" Minden másképp lesz, mint tegnap. Ne hidd, hogy egyedül vagy. A múlt fájó emlékei már nem számítanak. Ha majd felszáradnak a könnyek, a nehéz idők mindent eszembe juttatnak. "

( Younha - Sunflower )

A kávézó után J-Hope külön utakon folytatta a barangolást a városban. Nem viccelek, konkrétan céltalanul ült fel a buszokra vagy éppen egy metróra és a fülébe dugott fülhallgatójából jövő zenét hallgatva bámult ki az ablakon. Mi hárman ettől függetlenül folytattuk a fiú követését és próbáltunk rájönni, hogy mégis mit csinál. Végül csak kikötöttünk azon a helyen, ahová egyikőnk sem akart jönni, hisz ez egyet jelentett azzal, hogy HoSeoknak valójában problémája volt. Habár az a papír már elég bizonyítékot adott mindannyiunk számára. Ettől függetlenül még reménykedtünk abban, hogy mindez tévedés és a fiúnak semmi baja sincsen. Nekem fájt a szívem szegény miatt, hisz úgy ismerték, mint a tag, aki bearanyozza mindenki napját a jellemével. Rossz volt belegondolni, hogy mindez egy ideje már csak a múlt volt és jelen esetben igazán nagy szüksége lett volna valaki segítségére. NamJoon még úgy ahogy el tudta nyomni az érzéseit és megpróbálta állandó beszédével megtörni ezt az igen gyászos hangulatot. Pedig legbelül marcangolta a bűntudat, hogy leader létére nem tűnt fel neki HoSeok gondja. Látszott, hogy még nem egészen sikerült neki túl lépnie a felé irányuló kritikákon, hisz pont úgy jött ki minden történés, hogy azok cseppet sem cáfoltak rá a szavakra. YoonGi pedig... A hallgatásba burkolózott és nagyon ingerült volt mindenre. Egy ideig még próbálkoztam én magam is a hangulat oldásával, hisz ez lett volna a feladatom, de miután Suga kicsit sem kedvesen közölte velem, hogy maradjak csendben, megsértődtem és egy szót sem szóltam egyikükhöz sem. Voltam olyan kedves, hogy mindent megbocsátottam neki, erre így reagál. Pukkadjon akkor meg.

Ebben az igen sértett hangulatban megérkeztünk a kórházhoz, ami miatt meg kellett volna beszélnünk valami tervet, csakhogy mi ketten YoonGival nem szándékoztunk megszólalni.

- Ne csináljátok már ezt - mondta fojtott hangon NamJoon, ugyanis elég sokan járkáltak körülöttünk, így nem szeretett volna hülyét csinálni magából azzal, hogy többes számban beszélt, holott csak egy fiú állt mellette.

- Nem mintha velem lenne a baj - motyogtam és szavamra Suga felém kapta a fejét.

- Te ütöd bele az orrodat olyanba, ami nem is rád tartozik. Csodálkozol, hogy nem bírlak ?

- Nem lehet, hogy inkább csak félsz tőlem ? - fontam magam előtt keresztbe a karomat és kérdésemet hallva csak fejét rázva gúnyosan felnevetett.

- Már nem azért, de...

- Most hagyjátok abba ! - szólt közbe a leader és hangja miatt azonnal össze rezzentem, pár ember pedig felénk kapta a fejét furcsán méregetve az ingerültté vált fiút. - Ki kéne találnunk valami tervet, ahelyett, hogy itt vitáznátok.

- Ő kezdte - vágtuk rá egyszerre YoonGival, ami miatt Rap Monster fáradtan megdörzsölte a szemeit és kezét csitítólag felrakta, hogy ezzel mutassa, most ő beszél.

- Nem érdekel ki kezdte. Csak fejezzétek be legalább addig, amíg meg nem oldjuk Hobi helyzetét. Értve vagyok ? - nézett ránk jelentőségteljesen, mire fejemet elkapva bólintottam. YoonGi miatt már megint gyerekessé váltam. Habár jobban belegondolva eredendően az voltam...

- És most mi legyen ? - szakította meg a hirtelen beállt csendet Suga türelmetlen hangja, ami miatt mindhármunknak el kellett gondolkoznia azon, hogy hogyan tovább.

