~~~

*•.¸♡ ... ♡¸.•*

- Shhh, itt van apu, kicsim, semmi baj - halk gyermeksírást és a férjem hangját hallottam valahonnan magam mellől. Valamiért élből azt hittem, hogy mindaz ami történt csak egy rossz álom volt, s ha kinyitom a szemem, akkor Nalini és Carla ismét itt lesznek velünk ahogy eddig, így fáradtan felnyitottam a pilláimat, hogy körbenézhessek.

Az ágyam szélén ott ült Hyunjin, kicsi Alexszel a karjaiban, aki amint ránéztem, egyszeriben abbahagyta a nyöszörgést. Legszívesebben megölelgettem volna a kisfiamat, annyira örültem neki, de a másik felem azt súgta, hogy nem lennék őt képes ebben az állapotban megfelelően ellátni, sőt, amilyen fáradtak, gyengék ( és összevagdosottak ) a karjaim, a végén lehethogy még le is ejteném őt. Azt sem tudtam mennyi órát aludhattam, s hogy mi történt ezidő alatt, de szerencsére Hyunjin mindenről beszámolt.

- Majdnem három órát aludtál - közölte.

- Fel sem tűnt - dünnyögtem, miközben nagy nehezen fekvő pozícióból félig ülőbe kényszerítettem magam, nekidöntve hátamat az ágy kipárnázott támlájának. - Elmentél kicsi Alexért?

- Igen. Anyukádék is rohadt idegesek, nem szerettem volna náluk hagyni kicsi Alexet. Ráadásul úgy gondoltam, hogy lehet erőt adna neked ha legalább ő veled lehet - magyarázta zavartan, én azonban csak a fejemet ráztam.

- Sajnálom, nem tudok róla gondoskodni. Nem megy, egyszerűen kivagyok.

- Felix, ne csináld ezt! Értsd meg, szükségem van rád! - kezdett el váratlanul könnyezni Hyunjin, mire nekem ismételten gombóc képződött a torkomban, amit egyetlen nyelésemmel sem tudtam leküldeni. - És kicsi Alexnek is szüksége van rád, hiszen te vagy az apukája, te szülted! Tiszta nyűgös nélküled! Hozzád kötődik a legjobban! Ne hanyagold el őt kérlek! Én teljesen megértelek, hogy kivagy, de a gyerekünknek igenis szüksége van rád! Kérlek! - könyörgött nekem pityeregve.

Igaza volt, nem szabad elhanyagolnom a kicsi fiamat. Ő még kisbaba és szüksége van a jelenlétemre, ráadásul nem akartam csalódást okozni Hyunjinnak. Lassacskán bólintottam egyet, mire az alfa a kezembe adta kicsi Alexet, aki nagy szemeivel felnézett rám. Megnyugtató volt a kicsit a kezemben tartani; óvatosan magamhoz ölelve kezdtem őt ringatni, mire Hyunjin megejtett egy halovány mosolyt.

Legalább kicsi Alex itt van velem.

- Látod, hogy mennyire nyugodt nálad? Jó érzés, hogy a karodban tarthatod őt? - kérdezősködött kedvesen az alfám.

- Igen - válaszoltam lágyan, mikoris ismét megcsörrent Hyunjin telefonja. - Vedd fel, Hyunjin, hátha a rendőrség! - jöttem nagyfokú izgalomba, majdnem elejtve meggyengült karjaim közül kicsi Alexet, aki éppen az öklét tömködte a szájacskájába.

- Persze - vágta rá a férfi, s mivel a telefonja kijelzőjén ismeretlen szám villogott, ezért már feltételezhettük, hogy valószínűleg a rendőrségtől hívnak. - Igen, tessék? - szólt bele a már javában kihangosított telefonba Hyunjin.

- Halló, Hwang Hyunjinnal beszélek? - kérdezte egy mély férfihang.

- Igen, én vagyok - mondta Hyunjin.

- Choi Seungyeop rendőrhadnagy vagyok. Van egypár fejlemény, amit feltétlenül szeretnék megosztani Önökkel. Esetleg a férje is ott van maga mellett? - kérdezett rá a férfi.

- Jó napot, itt vagyok, igen. - szólaltam meg én is. - Mi történt, megtalálták a gyerekeket? - értetlenkedtem dübörgő szívvel a bordáim között.

