~~~

- Lix... odabent vagy? - hallottam meg Hyunjin kétségbeeséstől csengő hangját.

Nem feleltem. Pedig ordítani tudtam volna a nem evilági fájdalomtól, amelyet a vágásoknak köszönhetek, de annyira legalább jók voltak, hogy valóban elterelték a figyelmemet arról, hogy Nalini és Carla nincsenek meg. Ellenben továbbra is szörnyen éreztem magam, s képtelen lettem volna Hyunjin szemébe nézni a veszekedésünket és a saját magam bántalmazását követően.

- Felix, ha nem szólalsz meg, akkor komolyan mondom, hogy bemegyek! - "fenyegetőzött", mire én tényleg meg akartam szólalni, nehogy bejöjjön, de valamiért egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Teljesen megnémultam, miközben a karom aggodalomra adva okot vérzett, immáron kisebb pacákat hagyva a földön. - Na jó, Felix, én most bemegyek! - jelentette ki.

Legszívesebben elbújtam volna előle, mert nem akartam, hogy a férjem, aki mindig is egy erős omegának tartott, most szánalmas módon ilyen viharvert állapotban lásson, de hiába akartam, meg sem bírtam moccanni. Szemeit összeszorítottam amikor kinyílt az ajtó, de leplezni nem tudtam volna azt, hogy tulajdonképpen mit is művelek idebent.

- JÉZUSOM LIX, TE MEG MIT CSINÁLSZ?! - üvöltötte halálravált arccal Hyunjin, majd egyből letérdelt mellém, és kikapta a vértől csöpögő pengét a szintén véres ujjaim közül. - Add azt ide! Mondd, te normális vagy?! Mi a faszt művelsz?! - kiabálta, miközben kiszámíthatatlanul kitört belőle a sírás amint a szétvagdalt karomra szegezte tekintetét.

- Hyunjin... nagyon fáj... - motyogtam alig hallhatóan, könnyfátyolon át nézve, hisz' ekkora már megbántam a tettem, ugyanis elképesztően fájt. Reméltem, hogy Hyunjin segít rajtam, és majd később meg tudjuk ezt beszélni normálisan.

- Tudom kicsim, tudom - hajtogatta zokogva a férjem. - Nincsen semmi baj, nyugodj meg, picim. Muszáj lefertőtleníteni a sebeket - közölte elveszve, majd szaporán kapkodva a levegőt vágta ki a mosdó alatti kisszekrény ajtaját, miközben sietve kezdett ott keresni valamit. Pár másodpercen belül kihalászott onnan néhány kör alakú vattakorongot, a fertőtlenítővizet és egy tiszta fáslit. - Shh, ne sírj kicsim, segítek. Ez most nagyon fog csípni de aztán jobb lesz - magyarázta, miközben öntött egy keveset a vattára a fertőtlenítőből. - Add a kezed!

Egy nagyot nyelve tettem amit mond, bár a szó szoros értelmében rettegtem attól, mi következik, ugyanakkor tudtam, hogy úgy kell nekem. Minek csináltam ilyen hülyeséget, miért? Hyunjin közben igen koncentráltnak tűnt; először egy száraz vattával letörölve a folydogáló vért, majd hirtelen odanyomta a fertőtlenítőset.

- AUUU, nagyon fáj!!! - nyüszítettem fel, ösztönösen próbálva elrántani a karomat, de Hyunjin nem engedte, ezért ha tetszett, ha nem, ki kellett bírnom.

- Shhh, semmi baj kicsim, semmi baj - nyugtatgatott közben a férjem, a következő pillanatban pedig már a fáslit tekerte a sérült alkarom köré. Rendesen kiestek egyes történések a fejemből, olyannyira nem voltam magamnál. - Maradj itt kicsim, felhívom Sant! - hagyott egy pillanatra magamra Hyunjin, elszaladva vélhetően a telefonjáért.

Sant?

*•.¸♡ ... ♡¸.•*

- Pánikrohama volt, ráadásul több is elég rövid időn belül. Ellenőriztem a vágásokat a karján, és szerencsére egyik sem súlyos, de azért két-három napig pihentesse, és ne érje víz. Ügyesen elláttad őt Hyunjin, de azért átkötöttem újra a karját, biztos ami biztos. Beadtam neki több nyugtatót is, ami kisebb mértékben leszedálttá teszi. Hagyok itt nektek belőle pár szemet, de csak akkor vegye be őket ha tényleg rosszul érzi magát. Rendben lesz. Legalábbis testileg - magyarázta San az információkat Hyunjinnak, aki csak az alsó ajkait rágcsálva, feszülten hallgatta őt.

