" Mohó lettem, veled akartam élni, megöregedni. Fogni a ráncos kezeidet, és azt mondani, hogy milyen csodálatos volt az életem. Ez csak egy áldás, a rövid találkozás után úgy sírtál, mint az eső. {...} Egy nap újra találkozni fogunk, ez lesz a legboldogabb nap. Elfogok hozzád menni, mint az első hó. "

( Ailee - I Will Go To You Like The First Snow )

Egyenletes csipogás. Többször egymás után. Úgy éreztem, hogy ezt már hallottam valamikor. Deja vu érzésem támadt. Hallottam, hogy valaki nem sokkal messzebb tőlem motoszkált. A fejem eléggé hasogatott, de túl kíváncsi voltam ahhoz, hogy továbbra is aludjak, így lassan rávettem magamat arra, hogy nyitogassam a szememet. Egyik ujjam meg is mozdult, majd egy másik is. Ahogy résnyire nyíltak a szemeim, úgy kezdett összeállni előttem a kép. Fehér plafon, citromsárga falak, kórházi ágy, infúzió. Nagyon lassan oldalra fordítottam a fejemet, így megpillantottam egy szőke hajú fiút, aki valamilyen virágokat rendezgetett egy vázában. Először csak ismerősnek tűnt az arca, majd beugrott; a bátyám legjobb barátja. Mondtam volna neki, hogy adjon egy kis vizet, de ez több okból kifolyólag sem ment. Lélegeztető gép volt rajtam, plusz valószínűleg egy hang sem jött volna a ki a torkomon. Valahogy megpróbáltam jelezni neki, hogy fent voltam, de nagyon nem ment. Nem bírtam semmimet sem megemelni. Ez pedig nagyon frusztrált, egyben pedig idegessé tett. Így hát amennyire csak tőlem tellett, mozgolódni kezdtem. Fájt, ráadásul egyáltalán nem ment egyszerűen, de annyit elértem vele, hogy TaeMin hirtelen ledermedt az asztalon heverő váza előtt és kiegyenesedve lassan felém nézett. Tágranyíltak pupillái, mikor meglátta, hogy szemeim nyitva voltak.

- YeJin... Mi... Nekem... Nővér ! - hátrált az ajtóig, majd elhúzva azt kisietett és valószínűleg mindenkit meg is zavart a kórházban. Semmit nem változott. Vártam egy darabig, míg egy nővér és egy orvos be nem rontott hozzám. Szívesen megkérdeztem volna tőlük, hogy mit is kerestem egy kórházban, de annyira lefoglalta őket, hogy azon csodálkozzanak felébredtem, hogy azután se tudtam megszólalni, miután leszedték rólam a lélegeztető gépet. Az orvos belevilágított a szemembe, majd felemelte a kezemet és pulzusomat ellenőrizve bólogatott elégedetten, egyben teljes csodálattal a szemében.

- Ez csoda, doktor úr - rázta a fejét az ápolónő, mire az orvos hasonlóan meglepett arccal bólintott.

- Ez a kitartásának köszönhető. Nagyon ügyes voltál, YeJin - paskolta meg a kezemet, mire bágyadtan elmosolyodtam. - Érted, amit mondok ?

Erre egy nagyon apró bólintás volt a válaszom, ugyanis hiába próbáltam mondani valamit képtelen voltam rá. Egy hang sem jött ki a torkomon.

- Ne aggódj, normális, hogy három évnyi kóma után nem tudsz még rögtön beszélni - nyugtatott a férfi és a magas számot hallva kitágultak a szemeim. Három év ? Jól hallottam ? Ugye csak viccel ? Mégis mi lett velem ? - Nyugodj meg YeJin, ne izgasd fel magadat, mert az most nem tesz jót - nyugtatott óvatosan az orvos és az ápolónő is hasonlóan megnyugtató hangon kezdett el beszélni hozzám. Mi történt ? Mi történt velem ? Ugyan szememmel valami ilyesmit kérdeztem, de választ nem kaptam rá. Ettől pedig egyre jobban megijedtem és felizgattam magamat. - Gyorsan hozzon nyugtatót - szólt rá az ápolónőre, aki sietve elhagyta a kórtermet. Várjon ! Mi történt velem ?

