" Semmi baj, Gyerünk ! ~ Felejtsd el a rossz emlékeket, s fogd meg a kezem és mosolyogj ! "

( BTS - Two ! Three !  (Hoping For More Good Days)  )

Izgatottan siettem nyomomban Jiminnel arra a környékre, ahol az army lány élt, ugyanis minél előbb szemügyre szerettem volna venni, hogy mégis mit írt. Holnap tartották a fiúk az utolsó fanmeetingjüket a promótálás időszakában, így már csak egy napunk volt, hogy bármit is tegyünk Taehyungért. Épp ezért döntöttem el, hogy megnézem mit írt a lány, és valamiért Jimin is csatlakozott hozzám. Nem szólt egy szót sem, csak csöndben követett és érdeklődve pásztázta a kissé már romosabb házakat. Eközben a tekintete egyre szomorúbbá vált, de maszkja miatt nem tudtam teljesen kivenni, hogy mit is szólt az egészhez. Na meg, a hatalmas kockás sálja is eltakarta a fél fejét. Kezei viszont annyira fázni kezdtek, hogy zsebébe rejtette őket és csodálkozva kezdett el méregetni.

- Te nem fázol ? - célzott arra, hogy csak egy fekete ingben és nadrágban mászkáltam kint az utcán a mínuszokban.

- Nem igazán - próbáltam téríteni a témát, de most először kíváncsibb volt, mint bármelyik másik napon.

- Mostanában kezdtem el igazán gondolkozni rajtad, de mintha valamit rejtegetnél - magyarázta és időközben beért, így mellettem lépdelt és nézett le rám fél szemmel. Nem tudtam egy szót sem szólni és fejemet is azon nyomban elfordítottam. Nem akartam újra arról beszélni, hogy nem éreztem semmit sem, mivel egyszer már említettem neki. Ha túlságosan is belelendültem volna a mesélésbe, még a végén azt is elárultam volna, hogy valójában sírni sem tudok, soha nem vagyok szomorú és nem emlékszem semmire sem az életemből. Úgy sem érdekelte volna soha, így kérdése ellenére csöndbe maradtam és már alig vártam, hogy elérjünk a házhoz. - Látom nem akarsz beszélni a szellemlétedről - motyogta, de végül békén is hagyott. Nem is értettem, hogy hirtelen miért vált ilyen kíváncsivá. Eddig félt tőlem és még csak hozzám sem mert érni, viszont az egy méter távolság köztünk ugyanúgy megmaradt. Épp ezért nem értettem ezt a fiút...

- Megérkeztünk - mutattam a ház felé és még mielőtt bementem volna visszafordultam hozzá. - Várj meg itt, oké ? - mosolyodtam el, mire csak bólintott egyet és neki támaszkodott a ház falának. Hátat fordítva neki, átmentem az ajtón és a lány keresésére indultam. Már mindenki itthon volt a családból, de mivel a kistesói az anyukájukkal játszottak, így tudtam, hogy az army lány egyedül volt. Itt van az esélyem... Lassan bementem a résnyire nyitott ajtón és rögtön meg is pillantottam, ahogy íróasztala fölött görnyedt és nagyban írt abba a fekete füzetébe. Viszont valami olyan más volt rajta... Valami megváltozott... Hirtelen le se esett, de mikor közelebbről is szemügyre vettem, rájöttem, hogy szőke haja már egyáltalán nem volt az, és fekete lett belőle. Először meg is ijedtem, hogy valaki más volt az, de mikor mellé hajoltam, hogy szemügyre vehessem az arcát, kiderült, hogy mégis ő volt. Szemei enyhén pirosak voltak a sírástól, de a kezében lévő tollat markolva serényen írt. Már sok-sok mondat szerepelt a lapon, de úgy gondoltam, hogy a végeredményt is elég lesz elolvasnom, így leültem az ágyára és onnan figyeltem tovább őt. Kicsit kezdtem sajnálni, hogy ezután nem találkozott Taehyunggal, de nagyon becsültem benne, hogy megpróbált neki segíteni. Ő adott nekem egy kis reményt, afelől, hogy voltak még kedves emberek a világon. Ez a lány mindenféleképpen közéjük tartozott, és bár tudtam volna neki is segíteni, de pénzt nem adhattam és jobb életkörülményeket sem. Legalább annyit tehettem érte, hogy teljesíthettem az álmát. Az álmát, amiben arra vágyott, hogy valamivel viszonozhassa Taehyung szeretetét. Legalább az övét, ha már a többieknek nem tudott segíteni. Kicsit, talán hasonlított rám, erre a gondolatra pedig hirtelen fájdalom nyílalt a mellkasomba, így rámarkolva a paplanba vettem gyorsabban a levegőt és nyeltem le a fájdalmamat. Nem tehettem meg, hogy pont itt ájulok el, így erősen beharaptam az ajkamat, ami miatt el kezdett vérezni. A fájdalmam pedig egyre jobban csökkent, míg nem kezdtem rendesen levegőhöz jutni. Nagyot sóhajtva egyenesedtem ki és ütögettem meg egy kicsit az arcomat, hogy rendbe jöhessek. A számban lévő fémes íz viszont sehogy sem akart eltűnni.

