- Sziasztok! – köszöntünk nekik egyszerre. Fő a jó benyomás, csak ne jöjjenek rá a hangsúlyunkból, hogy bizony mi szeretnénk valamit, nem csak úgy hívtuk fel őket.  

- Sziasztok! – viszonozta anya. – Zoe? Hazaértél?

- Igen. Apa? – kérdeztem.

- Itt van mellettem.

- Hangosítsd ki, mert szeretnénk kérdezni valamit. – utasítottam.

- Rendben. Mondhatjátok. – mondta, ezért belekezdtünk.

- Na az van, hogy... azok a fiúk, akikért Sophie úgy odavan most egy turnén vannak, ami jövő héten folytatódik és nagyon nincsen hova menjenek és, hogy együtt legyenek... megkértek, hogy pár napot nálunk lakjanak. – mondtam és Sophie mondta a kérlelő szöveget.

- Tudjátok mennyire imádom a Magcon fiúkat és mennyire szomorú voltam, hogy nem mehettem el az előadásra és nagyon szépen kérünk, hogy engedjétek meg, hogy nálunk maradjanak pár napot.

- Hát, ez nem a legjobb ötlet. – mondta anya. – Gondoljatok bele idegen fiúk. Mi van, ha csak kihasználnak, vagy kirabolnak? – tette fel anya a szokásos szülői féltő kérdéseket.

- De anyaaa, ők nem idegenek és a kedvemért... kérlek szépen. – mondta Sophie.

- Hát nem tudom, hányan is vannak?

- 9-en. – mondtam.

- Anyaa kérlek. – mondta Sophie.

- Szerintem ennyit megtehetünk, amúgy sem lenne mi rosszat tegyenek. – biztatta apa is anyát. Aj, de jó, legalább apa benne van... de én miért is örvendezek ennek? Nem kedvelem ezt a rengeteg egoistát... vagy mégis?

- Jó legyen, de semmi buli! – egyezett bele végül anya is.

- Áááá köszönjüükkk! – kezdtünk el visítozni. Gyorsan elköszöntünk a szüleinktől és ahogy kinyomtam a hívást Sophieval egyszerre szöktünk fel és visítottunk, ugrándoztunk az örömhírnek.

- Mondjuk már el a fiúknak is!! – lelkesedett a húgom, aki a sapkát ledobta az ágyamra és ugrándozva ment lefele a lépcsőn, én pedig a telefonommal a kezemben hasonlóan követtem. – Itt maradhattooookkkk!!! – ordította, amire a fiúk egyszerre örvendtek meg, ugrándoztak, visítoztak és kb úgy örvendeztek, mint amikor egy 5 éves gyerek észrevette, hogy megjött a Jézuska.

- Jó a pólód! – kacsintott rá Nash.

- Alap na! A turiban vettem. – vigyorgott a húgom.

- Ilyet lehet kapni... ott? – lepődött meg Carter... biztosan nem vette a lapot.

- Igen, annyi ilyen olcsó póló hánykódik mindenfele. Jaj nyugi Cartah, csak majdnem annyiba került mint a telefonom. – borzolta össze az említett haját. - De megérte, főleg ilyen állapotban viselni! – vigyorgott a húgom a pólójára mutatva.

- Ha még kell, akkor bármikor! És még én is megajándékozlak egy pólóval, csak szedjem szét a cuccaim. – mosolygott rá Aaron.

- Ah köszikösziköszi. – ugrott a nyakába, úgy hogy a lábaival átkulcsolta Carpenter derekát, amit én szemforgatással díjaztam.

- Féltékeny vagy szépség? – hallottam meg egy hangot a bal oldalamnál. Túl ismerős és rosszindulatú volt a hang, ezért nem fordultam abba az irányba, de már a leheletét is éreztem a nyakamnál, amibe teljesen beleborzongtam.

- Én soha! – mondtam határozottan, de szerintem a paradicsomszínem és a kocsonya remegő lábam nem épp erről árulkodhatott.

- Higgyem is el?

- I-igen! – vágtam rá dadogva és ellépve tőle a nappaliban leültem a kanapéra.

- Jött a pizza! – ugrándozott Matt, na jó az, hogy ugrándozott enyhe kifejezés. Felszökött a kanapéra, felhúzta a pólóját és így ordítozott. Én inkább hagytam az őrültek házát és ajtót nyitottam a pizzásnak.