Egyre jobban mozgolódtam, ami láthatólag nem tetszett az orvosnak, ugyanis idegesen megfogta a felé nyújtott tűt és beadta az infúziómba. - Remélem, ha ismét felébred, már jobban lesz...

Ez volt az utolsó, amit hallottam és ismételten elsötétült minden körülöttem. Nem tudom miért, de nagyon utáltam ezt a sötétséget.

Amíg ki voltam ütve, álmodtam. Egy rémálmom volt, ami nagyon úgy tűnt, hogy a valóság. Nem igazán tudtam mindenre visszaemlékezni, de a lényeg meg volt. Gyakornok voltam és idolnak készültem. Viszont az igen kegyetlen körülmények kikészítettek, így végül önszántamból egy kocsi előtt maradtam. Ezen emlékek hatására kicsordult egy könnycsepp a szememből, hisz a fájdalom, amit akkor éreztem, ismét előjött. Egyedül voltam. Szörnyen egyedül... És ez most sincsen másképp... Bárcsak ne ébredtem volna fel.

Valaki gyengéden simogatta a kézfejemet. Olyan meleg volt ez az érintés, hogy egy pillanatra meg is nyugodtam tőle. Éreztem valami nedveset is a bőrömön, ami miatt lassan ismét ébredezni kezdtem. Már a lámpák fénye adott világosságot a szobában, és a függönyök is be voltak húzva. Az ágyam mellett anya ült egy széken és sírva szorongatta a kezemet. Legszívesebben megmondtam volna neki, hogy ne sírjon, de nem voltam képes kinyitni a számat. Így hát megmozdítottam egyik ujjamat, jelezve, hogy felébredtem. Erre azonnal felém kapta a fejét és könnyei is hirtelen elapadtak.

- Kislányom - hajolt azonnal közelebb és amennyire tudott, magához ölelt. Ahogy megéreztem kellemes illatát és meleg testét, nekem is kicsordult egy könnycsepp a szememből és óvatosan megpróbáltam felemelni a kezemet, ami ugyan iszonyatosan nehezen ment, de végül feltudtam rakni anya hátára, és finoman végig simítottam rajta. - Annyira hiányoztál. Úgy örülök, hogy kitartottál - zokogta tovább és meggyötört hangja miatt nekem is potyogtak a könnyeim. A kitartás szóra viszont megfájdult a szívem. Én egyáltalán nem akartam kitartani. Nektek sem voltam fontos... Erre a gondolatra azonnal elhúzódtam tőle, ami miatt ő is vissza ült a székére és szemét törölgetve egy zsebkendővel fürkészte az arcomat. - Te most dühös vagy ? - kérdezte értetlenül, mire csak egy apró bólintás volt a válaszom és fejemet a függönnyel eltakart ablak felé fordítottam. - De... Mégis miért...

- Felébredt már ? - lépett be két igen ismerős férfi a szobába, ami miatt ismét összeszorult a szívem, de nem akartam nekik mutatni, hogy mennyire is jól esett, amiért megint a közelemben voltak.

- Törpe ! - kiáltott fel azonnal a bátyám és már sietett volna felém, apával a nyomában, csakhogy anya megállította őket.

- Valami baja van - mondta még mindig csodálkozva nézve rám, ami miatt apa és YeongSu is értetlenül néztek rám. - Valami történt ? Esetleg tettünk valami rosszat ? - kérdezte anya kedvesen, de én nem válaszoltam. Lehet ki tudtam volna nyögni valamit, de nem akartam beszélni. Nem hozzájuk, akiket valószínűleg nem is érdekelt, hogy ennyi ideig kómában voltam. Egyáltalán nem érdekeltelek titeket. Biztos nem is hiányoltatok.... Csak azt mondják, de nem igaz. Nélkülem is jól elvoltatok. Ahogy ezen gondolkoztam, úgy lett egyre dühösebb a tekintetem, ami a családomnak is feltűnt, ugyanis megszeppenve figyelték az arcomat. Viszont hirtelen megfájdult a fejem, ami miatt lehunytam a szememet. Mintha valami emlékfoszlány ugrott volna be hirtelen. A családom miattam szólalkozott össze egy foci meccs után. Bár olyan szakadozott volt minden kép a fejemben, hogy fogalmam sem volt mi is történt. Ez meg mi volt ?; nyitottam ki a szememet és meglepetten bámultam magam elé.

