Eléggé sokat beszélgettünk Jennifer-rel leginkább magunkról. Tökre jól elvoltunk, aztán amikor hallottuk, hogy a műsor a végéhez ér, akkor visszamentünk az előadás helyszínére. Később már a VIP részleghez indultunk. Igazából ő nem akart jönni, mert nem volt kedve, de azt mondta, hogy elkísér. Aranyos dolog volt tőle...

Ahogy az ajtóba értünk egy dobozba kérték, hogy tegyünk bele minden ajándékot a fiúk számára, ígyhát kiráncigáltam az összes levelet a táskámból, amit a húgom a nyakamra dobott és beleraktam a kijelölt dobozba.

Aztán csak akkor jöttem rá, hogy itt fotózkodnom is kellene. Na jó, hozzuk a legjobb formám ezekkel az egoistákkal szemben.

Sorba kellett álljunk, aztán egyesével engedtek be minket. Viszonylag eléggé hamar fogyott a sor, de mi a legvégére jutottunk csak. Kellemesen idegfeszítő volt a várakozó rajongók számára a helyzet, amit háttérzajnak zenével enyhítettek. Ötletes volt. Közbe nyomtam pár Snapchat videót Sophienak, már ha az első sorból nem kapott semmit. Igen, tudom, kedves vagyok.

Először Jennifer-ről készítették a képet. Odaadta a telefonját egy lánynak ő pedig helyet foglalt a fiúk közt és még egy párral külön képet is csinált. De jó neki, hogy ismeri őket... bezzeg én...

Utána én is „nagy lelkesedéssel" mentem képet csinálni. A fiúk tökre rendesek voltak és hívtak oda. Mondjuk egy srác lelépett, mert mellettem pont volt egy üres hely, az ő helye, de nem baj, engem nem érdekelt. Aztán jöttek a közös képek, aláírások és ölelések (???) ideje. Apropó aláírás... Sophie adott egy Magcon-os feliratú pólót, amit kikötött, hogy írassak alá mindenkivel, ezért azt Jennifer-re bíztam.

Persze nekem volt egyedül zöld karkötőm, ami feltűnt ezeknek.

- Te vagy a győztes csaj? Sophie vagy Zoe? - kérdezte egy ritka kék szemű srác.

- Zoe. Sophie nem tudott jönni, mert lebetegedett és ő a nagy rajongótok, én csak a nővére vagyok és nem igazán tudom a neveteket.

- Ó... én Nash vagyok. - nyújtotta a kezét felém mosolyogva. Első benyomásra kedves, de biztos ő is egy egoista. - Ő pedig az öcsém Hayes. - mondta a mellette álló fiú fele mutatva.

- Jah, örvendek. - amúgy nem.

- Képet szeretnél? - kérdezte Nash.

- Hát igen, mert a húgom odáig s vissza van érted, meg egy srácért, csak az ő nevét már elfelejtettem.

- Á nem baj, gyere. - nevetett és bakker megfogta a derekam és csináltak rólunk egy képet. Mit tapiz?? Komolyan szerintem itt az egészen azt hiszik, hogy az összes lány rájuk tapad és egy szóval megvan az éjszakai szórakozásuk?....

Léptem volna is arrább, de nekimentem egy srácnak és mind a ketten a földön kötöttünk ki. Tökéletes! A mai napomból már csak ez hiányzott.

-Á basszus nem tudsz figyelni??! - förmedtem rá és feléje néztem.

Barna szőkére melírozott haja kócosan és mégis tökéletesen állt rajta. Szeme szintén barna, de mégis elbűvölő. Ajkai teltek és kívánatosan tökéletesek. A testére ahogy ráfeszül a póló kiemeli a kidolgozott felsőtestét. Úristen de helyes!! Pedig barna szemű srácokra nem tudom azt mondani, hogy helyes, de Ő... Ő A kivétel, nagy a-val. Zoe!!! Ilyet nem szabad, biztos egy egoista... NE NÉZZD TOVÁBB. Erőltettem magam és félrefigyeltem volna, de ő az arcomat egyik kezével megfogta, a szemembe nézett és puha ajkait az enyémre tapasztotta.