- Bemegyek, és meglesem merre van HoSeok - ajánlottam és hiába akart azonnal tiltakozni a fekete hajú, abban egyet kellett velem értenie, hogy én voltam közülünk az egyetlen, aki feltűnés nélkül be tudott osonni az épületbe és még a beszélgetéseket is ki tudta hallgatni.

- Sok sikert - nézett rám bíztatólag NamJoon, mire csak halványan elmosolyodtam és megindultam a kórház bejárata felé. Még mindig éreztem a mellkasomban lévő fájdalmat, de most egyáltalán nem volt olyan erős, mint legutóbb. Bár túl kellemes sem.

Amint beléptem a fehér épületbe, megcsapott az a tipikus kórház illat. Jó, ez furcsán hangzott, de mindenki tudja mire gondoltam. A váróban egy tévét bámulva ültek az emberek, hogy végre sorra juthassanak, míg mások a recepciónál kérdezték meg, hogy hozzátartozójuk melyik szobában is van. Itt-ott fehér köpenyes orvosok mászkáltak, őket pedig pár ápolónő követett. Mikor oldalra pillantottam láttam, ahogy egy férfit toltak épp a műtő felé. Azon nyomban kirázott a hideg a látványra és nagyot kellett nyelnem, amikor megpillantottam az őt követő halványan látszó emberi alakot. Az-az ember már nem fog feléledni... Arcon kellett magamat csapnom ahhoz, hogy folytassam utamat, mivel túl sok ideig cövekeltem le egy helyben.

Megnéztem az információs pultnál lévő táblán, hogy melyik emeleten lehet HoSeok, majd megtalálva a keresett helyet, elindultam a lift felé. Pár idősebb emberrel szálltam be a liftbe, akik majdnem biztos, hogy láttak, ugyanis hagytak nekem helyet és nem akartak a falhoz nyomni. Sőt, mikor kiléptem a liftből még helyet is hagytak nekem. Még mindig fura volt belegondolni, hogy a kis gyerekek, az állatok és az idős emberek milyen könnyen láthattak engem. Bezzeg ez nem volt így a hozzátartozóimmal. Pedig olyan szívesen beszéltem volna még a családommal, hogy megnyugtathassam őket, jól vagyok. Legalább csak egyszer. Egyetlen egyszer.

Fel-alá járkáltam a negyedik emeleten, mivel fogalmam sem volt, hogy vajon HoSeok melyik orvosnál lehet, így hát mindenhova bekukkantottam, hogy megtalálhassam. Már sétáltam egy ideje, amikor is az egyik szobába belépve megpillantottam egy ismerős hajkoronát. Ugyan háttal ült nekem, de tudtam, hogy ő az. Egy fiatal férfival beszélgetett, aki gondolom a kezelő orvosa lehetett. Közelebb mentem, egészen melléjük, hogy halljak is valamit és érdeklődve néztem, ahogy a doki Hobi bal bokáját forgatta ide-oda, amit a fiú összeszorított fogakkal tűrt.

- Miért érzem úgy, hogy nem pihentetted a lábadat ? - kérdezte az orvos felpillantva HoSeok bűnbánó szemeibe.

- Nem lehet... Gyakorolnom kell, hogy formában tartsam magamat - válaszolta a fiú, mire az orvos rosszallóan megrázta a fejét.

- Ennek nagyon nem lesz jó vége. Ha végre belegyeznél a műtétbe, akkor tudnánk segíteni, de így...

- Nem fogok soha beleegyezni - magyarázta egy kis éllel a hangjában a másik, ami miatt az idősebb sóhajtva ismét tanulmányozni kezdte HoSeok bokáját.

- Akkor viszont két éven belül búcsút mondhatsz a táncolásnak - jelentette ki a tényeket, amit meghallva azonnal a lehajtott fejű BTS tag felé kaptam a fejemet. Ez nem lehet igaz. Ez csak egy rossz vicc kell, hogy legyen. Mégis miért nem megy bele a műtétbe ? Ha ezen múlik az egész jövője, akkor mégis miért... Éreztem, ahogy a szúró érzés a szívemnél ismételten felerősödött, és mint valami méreg az egész testemet elöntötte. Kezemet ökölbe szorítottam és hátat fordítva nekik kifutottam a szobából. Szólnom kell a többieknek. Nem hagyhatjuk, hogy HoSeok ilyen hülyeséget csináljon. Mellettem minden elmosódott, ahogy szaladtam és közben a kinti parkolóra gondoltam, hogy minél előbb ott lehessek. Szédülve egy kissé, de megjelentem a kórház előtt ácsorgó fiúk előtt, akik hirtelen jöttömre ijedten ugrottak hátra.