- Na, felébredt ? - lépett be a nem rég látott orvos is, mire azonnal felé kaptam a fejemet.

- Igen - válaszolta anya bizonytalanul. - Habár elég mérgesnek tűnik...

- Ezt meg hogy érti ? - csodálkozott a férfi és azonnal rám nézett. Én csak sértetten elkaptam a fejemet róla és megpróbáltam ismét kibámulni az ablakon, dehát a hülye sötétítő miatt nem láttam semmit. - Megtennék, hogy egy kicsit magunkra hagynak ? - intézte szavait a családomhoz, akik ugyan vonakodva, de egyedül hagytak minket. A doktor leült az ágyam szélére és gyengéden megpaskolta a kézfejemet, ami miatt érdeklődve néztem felé. Kedves barna szemeivel nézett engem és sóhajtva megigazította a szemüvegét, majd megszólalt. - Lee doktor vagyok. Én kezeltelek téged ebben a három évben - mosolygott, mire csak egy aprót bólintottam jelezve, hogy ezt magamtól is kitaláltam. - Szerinted tudnál már beszélni ? - kérdezte, mire meglepetten pislogtam rá, majd lesütöttem a szememet. - Te meg sem próbálsz, ugye ? - erre csak egy apró bólintás volt a válaszom. - Értem... Esetleg haragszol, amiért életben tartottunk ? - nézett rám kíváncsian és kérdését hallva lefagytam. Haragszom ? Haragszom, bár inkább csak nem értem, hogy miért ébredtem fel. Mi okom volt rá ? Ezen gondolkozva hirtelen szúrást éreztem a fejemben, ami miatt lehunytam egyik szememet és szinte a frász jött rám, mikor megpillantottam az orvos mellett valami árnyat. Többet is pislognom kellett, mire eltűnt.

- Nem. Tu-tudom - válaszoltam halkan és ugyan nagyon gyenge volt a beszédem és fájt is miatta a torkom, de a doktor urat nem volt miért büntetnem. Ő csak a dolgát tette. Arról neki fogalma sem lehetett, hogy én nem akartam felébredni.

- Értem - válaszolta kisvártatva. - Szeretném, hogyha újra zökkenőmentesen menne a beszéd, de nem fogom erőltetni, hogy a családoddal is beszélj. Bár tény, hogy ez lenne a legjobb, hisz ők nagyon aggódtak miattad - magyarázta, mire azonnal megráztam a fejemet.

- Nem... Hiszem.... El - mondtam dühösen, amin a doktor meg is lepődött, de végül csak sóhajtva megrázta a fejét és megsimogatta a kezemet.

- Azért próbálkozz, rendben ? Hidd el, hogy nagyon örülnek, hogy ismét velük vagy. Rengeteget szenvedtek ebben a három évben.

- Én... Is... - szűkítettem össze a szememet, de mivel fejeben felhangzott egy fiú sírása, így azonnal összeszorítottam a szememet. Többet szenvedtem náluk... Kétszer többet. Az utolsó megszólalásomon eléggé meglepődtem, így csodálkozva nyitottam ki a szememet és sikkantottam fel, mikor megláttam egy idős női alakot az orvosom mellett. A takarót azonnal felhúztam a szememig és sűrűn véve a levegőt remegtem egész testemben.

- Mi történt ? - kérdezte Lee doktor csodálkozva, mire kikukkantottam a takaró mögül, de mivel nem volt már mellette senki, így értetlenül néztem abba az irányba ahol még az előbb biztos, hogy állt valaki.

- Se-semmi - ráztam a fejemet.

- Figyelj. Kérlek, ne add fel. Ugyan nagyon kemény hónapok várnak rád, de tudom, hogy fel fogsz épülni. Viszont ehhez a te akaratod is szükséges - magyarázta komolyan a férfi és szavai elgondolkoztattak. Fel akarok én épülni egyáltalán ? - Kapsz egy pszichiátert is a baleseted miatt. Ugyanis valakivel meg kell beszélned, hogy mi is történt, hogyha túl akarsz lépni rajta. Nem csak a testednek, hanem a lelkednek is meg kell gyógyulnia.

