🪷

- Most mérges vagy - jelentette ki Hyunjin, miközben én éppen az ingem begombolgatásával vacakoltam. - Nem tettünk semmi rosszat, mégis haragszol. - idegbetegen felrántottam magamra a nadrágomat is, majd felvettem a bakancsaimat, hogy távozhassak.

- Nem tettünk semmi rosszat?! Lefeküdtünk, miközben nem is vagyunk már együtt, Hyunjin! - közöltem, hitetlenkedve nevetve el magam.

- Csak dugtunk egyet, holnapra már nem is fogunk emlékezni rá, meg különben sem jelentett egyikünknek sem semmit, csak kielégítettük egymást - közölte nemtörődöm módon Hyunjin, ő is elkezdve visszavenni magára szétdobált ruhadarabjait. - Vagy neked esetleg mást jelentett?

Úgy éreztem ideje távoznom a fojtogató légkörből, mivel semmiképpen sem akartam az érzéseimről beszélni pont Hyunjinnal.

Megtettem amit akart, győzött, sakk-és matt, én vesztettem, mostmár azonban vége a játéknak minden tekintetben.

- Add ide a kulcsot, Hyunjin. Most! Megtettem amit akartál, most pedig engedj ki! - nyújtottam feléje a kezemet, a sírás szélén állva, s próbáltam nem láttatni engedni azt, hogy pillanatokon belül elbőgöm magam.

- Ezzel még nincs vége, 𝘍𝘦𝘭𝘪𝘹! - vetette oda Hyunjin, majd felnyúlt a fürdőszoba szekrény tetejére rejtett kulcsért, és rám sem nézve a tenyerembe ejtette azt.

𝘍𝘦𝘭𝘪𝘹. S lám, újra csak Felix lettem a szemében, de legalább amikor az övé lettem, akkor csak az Ő 𝘠𝘰𝘯𝘨𝘣𝘰𝘬ja voltam.

Íriszeimből kibuggyantak az első könnycseppek, így gyorsan az ajtóhoz lépve nyomban elfordítottam azt a zárban, hogy mihamarabb távozhassak.

- Szerintem azért viselkedsz így mert még mindig érzel irántam valamit - szólt utánam Hyunjin, mikor már éppen kinyitva az ajtót készültem volna elhúzni a csíkot, erre azonban természetesen megdermedtem. - Szóval tényleg igaz. Valld be, hogy még mindig érzed. Tudom, hogy még mindig érzed. - magyarázott tovább, mire a fájdalom kezdett ismét felülkerekedni rajtam.

- Nem! És ez soha többé nem történhet meg! - tört ki belőlem a keserves sírás, majd táskám pántját szorongatva kivágtam az ajtót, s hanyatt-homlok kirohantam a fürdőszobából.

Úgy éreztem magam mint egy összegyűrt rongydarab, akit belevágtak egy mocsárba, s kegyetlenül megtapostak. Átkoztam azt a pillanatot amikor betettem a lábamat ide Jungkook házába a születésnapi bulijába, ugyanis azon kívül, hogy összerúgtam a port a legjobb barátommal, és összefeküdtem a nagyzási hóborttal rendelkező exemmel, semmit sem nyertem. Úgy viselkedtem mint egy ostoba ribanc, nem pedig úgy mint egy érett, felnőtt, terhes omega.

A félhomálylepte folyosón szinte nem is láttam a könnyeimtől, így amikor elindultan lefelé a lépcsőkön, akkor szerencsétlenségemre az utolsó lépcsőfokokon váratlanul megbotlottam, és előreestem egyenesen a kemény földre.

Szerencsére nem ütöttem meg a hasamat, mivel időben reagálva sikerült a kezemmel blokkolnom az esést, csuklóm azonban így is megrándult, de nem különösebben érdekelt.

Csak haza akartam menni, és minimum ezek után belefojtani magam egy kád vízbe, pechemre azonban Taehyung és Jungkook épp ott álltak kettesben a folyosón egy-egy pohár pezsgővel a kezükben, s volt szerencséjük végignézni mint az esést, mint pedig hallani a zokogásomat. A távolról igencsak flörtölésnek tűnő tevékenykedésüket ezek szerint sikerült megzavarnom, de mindegy. Valahogy már ez sem számított.

