" Akár jó, akár rossz vagy; én ugyan olyan vagyok, mint te. "

(  Dreamcatcher - Chase me )

Soha, egyetlen egyszer sem fordult még elő velem, hogy bárki is meglátott volna. Általában az emberek keresztül mentek rajtam és vagy kirázta őket a hideg, vagy még az sem. Nem volt olyan, aki látott volna, még ha szuper érzékeny is volt az ilyesféle dolgokra. Erre jött ez a fiú; Park Jimin, és minden eddigi téveszmémet eltüntette arról, hogy teljesen láthatatlanok voltunk az emberek számára. Viszont nagyon úgy tűnt, hogy Jiminnek is új volt ez az egész, mivel a nagy ördögűzés közepette leguggoltam elé és megbökve a homlokát rávettem, hogy végre rám figyeljen. Lehet ez nem volt túl jó ötlet, de fogalmam sem volt a következményekről

- Hé, te tényleg látsz engem ? - döntöttem oldalra a fejemet kíváncsian és igazán feltöltött adrenalinnal a tudat, hogy mégsem voltam annyira egyedül. Jimin válaszként csak meredten bámult a szemeimbe, majd hiába szóltam volna bármit is; elájult. Pislogás nélkül néztem, ahogy hátraesett és feje nem kicsit koppant a parkettán. Kezemet szám elé kapva kúsztam mellé és megfogva a karját megpróbáltam felébreszteni, de egyáltalán nem reagált. Ijedten hajoltam a szívéhez, de nem hallottam a dobogását. - Nem hiszem el - estem hátra és nagyot nyelve néztem végig a mozdulatlan testén. - Komolyan kinyírtam az első embert, aki még látott is engem ?

Felállva megfogtam pár nehezebb dolgot és a földhöz vágtam, hogy ezzel valakit idehívhassak, közben pedig végig figyeltem a földön elájult vagy meghalt fiút és azon gondolkoztam, hogy mégis hogy tehettem szegénnyel ilyet. A nagy rombolásomra végre valaki felfigyelt és sietős léptekkel közeledett a szoba felé. Levegőmet megkönnyebbülten fújtam ki, mikor félve bedugta fejét az ajtón, de mikor szemei megakadtak a földön elterült Jiminen kétségbeesetten kezdett el kiabálni egy másik tagnak.

- Jin ! Jiiiiin ! Jiminnel történt valami ! - rogyott le mellé és pulzusát nézegetve próbált rájönni arra, amire pár perce még én is; hogy vajon Jimin élt-e még. Kitágult szemei viszont arról árulkodtak, amire még pár perce én is gondoltam; meghalt. Visszafojtott lélegzettel sétáltam melléjük és remegő kézzel nyúltam volna Jimin arcához, amikor is hirtelen fájdalom nyílalt a fejembe és hátratántorodva ráestem az ágyra. Fejemhez szorítva tenyeremet próbáltam meg figyelni az eseményeket és nem elájulni a fájdalom miatt, ami szüntelenül hasogatott a fejemben.

- Mégis mi történt V... Úristen, Jimin - érkezett meg Jin is és rémülten guggolt le a szürke hajú mellé és nézett a félig már síró fiúra.

- Meghalt... Jimin, meghalt - szipogott, mire az idősebb gyorsan leellenőrizte a pulzusát és szemöldöke a magasba szaladt.

- Te idióta - hordta le rögtön és megmutogatta a kiütött fiú pulzusát. - Rossz helyen nézted - sóhajtott fel, mire Taehyung is abbahagyta a sírást és szemét törölgetve vetett rá egy pillantást ő is. Arca fokozatosan könnyebbült meg és végül ráborult az eszméletlen fiúra úgy mondogatta neki, hogy szereti és, hogy ne csináljon még egyszer ilyet. Erre a mozdulatra egy pillanatra elmosolyodtam, de hirtelen a mellkasomba nyílalt a fájdalom és kezemet oda kapva vettem nagy levegőket és néztem, ahogy egyre jobban folyt előttem össze minden, én pedig elveszítve az egyensúlyomat eldőltem az ágyon és hirtelen minden hang megszűnt körülöttem. Olyan csönd volt, mint amikor meghaltam, és én mindennél jobban utáltam ezt a csöndet...

