___

Lila-kék neonfények töltik be a szórakozóhelyet, véletlenszerűen villódzó mintákat festve a falakra, a bútorokra, és persze a megannyi emberre, akik úgy döntöttek, az éjszakát itt kívánják eltölteni. A zsúfolt teremben alkohol, izzadság és megannyi különféle parfüm szaga terjeng, erőteljes keveréket alkot a levegőben. A hangfalakból szinte üvölt a zene, a basszus majdnemhogy felrázza az épületet, valószínűleg még azon kívül is tisztán hallatszik. Egy kisebb tömeg a táncparketten éli ki magát, mások a helyiség túloldalán üldögélnek az asztaloknál vagy a bárpultnál, míg az alkalmazottak nem győzik kiszolgálni őket különféle káros italokkal.

Choi Soobin is ebben segédkezik: sorra tölti a poharakat, majd veszi el a kisebb-nagyobb összegeket standról, az éppen legközelebbi kasszába süllyesztve, sokszor érték szerinti csoportosítás nélkül. Túl fáradt ehhez szombat hajnalban; mindössze négy órát aludt a délután folyamán, egyetemi előadásai és munkaideje között. Az első hat óra a legnehezebb: hajnali kettő után nem sok új vendég érkezik, az eddigiek közül a legtöbb pedig lesz annyira részeg, hogy visszautasítsa a további kiszolgálást. Lassan két éve minden hétvégén így volt, este nyolctól reggel hatig, megállás nélkül. Viszont cserébe a fizetéséből a költségei nagy részét fedezni tudja, szülei pedig állják a maradékot. Az már más kérdés, hogy szinte mindenen spórolnia kell...

Sóhajtva túr bele szemöldökig érő, sötétbarna hajába, miközben lopva a telefonjára pillant. Már csak fél óra van hátra a rohanásból, gondolja, miközben megdörzsöli a szemeit, hogy ébrentartsa magát. Teljesen biztos abban, hogy bőrkabátja alatt fehér pólója izzadságban úszik, részben a kapkodás, részben pedig a párás levegő miatt. Mégis ez a munka az egyetlen út ahhoz, hogy kiszabaduljon a mindennapi mókuskerékből - most már az egész hete az.

Tíz perc önmagának adott szünet után egy erőltetett mosollyal az arcán lép vissza a helyére, és elégedetten konstatálja, hogy az emberek száma lecsökkent a pult körül, ahogy az ilyenkor lenni szokott. A falap tetejére támaszkodva lehajtja a fejét egy kis pihenés kedvéért, ám ekkor egy újabb alak huppan le vele szemben az egyik bárszékre, mire csak egy mély levegővétel után felemeli a tekintetét.

- Szia. Mit adhatok? - kérdezi a nagyjából vele egyidős fiútól, aki nemtörődöm módon a zsebébe nyúl, és előveszi a pénztárcáját.

- Vodkát - válaszol rekedt hangon, a másik pedig belül majdnem megkérdezi tőle, ismeri-e azt az új találmányt, melyet úgy hívnak, köszönés, de inkább csak bólintva nekiáll megtölteni egy poharat.

Miután elteszi az ital árát, lassan végignéz az idegenen: farmerkabátot visel egy sötét pólóval, nyakában valamiféle lánc lóg, egyenes, szinte éjfekete haja hátul néhány centivel hosszabb, mint a többi része, itt-ott csapzottan tapad a fejére. Teljesen úgy néz ki, mint bárki más ezen a helyen; mégis amikor csontos kézfeje megremeg, miközben ajkaihoz emeli az üvegpoharat, Soobinban beigazolódik az a megérzés, miszerint nem sűrűn fordulhat meg ilyesmi helyeken.

A félhomályban is tisztán kivehetőek a karikák a szemei alatt, valamint a bőszen elrejtett undor az arcán, ahogy leküldi az első kortyot.

Nem akar inni.

A pultos aprót kuncog magában, ahogy első sorból élvezi az alkohollal való szenvedését. Látott már néhány hasonló esetet, de azoknak az lett vége, hogy az adott szerencsétlen áldozatnak a torkán a saját barátai nyomták le az italt.

Viszont jelenleg akármennyire is igyekszik, barátokat nem találni sehol a közelben.

