////

Sziasztok^^

Öhm, izé... Most előbb szólok hozzátok, ugyanis ez a rész egy kissé felkavaró lehet egyesek számára. Mindenkit nagyon szépen megkérek, hogy saját felelősségre olvassa csak el. Nem azt mondom, hogy nagyon durva, ugyanis próbáltam a lehető legvisszafogottabban fogalmazni, de ahhoz, hogy érzékeltetni tudjam a dolog fontosságát, muszáj volt így megírnom. Lehet valakinek ez nem is durva, de miközben írtam azért eléggé összeszorult a gyomrom abba belegondolva, hogy ez valóban is megtörténhet... 

Ettől függetlenül remélem élvezni fogjátok ^^ És nem lett vészesen rossz...

UI.: Kook a fürdőszobában a Lost Starsot dúdolta. 

////

" Mi mind csak elveszett csillagok vagyunk, akik próbálják bevilágítani a sötétséget ? "

( (BTS) JungKook - Lost Stars )

Jimin megcsókolt... Park Jimin, azaz Mochi elvette a csókszüzességemet... Azt hiszem most már nyugodt szívvel mehetek el.

Még mindig teljesen kába fejjel sétáltam ki Jimin mellett a többiekhez, akik még mindig a fürdőszoba előtt álldogáltak és feszülten járkáltak fel s alá. Ha nem lett volna még egy feladatom, akkor valószínűleg elvonultam volna valahova teljesen egyedül, hogy ezáltal kiszellőztethessem a fejemet, de mivel jól tudtam, hogy ennek még nem most jött el az ideje, így nagy levegőt véve erősen megcsaptam az arcomat. A kint álló fiúk közül mind felém kapták a fejüket - Jin kivételével - és összeráncolt szemöldökkel figyelték, ahogy elsétáltam a fürdő ajtaja elé és keresztül menve rajta hagytam őket a hátam mögött. Valószínűleg fogalmuk sem lehetett arról, hogy éppen miért is őrültem így meg, de mivel nem szándékoztam elárulni nekik az okát a viselkedésemnek, így inkább elmenekültem. Mindezt szerencsére foghattam arra, hogy segítenem kellett Kookon. Pedig legbelül mindenen gondolkoztam csak rajta nem. Szinte éreztem még ajkaimon Mochi leheletét, ami miatt nagyot nyelve ráztam hevesen a fejemet és cuki állatokra gondolva néztem fel, és állt meg azonnal a szívem, amikor megpillantottam a maknaet a hideg kövön ülni. Kifejezéstelen arccal bámulta az ajtót, miközben valami dalt hallgatott a telefonján és azt dúdolta halkan. Megmondom az őszintét, hogy először meghátráltam, ugyanis eléggé ijesztő és abszurd látványt nyújtott. Mintha nem egészen lett volna magánál, ami miatt csak még jobban aggódni kezdtem miatta. Talán ez volt az a dolog, ami miatt végül tettem felé pár lépést és óvatosan leguggoltam elé. Ahogy így jobban megnéztem az arcát, eléggé meggyötörtnek tűnt és szemei sem csillogtak úgy, mint eredetileg kellett volna. Sokkal idősebbnek is nézett ki így, mint amennyi valójában volt.

- Nem mondhatok semmit... Nem mondhatok semmit - motyogta maga elé, majd arcát tenyerébe temette és nagyot sóhajtva megdörzsölte a szemét.

- Kook ! Gyere ki, vagy esküszöm rád töröm az ajtót ! - kiabálta Suga, ami miatt a maknae összerezzent és kikapcsolta a telefonján szóló zenét.

- Te mindenkinek csak ezt tudod mondani ? - kérdezte NamJoon. - JungKook, jól figyelj rám. Muszáj mondanod, hogyha bántanak, mert ha te nem szólsz, akkor nem tudunk segíteni. Csak küldj valami jelet és mindent helyre rakunk - magyarázta lágy hangon, mire az előttem ülő fiú lesütötte a szemét, amelyből lassan könnyek folytak le az arcán.