~

"YeJin, YeJin, YeJin" Suttogások hallatszódtak a fülemben egy olyan névvel, amit még nem hallottam, mégis olyan ismerős volt. E név hallatára mosoly költözött ajkaimra és melegség járta át egész bensőmet. Várjunk csak... Nekem melegem van ?

Ijedten ültem fel egy puha ágyban és pislogtam sűrűn, hogy hozzá szokhassak a sötétséghez. Ezek után fejemet oldalra fordítottam, ugyanis valaki halkan szuszogott közvetlenül mellettem. Egy szürke hajkoronát pillantottam meg, majd egy kis fiús arcot, amin most kevesebb teher látszódott, mint mikor még fent volt. Kezemet lassan felemeltem és a fiú arcához közelítettem. Levegőmet visszatartva vártam, hogy vajon hozzá tudtam e érni, ha nem koncentráltam, vagy átment rajta a kezem. Nagy meglepettségemre viszont éreztem puha bőrét a kezem alatt és végig húzva ujjaimat arcán jöttem rá, hogy nem csak hogy látott még biztos, hogy képes is volt megérinteni engem. Erre eddig egy élő sem volt képes, így egy kicsit ijedten húzódtam arrébb és feküdtem vissza lassan a fehér párnára. Szememet le nem véve róla fürkésztem arcát és próbáltam rájönni, hogy vajon miért is látott engem, bár lehet, hogy ez csak egy szimpla véletlen volt. Igen, annak kellett lennie, hisz én az örök magányra voltam kárhoztatva, ahogy minden szellem és mégis egy részem reménykedett abban, hogy valóban látott, és nem csak egy tévedés volt az egész; egy illúzió.

Fogalmam sem volt róla, hogy mennyi ideje is figyeltem alvó arcát, de egyszer csak felkapcsolódott egy kis villany és valaki felkelt a saját ágyából. Lassan feltornáztam magamat ülő helyzetbe és körbenézve megpillantottam HoSeokot, ahogy az ágyán ülve kotorászott valamit a táskájában és megtalálva azt felállt, hogy kimenjen az ajtón, de hirtelen egy grimaszba torzult az arca és visszaroskadt az ágyra. Halkan szitkozódva fújta ki levegőjét és sokkal lassabban, mint az előbb, ismét felállt és az ajtó felé csoszogott. Kezében még épp kiszúrtam egy fáslit, amit nagyban rejtegetni próbált miközben elhagyta a szobát.

- Nagyon furcsa - motyogtam és fejemet egy mocorgó alak felé fordítottam. A paplanja alól csak szőke tincsei kandikáltak ki, épp ezért tudtam, hogy V volt az. Már épp dőltem volna vissza az ágyba, amikor is meghallottam halk nyöszörgését.

- Gyere vissza... Még szükségem van rád... - motyogta és közben ide-oda forgolódott az ágyában. Na jó, egy igazán furcsa lakásba kerültem én... Sóhajtva kimásztam az ágyból és a fehér szőnyeggel borított parkettán sétáltam felé és álltam meg közvetlenül az ágya mellett. Leguggoltam mellé és leszedtem a fejéről a takaróját, hogy lélegezni is tudjon, majd letöröltem a könnyeit és egy kicsit megigazítottam a párnáját, mivel tudtam, hogy ilyen pózban igazán fájni fog reggel a nyaka. Bár meg mertem volna esküdni, hogy lassan kelniük kellett volna és mégsem hallottam egy árva neszt sem kintről. Komolyan, akár csak egy szellem lakás, és ha már egy szellem viccelődött ezzel, akkor az úgy is volt. Csípőre tett kézzel felálltam és még egy utolsó pillantást vetettem rá, majd mikor megállapítottam, hogy egy ideig jól lesz, elmosolyodva futattam csupasz lábamat végig a szőnyegen. Olyan jó puha volt ez a lábaimnak, hogy nagyon élveztem, ahogy csiklandoztak az apró szálak. Össze-vissza forogva élveztem ki a pillanatot, hogy végre nem valami kemény betonon voltam, amikor is észrevettem, hogy valaki csöndben figyelt engem. Érdeklődve oldalra fordítottam a fejemet és meglepetten estem fenékre, mikor megpillantottam Jimin nyitott szinte fekete szemeit, amik engem fürkészte, még kissé ijedten.