- Nem... Akarok - néztem mélyen a szemébe és mivel kezdett nagyon fájni a torkom, így többet már nem szólaltam meg. Fejemet is oldalra döntöttem és az elsötétített ablakot bámulva jeleztem, hogy számomra már vége a beszélgetésnek. Az orvos vette a célzást, ugyanis sóhajtva még megpaskolta a kezemet, majd már ki is ment a kórteremből, ezzel egy kis ideig magamra hagyva engem. Azt hittem, hogy majd a családom is visszatér, de nem tették. Látja ? Egyáltalán nem vagyok olyan fontos... E gondolat miatt lehunytam a szememet és inkább az alvás mellett döntöttem. Az sokkal jobb volt, mint ez.

Álmomban valami megállás nélkül üldözött. Hiába futottam, olyan volt, mintha nem is haladnék. Mindenhol csak sötétséget láttam, semmi fény nem volt sehol. Azt hittem, hogy végre lehagytam azt az alakot, így lassan megálltam és óvatosan hátra néztem. Nem volt ott senki, így megnyugodva előre fordultam, és akkor megpillantottam egy ismeretlen nőt. Szinte átlátszó volt és szemei helyett csak két fekete mélység volt az arcán. Azonnal felsikítottam.

" Byul ! "

- YeJin ! Mi történt ? Hallod ? Nyugodj meg - szorított valaki magához és a védelmező karok miatt szapora lélegzetvételem egyre jobban lassult. - Minden rendben ? - simogatta a hajamat YeongSu és eltolva magától megtörölte könnyező szememet. Kérdésére lassan bólintottam. Ki az a Byul ? Ahogy múlt el a félelmem úgy vette át helyét az értetlenség. Byul ? Olyan ismerős... Miért nem emlékszem honnan ? - Rosszat álmodtál ? - kérdezte szomorúan fürkészve arcomat, mire egy újabb bólintás volt a válaszom. - Hát velem sem fogsz beszélni ? - nézett rám meggyötörten, és szemeimet látva már azonnal tudta a választ. - Rendben - sóhajtott fel fáradtan, majd közelebb hajolt, nyomott egy puszit a homlokomra és felállt. Menni készült. Én viszont nem akartam egyedül maradni, mert féltem, hogy újra látni fogom azt a valamit. Emiatt lassan a pólója után kaptam és amennyire csak tudtam megszorítottam. Habár igen gyengére sikeredett ez a tettem. - Hm ? - fordult hátra. - Nyugi, csak a pszichiátert hívom be - mosolyodott el halványan. - Nem maradsz egyedül - biztosított róla, majd már el is indult az ajtó felé, hogy beengedje a pszichiátert.

Mikor elhúzta az ajtót, egy fiatal, fekete kontyba fogott hajú, mosolygós nő lépett be. Megköszönte a bátyámnak, hogy szólt neki, majd mikor már csak ketten maradtunk, közelebb jött és leülve az ágyam mellette székre, lerakta combjaira a füzetét és érdeklődve nézett felém.