- Ha nem akarod, nem muszáj meginnod - mondja egy fölényes mosollyal az arcán, mire a vele szemben ülő egy igencsak sértődött ábrázatot vesz fel.

- De igen! - hördül fel, majd bosszúból le is nyeli a pohár maradék tartalmát. - Boldog vagy?

- Nem, Choi Soobin vagyok - vigyorog továbbra is, melyre a másik nem tud hirtelen mit reagálni, így csak immáron egy nyugodtabb hangnemben bemutatkozik.

- Choi Yeonjun - forgatja a szemét, állát egyik kezével megtámasztva. - Töltenél még egyet? - kérdezi újra pénztárcájához nyúlva; Soobin akaratlanul is észreveszi, hogy tele van papírpénzzel, valamint egy bankkártya is lapul benne. Ahogy átveszi az összeget, a másik dzsekije ujja alól egy igencsak drága karóra is felcsillan: egy pillanat erejéig átsuhan rajta az irigység, de lenyelve ezt a békát nemes egyszerűséggel folytatja tovább a dolgát.

Merev tekintettel nézi végig, ahogy ezúttal a vodka néhány másodperc alatt eltűnik, néhány csepp végigfolyik Yeonjun állán, majd nyakán, aki pedig csak monoton számolja a pénzt, és csapja le maga elé a következő papírhalmazt, melynek értékén Soobinnak szinte a lélegzete is elakad.

- Tíz? - kérdezi.

- Öt. A másik fele borravaló, ha cserébe meghallgatsz. - A lehető legfurcsállóbb tekintettel néz a szemébe, a vendég pedig csak egy apró bólintással nyugtázza, hogy komolyan gondolta, amit mondott az imént.

Soobin egy sóhaj közepette a kezébe nyomja az összeg felét, majd miután elhelyezi mind az öt teli poharat a pulton, elhelyezkedik Yeonjunnal szemben egy üres bárszéken.

- Hallgatlak - jelenti ki.

- De a pénz-

- Feleslegesnek tartom, hogy szerződést kössünk arról, hogy beszélgetek veled. Szóval, hogyan kötöttél ki itt?

- A csajom megcsalt, és kidobott a lakásból. A szüleim haragszanak rám, amiért elcsesztem egy üzletet... Az lett volna a cél, hogy ha tovább bírja a kapcsolatunk, egyesítjük a két család cégét. Igen, a szüleink választottak minket egymásnak. Idővel én bele is szerettem, de ezek alapján ő nem. - Egy rövid szünetet tartva ismét lenyel néhány kortyot. - Szóval most itt állok huszonegy évesen, nincs otthonom, a családom egyik pillanatról a másikra lemondott rólam, mondván miattam nem sikerül a valaha volt legnagyobb tervük, egy idő után elfogy a pénzem is, mert akármennyire gáz, nincs munkám, és egyetemre is alig járok be.

Úgy beszél, mintha akkor lenne a legboldogabb, ha a mai nap folyamán meghalna, ám Soobin jól tudja, hogy ez nem igaz. Jól ismerte az idetévedt embereket, első látásra felismerte, milyen céllal jöttek ide: elengedni magukat, ismerkedni, bulizni, lazítani, felejteni. De Yeonjun...

Yeonjun csak el van veszve.

- Barátaid nem tudnak befogadni?

- Ha lennének is, égő lenne - von vállat. - Mennyit kérsz azért, hogy nálad aludjak?

- Miért akarsz te folyton lefizetni? - csattan fel Soobin.

- Szóval? - kérdez vissza a másik, mire a pultos csak idegesen fogja a fejét, belül pedig kismillószor elátkozza a vele szemben ülőt.

- Csak annyit, hogy miután ezeket megittad - mutat a négy pohárnyi hátralévő vodkára -, igyekezz nem elszabadulni, mert ahogy rád nézek, nem hinném, hogy eddigi életedben sokszor rúgtál be.

- Ennyire egyértelmű? - mosolyodik el Yeonjun kómásan, miközben társa feláll.

- Ennél jobban nem is lehetne - vágja rá. - Elmegyek mosakodni, addig ne halj meg, kérlek - röhögnek fel mindketten, majd otthagyja.