Mi a picsa?! Hess el hülye gondolatok!!

Bármennyire is nem akartam a szívem úgyis kihagyott egy ütemet és az idő megállt egy pillanatra, de amint megszólalt nem volt lelkiismeret furdalásom. Tudtam, hogy milyen és ezért nem volt szabad beleélnem magam.

- Mi az hogy én nem tudok figyelni? Te jöttél nekem cica. - na jó ez egy kicsit fájt. De a hangja... az a gyönyörűséges, csodás kellemesség alátámasztotta a szavait...

- Ne cicázz itt nekem és nehogy azt hidd Mr.Tökéj, hogy nem te vagy a hibás! - förmedtem rá. Csoda, hogy meg tudtam szólalni, azt hittem egy szó se jön ki a torkomon ettől a... látványtól...

- Nem azt hiszem... tudom. - dobott meg egy olyan vigyorral, hogy a lábam rohamos rezgésbe kezdett.

- Mekkora egy egoista bunkó paraszt vagy! Ki nem látnál a hírnévből. - vágtam hozzá az igazságot.

- Na ne szövegelj nekem itt anyuci apuci kis elkényeztetett hercegnője!

- Tévedsz édes!

- Dehogy tévedek... Sophie vagy Zoe? - kalandozott tekintete a csuklómon virító zöld karszalagra és eléggé elkerekedett a szeme. Komolyan mondom fel kell írjam rá a nevem, mert már idegesít, hogy mindenki ezzel jön.

- Zoe. És te?

- Mi az hogy én? Most csak hülyéskedsz, hogy higgyem azt, hogy nem ismersz, vagy annyira beverted a fejed, hogy nem emlékszel Mr.Tökéj nevére? - nevetett ellenállhatatlanul felelevenítve a becenevet, amit én használtam rá.

Hogy lehet valaki ennyire tökéletes?? Zoe!! Térj le a földre. Ez csak egy beképzelt 17 éves, akinek nem engedheted meg, hogy pofázzon neked.

-Én nem viccelek! Tényleg nem tudom hogy hívnak. A húgom kívánságára jöttem ide, már ha megnyertük ezt a jegyet a semmire, de persze ő a nagy fanotok, aki él-hal értetek lebetegedett és nem tudott eljönni, ezért én itt szenvedek érte, mert jó nővér vagyok. És ha nem akarod megmondani a neved, akkor ne mondd meg, nem érdekel! - Vágtam a fejéhez...Jajj ha tudná, hogy mennyire is érdekel a neve...

- Cameron vagyok. - nyújtotta a kezét ami után felállt és segített nekem is, mert mindeddig a földön voltunk, szerencsére Jennifer elvolt a többiekkel, így nem volt nagy nézőközönségünk. Az érintésétől a hideg is kirázott még jó hogy fogott, hanem elestem volna.

Cameron... Cameron... ó te jó ég! Érte van el úgy a húgom! Nem csodálom, a kinézete... jó az ízlése a húgocskámnak.

A kinézete tetőzi a beképzeltségét minden bizonnyal. Aztán észbe kaptam, hogy mekkora egy egoistával van dolgom és kirántottam a kezem a fogásából, ami meglepetten érte őt. Biztos minden lányt megkap ezekkel a nézéseivel egy éjszakára, de én nem hagyhatom magam.

- Cam! Gyere írd alá! - intett felénk egy srác.

- Öm ha megbocsájtsz! - nézett rám.

- Menj csak!

Megint a hülye képzelőerőm. Ez még elnézést sem tud kérni, nem hogy ilyet... nem mondott semmit csak rámnézett én meg mondtam, hogy „menj csak". Mekkora egy szőke vagyok istenem. Leégetem saját magam. Gratulálok Zoe!

Viszont ahogy lazán odament, leült a karzatra és aláírta a pólót... ahw...

- Zoe szeretnél még képet? Amúgyis te vagy az utolsó és nyertes, úgyhogy még találkozunk. - kérdezte Nash kedvesen. Na most igen vagy nem? Muszáj csináljak egy képet Cam-mel Sophie-nak.