- Szia! – köszönt egy srác és átnyújtotta a nyugtát , amit elolvasás után félredobtam az érkező Nash-nek.

- Valamelyik hozza már be! – ordítottam befele a még mindig ugrándozó fiúkra. Azonnal szöktek hárman, így bekerült a házba a 12 doboz pizza.

Közben én kifizettem a srácnak, akit sikerült jobban megszemlélnem és rájöttem, hogy nem is ronda, sőt... ki-bebaszott helyes. Ahh imádom amerikát, az ilyen pizzafutárok miatt.

- Köszii. – mondtam neki és odaadtam az összeget.

- Sziasztok! – mondta és megfordult én pedig becsuktam az ajtót és az ebédlőbe siettem, ahol a fiúk a tízszemélyes asztalnál már zabálták a pizzákat. A szabad széken Cameron és Sophie mellett helyet foglaltam.

- Öm... Jó... étvágyat. – néztem a már első szelet után túleső fiúknak és én is egy szelet pizza után nyúltam.

- Neked is! – jöttek a válaszok.

- Hallod, amúgy ez a pizzázó száma? - nyújtotta felém Nash a nyugtát. Hát nem a pizzázó száma volt, de most hazudjak vagy ne?

- Ez biza nem a pizzázó száma. - vette el röhögve Sophie a papírt a kezemből, amire én szúrós tekintetet küldtem felé. - Én is szeretlek. - sziszegte, ami remélem nem volt hallhatok a fiúk hangos röhögése miatt. - De most fiúk, szerintem az a csávó rohadt helyes volt! - mentegetett Soph.

- Ennál helyesebb nem lehet. - mutatott magára Mr.Egó. - Meg ilyen jó teste sincs. - húzta fel a pólóját pár másodpercre. Most direkt parádézik itt mellettem.

- Te jó ég! Az ego az magasan van, de nagyon. - röhögött Soph és próbáltam én is oldott lenni ebben a helyzetben és egy pizzaszelet után kapni, ameddig még van.

Őszintén én nem gondoltam volna ma reggel, amikor Cameron mellett megébredtem, hogy 12 órával később a saját házunkban fogunk pizzát zabálni. Teljesen kiszámíthatatlan az élet, a napi teendők. Egyik percről a másikra jöhet egy fordulat, ami megváltoztatja az előre eltervezett programunkat és muszáj azt tegyük. De hogy miért jók ezek a fordulatok? Megváltoztathatják az életünket, életkedvünket. Egyszerűen olyan hatással bírnak, amire még mi sem számítunk és ez űzi el az unalmat. Igen, nekem és a hugomnak ez a Magcon tagjai, a szabadon élő 'nem törődöm senkivel és semmivel', 'leszarom mások véleményét' fiúk, akik épp ezért szerethetőek. Igen, szerethetőek, mert nekem is rá kellett jönnöm, hogy nincs semmi álarcuk, ők ilyenek és én így kedveltem meg őket. Talán egyeseket jobban, mint kellene, de ez már marad az én titkom.

-Valakinek szól a telefonja! – mondta Sophie. Na igen egyszerre többen is felszöktek, mert a tipikus Iphone csengőhang jelzett erősen a nappaliból. Én nem törődtem vele, nyugisan ettem tovább a pizzámat, mert engem nagyon nincs aki keressen.

- Zoe!! Ez a tied!! - jött vissza Nash, ezért azonnal felpattantam és a telefonomért siettem. Max neve villogott. Nem veszem fel!

Visszamentem az asztalhoz.

-Ki az? – érdeklődött Sophie.

- Senki érdekes. – mondtam és meg is szűnt a hang. Szerencsére senki nem kérdezett e felől, ezért tovább kajáltunk. 5 perc volt a tovább, mert annyi idő alatt végeztünk is. Hirtelen csengettek az ajtón.

- Nyitom! – álltunk fel Sophie-val egyszerre, de ő megelőzött.

- Szia!

- Zoe? – hallottam meg egy ismerős hangot.... Jaj, csak őt ne, pont most ne! A rohadt életbe!

Na?? Remélem tetszik a rész. Véleményetek jelezzétek vote-val, vagy kommenttel :)