Dazai az irodai kanapén heverészett. Kezében kivételesen nem kedvenc olvasmánya gubbasztott, hanem egy régi, fotók tárolására alkalmas tárca.

A barna, bőrből készült holmi már elég viseletes állapotában volt. Igazság szerint mindig magánál hordta. Bárhová is ment, kabátja belsőzsebébe süllyesztve hurcibálta.

Senki sem tudott a létezésről - nem is akarta, hogy tudjanak róla! Nem akarta, mert olyan emléketeket rejtett, melyek a régi életéből valók voltak. Sötét múltjának árnyékai, melyek tömény, lassan csepegtetett savként mardosták. Maradványok, melyek az idő múlásával sem halványultak.

- Dazai! - lépett be Kunukida az eddig nyomasztó csendtől fagyos helyiségbe. - Új megbízatást kaptunk.

Dazai villámgyors mozdulattal süllyesztette vissza rejtegetett kincsét a szíve fölötti zsebecskébe. Arra azonban már nem vette a fáradtságot, hogy fel is üljön.

- Ah... pedig kezdtem élvezni a semmittevést - sóhajtott fel színpadiasan, s jobbját a homlokára ejtette. - Miről lenne szó?

- A város nyugati csücskében kialakított raktárnegyed egyik épületében bizar holttesteket találtak. Az erről készült rendőri jelentést továbbították az Irodának - tolta fentebb a szemüvegét Kunukida, tudomást sem véve társa látványos vergődőséről. - Ranpo-san házon kívül van, így az Igazgató ránk bízta az ügyet. Két percet kapsz, hogy összeszedd magad, és vállalható állapotban a kocsi anyósülésén teremj.

Kunukida nem volt kíváncsi az öngyilkosjelölt kifogásaira, sem a felesleges drámára. Ultimátuma után sarkon fordult, és ugyanolyan hangtalanul távozott ahogy az tőle elvárható volt.

Dazai az ajtó csukódását követően, halkan felsóhajtott, majd kezét mellkasa bal felére csúsztatta. Oda, ahová az imént temette vissza tárgyiasított démonait...