- Te ki vagy ? - ült fel és védekezően maga elé emelt egy párnát, onnan kukucskált ki rám. - Ha valami sasaeng, akkor remélem, hogy felkészültél a következményekre, amiért betörtél hozzánk - mondta remegő hangon, ami miatt felsóhajtottam és közelebb máztam az ágyához. - Ne gyere közelebb, mert üvölteni fogok - próbált meg elijeszteni magától, de ez nem jött be, ugyanis megálltam előtte és egy kicsit feltornáztam magamat az ágyra, hogy valamennyire szemmagasságban lehessünk.

- Azt kérdezted ki vagyok ? - érdeklődtem, mire nyelt egy hatalmasat és még jobban elbújt a párnája mögött. - Tudod - termettem hirtelen mögötte és a füléhez hajolva bele suttogtam -, én egy szellem vagyok - fejeztem be és a végére még ki is fújtam eddig bent tartott levegőmet, csakhogy még hatásosabb lehessen az egész. Erre szinte láttam, ahogy gerince mentén végig futott a hideg, úgy megborzongott, de amit ezután tett, azt nem igazán viseltem jól. Valóban felordított és valami sasaengről kezdett el magyarázkodni miközben engem jócskán megsüketített. - Az istenit már - ugrottam le az ágyról és elé trappolva mérgesen mértem végig. - Ezt most muszáj volt ? - tártam szét a karomat és figyeltem, ahogy kivágódott az ajtó és egy a kezében serpenyőt szorongató Jin lépett be, mögötte a leaderrel. Taehyung is ijedten nyitotta ki a szemét és nézett körbe fáradtan, majd megállapodott a tekintete Jiminen.

- Jimin, beléd meg mi ütött ? - kérdezte ásítva és az ajtóban álló két fiú is idegesen kezdte el méregetni.

- Tegnap annyira beütötted a fejedet, hogy még képzelődsz is ? - kérdezte Jin a kezében tartott serpenyőt leengedve. - Már komolyan azt hittük, hogy valami őrült fan betört - rázta meg a fejét gondterhelten és homlokán az eddigieknél is több ránc keletkezett.

- Ti komolyan nem látjátok ? - nézett végig rajtuk értetlenül, mire csak megvontam a vállamat és mellkasom előtt keresztbe raktam a karomat.

- Én megmondtam, hogy ennek nem volt értelme. Csak engem süketítettél meg - panaszkodtam, de mint aki nem is figyelt dőlt el újra az ágyán és szorongatta közben a párnáját.

- Ez csak valami rossz álom lehet... - motyogta lehunyt szemmel. Eközben a három itt tartózkodó tag furcsán egymásra néztek, majd a még mindig motyogó fiúra és sóhajtva megrázták a fejüket.