- Nyugodjanak meg, kérem. Nos, először is elmondanám, hogy ellenőriztük Hwang Joong nevezetes garázsát Seoul külvárosában, de a jelek szerint ott már évek óta nem járt senki, sőt, kikérdeztük a környékbelieket, és senki nem látta őket. Továbbá megvizsgáltuk Hwang Joong telefonjának a cellainformációit, s azt jelezte, hogy a készülék Seoul egyik kávézójánál van. Természetesen én és pár kollégám azonnal odamentünk, a telefont viszont a kávézó melletti bokrok között találtuk meg eldobva.

- És ez mit jelent? - vonta össze gyanakodva a szemöldökeit Hyunjin.

- Azt, hogy Hwang Joong sokkal eszesebb mint azt eleinte gondoltuk. Nagy valószínűséggel miután felhívta magukat, eldobta a telefonját, hogy ne legyen lekövethető a tartózkodási helye, így azt hittük, hogy nincsenek nyomok, hiszen sem az Önök, sem a Seo-Zhong szülők gyermekének nincs még telefonja, amit lekövethetnénk. Viszont jelentkezett több szemtanú, miszerint Geoje szigetén láttak egy férfiembert, vele két kislányt és egy kisfiút, akikre ráillik a személyleírás. A beszámolók szerint volt velük egy szőke nő is, akinek a személyazonossága egyenlőre még tisztázatlan. Természetesen értesítettük a geoje-i rendőrkapitányságot, akik nagy erőkkel keresik őket, sőt, még a város is le van zárva, a busani és a tongyeongi híd felől, így nem tudnak elmenni.

- Geoje-ban? - hápogott döbbenten Hyunjin. - Most komolyan egészen odáig vitte őket?!

- De ki lehet az a szőke nő? - tettem fel a számomra sokkal égetőbb kérdést.

- Mint mondtam, erről egyenlőre még nincs tudomásunk. Feltételezésünk szerint Hwang Joong szeretője lehet, de minimum a bűntársa, aki szintén ártani akarhatna Önöknek - magyarázta Choi Seungyeop rendőrhadnagy.

- Kim Hwasa... - szaladt ki a számon meggondolatlanul, mire Hyunjintól rögtön egy nagyon is kifejező pillantást kaptam, a hadnagy pedig hivatásához hűen egyből rá is harapott a potencionális gyanúsított nevét hallva. 

- Megkérdezhetem, hogy miből is gondolja azt, hogy ez a bizonyos Kim Hwasa lehet az a rejtélyes nő?

- Nemrégiben volt vele egy igen kemény konfliktusom, és évekkel ezelőtt Joong tárgyalásakor mellette kardoskodott, és helyette engem meg Chenlet hibáztatott, ráadásul gyűlöl mindannyiunkat, ezt pedig nem is titkolja. Sunbaenim, én egyszerűen érzem, hogy csakis ő lehet az - próbáltam meggyőzni teljes erőbedobással a rendőrt, aki szerencsére komolyan vette a megérzéseimet, és hitt nekem.

- Köszönöm Felix, ugyanis ez most egy nagyon hasznos nyom lehet, ugyanis ha lenyomozzuk Kim Hwasa telefonjának cellainformációit, meglehet, hogy meg tudjuk őket találni Geoje-n belül, már ha valóban ő az. - mutatott rá az elmondott információk fontosságára Choi rendőr, bennem pedig ismét fellobbant a remény szikrája, hogy épségben visszakapjuk a hőn szeretett gyermekeinket. - Rendben, azonnal utánanézünk mindennek. Jelentkezünk, ha bármi van. - bontotta a hívást a férfi.

- Baszki, Lix, neked vág az eszed mint a borotva nyele... mármint, jézusom, nem akartam ilyet mondani, bocsi - nézett rá bűnbánóan a bekötözött karomra Hyunjin, én azonban csak lágyan megráztam a fejem, miszerint nem zavar az elszólása. - Azt akarom mondani, hogy nagyon okos vagy! Lehet ezáltal lesznek meg a kicsik!

- Merem remélni - hunytam le a pilláimat. - Hyu, bevehetek egy nyugtatót? Eléggé megtáncoltatta az idegeimet most ez - nevettem fel kínomban, nyomva egy apró puszit a kisbabácskám buksijára.

- Perszehogy bevehetsz kicsim. Én közben felhívom Changbint, és tájékoztatom őt, habár szerintem Choi őket is felhívta, de inkább mégis szólok neki - jegyezte meg, s már tárcsázta is az említett alfa számát.

A reménysugár ott pislákolt, s csak remélni mertem, hogy nem alszik ki. Mindenesetre minden erőnkkel égve tartjuk.