- Hogy vagy ? - kérdezte, mire értetlenül néztem felé, de nem szólaltam meg. Nem akartam beszélni hozzá. - Szóval ez ilyen egyoldalú beszélgetés lesz. Rendben. Egyenlőre nekem ez is elég - magyarázta, majd elgondolkozva körül nézett a szobában. - Unalmas itt egyedül, nem ? - erre egy aprót bólintottam. - Hoztam neked valamit - mondta, majd fehér köpenye zsebéből kihúzott egy stressz labdát. - Próbáld egy kicsit ezt nyomkodni. Ha már kicsit hozzá szokott a kezed, akkor legközelebb egy tollat fogok behozni neked és megoldunk egy keresztrejtvényt. Mit szólsz ? - fogta meg a kezemet és belerakta a kék labdát. - Amennyire csak tudsz, szoríts rá - magyarázta. - Közben pedig beszélgessünk, oké ? - döntötte oldalra a fejét, majd arcomat látva felnevetett. - Jó, akkor én kérdezek, te meg a fejeddel jelzed, hogy igen vagy nem, rendben ? - egy aprót bólintva pislogtam rá, majd lassan rászorítottam a labdára. Viszont egyáltalán nem ment jól. Fájt is, ráadásul nem tudtam túl nagy erőt kifejteni. - Ne aggódj, ha még nem megy jól. Majd mielőtt elmegyek megmasszírozom az ujjaidat - magyarázta, majd fel is tette első kérdését. - Mennyire emlékszel a baleseted előtti időszakból ? Emlékszel egyáltalán valamire ? - előre döntöttem a fejemet, mire elgondolkozva dörzsölte meg a halántékát. - Hm... Van, ami kiesett ? - ismét egy bólogatás. - Jó, ez normális. Az lenne a csoda, hogyha mindenre emlékeznél. A gyakornoki időszakodra emlékszel ? - egy ideig haboztam, de végül a stressz labdát nyomogatva bólintottam. - Előtte esetleg valamire ? - nézett szemeimbe csodálkozva, viszont erre már meg kellett ráznom a fejemet. - Tehát onnan sok minden kimaradt... - emésztgette a hallottakat. - Majd mondom a családodnak, hogy hozzák be pár tárgyadat, hátha több mindenre fogsz emlékezni. Van esetleg valami, amit szeretnél ? - kérdezte, de mikor rájött, hogy erre túlságosan nem tudok igennel vagy nemmel válaszolni, már hagyta is volna megválaszolalhatlanul, csakhogy én hirtelen beszédre nyitottam a számat, ami miatt elhallgatott és csodálkozva nézett rám.

- Pi-Pikachu - suttogtam és nagyon én magam se tudtam, hogy ez honnan jutott eszembe. Ahogy viszont kimondtam úgy lettem egyre biztosabb abban, hogy nekem volt egy ilyen plüssöm.

- Ez egy plüss ? - kérdezte, mire egy aprót bólintottam. - Értem. Akkor továbbítom a családodnak ezt a kérésedet. A telefonodat is behozatom, hogy tudd valamin használni az ujjadat és hogy annyira ne unatkozz. Rendben ? Ha esetleg össze vagy zavarodva vagy úgy érzed, hogy szomorú vagy, hallgass zenét - ajánlotta, mire csak összeszorítottam a labdát és visszanyújtottam felé. - Elég volt ?

- Igen... - mondtam halkan, mire mosolyogva elvette tőlem a labdát és a zsebébe mélyesztette.

- Még beszélgessünk valamiről, aztán magadra hagylak, hogy pihenhess. Vannak rémálmaid ? - tette fel utolsó kérdését kíváncsian, mire azonnal megjelent előttem az álmomban látott női arc, így szorosan lehunytam a szememet. - Mindent értek - sóhajtotta.

Ezek után minden nap meglátogatott engem Park doktornő. Egész jó pszichiáternek tűnt, habár nem tudtam vele mindent megosztani. Féltem ismét kimondani az emlékeimet. Ráadásul nem is akartam róluk senkinek se beszélni. Szörnyű dolgot tett velem a gyakornokság. Már nem voltam olyan, mint azelőtt. Mintha csak az a pozitív és vidám énem elveszett volna. Az ételt sem kívántam, szörnyen néztem ki, hisz nagyon lefogytam. Az orvos szerint - legalábbis, amit a szüleimnek mondott - ennek meg kell majd változnia a jövőben. De van e egyáltalán értelme végig szenvednem a felépülésemhez szükséges kínokat ? Ismét meg kell tanulnom járni, beszélni, használni az ujjaimat, kezemet. Úgy érzem túl fáradt vagyok mindehez. Nincsen elég elhatározásom, mégha a családom bíztat is. Ha nekik olyan fontos lennék, akkor nem hagyták volna, hogy mindez megtörténjen. Akkor felvették volna a telefont. Kerestek volna, de nem tették. Emiatt pedig haragudtam rájuk...