Vizes arccal és hajjal néz fel a tükörbe, körülötte cigarettázó fiatalok ordibálva "beszélgetnek" (az előírások szerint rájuk kéne szólnia), ő pedig az egyik mosdókagylóra nehezedve konstatálja, hogy az ő szemei alatt is sötét karikák húzódnak végig. Úgy érzi, bármikor el tudna aludni, mégis igent mondott arra, hogy Yeonjunt is pátyolgassa, ráadásul ingyen - miért is mondott le a pénzről? -, csak mert összeomlott a világa, amikor életében először valami megrázkódtatás érte.

- Csak egy gazdag seggfej - sziszegi maga elé lassan megrázva a fejét, majd néhány nyugtató jellegű levegővétel után visszaballag újdonsült ismerőséhez, aki előtt viszont immáron csak üres poharak hevernek, ő maga pedig karjaiba fúrva az arcát támaszkodik a pulton. - Jó gyorsan elintézted - veti oda neki újra elhelyezkedve mellette, mire ő is felé fordul.

- Azt hittem, nem jössz vissza - néz rá szomorúan, Soobin ezt látva pedig nevetésben tör ki.

- Máris beütött? Öt percre mentem el, te meg készen vagy - szórakozik, ám Yeonjunnak ez kicsit sem vicces.

- Ne röhögj ki - szól rá panaszosan, de a másik ennek hatására még inkább a kérés ellenkezőjét teszi. - Inkább menj vissza dolgozni, én léptem. - Ezzel a kijelentéssel el is indul a lehető legmorcosabb ábrázattal, ám a másik csak kacagva húzza vissza a csuklójánál fogva.

- Tizenöten biztos vannak itt rajtam kívül, majd megoldják, te pedig nem mész sehová, mert amint kilépsz az utcára, biztosan elcsap egy kocsi. Tedd le a segged, és reggel hatig maradj is nyugton, mert nekem addig úgy kell tennem, mintha csinálnék valamit - magyarázza idegesen, Yeonjun pedig lehajtva a fejét visszahelyezkedik.

- Jó na, nem kell kiabálni - teszi még hozzá, mire Soobin ingerülten fogja a fejét.

- Nagyon jól el fogunk szórakozni, előre látom - morog, ahogy a fekete hajú ismét elterül a pult tetején. Újra telefonjára pillant: hajnali három múlt, ez az éjszaka egyre hosszabbnak tűnik számára. Legszívesebben ő maga is inna egy kevés alkoholt, de nem akarja engedni magának; Yeonjun épp elég részeg ahhoz, hogy józan létére is nehéz vigyázni rá.

- Soobin, rosszul vagyok... - A nyöszörgést meghallva nem tudja, hogy nevessen, vagy aggódjon. - Menjünk haza...

- Még bírj ki három órát - veti el az ötletet egy kimerült sóhaj kíséretében, viszont a másikat nem igazán győzi meg ezzel: mintha meg sem hallotta volna az előbbi mondatot, eltolja magát a pulttól, majd lemászna a székről... ám ehelyett egy hangos csattanás kíséretében a padlón hasalva köt ki.

Soobin orra alatt káromkodva segíti fel a talajról, mégis azon kapja magát, a következő pillanatban már aggódva méri végig, nem-e szerzett egy sebet teste valamely pontjára iménti mutatványa során. Yeonjun mindezt egy kómás, de meglepett arckifejezéssel figyeli, amíg a következő mondatával ismét rácáfol arra, hogy bármit is felfog a történésekből:

- Mikor megyünk haza?

- Most. - Mielőtt végiggondolhatná, mit is tesz, erősen ráfog a csuklójára, és kivezeti az épületből, többször is hátrapillantva, megvan-e még a társa. Tavasz lévén az időjárás nem fordult túlságosan hidegre; a friss levegő jelenleg egy áldással ér fel számára, és ebben a pillanatban legkevésbé sem érdekli, mennyi szidást fog kapni, ha észreveszik, hogy idő előtt lelépett a munkahelyéről. Yeonjunt derekánál fogva, szorosan maga mellett tartva tekint végig a kicsit sem kihalt utcán, próbálva felkészülni a hazaútra. - Mássz a hátamra - utasítja féltérdre ereszkedve, a másik pedig nagy nehezen teljesíti a kérést. - Ígérd meg, hogy nem hánysz a nyakamba - köti a lelkére, ahogy elindulnak.

