban ott feküdt az idősebbik kislányom; Nalini. Az én szépséges tündérem sebes arcocskájától eltekintve az orrából kifelé lógott az a bizonyos lélegzés-segítő vékony és átlátszó cső, mellkasán pedig ott éktelenkedett a mellkasrögzítő, ráadásul ennek tetejében kötést is viselt. Ráadásul még törött orrán ott volt a rögzítő is, így mondhatni alig lehetett valamit látni az arcából, amit ügyesen eltakartak a csövek és rögzítők. Nyakán szemmel láthatóan ott virítottak pirosas- avagy enyhén rózsaszínes színben a kéznyomok. Szegény kislányom teljesen össze-vissza volt törve; meg sem moccant, hiszen vélhetően hatalmas fájdalmai voltak, amin a karjába vájt infúzió próbált valamelyest csökkenteni. Kicsit oldalra nézve, a következő ágyon a kisebbik lányom, Carla feküdt. Ahogyan azt már Dr. Park is elmondta, az egyik szemhéja valóban nagyon csúnyán berepedt. Szinte a kétszeresére fel volt dagadva, arról már nem is beszélve, hogy az erőteljes ütés nyoma mostanra már jócskán lila színben táncolt. Nyakán neki is ott voltak azok a bizonyos fojtogatási utónyomok. Carla buksija körül ezenkívül még egy kötés díszelgett; nyilván sokkal kevésbé nézett ki erejét vesztettnek és legyengültnek mint Nalini, de mégis megszakadt a szívem amiért ilyen állapotban kell viszontlátnom őt, őket. Végül pedig ránéztem a kis Junjie-ra is; a férjem hat éves kisöccse Nalinihez hasonlóan szintén rögzítővel törött nóziján próbált megbarátkozni az arcán lévő zavaró tényezővel, nem sok sikerrel. Nyakán ott voltak neki is vélhetően Joong mocskos kezeinek lenyomatai, illetve a kisfiú bal lába gipszbe borítva volt kitámasztva, hogy kényelmes pozícióban fekve a legkevésbé kelljen mozgatnia a törött végtagját.

Érkezésünkre a három gyerkőc felénk kapta a buksiját, majd sötét színű íriszeik valósággal felragyogtak.

____

Sziasztok!❤️😌

Már csak 2 rész maradt hátra ebből a plussz-fejezetből, aztán vége🥺❤️ remélem tetszik nektek továbbra is🥺🫶

Igazából arra gondoltam, hogy a ti segítségeteket kérném a többi plussz-fejezethez. Természetesen szeretnék egyet külön Chanról és Jeonginról, de ha van esetleg valami jó ötletetek azonkívül, hogy még miről vagy kikről lehetne, akkor azt ne tartsátok magatokban🥺❤️ nyugodtan írjátok le nekem, és szívesen elkészítem ha az időm engedi🥺❤️❤️