Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok minden olvasómnak! :)

Másnap reggel nem tudom mikor ébredtem meg, de az volt a nagyon jó érzés hogy teljesen frissnek éreztem magam. Amikor a telefonom kijelzőjére néztem nem hittem a szememnek. Csak reggel 8 óra volt. Nem igazán érdekelt, hogy annyi fiú van a házban, valószínűleg mind alusznak, ezért úgy ahogy voltam a telefonommal a kezemben lementem a konyhába. Nem tévedtem, a fiúk érdekesebbnél érdekesebben voltak szétterülve a kanapénkon.

Bementem a konyhába és mivel a kedvem megvolt, ezért úgy döntöttem, hogy sütök palacsintát. Viszonylag eléggé gyorsan készültem vele. Amint sütögettem és közben néztem az értesítéseimet valaki megszólalt.

-Ezentúl minden reggel ilyen látványban lesz részem? – az ismerős hang belém csapott és azonnal egy 180 fokos fordulatot vettem. Az illető ott állt a bárpultnál és a kócos, de mégis tökéletesen álló hajával és a reggeli álmos arcával engem vizslatott.

- Jó reggelt! – mondtam szarkazstikusan még mielőtt túl sokat elidőztem volna rajta és vissza is fordultam a palacsintákhoz.

- Neked is! – mondta és éreztem, hogy egy óriási vigyor terül el az arcán. Hamarosan Aaron és Nash is melléje csatlakozott és kómás fejjel nyomkodták a telefonjukat és remélem, hogy tényleg azzal foglalatoskodtak, nem a hátsómmal. 

- Császtoook! – hallottam meg Soph életvidám hangját.

- Jó reggelt! – mosolyogtam.

- Azta kurva! – kapta szája elé kezét, amint meglátta a három magcon tagot a bárpultnál ülni. Persze mindhárom fiú meztelen felsőtesttel ült ott és kedvesen köszöntek neki, amit Soph először akadozva, majd visszanyert erővel viszonzott.

- Kell valamit segíteni? – pattogott oda mellém és kicsit átadtam neki a sütést, addig előszedtem a nutellát a palacsintákhoz, és megterítettem az asztalt.

- Fiúk légyszi szedjétek össze a többieket is! - szóltam rá a három fiúra. Kérésemre felálltak és el is tűntek.

- Te jó isten! Biztosan akarjuk mi ezt így? – kérdezte a húgom tágra nyílt szemekkel utalva a fiúkra.

- Jajj nem tudom. – vigyorogtam. – Lehet, hogy még egyszer át kellett volna gondoljam. 

- Ezen nincs mit gondolni! Így tökéletes ahogy van! Asszem kihalok!

- Próbáld kontrollálni magad! Én is ezt teszem. – nevettem fel.

- Igyekszem, de OMG.

- Jöttünk enni. – hallottam meg a kis eleven JackJ hangját. Megfogtam a két tányér palacsintát és Sophieval a nyomomban odamentünk az ebédlőbe a fiúkhoz. Cam és Aaron között volt két hely. Most tényleg direkt csinálták így?

Amire a két tányért letettem az asztalra, arra persze, hogy Soph is Aaron mellé ült le. Nem kimutatva a nemtetszésemet helyet foglaltam a húgom és Cam között.

A reggelizés jó hangulatban telt. Rengeteget nevettünk és hamar betermeltük a palacsintákat. Gyorsan elmosogattunk Sophieval és addig a fiúk a nappaliban tartózkodtak, vagy a reggeli tevékenységüket végezték.

- Na akkor legyen az, hogy elmehettek ahova akartok. – mondtam nekik az ötletemet, amire rábólintottak, így mindenki ment a dolgára. 

Sophieval a megbeszélésünk szerint felöltözés után beültünk egy Starbucks-ba, ahol mindent elmeséltem neki fülitől farkáig, ami velem történt az elmúlt napokban. Persze mindent örömmel és nagy csodálattal hallgatott végig

Ami közben ott ültünk hirtelen egy hívásom érkezett Cara-tól.

-Haliiii. – köszöntöttem.

-Jaj szia te kis fittem! Na ma mikor lenne időd mesélniii? – kérdezte nagy lelkesen.

- Öm akár most?

- Oh szuper, a plázánkban tali valahol, mert pont most megyek arra.

- Na akkor ott jó, 5 perc.

- Oki.

- Na halii. – mondtam és kinyomtam a hívást.

- Baj, ha most lépek? – fordultam hugom felé.

- Nem dehogy is, nekem is van megbeszélni valóm.

- Oki, akkor én megyek is. – álltam fel és egy ölelés után leléptem.

Hamar sikerült a megbeszélt helyre mennem, ahol már Cara izgatottan várt.

-Úúú mindent mesélj el!!! – ugrott a nyakamba.

- Meglesz töviről hegyire ne aggódj. – mosolyogtam. Beültünk egy helyre és elkezdtem mesélni Cara-nak is a történteket. Ő is szívesen végighallgatott. 

- Amúgy mi van közted és Cam között?

- Semmi? Mi lenne? Eléggé nem kedvelem őt... vagyis...