- Segítsetek... - mondta elhaló hangon, és ugyan csak én hallottam, de jól tudtam, hogy mindez egy néma segélykiáltás volt. Fogalmam sem volt miért lettem annyira ideges, vagy hogy honnan jöttek azok az érzések, de egyszerűen képtelen voltam tovább nézni a fiú szenvedését. A tudat, hogy valaki bántotta szerencsétlent egyszerűen letaglózott és elborzasztott. Muszáj volt segítenem neki.

Felálltam és hátat fordítva a sírú maknaenak elindultam az ajtó felé, hogy kinyissam azt, de mikor a zárhoz nyúltam volna, keresztül ment rajta a kezem. Nagyokat pislogva bámultam a zárra, majd lassabban ismételten megpróbáltam elfordítani azt, de ugyanaz történt, mint elsőre. Képtelen voltam megérinteni. Nem mertem a kezemre nézni, így szapora levegővétellel átléptem az ajtón és megállva a kint várakozók előtt megráztam a fejemet, miszerint nem tudnak most mit tenni. Azonban eldöntöttem, hogy este leülök mindenkivel és kidolgozunk egy tervet Kookot illetően, ugyanis ez így nem mehetett tovább. Mikor távolabb sétáltam az ideges tagoktól, ránéztem a kezemre és elszorult a szívem, amikor megláttam, hogy hirtelen milyen halványnak is tűntek az ujjaim. Visszalestem a beszélgető társaságra, és mikor tekintetem megakadt az éppen Taehyungnak magyarázó Jiminen, összeszorult a szívem és egy pillanatra úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt. Nem akartam eltűnni, de már nem akadályozhattam meg semmit sem.

Egy óra múltán végül kattant a fürdőszoba zárja és kilépett rajta az igen fáradt maknae is, aki egy szót sem szólva a többiekhez sétált a szobája felé. Őt aznap már nem is láttuk. Jinnel is hasonló volt a helyzet. Nem tudom ugyan, hogy mi lett vele hirtelen, de egyik pillanatról a másikra tűnt el a dormból nem szólva senkinek sem róla, hova is ment. Ugyan miatta is idegeskedtek a többiek, de mivel eddig mindig hazajött, így inkább azzal foglalkoztunk, hogy miként is segítsünk JungKookon.

- Nekem van egy ötletem - álltam fel a székemre, ami miatt ugyan YoonGi rosszallóan nézett rám, de nem foglalkozva vele kezdtem nagy magyarázásba. - Van egy mód arra, hogy lebuktassuk a menedzsereteket. Mégpedig az, hogyha valaki le tudja videózni, hogy mit is művel. Tudom, hogy ez szörnyű, így belegondolva is, de nem tudunk mást tenni. Valahogy le kell rántani róla a leplet - tettem még gyorsan hozzá a végét, ugyanis minden egyes szempár megrökönyödve nézett vissza rám, amikor kiböktem a tervemet.

- De mégis ki legyen az, aki mindezt megteszi ? - kérdezte HoSeok halkan. - Én biztos, hogy nem lennék rá képes... - mondta, mire a többiek is egyet értően bólintottak.

- Ráadásul nagyon könnyen le is bukhatunk - szólalt meg NamJoon is. - Ez egy jó ötlet lenne, de nekünk nem sikerülhet.

- Akkor mi van, ha a szellem csinálná ? - kérdezte YoonGi rám nézve, és rajtam kívül mindenki döbbenten figyelte a fiút, aki úgy ült a helyén, mintha semmit se mondott volna. Itt talán nem is az volt a gond, amit mondott, hanem ahogy mondta. Legalábbis számomra csak ez szúrt szemet. Az állításával egyet értettem, ugyanis én saját magamra gondoltam, mikor elmondtam a tervemet.

- Szerinted egy lány hogyan tudja kezelni, ha valami olyan szürnyűség történik előtte ? - nézett rá komolyan Jimin, ami miatt zavartan sütöttem le a szememet és ültem vissza a székemre. Nem igazán számítottam arra, hogy a védelmemre fog kelni.

- Jiminnek igaza van - helyeselt Tae is. - Oké, hogy szellem, de ő is érző lény. Ráadásul lány.

