Odasaku meghalt... Nincs többé! - Dazai kezei ökölbe szorultak a borzalmas gondolattól. Tudatára jeges köd ereszkedett a történetektől. Alig tudott kitámolyogni az elcsendesedett birtok úri házából. 

Nem tudta feldolgozni. Képtelen volt elhinni, hogy elveszítette az egyetlen igaz barátját. A férfit, aki mindig meghallgatta, s mégsem ítélte el úgy, mint a többiek.

Féltek tőle a maffiánál. Féltek, de csak mert olyan képességgel rendelkezett, amivel szinte senki sem vehette fel a harcot. A félelemükhöz azonban nem társult más, csak gúny és megvetés.

Gyűlölték Dazai-t. Szívvel, lélekkel kívánták a Pokol legmélyebb fertőjébe, amiért ekkora szerencséje volt. Tizennyolc évesen nem hogy söpredék munkát nem végeztettek vele... hanem az egyik legmagasabb pozíciót tölhette be. Rengeteg embernek volt hatalmában paráncsolni, és azokat kedvére ugráltatni. Mégis... Dazai magányos, és végtelenül reményvesztett volt.

A fiatal maffia tag csak ölt, tisztogatott és az elvártnak megfelelően rendben tartotta a saját körzetét. De ezen kívül... az élete végtelenül üres volt. Üres, és fojtogatóan sivár.

A Lupiban töltött iszogatások tartották életben. Ango és Odasaku kivételes társasága, egy jó skót whiskey-vel körítve. Ango-ról mindvégig tudta az igazat. De jó volt egy kicsit elhinnie, hogy így hárman, ők a tökéletesen furcsa trió. Egy hármas, akik teljesen más szinteken mozognak, de heti egyszer, egy este összeverődve az élet banális problémát vitatják.

De ez nincs többé... A boldog békeidőknek vége szakadt!

Ango lelepleződött, s az életéért kuncsorog. Odasaku pedig... meghalt. Besétált egy külön neki készített csapdába, majd feláldozta magát egy olyan ügy érdekében, amihez még csak szikrányi érdeke sem fűződött. A főnök szerint ez csak a járulékos veszteség létezésének megnyilvánulása...

- Átkozott! - préselte kínjába a fogai közt Dazai, s a mellette magasodó fa törzsének dőlt. Reszketett. Nem volt uralma a saját teste felett. A gyász és a keserűség olyan mélyen kapaszkodott béle, hogy levegőt is alig kapott. Minden lélegzetvétel csak egyre mélyebbre, s mélyebbre nyomta a pszichés fájdalom vaskörmeit.

Üvölteni tudott volna. Ordítani olyan hangosan, hogy a hangszálai is beleszakadjanak. De nem tette. Csak állt ott, az öreg tölgynek görnyedve és remegett.

Arcát forró nedvesség vékony patakjai mosták. Az ajkainál torkollottak egybe; sós, kesernyés ízt hagyva maguk után.

Dazai sírt. Nem volt tudatában, de sírt! Olyan velőtrázóan keservesen zokogott, hogy ha bárki hallotta volna, a saját dobhártyáját tépte volna ki csak hogy ne kelljen hallania.

De senki sem volt fültanúja az elkeseredett jelenetnek. Egyedül volt, úgy ahogy korábban, Odasaku előtti életében...