Majdnem egy óra is eltelt, mire az army lány már nem tépett ki egy lapot sem a füzetéből és székében hátradőlve nyújtózott ki és simított végig az írásán, majd felállt és becsukta a füzetét, amit mellkasához szorítva nézett a kirakott BTS poszterére.

- Jobb kedvre foglak deríteni Taehyung oppa - mondta ki határozottan és letéve a füzetet az asztalára kiment a családjához, becsukva maga mögött az ajtót. Megvártam, amíg már nem motoszkált a túloldalt és lassan odasétáltam a füzethez. Izgatottan emeltem fel és kerestem ki azt az oldalt, ahol a levél volt, eközben pedig kisebb történeteken és dalszövegeken lapoztam végig. Ez a lány nagyon tehetséges. Magamban semmi mást nem tudtam róla mondani, de mikor elértem ahhoz az oldalhoz, amin a levél szerepelt, levegőmet is visszatartottam, miközben elolvastam. Olvastam, olvastam és olvastam, és teljesen belefeledkeztem mindenbe. Annyira szívhez szóló volt, hogy egy apró mosoly költözött ajkaimra, de a végén fájdalom nyílalt a szívembe, jelezve, hogy biztos szomorú lettem volna, hogyha éreztem volna azt az érzést. Csöndben és kicsit még a szöveg hatása alatt visszaraktam a füzetet az asztalra és elhagytam a házat.

Kilépve az ajtón keresztül rögtön megpillantottam a lehajtott fejű Jimint, aki szemét lecsukva félig vagy aludt, vagy pedig gondolkozott. Nem igazán tudtam megállapítani, de mellé sétáltam és karját megbökve vettem rá, hogy nyissa ki szemeit. Összerezzenve ébredt fel és nézett le rám nagyokat pislogva.

- Mi tartott ilyen sokáig ? - sóhajtott fel és megindult a buszmegálló felé.

- Most fejezte be a levelet - mondtam magam elé nézve és közben azon gondolkoztam, hogy vajon milyen hatással is lesz Taehyungra, ha elolvassa. Talán ez majd megtöri nála a jeget. Igen, biztos, hogy megfogja.

- Aha... És mit írt benne ? - nézett felém kíváncsian, mire szélesen elmosolyodtam és kacsintottam.

- Majd kiderül holnap.

- Hé, én nem is fogom látni - háborodott fel Jimin. - Na, mond el - nézett rám kérlelően, de fejemet megrázva nyújtottam ki a nyelvemet és néztem újra előre.

- Majd holnap elmondom - válaszoltam halkan, mire azonnal lenyugodott és nem folytatta tovább a reklamálását. Komolya, néha valóban idősebbnek éreztem magamat nála. Pedig vele egy idős lehettem. Régen... Felsóhajtva ráztam meg azonnal a fejemet és nem hagytam, hogy újra ilyeneken járjon az agyam. Nem hagyhattam, hogy állandóan ezen gondolkozzak. Ki kellett élveznem ezt az életnek nevezhető valamit, amíg még meg volt. Mert később már nem lehetett ilyenekben részem.