- Oké, oké. Csak egy ötlet volt - tette fel a kezét Suga védekezően, majd sóhajtva lejjebb csúszott a székén. A karton, amelyen rajta volt mindenki problémája, középen hevert az asztalon és aki kínosan érezte magát vagy éppen elgondolkozott, mind a képeket bámulta, amik rajta szerepeltek. Belegondoltam egy pillanatra, hogy honnan is indultunk Mochival és Taehyunggal együtt. Mostanra pedig már szinte tele volt az egész papír.

- Én vállalom - böktem ki halkan, majd lassan elvontam a tekintetemet a papírról és végig néztem a jelenlévők arcán. Egyesek meglepetten néztek rám, mások pedig értetlenül. YoonGi viszont jól tudta, hogy bele fogok egyezni, ugyanis továbbra is komoly arccal bámult rám és egy aprót biccentett felém.

- Biztos vagy benne ? - szólalt meg először Jimin halkan, mire azonnal megszorítottam a kezemet az asztal alatt és egy aprót bólintva jeleztem felé szándékomat. Ránézni nem mertem, hisz féltem, hogy mások is kiolvashatják arcomról azt a zavartságot, amelyet a fiú csókja okozott bennem.

- Hogyan tervezed véghez vinni a tervedet ? - kérdezte NamJoon, ami miatt azonnal össze szedtem magamat és rá nézve gondolkoztam el a válaszon.

- Valószínűleg az egyikőtök telefonját kölcsön veszem és a megfelelő alkalomkor intézkedek - feltéve, ha addigra képes leszek megfogni bármit is.

- Hm... Jó ötlet - bólintott a leader elégedetten, majd érdeklődve nézett a kezét feltevő Taehyungra. Mind kíváncsian fordítottuk felé a fejünket, ugyanis nagyon érdekesen nézett ki, ahogy illedelmesen várta, hogy végre ránézzünk. Viszont ezek után is csak kitartóan tartotta fent a kezét, így NamJoon kénytelen volt felszólítania barátját, aki valamiért úgy érezte magát, mint egy általános iskolás. - Tessék Tae.

- Khm... Szóval, nekem is támadt egy ötletem - kezdett bele a lehető legkomolyabban, habár én magam nagyon jót szórakoztam azon, hogy ilyen erősen próbálkozott felnőttesen viselkedni. - Nagyon hiányzik Sejin menedzser, így arra gondoltam, hogy amíg YeJin elintézi a felvételeket, addig nekünk el kellene mennünk meglátogatni az öregfiút.

- Taehyung, azért annyira nem idős - mosolyodott el halványan Nam, mire a fiatalabb egy legyintéssel elintézte a dolgot és most már kevésbé palástolva izgalmát beszélt tovább.

- Tehát, menjünk el hozzá közösen és beszéljünk a fejével, hogy jöjjön vissza. Biztos neki is meg volt a saját problémája és most hasonlóan hiányol minket, mint mi őt. Mondjuk el neki mi a helyzet és biztosan meggondolja majd magát.

- Lehet most fel se ismerne minket - szomorkodott Hobi, mire a mellette ülő YoonGi megpaskolta a hátát.

- Egyenlőre még én se ismerek saját magunkra - vallotta be a leader és mindenki döbbenten kapta felé a fejét. - Mármint... Ugyan már egymásra kezdünk találni, de ez korán sem jelenti azt, hogy ugyanazok vagyunk, mint régen. Sokat változtunk ezalatt az idő alatt, de nincs minden veszve. YeJinnek köszönhetően ismét kezdünk egy csapat lenni, viszont a többit saját magunknak kell megoldanunk - magyarázta végig nézve mindenkin és el se tudta képzelni, hogy számomra milyen jó érzés volt mindezt hallani. Hogy tehettem értük valamit, mégha nem is olyan sokat.

- Hyungnak igaza van - szólalt meg Jimin. - Még hosszú út áll előttünk, de együtt képesek leszünk túllépni a nehézségeken.

- És az Armykkal együtt - tette hozzá Hobi, mire mind az öten összemosolyogtak, ami nem csak megdobogtatta a szívemet és nyugodtsággal töltött el, hanem egyúttal figyelmeztetett arra is, hogy nélkülem is tökéletesen meglesznek. Kívülállóként nézve őket, összeszorult a szívem. Legalább ők nem lesznek magányosak, mégha én az is maradok.