Egy hónap eltelt azóta, mióta felébredtem. Beszélni továbbra se beszéltem mindenkihez. Legtöbbet magamban voltam. Zenét hallgattam a telefonomon és bent üldögéltem a kórtermemben. Ülni már ment és járni is elkezdtek tanítani, de az értelemszerűen egyenlőre sikertelen próbálkozás volt. Fogni ismét tudtam dolgokat, azt viszonylag könnyű volt újra megtanulnom. Járni viszont nem is akartam. Bárcsak ne ébredtem volna fel. Még mindig ezen járt az agyam. Folyton-folyvást mikor lehunytam a szememet, rémálmok gyötörtek. Nagyon sokszor láttam olyan dolgokat, amiket nem kellett volna és ez megrémisztett. Ráadásul egy ismeretlen fiú is megjelent az álmomban. Az arcát nem tudtam kivenni, de rózsaszín haja volt és olyan barátságos kisugárzása, hogy mikor ő megjelent, minden rémség eltűnt. Gyakran éreztem úgy, mintha ismerném, de tudtam, hogy ez nem lehetséges.

- Mit szólsz, hogyha kimegyünk a kertbe ? - szólalt meg egyik nap a bátyám és azt hallva, hogy végre egy kicsit a szabadban lehetek, bőszen kezdtem bólogatni. - Semmi miatt sem lelkesültél még fel ennyire - nevetett YeongSu. - Mindjárt hozom a tolószéket - mondta, majd egy kis ideig magamra is hagyott. Elvettem az éjjeliről a telefonomat és megnyitva a Youtubet már raktam volna be egy számot, amikor is megakadt a szemem valamin. Egy eddig nem látott dalon. BTS... Not Today ? Kíváncsian megnyitottam és érdeklődve néztem a videoklippet. Wow... Ők nagyon jók. Lelkesen hallgattam a dalt és már nyitottam volna meg egy másikat is, amikor is a bátyám megérkezett, így leállítottam a zenét és a telefont a zsebembe téve toltam le magamról a takarót. YeongSu mellém sietett és átkarolva segített le az ágyról, majd karjaiba vett és berakott a tolószékbe.

- Mehetünk ? - kérdezte vidáman, mire bólintottam és felemelve karomat előre mutattam az ajtó felé.

- Go... - suttogtam, mire YeongSu hirtelen ledermedt, majd elfojtott hangon mondta, hogy rendben és meg is indult ki. Az egész épületben mindenki csodálattal nézett rám, hisz tudták, hogy én voltam az a lány, aki három év kóma után ismét felébredt. Egy csoda voltam a kórházban, ami sok embert reménységgel töltött el. Pedig még csak nem is akartam élni.

Kiérve a kertbe, azonnal megcsapott a hűvös szellő, ám a Nap bőszen sütött így nem éreztem úgy, hogy fáznék. Nagyon kellemesek voltak a sugarak az arcomon. Simogatták a bőrömet és végre úgy éreztem, hogy éltem. Bár ne lenne így... Mindenkinek csak gondot okozok.

- Yeung-Su - suttogtam, mire a bátyám lelassított és megállt egy pad mellett, ahol egy hatalmas fa adott egy kis árnyékot, ami már javában rügyezett, ágai pedig akkorák voltak, hogy félig jutottak el csak alá a Nap sugarai.

- Igen ? - kérdezte reménykedve, majd elém sétált és leguggolva megfogta a kezemet. - Mit szeretnél ?

- Ismered... Ismered a BTS-t ? - döntöttem oldalra a fejemet és kérdésemet hallva szemei azonnal elsötétedtek és egy kicsit erősebben rászorított az ujjaimra.

- Miért ?

- Csak... Kérdeztem - vontam meg a vállamat és reakcióját látva inkább nem erőltettem a témát. Biztos nem szereti őket. Pedig nagyon tehetségesnek tűnnek...

- Elmenjek egy kis üdítőért ? - terelte a témát, mire egy aprót bólintottam, ami miatt egy mosolyt erőltetve az arcára felállt és megsimogatva a fejemet kért, hogy ne mozduljak el. Nem mintha tudnék...

Amíg ő eltűnt egy kis időre, addig én előhalásztam a zsebemből a telefonomat és megnyitottam még pár számot a fiúktól. Run... I Need You... Dope... Nagyon jók. És nagyon aranyos arcuk van... Főleg annak az alacsony fiúnak. Érdeklődve megnyitottam egy oldalt, ahol kicsit olvashattam róluk és volt, akinek a nevén jót nevettem. Suga ? Komolyan ? Mosolyogva pörgettem lejjebb, majd mikor megálltam a most rózsaszín hajú tagnál, valamiért összeszorult a szívem. Lassan a mellkasomhoz tettem a kezemet és megmarkolva a ruhám anyagát összevontam a szemöldökömet. Mi ez a fájdalmas érzés ? Miért van ez a hiány a szívemben ?