- Biztos minden rendben Jimin ? - kérdezte a leader bizonytalanul és egyet közelebb lépett az ágyhoz. - Mert, ha mégsem, akkor hívhatunk orvost - ajánlotta, de Jimin csak idegesen felült és a hajába túrva ismét rám nézett. Már szólaltam volna meg, de a bosszús nézése miatt inkább elhalkultam és megszeppenve vártam a következő lépését. Ha tovább bizonygatta volna, hogy lát valakit, akit a többiek nem, akkor biztos, hogy elmebetegnek titulálták volna, viszont valószínűleg még ő maga sem volt abban biztos, hogy teljesen rendben lett volna agyilag. Pedig én biztosíthattam volna afelől, hogy semmi gond nem volt vele, bár nekem nem biztos, hogy hitt volna. Pont én voltam a bajai forrása, így egy kicsit sem lett volna mérvadó az én szavam. Így is ráhoztam már a frászt, csak azért mert egy kicsit szórakoztam azzal a ténnyel, hogy én bizony szellem voltam. Kellett nekem még ilyen helyzetbe is szórakoznom, ezzel csak szerencsétlen fiú életét keserítettem meg. Másképpen is közölhettem volna, hogy egy már nem élő dolgot látott, akit mások nem, és hogy érezze magát megtisztelve, amiért erre képes volt. Mondjuk úgy is odamehettem volna hozzá, hogy "Hé, nem akarsz egy szellem pajtit ?" vagy "Nem lenne tök király, hogyha egy szellemmel barátkozhatnál ? Ha hiszed ha nem ma van a szerencse napod, mivel én az vagyok." vagy "Kip-kop. Ki Kopog ? Hát egy szellem." Na jó, kezdtem még én is megőrülni, bár az utolsó, azért elég vicces lett volna...

Mire feleszméltem a fantáziálgatásaimból már három emberrel kevesebben is lettünk a szobában. Valamikor V is elment és úgy tűnt, hogy a két idősebb fiút is sikerült Jiminnek megnyugtatnia afelől, hogy minden rendben volt vele. A szürke hajú fiú még mindig a párnáját szorongatva nézett velem farkasszemet és közben keresgélt valamit a telefonján.

- Előre figyelmeztetlek, hogy az ördögűzés nálam nem válik be - szólaltam meg közelebb lépve, mire felemelte a telefonját, amin egy kereszt szerepelt és mályen a szemembe nézve kántálni kezdett.

- Távozz sátán ! - mondogatta folyamatosan, mire csak felvontam egyik szemöldökömet és megnyomva a telefonján egy gombot, eltüntettem a képet.

- Kezdjük ott, hogy én nem a sátán vagyok, másrészt meg nem tudom mit akartál kezdeni egy kereszttel. Nem vagyok én vámpír sem. Csak szimplán szellem - mutattam végig fekete ruházatomon, ami egy ingből és farmerből állt. A cipőmet valahol kint hagytam, így mezítláb álldogáltam a puha szőnyegen, amit egyébként egyáltalán nem bántam, mivel még mindig jól esett rajta álldogálni.

- Miért vagy itt ? Hogy lehet, hogy csak én látlak ? Meghaltam volna ? - kezdte el kétségbeesetten fogdosni az arcát, mire még egyet közelebb léptem és vettem volna el a kezét az arcától, amikor is elütötte azt maga elől. Meglepetten húztam vissza magam elé kezeimet és megbántva néztem végig Jimin ijedt arcán. Végül is mit vártam ? Teljesen normális, hogy így viselkedik velem, hisz én egy szellem vagyok. Egy ijesztő szellem. Ezek a gondolatok miatt kínosan felnevettem és mielőtt még eltűntem volna előle, gyorsan odavetettem neki.

- Hogy halhattál volna meg ? Hisz a barátaid látnak és ők még mind élnek és nem is olyan ijesztőek, mint én - tettem hozzá a végét kihangsúlyozva és sértetten eltűntem.

Ez volt az első eset, hogy valaki ennyire belegázolt a lelkembe épp ezért bántott annyira. Nem voltam szomorú, meg semmi ilyesmi, szimplán dühítő volt, hogy az egyetlen ember, aki látott engem is így viselkedett velem. Viszont az is igaz volt, hogy nála fordult elő először, hogy ilyen szinten rosszul lettem és elájultam. Az a név pedig folyton-folyvást felhangzott a fejemben; YeJin. Vajon ez az én nevem volt ? Vagy valaki olyané, akit ismertem ? Egy barátnőmé ? Esetleg a nővéremé vagy húgomé ? Olyan rossz volt, hogy semmire sem emlékeztem, mégis legalább volt egy táppontom. Egy név.