Este a kanapén üldögéltem egyedül és hol egy idióta mosoly kúszott ajkaimra, mikor eszembe jutott az a csók, hol pedig elszomorodtam annak gondolatára, ami JungKookkal van. Bár elég volt belegondolni a saját sorsomba és máris vagy egy szakadéknyit zuhant az életkedvem. Kissé tanácstalanná váltam saját magammal kapcsolatban. Nem biztos, hogy olyan eredményező lett volna ha a továbbiakban is itt húzom meg magamat. Elmegyek, miután segítettem mindenkin. Ígérem elmegyek, csak még egy kicsit had tartson tovább ez az álom. Talán túlságosan is önző voltam...

- Szellem Lány, fent vagy még ? - ütötte meg hirtelen valaki suttogása a fülemet, ami miatt a szívem ezerszer gyorsabbá vált és nem mertem megfordulni, mégcsak megszólalni se tudtam. - Áuch - hallatszott ismét Jimin hangja, aki valamiben felbukhatott, ugyanis szinte rázuhant a kanapéra mellém.

- Meg vagy ? - kérdeztem nevetésemet visszatartva és mosolyogva figyeltem a fiú sötét alakját, ahogy elhelyezkedett normálisan a kanapén. Szinte hallottam, ahogy magában morgott a történtek miatt.

- Mondhatjuk - válaszolta még mindig suttogva. Ezek után nem szólt egy szót sem jó pár percig, ami miatt zavartságom ismételten felütötte fejét és kezemmel megállás nélkül tűrtem a fülem mögé a hajamat. - Nem unod még ? - kérdezte meg hirtelen, mire zavartan felé kaptam a fejemet és még ilyen sötétben is ki tudtam venni, hogy mosolygott. Látszólag jól szórakozott rajtam.

- Nem tudom miről beszélsz - fordítottam el ismét felőle a fejemet, de nem élvezhettem sokáig a Pikáchu plüssöm tanulmányozását, ugyanis Mochi megérintette az arcomat, ami miatt ijedten fordultam felé és néztem sötét szemeibe, amikben itt-ott megcsillant az ablakon beáramló halovány fény.

- Még mindig rosszul hazudsz - mosolygott le rám, mire csak idegesen elhajoltam a kezétől és karba tett kezekkel, nem túl meggyőző dühvel a hangomban, de azért lekorholtam.

- Mit vársz tőlem azok után, hogy úgy le-letámadtál ? - dadogtam a végére és ahogy megjelent előttem a szobában történt dolog, borzongás futott végig a testemen. Jimin halkan felkuncogott a nyelvbotlásomon, ami miatt csak még jobban zavarba jöttem és már azt se tudtam merre nézzek.

- Mégis mit csináltam ? - kérdezte, mire résnyire tátott szájjal néztem vele farkas szemet és ütöttem meg a karját.

- Ne-nem vagy vicces - ráztam a fejemet.

- Még mindig nem tudom mire gondolsz - tettette az ártatlant, ami miatt egyre idegesebben szorongattam a pulcsim alját.

- Ne csináld e-ezt ve-velem - motyogtam vörös fejjel, amit annak ellenére is tudtam, hogy már jócskán bepirosodott, hogy láttam volna. Felnevetve megrázta a fejét, majd hirtelen közelebb hajolt, ami miatt a levegő is bennem rekedt és kezem szép lassacskán ernyedt el, ahogy ismét megéreztem ajkait enyémeken. Mintha csak egy álom lett volna a mai, egészen eddig ezt gondoltam, most mégis valóságossá vált.

- Erre gondoltál ? - kérdezte halkan és annak ellenére, hogy eddig milyen jót szórakozott rajtam, úgy tűnt ő maga is zavarban volt.

- Lehet...

Azt gondoltam ezek után már végkép nem tudok a szemébe nézni, mégis muszáj volt az ő arcát is megfigyelnem így rászánva magamat emeltem rá tekintetemet és minden idegességem elszállt, mikor megpillantottam, ahogy egyik kezével beletúrt a hajába és nagyot nyelve fordította el a fejét. Azon nyomban fel is szakadt belőlem egy halk kacaj és csipkelődve megszólaltam.