- Park... Jimin ? - néztem az aranyosan pufi arcát, rózsaszín tincseit, telt ajkait és mosolygós szemeit. Ő nem az a fiú, aki mindig megment az álmaimban ? A fejem hirtelen megfájdult, ami miatt kiejtettem a kezemből a telefont, ami hangos csattanással ért földet.

Csatt...

" - Bu - szólaltam meg fáradtan és egyébként reflexszerűen, ugyanis szellemként imádtam ezt csinálni, mégha nem is volt hatása.

- Mi a jó isten... - esett hátra ijedten az épp belépő Jimin és kitágult szemekkel nézett fel rám. Én szintén ugyanígy pislogtam nagyokat és hirtelen nem is értettem a helyzetet. Aztán szép lassan kezdett leesni, hogy ő látott engem. "

Mi ez ? Mi ez az emlék ? Úgy fáj a fejem...

"- Pff - nevetett fel V és hasát fogva guggolt le a földre. - Kicsi Mochi... Ez az ő szájából sokkal viccesebb, mint az Armyktól.

- Ezt nem hiszem el - mérgelődött a szürke hajú és elém lépve megbökte a homlokomat, ami miatt lelohadt eddigi mosolyom és dühösen bámultam sötét szemeibe. - Ha komolyan kiderül rólad, hogy idősebb vagyok nálad, akkor még ezt visszakapod, noona - hangsúlyozta ki a végét, ami miatt kirázott a hideg és pír költözött az arcomra. "

Noona ? Mi ?

" - Most demonstrálni fogom nektek a jelenlegi helyzetet ezen a mai gyűlésünkön, aminek a neve: Támasszuk fel a BTS-t hamvaiból ! Aka: Főnix hadművelet - vázolta fel előttünk V a saját maga kitalált dolgokat, mire mosolyogva tapsoltam meg a már-már földön nevető Mochival, akinek láthatóan nagyon tetszett a név, vagy csak a kartonlapon lévő matricák dobták fel ennyire a hangulatát... "

Főnix hadművelet ? Tae ? Jimin ?

" - Egyébként én ott akartalak hagyni, de NamJoon erősködött, hogy hozzunk el - szólalt fel saját védelmében Suga és meg sem lepődtem azon, amit mondott. Tulajdonképpen már magamra se vettem. Csak sóhajtva megráztam a fejemet és mosolyogva ránéztem. Ezt az arckifejezésemet látszólag nem tudta hova rakni, így összevont szemöldökkel méregetett engem. - Most meg mi van ?

- Aranyos, hogy félsz tőlem - mondtam és válaszomat hallva NamJoonból kitört a nevetés, míg YoonGi elakadt szavakkal meredt rám.

- Egyre jobban bírlak - vihogott még mindig a fiatalabb és ezt hallva mosolyom csak még szélesebb lett.

- Nem félek tőled - horkant fel a fekete hajú, habár már nem igazán tudta mindezt el is hitetni velünk. "

NamJoon, YoonGi...

" Mögöttünk kinyitódott a játszótér bejárata, ami miatt érdeklődve fordítottam oldalra a fejemet, így megpillantottam egy futó alakot. Még épphogy tudtam rá valamit reagálni, így félre léptem és számat elhúzva néztem a bekövetkező jelenetet. HoSeok akkora hévvel közeledett a még mindig szipogó YoonGihoz, hogy az nem is tudta még felfogni a közeledő alakot, már csak azt vette észre, hogy lefordult a hintáról a fiatalabbal együtt. J-Hope Sugán fekve motyogott egyfolytában valamit, amit megértve azonnal megolvadt a szívem a hihetetlen aranyossága miatt. Ez a fiú valóban csupa szív személyiség.

- Sajnálom hyung, sajnálom, hogy aggódnod kellett. Úgy sajnálom... "

Miért fáj így a szívem ? Ezek az emlékek... Valóságosak ?

" - Nem mondom el senkinek, hogy kit öltél meg. Csak engem ne bánts - rakta össze két kezét kérlelően, mire homlokon csapva magamat sóhajtottam fel. Miért pont őt választottam ?