A hálószobánk ágyában feküdtem, nyakig betakaródzva, bekötött karral, s a bevett nyugtatók hatására sokkal jobban érezve magamat, sőt, tényleg kissé kábulttá tettek, mivel szerintem még az oldalamra átfordulni is csak komoly erőfeszítések árán sikerült volna.

Az elmúlt egy óra történéseiről csak homályos emlékképek maradtak meg, ugyanis tényleg annyira rosszul lettem, hogy csakis Hyunjinnak határozott közbenjárásának köszönhetem azt, hogy most legalább fizikailag jobban vagyok.

Miután lekezelte és bekötözte a sebemet, áthívta hozzánk a közelben lakó Sant, aki már jött is, hogy a segítségünkre legyen. Nem igazán rémlik, hogy mit csinált, annyi biztos, hogy bevetetett velem valami fura, színes kapszulákat, majd a kérésére Hyunjin bevitt az ágyba, miközben San ellenőrizte, s ismét átkötözte a karomat. Szerencsére nem kérdezősködött, mert bár barátok vagyunk, ez olyan dolog volt, amit csak kettőnkre tartozott Hyunjinnal.

- Biztosan rendben lesz? Olyan sápadt - aggodalmaskodott tovább a férjem, végignézve fekvő valómon.

- Biztosan. Egy órácska múlva viszont egyen valami száraz ételt, és figyelj arra, hogy igyon tiszta vizet. Muszáj regenerálódnia a szervezetének - kötötte az alfám lelkére szigorúan az orvos.

- Ne beszéljetek rólam úgy, mintha itt sem lennék - morogtam oda nekik nemtetszően, miközben a gyomromban lakozó kellemetlen érzetű csomó továbbra sem tűnt el, sőt. - Nem bírok enni addig amíg nem tudom, hogy a gyerekeim biztonságban vannak.

- Azt hiszem jobb lesz ha én most megyek - köszörülte meg a torkát San, egyszer még végignézve rajtam. - Bármi baj van, hívjatok és jövök, oké? - intézte szavait ezúttal Hyunjinhoz, aki bólintott egyet.

- Kikísérlek - ajánlkozott.

- Nem szükséges, kitalálok - utasította vissza őt San, csak kedvesen megingatva a fejét. - Maradj csak itt vele, és beszélj vele. Szüksége van rád.

- Köszönöm a segítséget, San-ah - hálálkodott neki Hyunjin, San azonban csak elmormolt egy "semmiséget", majd elköszönve tőlünk magunkra hagyott minket, becsukva maga után az ajtót.

Miután San távozott, kettesben maradtunk a férjemmel, a történtek miatt viszont eleinte csak síri csend állt be köztünk. Valahogy egyikünk sem mert belekezdeni ebbe az igencsak nehéz és komoly hangvételű beszélgetésbe; én azért, mert továbbra is szégyelltem magam előtte meggondolatlan és könnyelmű tettemért, s amint láttam, neki pedig bűntudata volt.

Pár kínzóan hosszú másodpercet követően Hyunjin kifújt egy jó nagy adag levegőt, majd leült közvetlenül mellém az ágyra, s férfias kezei közé vette az én hozzá képest aprócska tappancsomat, miközben hüvelykujjával lágyan cirógatni kezdte a kézfejemet. Érintése elképesztően jól esett szívemnek, ráadásul ezzel azt sugallta szavak nélkül, hogy nem haragszik rám, ennek hatására pedig megeredt a nyelvem.

- Sajnálom, Hyunjin... Nagyon nagyon sajnálom...

- Én is sajnálom, Yongbok. Nagyon csúnyán beszéltem veled, tudom, hogy nem szabadott volna. Nem akartalak megbántani, tudod, hogy mennyire szeretlek téged, és beleőrülnék ha még egyszer ilyen állapotban kéne téged látnom. Nem vagy hisztis és igazad van, önző módon nem hallgattalak meg, hogy te miként is érzel, hanem csak magammal voltam elfoglalva, de én is ki vagyok készülve ettől a helyzettől...