Teljesen biztos abban, hogy a rajta utazó fiú mindössze néhány kilóval lehet könnyebb nála, és ezen az sem segít, hogy önmagától alig képes Soobinba kapaszkodni, aki egyre inkább megkérdőjelezi a saját szándékait.

Utálja Yeonjunt, amiért pont őt szemelte ki magának, amiért képtelen kontrollálni magát, és amiért az állását is kockáztatja az ő hülyesége miatt. Mégis vonakodás nélkül elkezdett beszélgetni vele, most pedig furcsálló tekintetek előtt cipeli a saját otthona felé. Az egyik fele legszívesebben otthagyná a járdán, míg a másik elsők között tekerné ki a saját nyakát, ha ezt akár meg is próbálná.

Igyekezve ignorálni a ház előtt összegyűlt, igencsak ittas állapotban lévő férfiakat (mióta itt él, ők minden este itt ordítoznak éjszakánként) és a tőlük érkező "éljen az ifjú pár" kiáltásokat belép az előtérbe, a hátralévő egy emeletet pedig lépcsőn teszi meg - bár ez ezúttal kétségkívül nehezebbnek bizonyul.

Csak akkor veszi észre, mennyire is fáradt, amikor Yeonjunt szinte ledobja a kanapéjára, és mellé ülve kifújja a levegőt.

- Nem tudtam, hogy lánynak nézek ki a hajam miatt. - A mondatra már csak kínosan felnevet.

- Mivel az arcod a vállamon volt, lehet, hogy annak tűntél - sóhajt. - Aztán lehet nem... Ki tudja... - Lassan feltápászkodik, a padló hangosat reccsen alatta, mire a fekete hajú arcára egy pillanatra meglepetés ül ki, de Soobin csak megvonja a vállát. - Szóval, az ott a fürdőszoba - mutat az említett helyiség felé -, a polcon találsz törölközőt, amíg zuhanyzol, keresek neked valami pizsamának valót - sorolja, majd el is indul a hálószoba felé megfelelő ruhadarabokat keresni, csak reménykedve abban, hogy a társa felfogta, amit mondott.

Szemeit dörzsölve kapcsolja fel a villanyt, és lép a szekrényéhez, amikor a háttérből meghallja Yeonjun panaszos hangját.

- Soobin, nincs melegvíz!

- Őszintén, nem tudom, mire számítottál. Én annak is örülök, hogy csótányok még nincsenek, a fal pedig nem repedt tovább - morogja maga elé, miközben folytatja a keresgélést. - Legalább kijózanodsz szépen! - kiáltja olyan hangerővel, hogy ezt már a vendége is hallja.

Végül egy kinyúlt pólót és egy melegítőnadrágot hagy a küszöbön, magának pedig egy pokrócot húz végig a talajon a kanapéig, amelyre lekuporodva lehunyja a szemét, várva a következő agybajt, melyet feltehetőleg Yeonjun fog okozni neki.

- Soobin. - Arra lesz figyelmes, hogy az említett személy kocogtatja a vállát.

- Mi van? - kérdezi a lehető legnyugodtabban, miközben felnéz az ő ruháit viselő fiúra.

- Loptam a fogkrémedből.

- Amíg nem használtad a fogkefémet, nekem teljesen mindegy - morog felkelve fekvőhelyéről, és határozottan megragadva a csuklóját elvezeti a szobájáig. - Aludhatsz az ágyamban, de amíg nem kelek fel, ne zargass, mert kiváglak az ablakon. Jó éjt. - Ezzel el is hagyja a helyiséget, hogy ezúttal ő áztassa magát a fagyos vízben.

Szinte teljesen felfrissülve, valamint nyugodtabb lelkiállapotban lép ki a fürdőszobából hajnali négykor. A lakásban szokatlanul csend van: az utcán sem kiabálnak, és kivételesen Yeonjun sem panaszkodik a távolban.

Igyekezne lopakodva közlekedni, a padló viszont nyikorgásokkal tesz ennek ellenkezőjéről minden lépésénél. Egy hirtelen ötlettől vezérelve a hálószoba előtt köt ki, és néhány másodpercnyi hezitálás után óvatosan lenyomja a kilincset.

A folyosóról beszűrődő fény épphogy megvilágítja a már alvó fiú alakját, Soobin mégis percekig áll az ajtóban, őt figyelve, és a bágyadt, ugyanakkor büszke mosolyt sem tudja elrejteni az arcáról.