- Most légy férfi Mochi - nevettem továbbra is, mire valószínűleg csak még jobban kiakasztottam, ugyanis megfogva Pikachut a számhoz nyomta, ami miatt legyűrtem jókedvemet és szépen megvártam, amíg ismét rendbe jön.

- Egyébként. Kérdezni akartam valamit tőled - szólalt meg kisvártatva és már normálisabb arckifejezéssel nézve rám, dőlt a kanapé háttámlájának és folytatta. - Mostanában sokat gondolkoztam azon, hogy mégis mit tennék a helyedben, ha szellem lennék. És mindig arra lyukadok ki, hogy valószínűleg nem bírnám így, mint te... Az elejétől kezdve így kezelted a helyzetet ? - érdeklődött és jól kivehető volt a hangjából, hogy félt, esetleg megbánt vagy olyat kérdez, amit nem szívesen osztanák meg vele. Viszont ez egyáltalán nem volt így. Ez nem olyasmi volt, ami tabu téma lett volna nálam. Magamnak is érdekes volt visszagondolnom azokra az időkre, amikor még ennél is kevésbé találtam a helyemet. Kétségbeestem, csak minél hamarabb el akartam tűnni, de aztán találkoztam SungMinnal és ő segített beilleszkedni és elfogadni ezt az egészet. Még ennyi év után is nagyon hálás voltam neki.

- Tulajdonképpen nem egészen - túrtam hajamba kínosan. - De ez egy elég hosszú történet, és holnap nehéz napunk lesz, így lehet jobb lenne, ha máskor mondanám el.

- Én most vagyok rá kíváncsi - vágta rá Mochi, ami miatt nagyot dobbant a szívem és hirtelen bekönnyezett a szemem.

- Akkor... Akkor elmesélem - köszörültem meg a torkomat és Pikachut szorongatva kezdtem bele ebbe az igen hosszú történetbe. Jimin viszont nem aludt el, egyáltalán nem unta. Sőt, még közbe is kérdezett párszor. Nagyon jól esett, hogy ennyire érdekelte az életem ezen része és valahol hálás voltam azért, amiért nem magamról kellett mesélnem és azokról a dolgokról, amikre emlékeztem. Hisz akkor talán felismert volna, és azt én mindennél jobban el akartam kerülni.

Sokáig elbeszélgettünk, gondtalanul, nem foglalkozva a másnappal. Pedig talán azon a napon történt a legtöbb dolog egyszerre. Szörnyű dolgot láttam, de tudtam segíteni JungKookon. Ezért cserébe pedig olyan szavakat vágtak a fejemhez, ami miatt elhagytam a dormot. Jin pedig már két napja nem volt otthon és senki nem tudott róla semmit; eltűnt.

~

Ugyan az egész éjszakát átbeszélgettük Mochival, én reggel mégsem voltam fáradt. Boldog voltam, amiatt, hogy ennyire érdeklődő volt a fiú és hogy magával kapcsolatban is megosztott dolgokat. A másik, ami nem hagyta, hogy fáradtnak érezzem magamat, az az idegesség volt JungKook miatt. Mikor elhagyta a házat, én fogtam NamJoon telefonját és sok sikert kívánva nekik elhagytam a házat. Mind eléggé aggódva figyelték, ahogyan elmentem, de ők sem tudtak jobb ötletet az enyémnél, így muszáj volt ehhez tartanom magamat. Őszintén kicsit féltem, attól, amit látni fogok, de le kellett buktatnunk azt az elmebeteget, különben Kook belebetegedett volna ebbe az egészbe. Ezt pedig nem akartam hagyni, így talán ez volt az utolsó, ami megadta a végső löketet és elhatározva magamat követtem a fiút a Big Hit felé.