- Miért nem tudsz legalább itt kint normálisan közlekedni ? - morgolódott YoonGi és jól látható volt az ijedelem a szemében, amin biztos, hogy normál esetben tök jót szórakoztam volna, csakhogy most vészhelyzetről volt szó.

- Valami baj van ? - fürkészte az arcomat NamJoon, amire csak heves bólogatásba kezdtem, emiatt pedig Suga is komolyan figyelt engem.

- Rá kell vennünk HoSeokot a műtétre vagy különben két év múlva vége a karrierjének - egyszerűsítettem le a fent hallottakat és szavaimat követően YoonGi azonnal megindult a kórház felé.

- Várj ! Nem csinálhatsz felhajtást mindenki szeme láttára - futott utána NamJoon, a nyomukban pedig én tartottam.

- Nem érdekel ! Ha az idolság azzal egyenlő, hogy emiatt nem foglalkozhatok egy társunkkal, aki bajban van, akkor ma nem leszek az. Bánom is én, hogy ki ismer fel minket. Beszélnünk kell azzal az idiótával.

- Oké, beszélhetünk - ragadta meg a vállát Rap Monster és visszarántotta az ajtóból, majd gyorsan félre vonta. - De ezt mind megtehetjük négyszemközt is. Nem csaphatsz csak azért nagy felhajtást, mert ideges vagy és az érzelmeid vezérelnek - nézett mélyen a másik szemébe a leader és itt igenis meghazudtolta az állításokat, miszerint nem való erre a posztra. Nála jobb embert el se lehetett volna képzelni. Mindenki hibázik, és ez ugyanúgy vonatkozik egy csapat leaderére is.

- Először meg kell kérdeznetek, hogy miért is titkolta mindezt el és pontosan mi baja. Nem rohanhatod rögtön le, amint meglátod - léptem melléjük és szerencsére YoonGiban volt annyi ész, hogy elgondolkozzon azokon, amiket mondtunk neki. Látszólag pedig nem a falnak beszéltünk, mert idegesen kifújta levegőjét, majd végtagjai elernyedtek és szemét lesütve nézett be a kórház ablakain.

- Hogy lehet az, hogy egy házban élünk és mégsem vettük észre, hogy problémája van ? - suttogta a fiú és hallatszódott hangján az önsanyargatás. Nem mintha nem értettem volna meg... Nem tudtam azt mondani, hogy ez egyáltalán nem az ő hibájuk, hisz az hazugság lett volna és nem akartam őket tévhitbe ringatni.

Kinyitódott mellettünk az ajtó, ami miatt arra felé kaptuk a fejünket és azonnal meg is pillantottuk J-Hopeot. Amint felismerte mind a két fiú, utána siettek a lépcsőn és vállánál fogva megállították. Gyorsan én is lefutottam a lépcsőn és félve figyeltem a kicsit sem nyugodt hangulatot, habár az előbb jól láthatóan már mindent megbeszéltek. YoonGiban viszont úgy tűnt, hogy a fiú arcát megpillantva újra felébredt a benne szunnyadó mérge és szerencsétlen HoSeokot - aki azt se tudta hirtelen, hogy mi is van és két hyungja hogyan került ide - a vállánál fogva maradásra bírta.

- Mégis hogyan csinálhattad ezt ? Teljesen meg vagy húzatva ? - emelte fel egyre jobban a hangját Suga és a mellette ácsorgó NamJoon hiába próbált észérvekkel hatni rá, nem sikerült neki. Túlságosan is elhatalmasodott rajta az ideg és ezt a mai nap egyáltalán nem tudta kezelni.

- Mégis miről beszélsz hyung ? - dadogta J-Hope, mire a másikban csak még jobban felment a pumpa és taszítva egyet szerencsétlen fiún elengedte és vadul gesztikulálva teljesen kikelt magából. HoSeok pedig csak rémült szemekkel figyelte a jelenetet, míg NamJoon már lemondott arról, hogy hasson a fiúra.