Visszaérkezve a dormhoz azonnal Jjjangguhoz siettem, aki, mint a filmekben a kutya, izgatottan felém futott és rám ugrott. El is dőltem vele együtt a parkettán és hagytam, had nyalogassa szét a fejemet. Úgy imádtam ezt az ebet.

- Jól van, jól van - vettem le magamról és letéve a földre lassan felálltam. Fejemet is felemelve néztem a kanapé irányába, ahol V ült és éppen egy filmet nézhetett, mivel félig megrágott popcorn darabok voltak a résnyire nyitott szájában. Először nem is tudtam mire vélni a nagy szemeit és eleve ezt a reakcióját, de miután leesett, hogy mi is történt az előbb és hogy ez egy külső szemlélőnek milyen is lehetett, halkan felnevettem.

- Ezt - dadogott Taehyung és közben Jiminre nézve mutatott a kutya irányába -, ezt te is láttad ? Jjjanggu megőrült ? - rémült meg és felállva megindult felénk. Kíváncsian vártam, hogy mit is tervezett és amint a fehér szőrgombóchoz ért felemelte és úgy szorította magához és nézett egyenesen rám. Valószínűleg Jimin épp mögöttem állt nem sokkal, ezért is bámult a szemeimbe. Kicsit vicces volt számomra a kialakult helyzet, és mikor elindult felém egy helyben állva vártam, hogy majd az utolsó pillanatban arrébb lépek, hogy ne menjen át rajtam. Már szinte egy centi sem volt köztünk, de hirtelen megállt és láttam, ahogy kirázta a hideg. - Hirtelen olyan hideg lett - ezen megszólalásán, csak halkan felnevettem és karba tett kézzel vártam, hogy folytassa. - Jimin... - szólalt meg halkan és hallottam, ahogy lassan felénk közelített. Nem sokkal messzebb tőlem megállt és mielőtt bármit is mondott volna megfogta a vállamat és arrébb rántott. Hirtelen fel se fogtam, hogy mi történt, de már mellette ácsorogtam és pislogtam nagyokat, Taehyunggal együtt, aki nem tudta mire vélni az előbbit.

- Mi van ? - kérdezte a szürke hajú suttogva és hirtelen megannyi érzés váltakozott szemeiben. Visszatartott lélegzettel figyeltem őket és inkább nem szóltam egy szót sem. Valami történhetett, amíg nem voltam... Vagy már előtte, tekintve, hogy Jimin milyen hülyén is viselkedett, mikor összevesztünk.

- Még mindig haragszol ? - hajtotta le a fejét a fiatalabb és szinte beletemetkezett Jjjanggu bundájába.

- Soha nem haragudtam rád - rázta meg a fejét szomorú mosolyra húzva ajkait és a másik mellett ellépve veregette meg a vállát. - Inkább a mérhetetlen megbántottság az, amit a legfőképp éreztem, és még mindig érzek - mondta halkan és besétált a szobájukba, maga mögött becsapva az ajtót. Sokáig semmi hang nem volt a lakásban, csak a halkan szóló tévé ment a háttérben, de kis idő múlva Taehyung hosszú-hosszú zokogásba kezdett, miközben Jjjanggut szorította magához és temette arcát bundájába. Szegény állat csak halkan nyüszítve aggódott egyik gazdája miatt, én pedig szememet lesütve mentem inkább ki a házból. Jelen pillanatban se Jiminen, se pedig Taehyungon nem tudtam segíteni, mégha az egyik látott is, így jobbnak éreztem kicsit eljönni. Így telt hát el a nagy tervünk előtti este, és nagyon reméltem, hogy végre bekövetkezik valami változás az életükben, ami ad egy kis reményt a BTS felélesztéséhez.

~

- Jimiiiiin - futottam be a szobájukba és ugrottam rá a még mindig fekvő fiúra. Ez annyira nem tetszett neki, vagy csak szimplán megijedt, de velem együtt leesett az ágyról.