- Jézusom Felix, mi van veled? - kapott a szája elé Kuksi, mikor feltápászkodtam a földről. - Jól vagy, megütötted magad?

- Jól vagyok, de haza kell most mennem, de ti folytassátok csak a beszélgetést - jó, elsődleges célom az volt amikor eljöttem ide, hogy megpróbáljam távol tartani Kuksit az időzített bombaként ketyegő Taehyungtól, most viszont már nem maradt motivációm minderre. Egyetlen vágyam az volt, hogy mihamarabb eltűnhessek innen.

- Biztos jól vagy? - kérdezett rá újra Taehyung is, én azonban csak egy gyors bólintás kíséretében lódultam meg a kijáratot biztosító ajtó felé, otthagyva a valószínűleg értetlenül utánam pislogó modellt, s a kis szülinapost.

Mikor kiértem a Jeon házból, a friss éjjeli levegő megcsapta az arcomat, azonban másodperceken belül megbántam azt, hogy nem hoztam magammal legalább egy vékony kabátot, hiszen ilyen későn már igen csípős az idő. Hajam csapzott és izzadt volt, fájt mindenem; a lábaim, a hátam, a popsim, ráadásul lábaim közt is kényelmetlen érzetek uralkodtak, ugyanis szex után sem időm, sem esélyem nem volt elmenni pisilni.

Hangosan sírva vetettem be magam a Jeon ház előtt leparkolt kocsimba, s próbáltam valamelyest megnyugodni, legalább a kisbabám miatt. A zokogásom közepette pocakomra simítottam, s közben ezernyi gondolat cikázott a fejemben; a baba, az abortusz, a terhesség, Innie, Jungkook, Taehyung, és persze Hyunjin.
Utólag visszagondolva fogalman sincs, hogy aznap mégis hogyan keveredtem haza, s hogy miképpen is éltem túl ezt a megrázkódtatással teli napot, de az egy biztos, hogy egyetlen mondat zengett még álmomban is a fejemben: 𝘒𝘪𝘣𝘢𝘴𝘻𝘰𝘵𝘵𝘶𝘭 𝘢𝘬𝘢𝘳𝘭𝘢𝘬 𝘵é𝘨𝘦𝘥, 𝘠𝘰𝘯𝘨𝘣𝘰𝘬...!

...

Két héttel később:

Jungkook huszonegyedik születésnapi bulija óta a helyzet továbbra is kaotikus maradt. Innie továbbra sem állt szóba velem, annak dacára, hogy többször is próbáltam vele megbeszélni a történteket. A neki írt üzeneteimre nem válaszolt, a telefonhívásaimat ignorálta, ha pedig elmentem a házához, hogy személyesen beszéljünk, akkor egyszerűen nem nyitott nekem ajtót. Mindazonáltal mivel közös a munkahelyünk, ezért ott nyilvánvalóan sokkalta nehezebb volt neki elkerülnie, azonban Innie konkrétan levegőnek nézve engem, tudomást sem vett ottlétemről, ami irtóra rosszul esett. Mit ne mondjak, ügyesen megoldotta, hogy ne kelljen kontaktusba lépnie velem. Én eleinte naívan azt hittem, hogy pár napon belül Innie szíve meglágyul, kiheveri heves szóváltásunkat, s hogy meg tudjuk beszélni a történteket normális, civilizált felnőtt emberek módjára, legjobb barátom erre azonban koránt sem volt vevő. Leginkább azért bántott mindez, mert szerintem ilyen mértékű ignorációt azért én sem érdemlek. Elismerem, hogy én is sokat hibáztam a barátságunkban, de amit Innie csinál az már enyhén szólva is könyörtelen és túlzásba vitt haragtartás. A francba már, nem gyűlölhet örökké a döntésem miatt. Igen, aláírom, hogy Innie valóban szörnyű dolgokon ment keresztül, s ráérőltetve akaratukat a fiúra elvették tőle a kisgyermekét, azonban ez az én életem, az én testem, tehát egyedül nekem áll jogomban eldönteni azt, hogy mi lesz a magzat sorsa. Ha pedig Innie ezt nem hajlandó elfogadni, és megérteni, akkor szerintem soha többé nem fogjuk tudni újra megtalálni egymáshoz az utat.