Akármennyire is idegesítő, örül annak, hogy hazahozta.

Ásítozva telepszik le a kanapéra (a lábait ugyan nem tudja kinyújtani a hely hiánya miatt), majd békésen álomba merül arra gondolva, hogy egyszer az empátiája fogja a sírba vinni.

(...)

Maga elé bámulva, komótosan fogyasztja a nemrégiben megérkezett sült csirkét délután kettőkor, ami egyben a reggelije és az ebédje is. Vele szemben, az asztal másik felén egy másik adag étel hever, melyet Yeonjunnak szán, ennek ellenére többször eljátszott már a gondolattal, miszerint megeszi előle, mivel a fiú még nem mutatta jelét, hogy ébren lenne. Aztán rájött, hogy nem akar többet költeni az ő kedvéért az eleve kevés pénzéből.

Háta mögül meghallja a padló jellegzetes recsegését, mely az emlegetett személy érkezését jelzi.

- Jó reggelt - köszön meg sem fordulva, ahogy a lépések egészen közel érnek.

- Neked is - válaszol egy szisszenés kíséretében, és ahogy helyet foglal az üres széken, Soobinnak feltűnik, hogy egyik kezével bőszen a fejét masszírozza.

- Nagyon szenvedsz? - kérdezi egy pimasz mosollyal az arcán.

- Már egy ideje fent voltam, csak nem tudtam kimászni az ágyból. Aztán az sem segített, hogy megláttam a rengeteg tankönyvet az asztalodon - nevet fel fáradtan Yeonjun, de a következő pillanatban fájdalmasan rezzen össze egy hosszas nyöszörgés kíséretében.

- Inkább keresek gyógyszert - pattan fel a másik, majd nekiáll végigkutatni az összes szekrényt és fiókot, amikor pedig nagy nehezen megtalálja a keresett pirulákat, egy pohár víz kíséretében helyezi az asztalra. - Tessék, te szerencsétlen.

- Köszi - pillant rá, mielőtt magához veszi a kapott dolgokat. - És, minek tanulsz, ha szabad kérdeznem? - érkezik a kérdés pár perc csendes étkezés után.

- Történelemtanár szeretnék lenni. Te?

- Belsőépítész... lettem volna. Most már fogalmam sincs - sóhajt a szájába véve az utolsó falat csirkét. - Jelenleg azon gondolkozom, hogy miután hétfőn elhozom a cuccaim a lakásból, mit kezdek magammal. Röhögj ki, de mivel egészen idáig minden meg volt teremtve számomra, tippem sincs, hogyan tovább. Miért vagyok ilyen nyomorék? - csóválja a fejét kedvtelenül.

Soobin csak gondolatok nélkül figyel, és maga sem érti miért, de sajnálja Yeonjunt. Kezd kételkedni abban, hogy tényleg olyan arrogáns, mint elsőre tűnt; már a lelke mélyén sem vágyik arra, hogy szenvedni lássa.

- Hiányzik a barátnőm...

- A barátnőd egy hülye kurva - nyögi ki az első mondatot, ami eszébe jut, mire a vele szemben ülő tágra nyílt szemekkel néz rá. - Ne haragudj, de ahelyett, hogy beismerné, hogy elbaszott valamit, egyszerűen kitesz az utcára...

- Hát... Lehet igazad van - harapja be az alsó ajkát. - Bocsi, csak meglepődtem, olyan hirtelen mondtad... Mindenesetre, hétfőn sem ő fog beengedni, hanem az új csávója - vonja meg a vállát.

- Mondom - forgatja a szemét Soobin, és egyre nagyobb vágyat érez arra, hogy megölje az említett lányt. - Van kedved nézni valami filmet a laptopomon?

- Fel sem tűnt, hogy nincs tévéd - nevet fel a fekete hajú, miközben a másik elindul az említett gépért.

- Arra még nem volt pénzem, de valószínűleg nem is lesz. Odahúznál egy széket a kanapé elé? - emeli fel a fejét, ahogy visszatér a hálószobából, Yeonjun pedig csak bólintva teszi meg, amit kért.

- Van Netflixed? - Szinte csodálkozik, amikor Soobin belép a fiókjába.

Nem tudja elrejteni a kényszeres megvetést az arcáról.