- Minden rendben ? - jött be a szobába a cuccáért Hobi és felvont szemöldökkel nézte a földön kilapult fiút.

- Persze - nyögte Jimin és morcos tekintettel kezdett el méregetni, majd mosolyomat látva megrázta a fejét és lassan felállt. Eközben én is talpra álltam és izgatottan járkáltam fel s alá a szobában. Elhatároztam, hogy végig Jimin mellett maradok, hogy biztosan ne essen kétségbe egyszer sem, mivel nem akartam újra látni a szomorú arcát. Egyre jobban megesett a szívem rajta, látva, hogy mennyi mindenen is ment egyedül keresztül. Erről pedig a többiek tehettek, mivel a fiú próbálkozásai ellenére is külön járták útjukat, mégha egy csapat is voltak. - Azt is végig akarod nézni, hogy átöltözöm ? - szólalt meg hirtelen Jimin, miután HoSeok elhagyta a szobát és hajába túrva nézett felém. Miután rendesen értelmeztem a kérdését, zavartan elnevettem magamat.

- Nem, dehogy. Öltözz csak - mondtam fejemet lehajtva és elsétálva mellette kimentem a szobából. Sikerült kínos helyzetbe hoznom saját magamat... Gratulálok Yejin...

Az idő hihetetlenül gyorsan telt és már a furgonban ülve néztem ki a sötétített üvegű ablakon, ahonnan tökéletes rálátásom nyílt a fanmeetinghez sorban álló Armykra. A fiúk a kocsiban ülve beszélték meg a találkozó menetét és utána lassan ki is szálltak a kocsiból. A hátsó bejáraton mentek, így senki sem vette őket észre, emiatt pedig elmaradt a rajongók szokásos üdvrivalgása is. Amint közösségbe érkeztek, magukra varázsoltak egy széles mosolyt és úgy üdvözölték a szervezőket és sminkeseket, akik velük együtt az öltözőjük felé tartottak. Mintha csak csoda történt volna, de mindenki beszélgetett valakivel, vagy pedig a telefonját nézve posztolt vidám és izgatott képeket twitterre. Ezt főleg Jin telefonján szúrtam ki, aki dudorászva válogatta ki a jobban sikerült fotókat. Eközben a fiúk kamerása is a helyiségben vette őket, miközben az Armyknak hálálkodtak a sok díj miatt és megköszönték a támogatásukat. Viszont hiába néztem őket, valamiért nem lettem vidámabb. Nem éreztem semmit sem, mivel jól tudtam, hogy ebből semmi sem volt igaz.

Már épp ültem volna le az egyik kanapéra, amikor is Jimin feltűnésmentesen felém intett, emiatt kíváncsian hozzá mentem és a sminkest kikerülve sétáltam inkább a másik oldalára. Nem szólt egy szót sem, de szemét lehunyta és észrevétlenül a kezében tartott telefonja felé bökött, amíg a sminkes az arcát csinálta. Értetlenül néztem a készülék felé, majd pillantottam meg egy üzenetet: " Megkeresnéd Kookot ? Már egy ideje eltűnt és aggódom érte. "

- Persze - válaszoltam elmosolyodva és a nagy felfordulást hátrahagyva indultam a maknae keresésére. Jártam egy darabig a folyosókat, és még a nagyban várakozó Armykat is szemügyre vettem a nagy terembe, de nem igazán akadtam rá JungKookra. Már azt hittem, hogy elveszett, vagy időközben elkerültük egymást és visszament az öltözőbe, ezért sétáltam én is vissza, de hirtelen befordulva a folyosón kiszúrtam a végénél. Nekem háttal állt, de még így is felismertem, ezért megkönnyebbülten sétáltam volna vissza az öltözőbe, hogy elmondjam Jiminnek meg van, de hirtelen egy ideges férfihangra lettem figyelmes.

- Komolyan JeongGuk, nem hiszem el, hogy állandóan pletykát akarsz adni a sajtónak - mondta valaki idegesen, mire kíváncsian indultam el feléjük.