Eközben a többiekkel is állt a bál, Hyunjin az után a bizonyos gyönyörű közös éjszakánk után természetesen egyszer sem jelentkezett, viszont az Instagram oldalán láttam, hogy öccsével és nővérével elutaztak egy hétre Kínába, pontosabban Pekingbe, ahol Hwang Minhyun tanul. Hah, az első dolog ami eszembe jutott ezt látván, hogy Hyunjin biztosan felszedett ott valami kínai srácokat, egy-egy éjszakára, de nekem ezért ugyebár nincs jogom kiakadni, ugyanis nem vagyunk együtt. Be kellett látnom, akármennyire fájdalmas is volt, hogy ami két hete, a Jeon ház mosdójának falai közt történt közöttünk, az részéről nem szerelem volt, hanem csak egy körre akart. Nem én kellettem neki, Hyunjinnak megfelelt volna bárki, aki épp akkor ott tartózkodik fürdőszobában. De akkor mégis miért mondott nekem olyan félreérthető dolgokat...? Érthetetlen, s kiolvashatatlan a fiú. Engem azonban ez az éjszaka csak méginkább megerősített abban, hogy még mindig halálosan szerelmes vagyok Hwang Hyunjinba, és fizikai fájdalomként élem meg azt, hogyha nincs a közelemben.

Mindeközben a lelkiismeretem sugallatára hallgatván Jungkookat is ismételten kerülni kezdtem, ugyanis nem bírtam önfeledten a fiú szemébe nézni, tudván, hogy Taehyunggal megtörtént köztünk az, aminek sosem szabadott volna. Nekem nem tetszett Taehyung, valamiért azonban mégis úgy éreztem, mintha ezzel lecsaptam volna Kuksi kezéről a részéről az egekig magasztalt modellt.

Mondjuk szerencsére Kuksinak nem kimondottan tűnt fel az, hogy kerülöm, mivel megszállottan csak Taehyunggal volt elfoglalva, ami nem tudom, hogy jó-e vagy rossz. Ha Kim Taehyung akár véletlenül is elszólja magát az omega előtt, akkor a Jungkookkal való barátságomnak is egy csapásra búcsút inthetek.

Tehát, hirtelen nem maradt senkim akivel beszélhettem volna, így az eltelt két hetet szinte robotként funkcionálva töltöttem el. Csak ettem, ittam, aludtam, dolgozni mentem, és otthon ülve olvasgattam azokat a könyveket az abortuszról, amit még Dr. Choi adott nekem kölcsön, hogy lapozgassam őket tájékozódás céljából. Egyetlen társaságomat a családomból a tizenhét éves öcsém, Jeno jelentette, aki ha épp nem tanult, akkor átjött hozzám a szobámba egy csomag rágcsa társaságában kicsit beszélgetni. Persze ő is észrevette rajtam, hogy valami nem stimmel, de elintéztem annyival, hogy azért vagyok ennyire lehangolt, mert összevesztünk a legjobb barátommal.

Közben pedig a héten még egy igazán meghatározó eseményre is sor került a mostanság hullámvasúthoz hasonlatos életemben, mégpedig az abortuszra. Dr. Choi-val még napokkal ezelőtt megbeszéltük telefonon, hogy ma reggel bemegyek hozzá a magánrendelőjébe, s miután elintéztük a terhesség megszakításával kapcsolatos formaságokat, ő majd onnan kocsival bevisz az egyik seouli kórházba, hogy ott végezzék el a magzat elvetetésével kapcsolatos tervezett beavatkozást. Bár a tanári munkámmal megtakarított zsebpénzem egy igen jelentős részét elő kellett szednem ennek a műtétnek az elvégzéséhez, azonban úgy voltam vele, hogy csak minél hamarabb legyünk már túl rajta, és felejtsük el az egészet, mondjuk úgy örökre.