- Öm jó, sz-szeretnék. - dadogtam össze-vissza. Ezaz még jobban égetem magam!

Egy biztonsági konkrétan ki akart dobni, hogy még mindig itt vagyok, de a fiúk lerendezték egy nyertes szöveggel, úgyhogy maradhattam. Azért ez tökre aranyos volt tőlük.

Közben Jennifer beszélgetett egy fiúval én pedig odamentem a körükbe. A telefonomat odaadtam egy lánynak, aki készített pár képet még.

Teljesen felszabadultak voltak a srácok. Persze szinte egész nap ezt csinálják, de hülyébbnél-hülyébb pózokba dobták magukat.

- Zoe csinálunk képet ketten? - kérdezte Cam. Na mi lelte, hogy hirtelen kedves lett? Megszállta az angyal? Vagy csak menstruál és akkor ilyen változó a hangulata?

- Na mi lelt? Tudsz kedves is lenni Mr. Bunkó?

- Nem, csak a rajongóimmal. - vigyorgott.

- Akkor téves helyen kutatsz.

- Nem is rád gondoltam. A húgodra és a többiekre. - vigyorgott beégetve engem. Ahj...

Fogta a telefonját és felénk emelte. Én pedig bevágtam a lehető legnormálisabb mosolygós arcomat, de ő hirtelen felindulásból felém fordult és egy puszit nyomott az arcomra, így én összeszorítottam a szemeimet és szélesen mosolyogtam és rákvörösre pirultam. Annyira hirtelen és jól esett ez a dolog. Megpuszilt csak úgy random egy híres és iszonyat helyes srác.

Ó, hülye képzelőerő megint megtaláltá... Várjunk csak... Most nem képzelődtem. Lenéztem a telefonra és a vigyorgó arcommal találtam szembe magam, amint Cameron megpuszilja az arcom. Jaj... Életem legjobb képe lett.

- Köszi... - ajándékozott meg egy mosollyal, amitől olvadni tudok.

- Tényleg Zoe te honnan jöttél? - fordult felém egy sötét barna szemű, fekete hajú kedves arcú srác. (Aaron-ra gondolok - írói szerk. :) ) Komolyan ha ő is beképzelt, akkor lelövöm magam.

- A hotelból. - vágtam rá.

- Haha nagyon vicces. - röhögött egy szőke sapkás srác.

- ÚÚÚÚ teccik a sapíídd. - mosolyogtam felé, amire levette a sapkáját, kettőt igazított a haján, úgyhogy beletúrt, amivel tökéletesre állította. Majd a fejemre rakta a sapit, amit én eligazítottam és ő is készített egy képet a telefonjával és még odahívott egy srácot.

- Jack vonszoljad ide magad! - szólt rá a barna hajú, barna szemű, vigyorgó barátjára. Felénk fordította a kamerát és már el is készült a kép.

- Köszi. - mondtam és vettem volna le a sapkát, de ő visszatartotta ezt a mozdulatom.

- Megtarthatod. - mosolygott kedvesen. Na jó, azt hiszem, hogy Nash után ő a legrendesebb.

- Oké... amúgy hogy is hívnak? - kérdeztem, amire egy fura pillantást kaptam.

- Ne viccelj már! Csak engem nem ismersz én meg neked szánom a sapkám? - na jó visszaszívom az előbbi gondolatomat, az nem igaz.

Ez a nagy gyereksereg hogy el van már szállva magától... istenem.

- Hát sajnálom, nem lehet mindenki nagy rajongód! Nézd én például nem vagyok az, mert nem érdekel a szánalmasságotok, amit a neten műveltek. - mondtam ki ami mérgemben kipattant és kicsit meg is bántam.

- Nem lehet mindenki a rajongónk, de akkor mit keres itt egy utálónk?