- Vagyis ezt csak bemeséled és próbálsz ellenkezni ellene, de eléggé nehezen tudsz, mert ugye Cameron kinek nem kellene? - magyarázta el egy szuszra.

- Nekem. - vágtam rá. 

- Dede, neked is kell, csak nem mered még magadnak sem bevallani, hogy igenis bejön neked. És te is bejössz neki, vagyis azt még le kell ellenőriznem. Kell ehhez egy kis idő és rájössz majd, hogy kit veszíthetsz el...

- Ez butaság. Hanyagoljuk ezt a témát.

- Te tudod, de biztosan így van ez. - mondta rám hagyva a dolgot, amivel ezer gondolatot zúdított e fejembe. Talán lehet, hogy igaza van?

A gyors beszámolóm után mentünk is egy kicsit szétnézni pár üzletben. Elsőnek a New Yorker-t céloztuk meg. Pár perc nézelődés után a telefonom eszeveszettül elkezdett rezegni a zsebemben.

- Igen Nashy? – köszöntöttem.

- Szia Zoe! Mizu?

- A plázában vagyok. Mer'?

- Hát izé itt vagyunk a házatok előtt és zárva. Sophie?

- Na őt most ne is keressétek. – nevettem, mivel a drága húgocskám biztosan a legjobb barátnőjének sztorizgatja a dolgokat, miközben vásárolnak.

- Mennyi idő ameddig haza jössz?

- 15 perc.

- Jó oké, siess, mert csomó cucc van és egy pár minél hamarabb hűtőt igényel.

- Kaja? – kérdeztem csillogó szemekkel.

- Talán. – kuncogott.

- Oki sietek, csak izé egyik barátnőm is jöhet? – néztem Cara-ra, aki egy fülig érő mosolyt villantott meg.

- Persze, ha már Sophi-nak is megengedtük, akkor még egy személybe nem halunk bele, csak siessetek! – mondta.

- Oki. Szia!

- Szia! – mondta és bontotta a vonalat.

- ÁÁÁÁ imádlaaaak! – kezdett el ugrándozni és sikongatni Cara. Igen, jelzem a New Yorker-ben voltunk, szóval akadt néhány gyilkos, utálatos pillantás, de tudják mit, nem érdekel. Együtt kezdtünk el ugrálni Cara-val és otthagyva a ruhákat és az üzletet azonnal elindultunk hozzánk, ami idő alatt sikerült lenyugodnunk és normálisan állni a dolgokhoz.

- Figyu a lényeg, hogy ne izguld túl és legyél önmagad. – magyaráztam Cara-nak egy saroknyira a házunktól.

- Okés, igyekszem. – mondta az ujjait tördelve.

- Ahj. – forgattam meg szemeimet.

- Jaj na végreee! – köszöntött Nash, amikor tőlük még eléggé messzire voltunk, de amint odaértünk az ajtónkban vagy autóban ülő és várakozó fiúkhoz próbáltam Cara számára oldani a hangulatot, mivel most eléggé izgult, mert köztudott, hogy ő is odavan a fiúkért, persze nem olyan nagy fanjuk, mint a húgom, de kedveli őket.

- Fiúk ő itt Cara, a legjobb barátnőm. Cara pedig már tudja hogy ki kicsoda. És normálisan viselkedni vele! – néztem a fiúkra fenyítően, ami asszem, hogy sikerült. Nash azonnal megölelte a lányt, aki először furcsállotta a helyzetet, de gyorsan kapcsolt és visszaölelte. Még páran így köszöntötték, persze ez egoista Cameron ezt meg nem tette volna, csak a telefonját bütykölte. Ameddig a fiúk oldották a hangulatot, addig én mosolyogva az ajtóhoz siettem és kinyitottam.

- Merre voltál? – kérdezte Cam fel sem nézve a telefonjából.

- Neked nem mindegy az.

- Nem. – vágta rá.

- De én úgy gondolom, hogy nem tartozom neked elszámolással, hogy én hova megyek és mit csinálok. – mondtam és beviharoztam az ajtón. A fiúk azonnal követtek is Cara-val együtt és a konyhába vezetett az utunk, ahol kipakoltuk a rengeteg mindent, amit vásároltak. Tudtam én, hogy szeretnek és gondolnak rám, mivel mekis kajával leptek meg.

- Ez a tied, ez a Cara-é. – adta ide Aaron a két zacskót.

- Úúú imádlak! – néztem bele a csomagba és elkezdtem kiszedni a tartalmát. – Honnan tudtátok, hogy mi a kedvencünk?? – kérdeztem.

- Informálódtunk Sophie-tól, aki nem kért végül, mert pont Mekibe terveztek menni a barátnőjével és mivel meghallottuk tőle, hogy a barátnőd is biztos veled tart, ezért hoztunk nektek is kaját, hogy ne maradjatok ki belőle.

- Köszönjük. – válaszolt helyettem is Cara, aki már egy sült krumplit rágcsált és én is hamar társultam hozzá, ezért gyorsan elfogyasztottuk az ebédünket.

Remélem tetszik ez a karácsony alkalmából levő hosszabb rész. Jelezzétek Vote-val vagy kommenttel.

Még egyszer kívánok nektek boldog karácsonyt!