Bár senkinek sem vallottam volna be, de elképesztően féltem az abortusztól, amin még az sem segített, hogy a beavatkozás minden esetben helyi érzéstelenítéssel megy végre. Még sosem volt ezidáig olyasféle operációm, amelyet nem altatásban végeztek, most viszont úgy véltem, hogy most mégsem
ártana némi "tapasztalat." Ráadásul Innie sosem mesélte el, hogy a műtét fizikailag milyen érzés volt számára, így mondhatni vaksötétben tapogatóztam a megválaszolatlan kérdéseimmel a tarsolyomban. Igaz, a Dr. Choitól kapott könyvekből valamelyest sikerült tájékozódnom, de sokkal jobbat tett volna lelkivilágomnak az, hogyha inkább Innievel meg tudjuk mindezt beszélni, s esetleg elkísér az abortuszra is, hogy mellettem legyen, és fájdalmas múltbeli emlékei ellenére támogasson.

Otthon a reggeli órákban mikor elindultam, szerencsétlenségemre összefutottam apámmal a konyhában, aki nyilvánvalóan rögtön arrogánsan letámadott, hogy mégis hová készülök ilyen korán. Össze-vissza habogtam ijedtségemben, végül azonban azt hazudtam, hogy munka előtt még el kell szaladnom az egyik kollégámhoz néhány papírért. Apa várhatóan nem hitt nekem, azonban végül csak rám legyintve szürcsölgette tovább a fekete kávéját, én pedig villámgyorsan elhúztam otthonról a csíkot. Aznapra különben beteget jelentettem a munkahelyemen, erről azonban nem szóltam senkinek, így szolgáltatva nemlétező alibit magamnak, amíg én abortuszra megyek. Bár Innienek valószínűleg fel fog tűnni, hogy nem vagyok ott az iskolában, de tekintve, hogy szerintem jelenleg az sem izgatja, hogy élek-e vagy halok, így nem fog érdeklődni hollétem felől.

Mivel semmiképpen sem kívántam egyedül menni Dr. Choi rendelőjébe, akármennyire is merésznek állítottam be magam, ezért felhívtam az egyetlen olyan embert, akire még ebben a helyzetben számíthattam, s megkértem arra, hogy legyen ott mellettem legalább ő; Park Jimin.

Amióta utoljára találkoztunk a plázában Park Jiminnel, a fiú a férjével együtt házat vásárolt Busanban, a szülővárosukba, azonban még nem zajlott le a végleges költözés, így Jiminnel még könnyűszerrel tudtunk találkozni. Persze Jimin férje, Min Yoongi, - akivel időközben már találkoztam egyszer, s rendkívül szimpatikusnak találtam, még annak ellenére is, hogy a producerként dolgozó férfi eléggé szűkszavú, sürgeti a költözést, ugyanis szerinte jobb lenne ha az omegája már Busanban hozná világra a közös gyermeküket. Ezzel Jimin is teljes mértékben egyetértett, amit megértek, hiszen egy kisbabával nyilvánvalóan sokkalta körülményesebb a költözködés, főleg egy másik nagyvárosba. Kicsit fáj a szívem, hogy Jiminnel valószínűleg a jövőben nem sokat fogunk tudni találkozni, hiszen Busan is csak a térképen van közel a fővároshoz, de remélhetőleg leküzdhető lesz a két város közti távolság.

Jimin, bár már hatalmas hét hónap körüli pocakjával kimondottan nehezére esett a járás, s minden egyéb fizikai erőnlétet igénylő tevékenység, mégis lelkiismeretesen elkísért Dr. Choi magánrendelőjébe, hogy érzelmi támaszt nyújtson nekem az abortusz előtti gyötrelmes percekben.

A Park Jimin és Min Yoongi házaspárnak egyébként mint megtudtam egyetlen autója van, amivel az alfa jár dolgozni, így szegény, terhes Jiminnek korlátozottak a hosszútávra szóló utazási lehetőségei, tekintve, hogy a fájós háta és a gömbölyű pocakja miatt mozognia is körülményes. Viszont Jiminnek szerencsére sikerült rábeszélnie szkeptikus férjét, hogy taxizhasson, aki már-már mániákusan félti az omegáját és a babájukat az idegenektől. Tehát Jimin aznap taxival jött el reggel Dr. Choi magánrendelőjéhez, én pedig szinténcsak autóval utaztam el odáig, a sajátommal, mivel semmi kedvem nem volt sétafikálni.

Odabenn, Dr. Choi várótermébe ülve jobb híján lábfejeimet fixírozva szorongattam a mellettem helyet foglaló Jimin kezét idegességemben, kis híján összeroppantva a fiúcska csontjait, miközben arra vártunk, hogy az omegaspecialista behívjon a rendelőbe.