*•.¸♡ ... ♡¸.•*

Egész éjjel alig aludtunk valamit. Bár ha látták a gyerekeket különböző szemtanúk Geoje szigetén, ráadásul épen, akkor csak feltételezni mertem, hogy minden rendben van velük, azonkívül, hogy kurvára egy bűnöző társaságában tengetik az óráikat, de mégis a hiányuk tátongó űrt hagyott maga után, így aludni sem tudtam, de természetesen Hyunjin sem. Abban reménykedtem, hogyha valóban le van zárva a Geoje szigetére vezető két híd, akkor csak meglesznek mihamarabb.

Egyébként olyan három óra körül éjjel a férjem beszedetett velem altatót, így két-három órát végül mégiscsak sikerült aludnom, ellenben Hyunjinnal, aki egész éjszaka egyetlen percre sem hunyta le a szemét. A fennmaradt időben beszélgettünk, hátha úgy kicsit könnyebbb lesz érzelmileg mindkettőnknek, s kicsi Alex ringatásával próbáltuk elterelni a figyelmünket.

Másnap aztán Chenlet az elvetélése után kiengedték a kórházból, így Changbinnal eljöttek hozzánk olyan dél körül, hogy kicsit lelket öntsünk egymásba, hiszen azóta, hogy Choi hadnagy felhívott minket, semmi hír nem jött a rendőrségtől, ami aggodalomra adott okot. Persze az omega továbbra is rettenetesen maga alatt van, hiszen Junjie eltűnése után elvesztett egy olyan kisbabát is, akit meg akart szülni, és nagyon nehezen tudott csak megbirkózni az óriási, semmivel nem pótolható veszteséggel. Ezt a témát nem is lehetett nála szóbahozni, mert azonnal elkapta szegénykét a sírógörcs. Nagyon sajnáltam őt, ugyanis egy szülő kétszer hal meg életében, de a szerencséseknek csak az egyik fajta halált kell megtapasztalniuk, ami kevésbé fájdalmas mint a másik. Amaz halál akkor következik be, mikor egy szülőnek meghal a gyermeke; s az a fajta halál ezerszer rosszabb, ugyanis az illető tehet bármit, a lelke meghal a gyermekéjével együtt. Tudom, hogy Chenle is ezt érzi, hiszen Innie által esélyem adódott végigkövetni egy ilyet, s tanúsíthatom, hogy egy ilyesfajta történés után az érintettben egyszerűen csak meghal valami.

- Felix, mindenesetre okos tipp volt tőled Kim Hwasa - tette le a dohányzóasztalra a csésze kávéját Changbin, felnézve rám. - Még akkor is, ha egyenlőre semmi előrehaladás nincs az ügyben, amitől mindjárt begolyózok! - sziszegte.

- Geoje is hatalmas város! Hogyan fogják őket megtalálni? - pityergett összetörve a kanapénk szélén kuporgó Chenle, tappancsát a hasánál tartva, aminek látványa elkeserített. Changbin csak sóhajtva simogatta meg az omegája térdét, az viszont nem nyugodott meg, hanem csak egy élőhalottként oxidált.

- Lezárták a két hidat, ezáltal pedig a várost is, szóval előbb vagy utóbb meg fogják őket találni. Nem tudnak onnan kijutni - érvelt Hyunjin, próbálva négyünk közül legalább ő megőrizni a hidegvérét és tartani a pozitív gondolkodást köreinkben.

- Csak ne essen semmi bajuk - motyogtam magam elé letaglózva, miközben kicsi Alex éppen egy krokodil alakú rágókát rágcsált az ölemben. Úgy éreztem, hogy kezd hatni a nyugtató amit még fél órája vettem be, de azért közel sem voltam nyugodt és békés.

Nem vagyok hívő, legalábbis nem gyakoroltam semmilyen vallást, mégis folyamatosan imádkoztam, hogy csodával határos módon minden a helyére kerüljön és ugyanolyan boldogok lehessünk így öten, mint alig néhány nappal ezelőtt. Akármit megtettem volna azért, hogy visszakapjam a régi boldogságot.

Végignéztem mindannyiunkon; szegény Chenle nem csak lelkileg rokkant össze, hanem testileg is. Arca hófehér volt és sápadt, bőre fakó és pőre. Szemei fájdalmat tükrözve csillogtak, s ráadásul olyan pozícióban ült, amiről lerítt, hogy még mindig nincs tökéletes állapotban az alhasa. Az alfája, Changbin is elég megtépázottan festett; hollófekete haja ezúttal nem volt a hajgéllel megfelelően beállítva, hanem csak kócosan, szakmakazal módjára állt égnek, arckifejezésén pedig láttam, hogy bizony ő is igencsak fáradt. Végül aztán Hyunjinra vezettem a tekintetem. A férjem szemei alatt hatalmas fekete táskák éktelenkedtek, az íriszeiben azonban töretlenül ott csillogott továbbra is a remény, ezt pedig becsültem benne. Még kicsi Alex is megérezte, hogy valami nagyon nincs rendben, mert tegnap óta elég sokat nyűglődött, s nehezünkre esett sokszor elérni, hogy felhagyjon a keserves sírdogálással.