- Nem vagyok az utálótok, csak nem igazán ismerlek és nem bírom a beképzelt barmokat. - folytattam tovább a hülye gondolat menetem, ami valóságos volt, mert mindent így gondoltam, de bár ne lett volna az a számon, ami a szívemen. Mekkora egy tuskó vagyok! De ez van én szókimondó vagyok és kiállok a véleményem mellett! És ha ez valakinek nem tetszik, vagy fáj az igazság, akkor forduljon fel.

- Ömmm a telefonod egy ideje folyamatosan rezeg! - nyújtotta felém a készülékemet a lány, aki a képeket készítette.

- Ö Köszi?! - néztem rá és elvettem tőle a telefonom, ami nem akarta abbahagyni a rezgést és folyamatosan Sophie neve villogott rajta.

Nem vártam meg a kis szőke gyerek válaszát inkább karon ragadtam Jennifer-t és leléptünk egy sziasztok-kal! Nash marasztalt volna, de a szőke gyerek ezt az ötletet nem díjazta és igen hallottam amit mondott, de nem részletezném...

-Igen?! - szóltam bele a telefonomba, amiből egy hatalmas visítás vette kezdetét, így elemeltem a fülemtől a telefont mielőtt megsüketültem volna.

-Lecsillapodtál? - kérdeztem tőle.

- ÚÚÚÚ hogy a picsába! Baszki!!

- Szépen beszélj!

- Hogy beszéljek szépen, amikor van képed Cameron Dallas-sal és Johnson-nal??? Readásul Cam ad neked egy puszit és Johnson sapkájában vagy!!! - hadarta. Ah szóval Johnson a kis szőke. - Te jó ég mit csináltál, hogy Cam megpuszilt azokkal az isteni ajkaival? - áradozott a húgom.

- Nekimentem? - kérdeztem, mintha ez természetes lenne, többnyire.

- Nekimentéééélll?? Jesszus Zoe!

- Figyelj! Az összes egy beképzelt kisgyerek Cam-mel az élen.

- Hogy beszélsz róluk? Nem is ismered őket!!!! - akadt ki a húgom a kijelentésemre.

- Többet beszéltem velük, mint te.

- Akkor is! Ne vélekedj életem szerelmeiről így! És mi az, hogy gyerekek? Zoe Cameron 21 éves!

- Ó ne viccelődj itt velem!

- Nem viccelek Zoe! Ő a legidősebb. Jó az tény, hogy a többi 17-től felfele van kivéve Jacob, aki 14, de akkor is.

- Engem nem érdekel, az egész beképzelt! - álltam ki továbbra is a véleményem mellett.

- Zoe! Akkor beszéljünk, amikor lenyugodtál és másképp vélekedsz róluk...

- Ez az igazság, csak te nem látsz a maskarától, amit a rajongóik elé raknak, mert te is egy vagy közülük és nem veszed észre, hogy mi van mögötte...

- Viszlát Zoe! - hallottam elpityeredő hangját s még mielőtt elköszöntem volna a vonal megszakadt.

- Pompás. - süllyesztettem táskám mélyére a telefonomat.

- Hát én nem akarok beleszólni, de nem lehet az véletlenül, hogy egy icipicit túlzod ezt a dolgot? Szerintem eléggé kedvesek és ahhoz képest, hogy Shawn is milyen fiatal nagyon jól elbeszélgettem vele. - mondta Jen.

- Ó mindenki hogy imádja őket! Senki észre nem venné az igazságot!

- Zoe?! Nem vagy te inkább féltékeny rájuk, a hírnevükre?

- Én... ezekre az egoistákra?... soha...

Ez után egymás mellett lépkedve mentünk ki a helységből, ahol a 14 éves unokatesója várt. Onnan aztán egy öleléssel búcsúztunk egymástól és reménykedtünk, hogy még összefutunk valaha, mert ő LA-ben lakik, úgyhogy nincs messze tőlem és most is egy hotelbe vagyunk.

Ami után sikeresen megtaláltam az én fehér A5 darabomat beleültem és a hotel fele vettem az irányt. 11 óra fele járt az idő, de kellemes levegő volt.