- Hyunjin... - vágtam közben halkan, a férfi pedig nyomban elhallgatott. - Neked nincs miért bocsánatot kérned, itt én vagyok a hibás. Én is csúnyán beszéltem veled, és oktalanul hibáztattalak, miközben te csak segíteni akartál, meg tartani bennem a lelket.

- Csak azt ígérd meg Lix, hogy soha, de soha nem teszel ilyet újra - szigorított a hangján a férjem. - Szükségem van rád, kicsim. Ki kell tartanunk picikém, jó?

- De olyan nehéz... - könnyeztem be ismét, de próbáltam őket visszapislogni. - Hyunjin, én úgy érzem, hogy minden az én hibám. Ha jobban vigyáztam volna rájuk-

- Ezt verd ki a fejedből! Egy fantasztikus szülő vagy, aki nagyon szereti a gyerekeit. Te semmiről nem tehetsz, főleg nem annak a mocskos disznónak a viselkedéséről - rázta meg a fejét Hyunjin, s amint ő állította ezt, akkor valahogy sokkal jobban elhittem, hogy valóban nem én tehetek minderről.

- Hyunjin, én rettegek attól, hogy apád bántani fogja őket. Olyan kicsik még, törékenyek, apró csontocskák, kicsi test, bánthatóak, befolyásolhatók... ijesztő az, hogy azt tehet velük amit csak akar.

- Lix, mondd ki.

- Mit? - vontam fel a szemöldököm.

- A legnagyobb félelmed. Mondd ki, hogy segíteni tudjuk egymást - harapta be az alsó ajkát Hyunjin, elnézve rólam.

- Attól félek, hogy ma reggel, mikor suliba vittük őket, akkor láttuk őket utoljára... élve - nyeltem egy irtóra hangosat, miközben olyan volt, mintha egy hatalmas tekegolyó süllyedt volna lejjebb a gyomromban.

- Nem szabad... khm, nem szabad erre gondolnunk - felelte Hyunjin, letörölve egy elszabaduló könnycseppet. - De abban biztos vagyok, hogy ilyen nem fog történni.

- Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? - tettem fel a kérdést.

- Sosem lehetünk semmiben biztosak száz százalékig - sóhajtott fel a férjem, ezúttal mélyen a tekintetembe vájva az övét. - De tudod, reménykedni azt mindig lehet, és sosem szabad feladni, kicsim. Meg fogják találni a kicsiket.

- Csak azt remélem, hogy most jól vannak - szipogtam. - Nalininek itt maradt a kedvenc babája, Carlának pedig a macija amivel alszik, sőt, még Junjie-nak is itt van  az egyik szerencsehozó játékautója.. mi van ha éhesek? Kétlem, hogy apád jól bánik velük. Ad nekik legalább inni? Mi van ha hazugságokat mond nekik rólunk az apád, és esetleg felmerül bennük, hogy mi nem szeretjük őket...?

- Én hiszem azt, hogy jól vannak, és hogy hamarosan előkerülnek. Hívtam már a rendőrséget, és azt mondták, hogy kiadták a körözést apám ellen, keresik. Hívnak ha bármi fejlemény van az ügyben.

- Korea hatalmas. Hogy fogják őket megtalálni? - pityeregtem tovább.

- Csak... csak higgy benne, jó? - simogatta tovább a kézfejemet. - Én itt vagyok neked és nagyon szeretlek.

- Én is nagyon szeretlek - suttogtam neki vissza, mire Hyunjin közelebb hajolt hozzám, és nyomott egy megnyugtató csókot a homlokomra, majd összedöntötte az említett testrészeinket.

Orromon keresztül mélyen beszívtam a férjem illatát, s igazán nagyon jól esett a közelsége, mert úgy éreztem, hogy ő az, aki a nyugtatókon felül képes engem ténylegesen megnyugtatni. Szerettem volna hinni neki, és nem elveszíteni a reményt, hogy hamarosan épségben visszakaphatjuk a kislányainkat, de valahogy nehezen ment. Hyunjin továbbra is hozzám bújva maradt, ekkor azonban megcsörrent a telefonja, a férjem pedig nyomban a készülék után kapott, abban a reményben, hátha a rendőrség hív minket valami jó hírrel a tarsolyukban. Én is érdeklődve vártam, hogy vajon ki lehet az.