Ekkor a fülembe hasított a csengő intenzív hangja, mire mind az öten, kicsi Alexszel együtt felkaptuk a fejünket a váratlan neszre, aminek mivoltát nem tudtuk mire vélni. Chenle és Changbin csak kérdőn néztek felénk, várva, hogy kettőnk közül valamelyikünk menjen ajtót nyitni. Már nem is mertem bízni abban, hogy a rendőrség az, egyszerűen lassacskán újra kezdtem feladni a reményt, hogy egyben és egészségesen viszontláthatom a kislányaimat, pedig megígértem Hyunjinnak, hogy a én is azon az elven fogom elrendezni a dolgokat a fejemben, miszerint a remény hal meg utoljára. Próbáltam a lesújtó körülményekhez képest pozitív maradni, ezért csak fáradtan pillantottam rá Hyunjinra.

- Megnéznéd te, ki az?

- Persze - kelt fel kimerülten Hyunjin, majd kisétált a nappaliból, hogy ajtót nyisson a küszöb túlsó oldalán állónak.

Addig Chenle és Changbin csak kifejezéstelenül, mélyen a gondolataikba merülve meredtek maguk elé, egészen addig amíg Hyunjin vissza nem tért a szobába... Choi Seungyeop hadnaggyal és még egy fakabáttal a háta mögött.

- Jó napot kívánok! - köszöntek nekünk a középkorú férfiak, majd Choi Hyunjinra pillantott. -  Üljön le maga is legyen szíves, mert ez most elég nehéz lesz. Fontos dolgot szeretnénk közölni magukkal.

- Megtalálták őket?! - kaptam kezeimet a szám elé hüledezve, s ha nem reagálok időben, akkor kicsi Alex nemes egyszerűséggel ledőlt volna az ölemből, de szerencsére elkaptam őt.

- Ugye életben vannak?! Mondja, hogy életben vannak! - pattant fel a kanapéról Chenle, kissé összegörnyedve a vélhetően szúró fájdalomtól, miközben alhasára szorította mindkét mancsát.

Changbin csak aggódva csóválta meg a fejét, s óvatosan segítve neki visszaültette maga mellé az omegáját.

- Sunbaenim kérem! Tudnunk kell! - vágta imádkozó pózba a kezeit Hyunjin.

A szívem hevesen dübörgött, és szúrt a mellkasom, miközben szorított a torkom, így pedig alig kaptam normálisan levegőt. Biztos voltam abban, hogy Choi rendőrhadnagy és a társa most valami meghatározót fog nekünk mondani, máskülönben nem jöttek volna ide személyesen, egyenlőre azonban fogalmam sem volt, hogy mit.

- Nos, - sóhajtott fel Choi, váltva egy nem túl vidám pillantást amaz rendőrrel, amiből rögtön leszűrtem, hogy ez csak rosszat jelenthet. Idegességemben kicsi Alex lábacskáit kezdtem emelgetni, ami kívülről elég murisnak tűnhetett, nekem viszont segített levezetni a feszültséget. A mellettem ülő Hyunjin pedig csak ökleit összeszorítva, s szája elé nyomva azokat várta, hogy Choi folytassa a mondandóját. - az igazat megvallva megtaláltuk mindhárom gyermeket—

- MICSODA?! - sikoltottam fel meglepetten, kis híján eldobva valamerre kicsi Alexet izgalmamban. Az adrenalin egyből szétáradt a testemben a hír hallatán, hiszen már magamban tényleg eltemettem a reményt, de ezzel most bebizonyosodott számomra, hogy vannak még csodák.

- Jézusom, és hol vannak?! - hüledezett szintén izgalommal vegyített idegességgel Changbin.

- Ugye jól vannak?! - dobta oda a kérdést Chenle, elpityeredve magát, szerintem ezúttal a megkönnyebbüléstől. Igaz ami igaz, nekem is kicsordult egy-egy könnycsepp a szemeimből.

- Uram, mondja már! - fogta a fejét türelmetlenül Hyunjin, s láttam rajta, hogy bizony az ő íriszei sarkába is könnycseppek tanyáznak.