Egész úton zenét hallgatott és nem is figyelve a környezetére sétált a hatalmas épület felé. Én szorosan mögötte haladtam, hogy ne legyen semmilyen balesete se az úton, és jó párat meg is akadályoztam. Olykor, mikor kilépett véletlenül egy autó elé majd kiugrott a szívem a helyéről, de még épp időben a karja után kaptam és szerencsére meg tudtam érinteni, így vissza is tudtam húzni a járdára. Ahogy egyre közelebb kerültünk az úti célhoz, úgy lett JungKook egyre idegesebb. Szinte látszott rajta, hogy egész testében megfeszült. A bejárat előtt sokáig szemezett az ajtóval, végül ránézett a mellette lévő falra, amire az Armyk irkáltak különböző aranyosságokat, ekkor megjelent egy apró mosoly az arcán, majd megfogta az ajtót és kinyitva besétált az épületbe. Egy pár percre én is oldalra néztem és a szövegeket és szavakat olvasgatva megfájdult a szívem. " Fighting BTS !" "Imádlak oppa !" "Jungkooooook !" "Ti vagytok a legjobbak !" Egy aprót sóhajtva megütögettem az arcomat és saját magamnak sok sikert kívánva átléptem az ajtón. A telefont kitapogattam a zsebemben és mivel még mindig ott volt, így megnyugodva sétáltam egy kisebb távolságot tartva a fiú mögött.

Ahogy haladtunk egy szoba felé, úgy lett a szívem egyre gyorsabb és a mellkasomban valami ismeretlen nyomást éreztem. Nem akartam, hogy igaz legyen mindaz, ami történik vele, hisz így belegondolva szinte lehetetlennek tűnt, hogy ez a valóság legyen. Nem lehetett senki sem ilyen kegyetlen a való életben. Később viszont kiderült; tévedtem.

JungKook benyitott az egyik szobába, én pedig megállva a fehér ajtó előtt, ugyancsak haboztam, de végül nagy levegőt véve átléptem az ajtón. Ahogy beléptem valami raktárszerűségbe, úgy kerestem azonnal egy olyan helyet, ahonnan nem látszódhat a telefon. Annyira izgultam, hogy izzadt a tenyerem, így féltem, hogy elejtem a telefont és akkor fuccsba megy minden tervem. Ráadásul még Kookon kívül nem is volt bent senki a dobozokkal és fogasokon lógó ruhákkal telerakott helyiségben. A fiú leült az egyik dobozra és telefonját elővéve gondolom megnézte rajta az időt, de mivel elég kíváncsi voltam így felé sétáltam és meglestem, hogy mégis mit nézett. Amikor megpillantottam a képet, amit bámult, elszorult a torkom. A BTS tagok szerepeltek rajta és valamikor még akkor készülhetett, amikor Európában voltak pihenni. Mind vidáman mosolyogtak a kamerába és látszott, hogy milyen boldogok is voltak. Ekkor viszont nyitódott az ajtó, ami miatt gyorsan befutottam egy fogas mögé és a ruhák között kilesve figyeltem a belépő alakot. Az idős menedzser volt az, aki amint meglátta a dobozokon ülő fiút, elégedetten elmosolyodott és bezárta maga mögött az ajtót. A torkom egyre jobban szorult el és a vérem dobogását is éreztem a fülemben. A kezem enyhén remegett is, de hogy ne legyen annyira rossz a felvétel, így megpróbáltam palástolni félelmemet és megtartva normálisan a mobilt, nyomtam meg rajta a felvétel gombot. A videó pedig el is indult és én már akkor legszívesebben lerohantam volna a menedzsert, pedig még nem is tett semmit.

- Nagyon okos fiú vagy JungKook - magyarázta a férfi és a nevét hallva a fiatalabb eleresztett egy fintort. - Bár még mindig nem vagy jól nevelt. És úgy érzem szeretsz feleslegesen beszélni is - lett egy fokkal barátságtalanabb a férfi hangja, mire lehunytam a szememet, ugyanis nem bírtam tovább nézni a félelmét palástoló maknaet.

- Nem értem miről beszél... - válaszolta fagyosan Kook, amin a másik halkan felnevetett. Ámbár jókedv nem igazán volt a hangjában.

- Jól tudom én, hogy az, aki rám támadt az üzletben, HoSeok volt. Csak nem elmesélted neki, hogy mit is teszek veled ?

- Nem tettem semmi ilyet. Fogalmam sincsen hogyan tudta meg.