- Ennyire azért nem vagyok csóró. Jó... A szüleimmel együtt használjuk - vallja be lesütött szemmel a kérdezett, ő pedig csak nevetni kezd. - Szóval, mit akarsz nézni? - érdeklődik idegesen.

- A nagy pénzrablás? - veti fel az ötletet a mellette ülő.

- Ez a válasz igazán hozzád illő - kuncog, majd miután kikeresi a sorozatot, leteszi a laptopot a székre, és hátradől.

Egy darabig így üldögélnek, feszesen figyelve az eseményeket, mígnem egyszer csak Yeonjun tenyerére lesz figyelmes, ahogy végigsimít a combján. Gerincén borzongás fut végig az érintés hatására, és nem tudja eldönteni, hogy elhúzódjon mellőle, vagy épp ellenkezőleg. Kérdőn pillant fel társára, aki egy sunyi mosollyal figyeli őt; ahogy összeakad a tekintetük, aprót paskol Soobin lábára, ő pedig megvonva a vállát nekidől a fiú oldalának.

Akármennyire is nehéz bevallania, a szokatlanság ellenére egészen kellemes számára a pozíció, akár vissza is tudna aludni, ha lehunyná a szemét, ám a sorozat igencsak izgalmasabbnak bizonyul ennél; másrészt eléggé kínos lenne egy majdnem teljesen idegen karjai között ébredni.

- Készülődnöm kell - áll fel egy sóhaj kíséretében, amikor a sokadik epizód végén az órára pillantva belécsap a felismerés, miszerint mindjárt negyed nyolc, majd sietve a hálószobába vonul átöltözni nyilvánosan is felvállalható ruhadarabokba. Unottan keresgél a dolgai között, holott tudja, hogy mint általában, most is csak a telefonját és a pénztárcáját fogja magával vinni; előbbit is csak azért, hogy nyomon tudja követni az idő múlását.

Éppen a szekrényébe pakolja vissza a feleslegesen kivett holmikat, amikor két kart érez meg a dereka körül, mire bennereked a levegő. Mielőtt bármit kérdezhetne, vagy egyáltalán legyőzhetné a zavarodottságot, Yeonjun végigsimít az oldalán, majd a háta mögül megszólal:

- Muszáj menned? - Hangjában némi szomorúság bujkál, így Soobin egyre inkább furcsállva a helyzetet fordul meg.

- Ha még nem rúgtak ki a hajnali manőverem miatt, akkor igen - válaszol aprókat pislogva, némán magyarázatot kérve a másiktól, amiért még mindig nem engedte el őt, aki viszont csak elveszetten néz a szemébe.

- Én maradhatok?

- Azt hittem, túl putri neked ez a hely. - Próbál valamiféle mosolyt magára erőltetni, ám Yeonjun, hátán zongorázó ujjai kizökkentik ebből.

- Megcsinálok minden házimunkát, és elfelezzük a számlákat - jelenti ki ignorálva az előbbi mondatot a fekete hajú, Soobin pedig csak fáradtan felnevet.

- Te mindig le akarsz fizetni - rázza a fejét, de belül egyáltalán nem ellenzi az ötletet.

- Te pedig mindig belemész.

Maga sem tudja miért, de viszonozza az ölelést, fejét átvetve a vendége vállán karolja át a hátát. Hirtelen kellemessé válik számára a szituáció, Yeonjun társaságával egyetemben, és mindennél szívesebben ücsörögne vele a kanapén, együtt folytatva a sorozatot.

- Mennem kell - motyog kizökkenve gondolatai kellemes illúziójából, majd lassan eltolja magától a fiút, aki beletörődve, ugyanakkor csalódottan bólint.

- Ne hozz haza egy másik szerencsétlent a klubból - teszi még hozzá a bejárati ajtónál, mielőtt Soobin elhagyná a lakást. - Nem osztozkodom rajtad.

- Te vagy az egyetlen, akit valaha hazahoztam - biccent, majd integetve kilép a folyosóra, de ezúttal egy kellemes mosollyal az arcán ballag lefelé a lépcsőn, tudván, hogy majd amikor hajnalban hazaér, nem csak a részeg férfiak, a recsegő padló és a hidegzuhany fogják várni, hanem egy fekete hajú, gazdag fiú is, aki ezekről panaszkodik.