- Hogy miről beszélek ? Hát arról, hogy önkényes titkolózásba kezdtél és idáig hagytad elfajulni a dolgokat. Komolyan ennyire, ennyire... Ehhez már komolyan nem tudok semmit se szólni - fújta ki a levegőjét idegesen a fekete hajú, majd kezeit maga mellé engedve halkan felnevetett, ami ebben a helyzetbe nagyon is ijesztően hatott. - Bár nem is értem miért rád vagyok ennyire kiakadva. Hisz minderről én tehetek, nem ? - kérdezte maga elé meredve, majd megfordulva elindult valamerre. Mi hárman teljes sokkban néztünk utána, viszont NamJoon nem hagyhatta itt a sírás szélén álló fiút valakinek pedig YoonGi mellett kellett volna maradnia, hisz ilyen ideg állapotban magára és a környezetére is veszélyes lehetett. Ki más ment volna utána, ha nem én ?

Nem tudtam pontosan, hogy hülye voltam e, amiért pont én vállalkoztam arra a veszélyes feladatra, hogy követek egy megkergült oroszlánt, de abban is biztos voltam, hogy nem maradhatott egyedül. Azért tartottam közöttünk pár méter távolságot, ami szörnyen emlékeztetett Jiminre, de most rajta nem gondolkozhattam, így visszatereltem figyelmemet a kis utcákban járkáló fiúra. Fogalmam sem volt, hogy merre tartott, de látszólag célirányosan ment valahová. Ahogy kiértünk a város központjából úgy haltak el a zajok és vette át a helyét a természet zaja, ami nem állt a szél fújásán kívül túl sokból. Itt-ott felhangzott pár kutya ugatása, de az el is halt miután elértünk a ház mellől. Ahogy haladtunk egyre messzebb úgy jöttem rá, hogy YoonGi miért is ide jött, hisz a csend ebben a helyzetben igen megnyugtató volt.

Elérkeztünk egy elhagyatott játszótérhez, ahol volt egy kis gyerekeknek gyártott csúszda és homokozó - amit már jócskán borított a gyom, holott dermesztően hideg volt -, valami forgó gömb izé, egy pad és két hinta. Suga leült az egyik hintára és a láncokat megfogva lábával előre-hátra kezdett dülöngélni. Én eközben eléggé erősen elgondolkoztam azon, hogy leüljek-e a felbőszült rapper mellé, de olyan rég hintáztam, hogy a gyerekes énem ismét felül kerekedett rajtam és helyet foglaltam mellette. A hinta nyikorgó hangja valami ismeretlen érzést szabadított fel bennem és a szívem sajogni kezdett, e mellett pedig a fejembe is fájdalom nyílalt. Ismét egy emlék ? Most viszont nem lehet. Beszélnem kell YoonGival. Nagy küzdelmek árán sikerült elfojtanom a feltörni készülő emlékeimet, ugyanis annyira szorongattam a hinta láncát, hogy elegendő fájdalmat jutattam ezzel a testembe és így észhez tudtam térni. Elég lesz ha, este nagy magányomban visszaemlékszem.

- Utálom, hogy mindig mindenhol ott vagy - emelte fel a fejét a fiú és a távoli házakra meredve komorult el a tekintete. Már eleve azzal meglepett, hogy ő kezdeményezte a beszélgetést, de hogy még minden zokszó nélkül folytatta is, na az egyenesen lesokkolt. - Azért mondom mindezt most el neked, mert tudom, hogy csak segíteni akarsz és jobb ha ismered az álarcom mögötti énemet, mielőtt még úgy mennél el, hogy utána életem végéig bűntudatom lenne - magyarázta és látszott az arcán, hogy igen nehezére esett belekezdeni ebbe az egészbe. Hisz valószínűleg ő nem olyan fiú volt, aki csakúgy feltárulkozott egy idegen előtt. Az pedig számomra csak jól esett, hogy nem szerette volna, ha haraggal a szívemben megyek el, hacsak rágondolok. - Ugyan még mindig nehéz elfogadnom téged, de mivel lehetetlen, hogy mind megőrültünk volna, így mondjuk azt, hogy elhiszem, hogy itt vagy... Ez pedig azt jelenti, hogy nem kedveltelek meg, csak mondjuk úgy, hogy sajnállak, amiért ilyen fiatalon haltál meg. Ergo a jövőben sem leszek sokkal kedvesebb veled...