- Na persze...

- Egyébként meg egyáltalán nem bánom, hogy így elbánt magával - tette még hozzá szinte gépiesen, de ugyanakkor harciasan a fiú, ami miatt ijedten nyitottam fel a szememet, ugyanis jól tudtam, hogy ezt nem kellett volna. A visszabeszélés az ilyen helyzetben csak rosszabbítja a helyzetet.

- Hogy mit mondtál ? - állt be elé a férfi és mikor megláttam a kezében az övet, azonnal rázumoltam egy pár másodpercig, majd ismét visszavettem normál méretbe a képet.

- Hallotta azt maga nagyon jól - állt fel a fiú és most valóban egy pillanatig magasabbnak tűnt, mint az előtte álló férfi. Mégis féltem attól, hogy mi lesz vele, ha így folytatja.

- Úgy érzem újabb dolgokat kell a fejedbe vésnem - állapította meg a menedzser és megfogva JungKookot a földre taszította, ami miatt én magam szorosan lehunytam a szememet és a továbbiakban nem is mertem kinyitni. Hallottam, ahogy Kook lélegzetvétele egyre szaporább lett, az öv csattanása a bőrén könnyeket csalt ki a szememből és alig kaptam levegőt a fiú szenvedése miatt. A kezem iszonyatosan remegett, de nem mertem a szememet kinyitni, hogy ezzel megállíthassam egy kicsit és ne legyen rossz a videó, de tulajdonképpen akkor már nem érdekelt. JungKookkal együtt azt kívántam, hogy minél hamarabb vége legyen. Szörnyű volt hallgatni a menedzser üvöltözését, ahogy minden egyes csapás előtt valamit hozzávágott szerencsétlen fiú fejéhez, aki nagyon hősiesen viselte a fájdalmat és egy hangot sem hallatott. - Te semmirekellő ! Ostoba kölyök ! - egy erősebb csattanás, ami miatt összerezzentem és beharaptam a számat, mikor meghallottam JungKook elfojtott kiáltását. Kérlek fejezd be. Kérlek ne bántsd tovább őt. Kérlek...

" - Kérlek ne bántsatok ! "

Csatt. A telefon hirtelen kiesett a kezemből én magam pedig zihálva nyitottam ki a szememet és szerencsére pont nem láttam semmit, az viszont nem jelentett jót, hogy hirtelen minden elcsendesedett. A fenébe. A telefon ! Kétségbeesetten gyorsan lenyúltam a készülékért, csakhogy mikor felvettem, valaki széthúzta előttem a ruhákkal megrakott fogasokat. Az idős menedzser vizslató szemeit pillantottam meg, aki valószínűleg csak a lebegő telefont láthatta, ugyanis nagyra nyitott szemekkel nézett maga elé, majd dörzsölte meg a szemét, hogy biztosan jól lát e. Ezt az alkalmat kihasználva gyorsan talpra álltam és egy pillanat törtrészéig találkozott a tekintetem JungKookéval, aki épp a földön térdelt, de felém nézve értetlenül és egyben ijedten figyelte, ahogy felálltam és rohanni kezdtem az ajtó felé. Szememet gyorsan megtöröltem, hogy lássak valamit a könnyeimtől, majd keresztül ugorva az ajtón kijutottam a folyosóra, ahol futásnak eredtem. A videó le lett mentve és emiatt talán úgy kellett volna éreznem, hogy milyen jó, végre minden meg fog oldódni, de ez korán sem volt így. Rohanás közben felrémlett szemeim előtt a fiú vérző háta, az izzadságtól verejtékező arca és úgy éreztem nem kapok levegőt. Sürgősen ki kellett jutnom az épületből, különben úgy éreztem, hogy megfulladok. A levegőm már beszorult és alig láttam a még mindig patakzó könnyeimtől, de ki kellett tartanom. Azokat a sebeket viszont nem lesz olyan könnyű elfelejtenie. A megaláztatottságot, a lenézést, a fájdalmat a sértéseket és az alárendeltséget. Ez mind-mind hosszútávon belevésődik a lelkébe. Az a férfi elvette szerencsétlen minden emberségét.