- Én csak segítettem neki felállni, mert elesett - magyarázta JungKook halkan, de mivel már pont melléjük értem, így kihallottam a szavakat. Meglepetten vettem észre, hogy az egyik fő menedzserükkel beszélgetett ilyen nagyban, így nem értettem ezt a feszült légkört.

- Engem nem érdekel ! - üvöltötte le majdnem szegény fiú fejét, aki a hang hallatára össze is rezzent. - És nehogy azt mond, hogy mert Army. Tőlem bárki lehetne, de ne menj ilyen feltűnően a közelükbe.

- De... - szabadkozott volna JungKook, de a menedzser belé fojtotta a szót.

- Nincs semmi de ! - mordult rá, én pedig itt meguntam ezt a bunkó beszédét, így Kookot hirtelen hátrébb löktem és beállva az idős férfi mögé beroggyasztottam a térdeimet, ezzel sikeresen véghez véve a tervemet. A férfi lábai azonnal összecsuklottak és tágra nyílt szemekkel esett el a padlón. Szélesen elmosolyodva csaptam össze két tenyeremet és néztem a földön fekvő felé összehúzott szemekkel.

- Ne merj még egyszer így beszélni egy ilyen kedves fiúval - mondtam, mire láttam, ahogy kirázta a hideg és tüsszentett egyet. JungKook eközben értetlenül kapkodta tekintetét maga előtt és a földön fekvő menedzser között, de azonnal közelebb lépett a férfihoz és segített neki felállni. - Meg sem érdemelte - fújtam fel az arcomat és még elgondolkoztam azon, hogy sípcsonton rúgom, de hirtelen megszólalt nem sokkal messzebb tőlünk egy staffos hangja, aki azonnal jobb kedvre derült, miután megpillantotta az eltűnt embereket. Én még mindig egy kissé idegesen, de mentem mögöttük vissza az öltözőbe és belépve az ajtón azonnal le is vágódtam a kanapéra Jimin mellé. Ő, amint meglátta JungKookot maga mellé hívta és kedvesen átkarolta, eközben pedig felvont szemöldökkel sandított felém. Erre csak megvontam a vállamat és szememet lehunyva dőltem a kanapé háttámlájának. Nagyon felidegesített az a pasas lenéző beszéde. Na meg, hogy így leszólta a fekete hajú srácot egy semmiség miatt. Nem értem néha az embereket.

A vidámság újból visszatért belém, mikor a fiúkat követve beléptem a nagy terembe és megálltam Jimin mögött. Onnan hallgattam a fanok sikítozásait és a BTS bemutatkozását. Ezután leültek és lassan kezdetét is vette a fanmeeting. A szürke hajú fiú pont V mellé ült, így nekem sem kellett egyszerre két helyen lennem. Mosolyogva néztem a rajongókat, akik néha a nagy zavaruk következtében egy szót sem tudtak szólni és félig dadogtak. A fiúk viszont olyan aranyosan és megnyugtatóan beszéltek velük, hogy észre sem vették, de már egész természetesen beszéltek velük. Én is tök jól elszórakoztam a Jimin fején lévő kutyafülekkel, amiket állandóan előre pöcköltem. Ezt az előttem ülő nem biztos, hogy annyira élvezte, de miután véletlenül hozzáért a kezemhez, miközben le akarta venni a füleit, inkább nem is nyúlt többé hozzá. Egy kis idő után az egyik staffos vette le a fejéről és tette bele a hátunk mögött lévő dobozok egyikébe. Igazán kíváncsi lettem volna, hogy hova kerültek az itt kapott ajándékok... Náluk mindez el se fért volna. Viszont amint megláttam egy hatalmas Pikachu plüsst felcsillantak a szemeim és eldöntöttem, hogy megkérem Jimint, hozza el nekem. Egyedül kint a kanapén esténként elég magányos voltam néha, így jól jött volna az a plüss. Valamiért szerettem ölelgetni az ilyen dolgokat elalváskor. Jjjangguval is próbálkoztam, de egy idő után mindig felébredt és elment enni, vagy inni. Aztán vissza se jött. Lehet, megunta, hogy ölelgettem...