- Nem szeretnéd folytatni az eredeti mondanivalódat ? - kérdeztem mosolyomat visszatartva, ugyanis nagyon vicces volt, ahogy YoonGi félretette a kemény énjét és megértően próbált viselkedni. Vagy legalábbis úgy, hogy most ne bántson meg. Valójában egy aranyos fiú. Csak nehezen nyílik meg az embereknek.

- Ja, de igen - vakarta meg zavartan a tarkóját és torkát köszörülve ismét elkomolyodott az arca és az eget kémlelve bele kezdett abba, hogy könnyítsen a saját lelkén. - Valójában még mindig mérges vagyok magamra, azért viselkedek így Hobival. Utálom magamat azért, hogy a saját gondjaim miatt figyelmen kívül hagytam, hogy ilyen régóta szenved. Egyúttal viszont mégis azt érzem, hogy jól tettem, amiért egy magam akartam megoldani mind a családi mind a dalszerzési problémákat. Ha látták volna rajtam a többiek, hogy még nekem is valami bajom van, akkor most biztos, hogy rosszabb lenne a helyzet. Egyszerűen nem tehettem meg, hogy kimutatom az érzéseimet - halkult el a hangja és mély levegőt vett, hogy folytatni tudja. Még így is, hogy olyan keveset mondott úgy fájt miatta a szívem. Ő egy nagyon jó szívű ember, mégha ezt nem is vallja be magának. - Nem akartam panaszkodni az apám miatt, aki úgy gondolja, hogy hülyeség mindaz, amit eddig felépítettem és fölöslegesen elpazaroltam egy csomó évet az életemből. Egyszerűen képtelen elfogadni, hogy a saját utamat akarom járni. Képtelen elfogadni azt, hogy én nem olyan vagyok, mint ő, aki a szülei miatt lett az aki, és nem azért mert ő szeretett volna azzá válni. Bezzeg a bátyámmal soha nem volt gondja, mivel neki "tisztességes" munkája van. A szavai miatt, amiket minden nap kaptam, képtelen voltam dalt írni. Ez pedig teljesen felőrölt engem. Annyi kétségem támadt és egyiket se oszthattam meg a fiúkkal. Hisz ha pont az egyik legerősebb hyungjuk esik kétségbe, akkor ezek után kire támaszkodhatnának ? - hajtotta le lassan a fejét és az előre hátra lengő lábait bámulva apró, fájdalmas mosoly költözött ajkaira. - Szinte nevetséges, hogy pont ezek miatt a gondolataim miatt végül nem is vettem észre, hogy valami bajuk van. Amikor meg tudtam, hogy Taehyunggal mi is történt, legszívesebben megfojtottam volna magamat egy kanál vízben. Szörnyű embernek és legfőképp barátnak éreztem magamat. Úgy őszintén, ki az, aki egy társa fájdalmát nem veszi észre ? - nevetett fel kínjában. - Aztán ott van NamJoon is. Mégis hogy lehettem ekkora vak ? Miért nem tűnt fel, hogy a leaderünk már hónapok óta küzd a felé irányuló kritikák ellen ? Mégis miért nem tettem semmit ? És most pedig HoSeok ... Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy ilyen szinten nem foglalkoztam velük és idáig fajultak a dolgok. Mi egy család vagyunk a francba is...- csuklott el a hangja és még erősebben markolta a láncokat. Kezei szinte már fehérekké váltak, pedig a hidegtől jócskán kipirosodtak még az imént. Ahogy így végig néztem a saját magával folytatott harcát, egy apró gombóc költözött a torkomba. Egyszerűen fogalmam sem volt, hogy mit tehetnék érte. Én nem ismertem úgy, mint a többiek, nem tudtam, hogy mi az, ami ebben a helyzetben felvidíthatná. Azonban annyiban biztos voltam, hogy neki nem szentbeszédre volt szüksége és valami világmegváltó gondolatra. Neki szeretetre volt szüksége.

Felálltam és pár lépéssel előtte termettem, majd szép lassan karjaimmal átöleltem a nyakát és közelebb vontam magamhoz. Tettemre hirtelen nem is tudott mit reagálni, éreztem, ahogy húzódott volna el, de nem engedtem. Most nem utasíthatott vissza.

- Tudom, hogy a szavaimmal mit sem segíthetek, de azzal is tisztában vagyok, hogy egy magányos embernek mire van a legnagyobb szüksége - mondtam halkan, mire kezei elernyedtek mellettem és fejét szinte teljesen a hasamhoz nyomta.