A nappaliban üldögéltem a kanapén is simogattam közben az ölembe fészkelődött kutya fejét és a fejemből kinézve bámultam a tévét, amin valami dorama ment. Nem is nagyon figyeltem, sokkal inkább gondolkoztam azon, hogy vajon mit kellett volna ezután tennem. Megérte volna itt maradni ebben a letargikus házban, vagy jobb lett volna elhúznom a csíkot ? Igen, lehet az utóbbi lett volna a legésszerűbb, de én soha nem arról voltam híres ebben a pár évben, amikor is szellemmé váltam, hisz mindig is meggondolatlanul cselekedtem. Most is, amikor csöndben meg kellett volna húznom magamat, inkább tévét néztem, vagy inkább hallgattam és az sem érdekelt, hogy ezzel előhívom az összezavarodott Jimint. Nagyon úgy tűnt, hogy a többiek már nem voltak itthon és egyedül hagyták a fiút, bár az állapotát nézve az lett volna a jó döntés, hogyha valamelyikük itthon marad vele. Viszont időm sem volt csodálkozni rajta, mivel ők már eleve mindig furcsán viselkedtek amióta itt voltam, így jócskán volt más dolog, amin elgondolkozhattam. Halk léptekre lettem figyelmes, így a tévét egy kicsit lehalkítva néztem a szobák irányába és pillantottam meg a még mindig a párnáját szorongató fiút. Valami biztonságot nyújthatott neki, ha folyton vele volt, mikor csak a közelembe ért. Visszafojtott lélegzettel és még egy kis dühvel a szememben néztem, ahogy elsétált felém és jó messze tőlem leült a kanapéra.

- Gyere ide Jjjanggu - hívta a kutyát, aki nagy meglepetésére nem hallgatott rá és továbbra is az ölemben élvezte, ahogy simogattam a füle mögötti részt. Úgy viselkedett, akár csak egy macska, ami megmosolyogtatott. - Miért nem fél tőled ? - kérdezte meg az arcomat fürkészve és már csak az is hirtelen ért, hogy egyáltalán hozzám szólt. Már azt hittem, hogy soha nem meri megtenni, mert tartott attól, hogy valami baja származhat belőle.

- Talán mert nem vagyok olyan ijesztő, mint ahogy azt te gondolod ? - néztem rá összeszűkített szemekkel. Erre csak zavartan a hajába túrt és fejét oldalra fordítva szólalt meg.

- Jól van na, de azért azt te is beláthatod, hogy nem olyan egyszerű ezt az egészet feldolgozni - motyogta és muszáj volt beismernem, hogy valóban nem gondoltam erre. Neki talán nehezebb volt, hogy valami olyat látott, ami miatt őrültnek is nézhették. - Sajnálom, hogy megütöttelek, bár arra számítottam, hogy hozzád sem tudok érni... - nézett újra a szemeimbe és láttam ugyan, hogy még mindig félt, de megpróbált az ellen küzdeni. Ez megmosolyogtatott, így máris vidámabb arckifejezéssel fordultam egész testemmel felé, ami miatt ugyan összerezzent, de legalább nem futott el.

- Bocsánatkérés elfogadva - kacsintottam, ami miatt meglepetten szökött szemöldöke a magasba és lassan leengedte maga elől a párnáját. Most már az ölében pihent és arra téve a kezét gondolkozott el valamin, csakhogy megtörje a hirtelen beállt csendet.

- Egyébként, hogy hívnak ? - kérdezte félve, mintha csak valami rossz ómen lett volna, hogyha meghallja a nevemet. Nekem nincs nevem... Jutott hirtelen ez az szembe, de fejembe ismét bele nyílalt a fájdalom, pont úgy, mint múlt éjszaka és bizonytalanul kinyögtem azt a nevet, ami talán az enyém is lehetett.

- YeJin - válaszoltam és emiatt a fájdalom kezdett alábbhagyni, mígnem teljesen meg is szűnt.