Jimin háttámlájának támaszkodva raktam fejemet a vállára és úgy néztem, ahogy egy Armyval beszélgetett. Viszont írás közben hirtelen lefagyott a keze, valószínűleg a hirtelen tettem miatt. Viszont már annyira kényelmetlen volt állni, hogy muszáj volt valamit kezdenem magammal. Ráadásul Jimin válla egész kényelmesnek bizonyult, és miután rájött, hogy itt nem igazán szólhat rám, befejezte az autogram adást és pacsizva a barna hajú, szélesen mosolygó lánnyal elköszönt tőle. Ezután hangosan felsóhajtott és finoman az oldalamba könyökölt.

- Yah ! - szóltam rá sértetten, mire megfogta a mikrofont és, mint aki nem is tett semmit kezdett el az Armykhoz beszélni. - Este garantálom, hogy rémálmaid lesznek - szűkítettem össze a szememet, mire észrevétlenül összerezzent. Ezen csak halkan felnevettem és újra közelebb lépve néztem a V elé érkező lányra. A felismeréstől hirtelen elakadt a lélegzetem is, majd nagy hévvel kezdtem el ütlegelni Jimin hátát. - Ő az, ő az ! - mutogattam a feje mellett, mire lerakta a mikrofont, ugyanis Jin belekezdett egy vicc mesélésbe és észrevétlenül a fekete hajú lány felé nézett. Mind a ketten ugyan nem teljesen direkt, de fél füllel hallgattuk a beszélgetésüket.

- Szia oppa - köszönt a lány elmosolyodva és egy tincsét a füle mögé tűrve kezdett el keresgélni a zacskójában, amiben a fiúknak hozta az ajándékaikat.

- Ennyi mindet hoztál nekem ? - viccelődött V és már nyúlt volna az ajándékokért, de a lány finoman megállította a kezét és megfogva visszarakta az asztalra.

- Nem mind a tiéd oppa - rázta meg a fejét nevetve, mire Taehynug is elmosolyodott és azt tettette, hogy nagyon meg lett bántva.

- Értem én, értem én - bólogatott karba tett kézzel és közben megigazította a fején lévő fehér sapkáját.

- De ne aggódj oppa, ugyanis neked hoztam a legkülönlegesebb ajándékot - magyarázta és kicsit félve ugyan, de átcsúsztatta az asztalon a már számomra oly' jól ismert fekete füzetet. Taehyung kíváncsian ki is nyitotta és mikor először meglátta a dalszövegeket és történeteket elismerősen bólogatott.

- Ezeket mind te írtad ? - kérdezte kíváncsian, mire az előtte lévő lány is felfogta, hogy látta az írásait, így gyorsan kivette a fiú kezéből a füzetet és a megfelelő oldalra lapozott.

- Igen, de nem nagyon szeretem, ha mások is elolvassák - makogta zavartan, mire V hangosan felnevetett és összeborzolta a fekete hajú army haját.

- Aigoo, milyen aranyos - csipkelődött, ami apró mosolyt csalt az arcomra. Szóval V tényleg egy ilyen személyiség. - Na de, akkor ezt szántad nekem ? - kérdezte meg mielőtt még akár rá is nézett volna. Erre a lány félénken bólintott és visszafojtott lélegzettel várta a fiú reakcióját. Mi Jiminnel hasonlóan néztük Taehyungot, akinek még csak fel se tűnt. Jó, én érthető voltam, de a felé-felé leső szürke hajút sem vette észre.

- Aish, nem látom - motyogta Jimin, mire kicsit arrébb álltam és úgy kezdtem el felolvasni neki a levelet. Körülbelül Taehyunggal együtt haladhattam, úgyhogy végig figyelhettem a reakcióját is.