- Én... Annyira segíteni akartam nekik. Írni szerettem volna egy dalt, hogy ismét együtt lehessünk, mellettük akartam lenni... Akkor mégis hogy lehet, hogy mindez nem sikerült ? Miért vagyok ennyire szerencsétlen ? Miért vagyok gyenge ? - suttogta és az utolsó kérdése közben elcsuklott a hangja, ami miatt szinte majd megszakadt a szívem. Rettentően sajnáltam őt, hogy ennyi ideig mindent képes volt magában tartani és csak azért tartotta magától távol a fiúkat, hogy még véletlenül se terhelje a problémáival őket.

A szél fújt, ezzel beférkőzve a ruhánk alá, lassan lefagyasztva a végtagjainkat. Mi viszont csak egyhelyben maradtunk, és míg én YoonGi hátát paskoltam finoman, úgy ő a pulcsimat nedvesítette be könnyeivel. Nem törődött azzal, hogy így viselkedett velem. Úgy gondoltam, hogy holnapra talán már mindezt el is felejti, és ugyanúgy viselkedik majd, mint ezelőtt, de nem érdekelt. Most valakire szüksége volt, és ha annak a valakinek nekem kellett lennem, akkor itt voltam, hisz ők is rengeteget segítettek nekem. Mégha nem is mindig tudtak róla.

Mögöttünk kinyitódott a játszótér bejárata, ami miatt érdeklődve fordítottam oldalra a fejemet, így megpillantottam egy futó alakot. Még épphogy tudtam rá valamit reagálni, így félre léptem és számat elhúzva néztem a bekövetkező jelenetet. HoSeok akkora hévvel közeledett a még mindig szipogó YoonGihoz, hogy az nem is tudta még felfogni a közeledő alakot, már csak azt vette észre, hogy lefordult a hintáról a fiatalabbal együtt. J-Hope Sugán fekve motyogott egyfolytában valamit, amit megértve azonnal megolvadt a szívem a hihetetlen aranyossága miatt. Ez a fiú valóban csupa szív személyiség.

- Sajnálom hyung, sajnálom, hogy aggódnod kellett. Úgy sajnálom...

Suga az eget bámulva hümmögött válaszként és egyik karjával eltakarta benedvesedő szemeit, míg másikkal a zokogó fiú hátát paskolta. Annyira szívfájdító volt ez a kötelék közöttük, hogy mennyire törődtek a másikkal, és hogy így bevallották egymásnak a hibáikat. Az pedig csak még nagyobbat dobbantott a szívemen, hogy milyen egyszerűen is értették meg egymást szavak nélkül. Hogy a kapocs, ami mind a hét tag között meg volt, ugyan valahol megszakadt, de mégis kezdett újra összeforrni. És én voltam az, aki elkezdte a forrasztást...

- Mégis mi történt itt ? - lépett mellém NamJoon és meglepetten nézett le rám, utalva az ölelős jelenetünkre YoonGival.

- Semmi. Csak... Addig ütlegeltem, amíg sírva nem fakadt.

- Valami hihetőbbel kellene elő állnod, ha hazudni akarsz - nevetett fel a leader, mire zavartan összekulcsoltam a kezemet magam mögött és felfújt arccal elnéztem.

- Én nem is... - motyogtam, majd elmosolyodtam, ahogy megpillantottam a fiú szeme sarkában az elfojtott könnyeit. - Jobban kéne titkolnod, ha meghat a jelenet - cukkoltam, ami miatt azonnal szeméhez kapott és torkát köszörülve lesütötte a szemét.

- Én nem is...

Válaszát hallva halkan felnevettem, majd ismét a földön fekvő fiúkra terelődött a figyelmem és a látvány miatt elmosolyodtam. Remélem most már minden rendben lesz velük és szépen lassan észhez térnek.

A világ törvényei viszont úgy működnek, ha valakinek rendbe jönnek a dolgai, akkor a másik fog szenvedni, nem de ?

 ////

Sziasztok^^

Elnézéseteket kérem, amiért ennyi ideig nem volt új rész ><  De pihentem egy kicsit ebben a másfél hétben, ezért nem jött rész... Viszont most újult erővel visszatértem egy nem igazán vidám fejezettel... Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy néha feldobjam a sztorit, de ez nem igazán az a történet. Ettől függetlenül remélem élveztétek^^ 

////