- Nos, miután lezártuk a várost, fogtuk, és megnéztük a maga által mondott Kim Hwasa telefonjának cellainformációit - nézett rám Choi, mire én csak hevesen bólogattam neki vissza. - Ez kicsit egyébként elhúzódott, mert akadt egy kisebb technikai malőr a telefon szolgáltatójával, de végül mégiscsak sikerült megszereznünk, s ennek kapcsán bebizonyosodott, hogy Kim Hwasa is Geoje szigetén tartózkodik, ráadásul a kérdéses időpont óta. Ezek után már könnyű volt a dolgunk; megnéztük, hogy hol lokalizálódik Kim Hwasa telefonja és ezen belül a jel a város egyik külvárosi, kieső részébe vezetett minket egyenesen egy kis nyaralóházhoz. Én és a geoje-i kollégák azonnal betörtük a ház zárt ajtaját, ahol... Nézzék, ezt most elég nehéz elmondanom még ennyi év tapasztalata után is, de odabent eszméletben állapotban és vérbe fagyva találtuk meg mindhárom gyermeket...

- HOGY MI?! Ugye... ugye nem azt akarja mondani, hogy...? - emelte fel a sírós hangját Hyunjin, miközben én és Chenle már rég sírásba kezdtünk, Changbin pedig csak élesen beszívta orrlyukain a levegőt.

Choi hadnagy kétségbeesetten korrigált.

- Nem, nem haltak meg. Ellenőriztük, és mindhármuknak volt pulzusa, habár elég gyengén. Az egyik kislánynak kiállt a kulcscsontja, az volt a legszembetűnőbb, szóval komoly sérüléseket szenvedtek. Bár nem vagyok orvos, annyit tudok, hogy mindhármukat életveszélyes állapotban szállították be a geoje-i kórházba, mert a mentősök szerint mindhármuk gyógyszermérgezés áldozata lett, így első körben mindenképpen ki kellett mosni a gyomrukat. A többiek sérüléséről sajnos nincs tudomásom, annyit hallottam csak, hogy azt a kislányt, akinek a törött kulcscsontja átszakította a bőrét, azt feltétlenül és sürgősen meg kell műteni, mert már így is élet és halál között lebeg. A műtétekre Geoje-ban került sor, ugyanis a súlyos sérülések nem tették lehetővé, hogy rögtön a seouli kórházba transzportálják őket. Előbb beszéltem a kórházzal telefonon, és azt mondták, hogy mindegyik műtét sikeresen lezajlott, tehát mindhárom gyermeket sikerült megmenteniük, de egyenlőre még mesterséges kómában tartják őket, hogy a testük regenerálódjon. Azt mondták, hogy indultak Geoje-ból a mentőautóval és hozzák át őket a seouli kórházba. Ezenkívül a helyszínen tetten ért Hwang Joongot és bűntársát, Kim Hwasát természetesen azonnal letartóztattuk, s ők visszakerültek Seoulba, előzetes letartóztatás alá a börtönbe, de egyenlőre még egyikük sem volt hajlandó nyilatkozni a történtekről és a miértekről. - fejezte be nagyszabású monológját Choi Seungyeop rendőrhadnagy, mire mi mind a négyen csak hosszú másodpercekig megkövülve maradtunk a sokkoló és lesújtó információk meghallgatása után.

Egyszerűen képtelen voltam elhinni mindazt ami történt; tehát Kim Hwasának is vastagon benne volt a keze a gyerekek elrablásába: nem hiába volt nekem mindig is ennyire gyanús. Továbbá egyrészt megkönnyebbüléssel töltött el az, hogy végre valahára meglettek a gyerekek, és nyugodt szívvel konstatálhattam, miszerint a kórház dolgozói jóvoltából immáron biztonságban vannak, viszont abba beleszakadt a szívem, hogy milyen állapotokban is találtak rájuk.

____

Sziasztoooook!🥺❤️
Itt is volna az újabb rész, remélem, tetszett nektek❤️😌

Nem tudom látni-e, mert nekem van, hogy nem mutatja a Wattpad, de új borítója lett a könyvnek. Nekem személy szerint ez sokkal jobban tetszik mint az előző. Valahogy a kontraszt jobban megmutatkozik rajta, ráadásul olyan büszke voltam magamra, mert azt a lótuszt én szerkesztettem oda, nulla szerkesztési tudással😂 szóval örültem, hogy én is hozzátettem valamit a borítóhoz és nem csak letöltöttem Pinterestről... na mindegy, remélem nektek is tetszik😌 ma vagy holnap pedig a terveim szerint felkerül az új Minsung rész is😎

Addig is puszi mindenkinek, vigyázzatok magatokra❤️🙌