A hotelszobámba belépve ledobtam a cuccaimat az ágyra és eléggé elgondolkodtam, hogy egyek-e vagy sem. Végül a hasam döntött egy korgással, ezért lementem az étterem részleghez. Alig találtam egy két személyes asztalt, ahol helyet is foglaltam és leadtam az italrendelésemet és a menüt kezdtem el tanulmányozni. Érdekes megfigyeléseim közepette egy hatalmas robajjal csörtetett be egy fiú társaság... várjunk csak... Ne már!! Ezek ők! Ó istenem, hogy mindenütt ott vannak ezek is.

Próbáltam nem rájuk nézni, csak a telefonomat bújtam, de pechemre észrevettek. A fenébe!

-Zoe?! - hallottam egy ismerősen csendülő hangot, ezért felnéztem és a tőlem 7-8 méterre levő asztal felé kaptam a tekintetem, ahol a legtöbb szempár és még egy jó néhány a környékbeli asztaloktól rám szegeződött. - Gyere ide, ne gubbassz ott egyedül. - invitált Nash.

- Á, nem akarok zavarni. - mondtam, hátha megmenekülök.

- Te soha nem zavarsz, gyere! - intett felém, ezért „nagy lelkesen" (néha az ilyen idézőjel iróniát jelen, mint most is -írói szerk.) felálltam az asztalomtól fogtam a telefonomat, táskám, üdítőm és átsétáltam az asztalukig. Cameron és a cuki srác közt volt csak hely. Pompás! Ha nem olvadok el ez a vacsora idő alatt, akkor Nobel-t nekem. Helyet foglaltam közöttük és kissé feszengve éreztem magam, azok után ahogy viselkedtem velük és össze vesztem a húgommal is.

Közben kihozták a rendeléseinket is, de nekem egy falat sem akart lemenni a torkomon. Nem tudom, de egyszerűen elment az étvágyam. Bezzeg a fiúk tökre jól elvoltak és rengeteget poénkodtak, amiken néha elmosolyodtam.

-Öm Zoe ugye? - fordult felém a helyes barna szemű srác.

- Igen. Te? - kérdeztem és furcsán nézett rám. Miért? Miért néznek rám furcsán, hogyha nem tudom a nevüket?

- Aaron, de ezt miért nem tudod?

- Hát jó, hogy nem kéne ismerjem az egész világnak a nevét. - csattantam fel kicsit, de MÉG normális hangnemben beszéltem.

- Oké csak kérdeztem... Egyébként ha már megnyerted ezt a szerencsecuccot, akkor miért nem rajongsz értünk?

- Mi a fene? Jó, hogy nem kellene az egész világ is ismerjen titeket... Én nem vagyok a nagy rajongó táborotok egy tagja, ez van, sajnálom, mindenki nem szerethet és loholhat utánatok. Csak ti ebben a fényes életben magatokon kívűl semmit észre nem vesztek. - vágtam a fejéhez a szavakat, amiket nem kellett volna, mert eléggé értetlenül nézett rám. Nem csak ő, mert még egy páran az asztaltól. De miért viselkedem így velük? Miért teszem ezt? Miért nem hagy élni a kisördög odabentről? Miért, miért, miért? - És ha most megbocsájtotok, akkor megyek! - álltam fel.

- Zoe? Nem lehet véletlenül az, hogy van körülötted egy burok, amiből nem szabadulsz? Egyszerűen e miatt képzeled ezt rólunk? Szerintem kicsit nézzél magadba is és ne csak minket fikázzál és próbáld meg megváltoztatni a véleményedet felettünk. - mondta kissé idegesen Nash.

Belém fojtotta a szót. Egyszerűen nem tudtam mit mondani. Semmi köszönés nélkül fogtam magam és a cuccaimmal együtt távoztam az asztaltól és konkrétan fel rohantam a szobámba és elterültem az ágyamon. Most csesztem el az utolsó lehetőségemet náluk.

Mindenki kezd megutálni... először Sophie... aztán Jennifer... most ők egytől-egyig, pedig nem is ismerjük egymást mind... de miért?

Sziasztok! Remélem tetszik ez a rész. Hagyjatok magatok után nyomocskát! :*