- Nem öltem meg senkit HoSeok - ráztam meg a fejemet idegesen. - JungKookról van szó...

- Őt bántottad ? Ő volt az első áldozatod ? - lett egyre rémültebb, ami miatt türelmemet elvesztve fakadtam ki. "

Hobi ?

" Saját figyelmeztető szavaimat hallva már kérdeztem volna meg, hogy mi a baj, amikor is Jimin közelebb hajolt, ami miatt reflexszerűen lehunytam a szemeimet, hisz szívem nem bírta volna ki a fiú látványát ilyen közelről, csakhogy arra nem számítottam, hogy e közben ajkai találkoznak enyémekkel. Furcsa volt, nagyon furcsa és ebből azonnal tudtam, hogy ez bizony az első csókom volt. Az egész karom libabőrössé vált és az ajkam belebizsergett, ahogy Jimin apró csókot lehelt rá. Nem volt több mindez egy igen hosszú szájra puszinál, számomra akkor mégis mindennél többet jelentett. "

Mi ez a bizsergető érzés a mellkasomban ? Jimin... Jimin ?

" - Wow... Ez menő - pislogott nagyot, majd közelebb jött és megérintette a vállamat. Kérlek ne menjen át rajta a keze, had tudjon hozzá érni. Mikor viszont megéreztem meleg tenyerét a vállamon, megkönnyebbülten hunytam le a szememet és engedtem ki időközben ökölbe szorult kezemet.

- Nem félsz tőlem ? - kérdeztem halkan.

- Dehogy is. Engem az ilyen dolgok nem igazán ijesztenek meg - vonta meg a vállát a fiú, mire elvigyorodva nyújtottam ki a karomat és öleltem meg.

- Imádlak - mondtam, majd ellépve tőle, meglepetten vettem észre, hogy milyen vörössé vált is az arca.

- A szellemektől lehet nem fél, de a lányoktól már igen - karolta át a vállát Taehyung és meglátva a fiú arcát hangosan felnevetett. "

JungKook... Golden Maknae ?

" - Örülök, hogy egy ilyen napsugár került hozzánk - mosolygott Jin is, mire zavartan megköszörültem a torkomat és bólintottam. Még nem mondtak nekem ilyet... Milyen szellem az, aki olyan, mint egy napsugár ? Nem inkább egy vészkeltő felhőre hasonlítok ? "

Jin....

" - Szerettem... Szerettem volna veled tölteni minden egyes percemet. Szerettelek volna jobban megismerni. Szerettelek volna tovább támogatni. Szerettelek volna... - ment el a hangom és fejemet rázva felnéztem Jiminre, majd látva teljesen átlátszó kezemet az arcán, még valamit muszáj volt elmondanom neki. - Sajnálom Jimin... Úgy sajnálom, amiért kétszer is magadra hagylak. Ígérd meg, hogy elfelejtesz, hogy tovább éled az életedet nélkülem. Légy egészséges, mindig öltözz melegen, amikor hideg van és... És... - akadtam el. - Vigyázz a többiekre is - mosolyodtam el remegő ajkakkal, majd szememet lehunyva hosszas zokogásba kezdtem. Az egész testem rázkódott és hihetetlenül fájt a szívem. Mochi két keze közé fogta valamennyire az arcomat, habár én már nem annyira éreztem, majd egyre közelebb hajolt hozzám. Lehunytam a szememet és mielőtt ajkai elérték volna enyémeket, csak egy valamire gondoltam. Élni akarok ! "

Emlékszem... Tae, NamJoon, YoonGi, Hobi, JungKook, Jin és...

- Mochi... - suttogtam, majd fejemet lehajtva kezdtem halk sírásba. Hát ők voltak azok, akik miatt ürességet éreztem a szívemben... Ők voltak azok, akik megmentettek ! Hülye voltam. Egy idióta, hogy megint azon gondolkoztam, hogy értelmetlen élnem. A szüleim is aggódtak értem. Szeretnek... Tudom, hogy szeretnek és fontos vagyok nekik. - Úgy sajnálom - temettem tenyerembe az arcomat és egész testemet rázta a sírás, miközben azért szidtam magamat, hogy mekkora idióta is voltam. Élnem kell !