- Changbin... felveszem, hátha ők tudnak valamit - közölte velem Hyunjin, majd rányomott a zöld ikonra, fogadva a hívást, sőt még ki is hangosította azt, hogy én is jól halljam. - Szia Binny, van valami újság? Tudtok valamit? - kérdezett rá nyomban.

- Jinnie, csak szeretnélek megkérni arra, hogyha tudtok valamit akkor hívjatok engem. Kórházban vagyok Chenlevel - hallatszódott a telefonból Changbin aggódó, már-már tehetetlen hangja.

- Mi?! Mi történt? - döbbent le teljesen Hyunjin, összenézve velem, miközben én szintén csak egy sornyi értetlenséget tükröző arckifejezést produkáltam, hiszen nem értettem, hogy miért kerülhetett Chenle kórházba. Lehet ő is pánikrohamot kapott mint én-

- Elvetélt..

- Mi az, hogy elvetélt?! - nem bírtam megállni, hogy ne szóljak én is közbe. - Terhes volt?!

- Igen. Nyolc hetes volt. Igazából már el akartuk mondani, de szegénykémet olyan idegi megrázkódtatás érte, hogy elment a baba. - felelte Changbin, s így látatlanban is hallottam, hogy majd' megszakad az alfa szíve. - Nagyon rosszul van, hisz' nem csak Junjie tűnt el, hanem a kisbabája is meghalt. Csak szólni akartam róla, mert pont kijöttem a kórház folyosójára.

- Te jó ég, Changbin.. nagyon sajnáljuk - húzta el a száját keserűen Hyunjin, én magamban pedig konstatáltam, hogy Hwang Joong lelkén mostmár egy újabb ártatlan emberpalánta élete szárad. Az a szegény kisbaba megérdemelte volna, hogy élhessen; el sem tudom képzelni, hogy mit érezhet most Chenle. - Mondd meg Chenlenek, hogy tartson ki.

- Átadom, de most... ahh, nagyon maga alatt van. Megállás nélkül sír, siratja a babát, Junjie-t, mindenkit, és nem tudom őt megnyugtatni. A doki beadott neki valami altatókat, szóval most alszik, de ha Junjie nem kerül elő mihamarabb akkor nem tudom, hogy mi lesz velünk. - sopánkodott Changbin. - Ti hogy vagytok?

- Kurva szarul - vágta rá Hyunjin. - Lixhez is orvost kellett hívnom mert.. - itt az alfa megakadt, és jól hallhatóan nyelt egyet. - Rosszul lett ő is - fogalmazott egy kissé homályosan, de szerencsére Changbin nem firtatta a részleteket, hisz' jelenleg volt ennél nagyobb baja is. A fia eltűnt, elment a kisbabája, s az omegája pedig lelkileg gyatra állapotban fekszik a kórházban.

- Jobbulást, Lix! - mondta.

- Köszi - motyogtam.

- Na, hívok ha bármi fejlemény van - bontotta a hívást Hyunjin, majd ismét a mancsomra simított. - Sápadt vagy picim. Aludnod kellene, legalább egy órácskát. - közölte komolyra fordítva a szót.

- Hogy tudnék ilyen állapotban aludni, Hyunjin? - nevettem el magam erőltetetten. - Addig nem amíg nem tudom mi van a gyerekekkel.

- Hulla vagy, Lix, muszáj pihenned. San hagyott itt neked altatót is, tessék - nyújtotta felém a tablettát és egy pohár vizet amit az éjjeliszekrényről vett le. - Vedd be, aztán ha felkelsz, jobb lesz. Addigra a rendőrök is biztosan hívni fognak minket.

- Itt maradsz velem amíg elalszom? - kérdeztem tőle védtelenül, miközben szófogadóan bevettem az altatót és leittam azt pár korty vízzel. Ekkor tudatosult bennem, hogy tényleg irtóra fáradt és kimerült vagyok, csak épp a félelem és a lelkiismeretem ébren tart.

- Persze - bólintott, és odabújt mellém az ágyba. - Hunyd be a szemed, kicsim. Minden rendben lesz, meg fogják találni a a gyerekeket - duruzsolta a fülem mellett.

Remélem Hyunjin, remélem. - gondoltam magamban, de valahogy nem volt erőm válaszolni a férjemnek. Egy biztos; perceken belül elnyomott az álom.

___

Jó reggelt!🥺🥺❤️ itt is volna az újabb rész😌

Már csak 5 rész és vége a második plussz-fejezetnek😅