Elképesztően ideges voltam, ráadásul a feszengés miatt fájt a fejem és a hasam is.

- Még meggondolhatod magad - simított rá szabad kezével a vállamra az omega, mikor percekig csak azt figyelte miként fészkelődöm a helyemen ülve. - Biztosan ezt szeretnéd? Elvetetni?

- Igen, biztosan - feleltem határozottan, bár közel sem voltam olyannyira biztos magamban, mint amennyire azt mutattam Jimin felé.

Próbáltam azzal győzködni magam, hogy a legésszerűbb döntést készülöm éppen meghozni, miközben a szívem természetesen teljesen az ellenkezőjét diktálta. Nem is tudom, de igazság szerint megszoktam már, hogy a hasamban van ez a baba; fura lesz, hogyha már nem lesz velem... Viszont igazándiból egy szavamba kerülne, és velem maradhatna, s hét és fél hónapon belül ténylegesen is a karomban tarthatnám az én kis csöppségemet. Nem!

Jézusom, nem! Hülyeség lenne megtartanom, különben is ezt már ezerszer végigzongoráztam magamban és döntöttem, miszerint az abortusz lesz a legjobb mindenkinek. Nem kéne megkérdőjeleznem magamban a döntésemet, mert a végén még elbizonytalanodok és visszalépek.

- Ne félj Felix, minden rendben lesz! - mosolygott rám biztatóan Jimin, miközben én folyamatosan csak pislogás nélkül pásztáztam az omega aranyos pociját, s folyamatosan azon agyaltam, hogy ha akarom, akkor nekem is lehetne ilyen. Tulajdonképpen mi tart vissza a baba megtartásától? Jó, nyilván az mindenképpen negatívum, hogy nem tudom ki a kicsi apja, valamint, hogy nincs alfám sem, aki mellettem állna és segítene a gyereknevelésben, azonban én mégis valamiért már most erősen kötődni kezdtem a még meg sem született kisbabához, s eszem ágában sem volt lemondani róla. Közben viszont egy csomó ellenérvet hoztam fel a kisbaba megtartása ellen; egyrészt nem kicsit féltem attól, hogy rossz szülő leszek. Nem akartam, hogy olyan szülője legyek akaratlanul is a kisbabámnak, amilyen az apám volt nekem mindigis. Azt akartam, hogy a kicsi semmiben sem szenvedjen hiányt, s hogy mindig szeretettel gondoljon rám. Másrészt pedig amiatt is aggódtam, hogy a baba apja nem fog vele foglalkozni, s csonka családban nő majd fel szegényke.

Mostmár aztán végképp összezavarodtam, és egyáltalán nem voltam biztos többé abban, hogy mi lenne a helyes döntés; elvetetni, vagy megtartani? Legszívesebben átpasszoltam volna ezt a terhet valaki másnak, ugyanis én nem akartam erről dönteni; egyszerűen nem ment.

- Egy pillanat Felix, csak a férjem hív, ezt fel kell vennem, mert aggódni fog - mutatta fel rezgő mobilját Jimin, majd fogadva a beérkező telefonhívást a füléhez emelte az elektronikai készüléket. - Szia Yoongs - szólt bele a telefonba, egy szeretetteljes mosollyal az arcocskáján. - Igen, minden rendben van, itt ülünk Felixszel Dr. Choi várótermében, várunk. Nem, nincs semmi bajom, ne aggódj miattam, Szívem. Igen, a baba is jól van, képzeld, az előbb rúgott egy aprót - újságolta el boldogan, miközben izgatottan megsimította a hasát. - Most viszont ne haragudj, de le kell tennem. Szeretlek Szívem nagyon, szia! - bontotta is a hívást.

Vajon ez egy jel? Jel arra, hogy éppen életem legnagyobb hibáját készülök elkövetni?

Hallgassak inkább tényleg a szívemre, s tegyem azt amire vágyom...?

- Lee Felix, kérem jöjjön be - vágódott ki pár perccel később Dr. Choi rendelőjének ajtaja, a doki pedig fürkészve dugta ki a fejét az ajtaja mögül.