- " Taehyung oppának. Oppa, annyira örülök a visszatéréseteknek. Amint megláttam a klipet egyszerűen elállt a lélegzetem. Oppa te egyre tehetségesebb leszel, és neked biztos, hogy még csak fel sem tűnik. - itt Taehyung halványan elmosolyodott és élvezettel olvasta tovább a sorokat. - Nagyon élveztem a műsorokban való fellépéseiteket, ahol igazán boldognak tűntél és ez engem is azzá tett. Viszont ahogy egyre jobban elnézlek, mintha valami gond lenne, és ez már egy ideje tarthat. Már nem is emlékszem, hogy mikor kezdtem el látni rajtad, hogy valami bánt, de mindenesetre észrevettem. - V mosolya lassacskán eltűnt arcáról és csodálkozó tekintettel folytatta az olvasást. - Lehet ez a kérdés furcsán fog hangzani, de egyre több erre utaló jelet véltem felfedezni és a zenei műsorban való szólásod pedig végérvényesen felnyitotta a szememet. Valami történt a nagymamáddal, igaz ? - ennél a pontnál Taehyung tekintete hirtelen megváltozott és ajkát beharapva vette rá magát a folytatásra. Kezei viszont apró remegésbe kezdtek, amiből világossá vált, hogy valóban ez volt a gondja. Jiminre pillantva láttam, hogy ökölbe szorította a kezeit, így vállát megfogva olvastam tovább neki. - Nem tudom, hogy mi történhetett, de nagyon rossz téged így látni. Ha mosolyogsz is, érzem, hogy valami nincsen rendben. Érzem a szomorúságodat és látom a szemeidben az elveszettséget. Tudom, hogy milyen egy hozzád közel álló személyt elveszíteni épp ezért teljesen megértem, hogy mit érzel. De valahogy egyben mégsem. Nem tudom még csak elképzelni sem, hogy milyen lehet úgy elveszíteni valakit, hogy olyan számodra, mint az anyukád és már egy ideje nem is láthattad a munkád miatt, mert olyan elfoglalt vagy. De hidd el oppa, hogy a nagymamád most is szemmel kísér és akkor a legboldogabb, ha te is az vagy. Így kérlek, mosolyogj és próbáld ezt a terhet másokkal is megosztani. Mi itt vagyunk melletted, és a BTS is, a második családod. Kérlek, tartsd észben, hogy a nagymamád milyen büszke is volt rád és ne feledd, hogy mennyire szeretett téged, és legfőképp, nem neheztelt rád. " - ez volt talán az a pont, amikor Taehyungnak a válla rázkódásba kezdett és a könyv szélét markolva feküdt rá az asztalra és próbálta könnyeit elrejteni. Jimin is egész testében megfeszült, de nem tett semmit sem. Ebben a helyzetben inkább várt. Várt arra, hogy mi fog történni. A háttérben lévő Armyk is zajongásba kezdtek és kiabálták V-nek, hogy ne sírjon és kérdezték, hogy mi történt. Taehyung mintha csak észre se vette volna, rakta le lassan a könyvet és az asztal másik végén lévő, könnyektől csillogó szemű lány kezét megfogta és rászorított.

- Kö-köszönöm - mosolyodott el szomorúan, de közben szüntelenül folytak le könnycseppjei az arcán. A hálája annyira érződött szavaiban, hogy az army lány is megtört és halkan sírva nézett farkasszemet a szintén zokogó fiúval. Egy darabig V csak kétségbeesetten szorította a lány kezét, majd nagy levegőt véve elengedte és hátradőlve kicsit félrefordult, hogy letörölje kezével könnyeit. Eközben szinte minden Army megőrült és szomorúan kérdezgették Taehyungot. Végül nagy nehezen összeszedte magát a félig összetört fiú és a mikrofont megfogva csak ennyit mondott. - Jól vagyok - szipogta és észrevétlenül a szemét törölgető Army felé nézett. - Már jól vagyok.

////

Sziasztok^^

Hát... Öhm... Nem tudok mit mondani erről a részről, ugyanis mikor leírtam sokkal jobbnak tűnt, mint mikor most átolvastam XD Kicsit gagyi lett... Azért remélem valahogy átjöttek az érzések és nem szúrtam el annyira. Mert most annyira mégsem vagyok magammal megelégedve...

////