- Hm, szép neved van - mosolygott rám, ami miatt hirtelen melegség öntötte el a mellkasomat és halkan meg is köszöntem a bókot. Ez az érzés megint csak ritka volt nálam, de lassacskán újra eltűnt belőlem, így ismét üres maradtam. Pedig olyan jó meleg volt... - És meddig is maradsz Szellem Lány ? - kérdezte meg bizonytalanul és az elnevezés hallatán halkan felnevettem.

- Szóval tartasz a következményektől, hogyha kimondod a nevemet, mi ?

- Nem árt az elővigyázatosság - magyarázkodott zavartan, de kicsit meg tudtam érteni. Nem biztos, hogy én is annyira örültem volna a helyében, hogyha egy ilyen különös "valami" szakadt volna hirtelen a nyakamba.

- Tulajdonképpen úgy terveztem, hogy minél tovább - válaszoltam vidáman, mintha ez neki olyan jó lett volna, de kétségbeesett arcát látva nevetésben törtem ki, ami miatt Jjjanggu is ijedten ugrott ki az ölemből és menekült a konyha irányába, én pedig a térdemet csapkodva néztem a ledöbbent Jiminre. - Csak pár hónapról lenne szó - próbálkoztam újra, mivel még nem állt szándékomban elmondani, hogy miért is akartam annyira maradni. Hisz mit szólt volna, hogyha hirtelen bejelentem talán nála van az emlékeimnek a kulcsa ? Biztos, hogy hülyének nézett volna, hisz látszólag nem is ismert. Lehet egy ARMY voltam ? Ezért jött elő egy emlékem miattuk, vagy valami egészen más oka lett volna ? Annyi kérdésem volt és mégsem tehettem fel szerencsétlen fiúnak egyet sem, hisz így is ki volt, nem akartam tovább tetézni a bajait. Látszólag így is volt elég. Az ő tudta nélkül is rá tudtam jönni dolgokra, hogyha a közelükben maradtam. Legalábbis ebben reménykedtem.

- Nem tudom ez mennyire jó ötlet... - nézett rám Jimin félve, mire azonnal közelebb csúsztam hozzá, ami miatt már menekült is volna, de még épp időben megfogtam a kezeit és azokat megszorítva néztem mélyen fekete szemeibe.

- Kérlek. Esküszöm, még csak észre sem fogsz venni és soha nem leszek az utadban. Csak engedd, hogy maradjak - kértem és görcsösen kapaszkodtam abba a reménybe, hogy Jimin valóban jószívű ember volt. Hogy ez nem csak szimplán egy álca volt, bár eddig még nem láttam egy jó oldalát sem, de azért reménykedtem a tegnapelőtti estére visszagondolva, amikor is olyan bánatosan és magányosan várt a fiúkra, hogy jöjjenek enni. Még az étel is majdnem kihűlt, mikor belekezdett.

- Nem is tudom...

- Légysziiii - néztem rá bevetve a kutyáktól tanult cuki nézést és hatott is, ugyanis megenyhült arccal felsóhajtott és nagy nehezen, de beadta a derekát.

- Rendben.

- Imádlak - öleltem hirtelen meg, majd mikor rájöttem, hogy mit is tettem, gyorsan elhajoltam tőle és felnevettem a megkövült arca láttán.

- Most meg lettem átkozva ? - nyelt egy nagyot és falfehér arccal szinte leesett a kanapéról. Emiatt a karjánál fogva muszáj volt megtartanom, nehogy megint megsérüljön miattam. Lehet mégis csak rossz ómen voltam a számára... Ebben a pillanatban hirtelen megkordult a gyomrom, így kínosan kaptam a hasamhoz a kezemet és néztem félre vörös arcomat takarva.

- Esetleg, nem akarnál főzni valamit ? - kérdeztem bizonytalanul ránézve és szerencsére már kezdett visszatérni belé az élet.

- A szellemek tudnak éhesek lenni ? - lepődött meg, majd belegondolt az előbbi fogadalmamba és félredöntött fejjel folytatta. - Egyébként nem azt mondtad, hogy észre sem foglak venni ?