- Megvárlak itt, Felix. Ne aggódj, menni fog. - bújt oda hozzám Jimin, gyengéden átölelve, mire megeresztettem feléje egy halovány mosolyt, s reméltem, hogy a fiú tudja mennyire hálás vagyok neki amiért most eljött ide velem.

Táskám pántját szorongatva, remegő térdekkel álltam fel a várótermi székből, s lassú léptek kíséretében betotyogtam az orvosom rendelőjébe, aki ezután becsukta magunk mögött a fehér színű ajtót.

- Üljön csak le nyugodtan - bökött fejével a szék felé, mire lehajtott fejjel odamentem az említett bútorhoz, és helyet is foglaltam az ülőalkalmatosságon. - Akkor lássunk is hozzá, először is, hogy érzi magát, Felix? - ült le ő is velem szemben, kezeit pedig az asztalra rakta.

- Őszintén? Kurva szarul - feleltem egy keserű mosoly kíséretében, mire Dr. Choi nem kicsit lepődött meg a szókimondó stílusomon, hiszen eddig az efféle egyenesség nem kimondottan volt jellemző rám. - Az életem romokban hever, minden szempontból.

- Öhm, értem - simított rá a tarkójára a doktor, s látszott, hogy kissé kellemetlenül érzi magát ezen információk hallatán. - Igazából Felix, ha nem bánja, akkor tegeződhetnénk. Ezt már múltkor is fel szerettem volna ajánlani. Nem sokkal vagyok idősebb magánál. Szóval hívjon csak Sannak, ha így kényelmesebb magának - ajánlotta fel kedvesen, mire én is elmosolyodtam, és bólintottam egyet.

- Rendben. San. - hívtam a keresztnevén Dr. Choit. - Nos, akkor most mi a teendő? - tereltem vissza a témát az eredeti medrébe, azaz az abortuszra.

- Nos, előkészítettem a papírokat, amelyeket el kéne olvasnod, majd aláírnod, hogyha beleegyezel a beavatkozás elvégzésébe, feltételeibe és annak esetleges következményeibe. Tessék, itt van, olvasd el nyugodtan. - húzta ki a férfi az íróasztala egyik fiókját, majd kivéve onnan néhány papírt, letette azokat elém. - Ha elolvastad, és aláírásoddal beleegyeztél, akkor akár egy gyors vizsgálat után indulhatunk is a kórházba.

A beleegyezéses szerződést vizslatva szabályosan liftezni kezdett a vérnyomásom. A gyomrom kavargott, a szívem pedig hevesen kezdett dobogni San szavainak hallatán; amint az utolsó kézkanyarintás maradt hátra, azaz az aláírásom; nem tudtam megtenni. Meg igazándiból nem is akartam. Nem akartam abortuszt, s nem akartam lemondani a gyermekemről. Ekkor világosodtam csak meg valós érzéseimet és vágyaimat illetően; meg akarom szülni ezt a kisbabát.  Nem érdekel, hogy ki az apja, nem érdekel, hogy mennyire lesz nehéz, de szülői ösztöneim egyszeriben felébredtek, és sosem éreztem magam még semmiben sem ennyire biztosnak. Már korábban is megfogalmazódott bennem ez a gondolat, hogy nem leszek képes megválni ettől a kisbabától, de véleményem szerint kellett nekem most ez, hogy rájöjjek; akarom ezt a babát. Reméltem, hogy még nem késő megmásítani döntésemet az utolsó pillanatban.

- Felix, valami baj van? - hajolt oda közelebb hozzám aggódóan San, nekem pedig ekkor tűnt fel, hogy szemeimből bizony elmefuttatásom közepette patakokban kezdtek folyni könnyeim, kezecskéim pedig intenzíven remegtek.

- Még van esélyem meggondolni magam, ugye?! - kérdeztem rá sírva, és el sem olvasva tovább a szerződést toltam el magam elől a papírokat. Nem voltam hajlandó tovább olvasni azt a sok ostobaságot, ami oda volt leírva, mert az abortusz az úgyis csak egy menekülődöntés lett volna, az viszont, hogy megtartom, egy sziklaszilárd döntés volt, s a szívem sugallta ezt. Tudtam, hogy jól döntöttem, mégha nehéz is lesz.

___

❤️