- Lehet, de már nem ettem másfél napja és én néha szoktam éhes lenni. Még ha ki is bírom akár egy évig is kaja nélkül... Egyébként ez az előbbi fejdöntésed kiköpött olyan volt, mint a legújabb klipetekben. Kilencven fokos - mutattam be, mire zavarba jőve felállt és a kijárat felé kezdett el sétálni. - Most komolyan kidobsz emiatt a viccem miatt ? Hogy lehetsz ilyen kegyetlen ? - siettem utána, mire csak lassan belebújt cipőjébe és válla felett visszanézett rám.

- Nem azt mondtad, hogy éhes vagy ? Be is kell ahhoz vásárolni, hogy valamit csinálni tudjak - motyogta még mindig zavartan, mire szélesen elvigyorodva újra megöleltem volna, de hirtelen feltette a kezét és ezzel meg is állított. - De ígérd meg, hogy ennél közelebb már nem jössz - mutatta be a fél méter távolságot, mire kíváncsian el kezdtem fürkészni az arcát és összeszűkített szemekkel megszólaltam.

- De akkor csinálsz kaját ?

- Csinálok - bólogatott hevesen, mire újra vidámabb lettem és belebújva a cipőmbe készen álltam az induláshoz.

- Előre alezredes - mutattam az ajtó felé, mire csak felvont szemöldökkel lekapcsolta a lámpákat és kilépett az ajtón maga mögött velem.

- Akkor te mi vagy ? - csukta be az ajtót és mellettem sétálva szigorúan megtartva a kellő távolságot vezetett a szupermarket felé.

- Természetesen a kapitány - vágtam rá kidüllesztett mellkassal és jót nevettem az értetlen tekintetén.

- Miért pont te vagy az ? Ha már én vagyok az idősebb, akkor nekem is kell lennem a kapitánynak, mivel én vagyok a tapasztaltabb az életben - magyarázta úgy, mint egy kis gyerek, amin még mindig csak jót szórakoztam. Egész barátságosnak tűnt így.

- Szerintem a szellem éveimet is beleértve én biztos, hogy többet éltem, mint te - vágtam rá, bár pontosan nem is tudtam, hogy hány évesen is haltam meg.

- Miért ? Hány éves vagy ? - kérdezte végig mérve engem, ami miatt zavartan elkaptam a fejemet és próbáltam hazudni valami reális évszámot.

- Huszonöt, ha a szelleméveimet is hozzárakom - böktem ki egy kis gondolkodás után és megpróbálva kitérni a többi kérdése elől vidáman felkiáltottam a szupermarketet megpillantva. - A kaják lelőhelye ! Nézd, nézd Jimin, mindjárt ott vagyunk - ugrándoztam és a nyál is majdnem kicsordult a számból, mikor belegondoltam, hogy miket is csinálhatott nekem a szakácsom.

- Halkabban, mert még hülyének fognak nézni minket - magyarázta engem csitítgatva, de körülnézve, inkább a maszkot viselő fiúra néztek furcsa szemmel, aminek valószínűleg a magában beszélése lehetett az oka.

- Neked pedig azt ajánlom, hogy kevésbé feltűnően beszélj hozzám, hogyha nem akarod, hogy mások skizofrénnek nézzenek - ajánlottam és bele is másztam a bevásárlókocsiba, amit Jimin szerzett a bejárat előtt.

- Lehet skizofrén vagyok ? - gondolkozott el hangosan, mire csak felsóhajtottam és néztem, ahogy a szürke hajú fiú elgondolkozott ezen a lehetőségen is. Nehéz napoknak néztünk elébe az egyszer biztos...

////

Sziasztok^^

Késtem ugyan egy kicsit ezzel a résszel, de szerettem volna jól befejezni egy másik történetemet, így remélem megértitek :) Őszintén mondom, imádtam írni ezt a részt XD De tényleg :D Remélem nektek is tetszett valamennyire, még ha még mindig minden érthetetlen... Idővel jobb lesz, ígérem^^ A fenti szám egyébként tökre illik magához a szellemes részéhez a sztorinak XD Még ha nem is ez a része a legfontosabb...

////