" Ha ez egy álom, kérlek, engedd, hogy felébredjek "

( Chanyeol ft. Punch - Stay With Me )

- 3 évvel ezelőtt -

Szörnyen fájt minden egyes végtagom és a fejem is lüktetett. Nem kaptam levegőt valamiért mégsem fulladtam meg. Próbáltam elnehezült végtagjaimat mozgatni, de nem jártam sikerrel. Mozdulatlanul és csukott szemmel feküdtem valahol magam mellett pedig halk, egyenletes csipogás hallatszódott. Számomra viszont egyre hangosabbá és hangosabbá vált, mígnem már szinte teljesen beférkőzte magát az agyamba. Hosszú-hosszú ideig ezt hallgattam, néha suttogások és neszezések is megcsapták fülemet, de soha nem tudtam kivenni, hogy pontosan mi is volt az. Rettentően fáradt voltam és éreztem, hogy kezd halkulni körülöttem a világ. Az utolsó dolog, ami eljutott hozzám, egy nagyon kedves és szívet melengető hang volt. Úgy éreztem, örökre megmarad a szívemben és soha el nem felejtem.

- Nap mint nap eljövök hozzád drágaságom és hiszem, hogy hallod, amit beszélek. Nem tudom, mégis miért történt mindez, de remélem, tudod, hogy mi szeretünk és épp ezért muszáj felébredned. Soha nem telt el úgy éjszaka, hogy ne veled álmodtam volna. Ahogy nevetsz és állandóan a segítségemre vagy. Olyan kedves személyiséged van és soha senkinek nem ártasz... - halk szipogás, majd folytatta is. - Épp ezért fel nem foghatom, hogy hogyan kerültél ebbe az állapotba. Kincsem, ha valóban hallasz, akkor kérlek, ébredj fel - borult a kezemre és éreztem, ahogy könnycseppek hulltak a karomra. Valamiért az én szememből is lefolytak arcomon, de mégsem értettem, hogy mi is váltotta ki ezt belőlem. - Hát hallod, amit mondok ? Kincsem tarts ki... - és ez volt az utolsó, ami eljutott hozzám. Ezek után sötétség lepett el a rettentő hideggel együtt és minden elcsöndesedett.

~

Mellettem szüntelenül autók suhantak el, ezzel nem hagyva nekem semmi nyugtot a pihenésre. Valamiért nagyon fáradt voltam és éhes is. Szememet kinyitva néztem meg, hogy hol is vagyok, de mikor megpillantottam magam mellett és alatt a zebrát, azonnal felpattantam és ijedten futottam volna a biztonságos járdára, de amint megláttam egy kamiont közeledni felém, ledermedtem. Az egész életem lepergett előttem, ahogy... Ekkor átment rajtam a jármű és mégsem éreztem semmi fájdalmat. Kezemmel jó alaposan végig tapogattam a karomat és az arcomat, de vérfoltnak nyoma sem volt. Teljesen lesokkolódva ütöttem arcon magamat, hogy felébredjek ebből a rémálomból, de hiába pislogtam sokat és próbáltam észhez térni, minden változatlan maradt. Egy fekete ingben, nadrágban és cipőben ácsorogtam a zebra közepén úgy, hogy már több autó is keresztül hajtott rajtam, mégis éltem. Valóban éltem volna ? Arcomat finoman megütögetve mentem a járdára és nyúltam a zsebembe, hogy kivehessem a telefonomat, de nem volt benne semmi, se pénz se más. Ekkor valóban kezdtem kétségbeesni és már gondolkoztam volna azon, hogy felhívjam anyát, de nem ugrott be az arca. Egyáltalán volt anyám ? Miért nem emlékszem semmire ? Fejemben hirtelen ezernyi kérdés fogalmazódott meg és hajamba túrva fordultam egy fiatal nőhöz, aki a gyerekével várakozott a zöld lámpára, hogy átjuthassanak a túloldalra.

- Elnézést, kölcsön adná a telefonját ? - ugyan nem emlékeztem egy nyamvadt telefonszámra sem, de csak eszembe jutott volna legalább egy, hogyha megpillantom a számokat. Viszont az anyuka, mintha észre sem vett volna indult el a zebrán a kisfiát maga után húzva, aki felém bámulva meg sem akart moccani. – Na, látja, a fia bezzeg tud rám figyelni - sértődtem meg, és fogtam volna meg az említett anya vállát, csakhogy helyette a levegőt érintettem meg. Egyszerűen átment rajta a kezem. Már teljesen összezavarodva hadonásztam, de hiába próbálkoztam, mindig ugyanaz történt. Majd észre sem vettem és egyedül maradtam. Ezen az oldalon már senki sem várakozott és a kisfiú is átkerült a túloldalra ahonnan még néha vissza-vissza nézett rám. Mégis miért nem vett észre az anyuka ? Egyáltalán hogyan ment keresztül rajta a kezem ? Arcom elé emelve elemeztem a tenyereimet és el nem tudtam képzelni, hogy vajon mi is történhetett. Ez biztos csak egy rossz álom... Hamarosan felébredek, igen hamarosan... Fejemet megrázva gyűjtöttem újra erőt és mentem egy fiatal srác felé, aki egész egyszerűen keresztül ment rajtam. Szívembe hirtelen bele is nyílalt a fájdalom, így mellkasomhoz kapva a kezemet néztem a szürke aszfaltot és gondolkoztam el az eddig történteken. Nem lát senki, minden keresztül megy rajtam és semmire sem emlékszem... Komolyan, akár csak egy szellem. E gondolat miatt halkan felnevettem, de valamiért mégsem tudtam ezt olyan viccként kezelni, mint az elején. Nem értettem semmit, teljesen össze voltam zavarodva, és ahogy eleredt az eső megéreztem karomon a hideg cseppeket.

- Bezzeg ez még engem is ér ! - néztem az ég felé és kiáltottam el magamat dühösen, majd arcomat tenyerembe temettem és leguggoltam. Ahogy egymás után mentek el mellettem az emberek és észre sem vettek, úgy kezdtem egyre magányosabbnak érezni magamat. Senki nem látott, senki nem hallott és senkinek még csak fel sem tűntem; láthatatlan lettem. Legszívesebben sírtam volna, üvöltöttem volna torkom szakadtából, de sem hang nem jött ki a torkomon és egy könnycsepp sem gördült le az arcomon. Ekkor kezdtem érezni az égető ürességet a mellkasomnál, ami majdnem felemésztett belülről. - Mégis mi történik velem ? - téptem meg hajamat és feldőltem a kissé már vizes talajon. Fejemet azonnal be is vertem a kemény aszfaltba, emiatt pedig lassan kezdett a látásom elhomályosodni. Láttam, ahogy egy magas alak közelített felém és rám rakta kabátját, de több képet már képtelen voltam lejátszani a fejemben, mert mindent elnyelt a sötétség. Abban a pillanatban pedig úgy éreztem, hogy jobb úgy. Az a lét sokkal jobban tetszett, mint az, amiben semmit sem tudtam; még csak a nevemre sem emlékeztem...

~

Éreztem, hogy valami felkapcsolódott a közelemben, így nyöszörögve fordultam oldalamra, de még ott is éreztem a szörnyű fényt, ami miatt képtelen voltam tovább aludni. Emiatt lassan felnyitottam szememet és ugyan először szinte megvakított a hirtelen ért fény, de miután kellően hozzászokott a pupillám, már nem csak színtiszta fehérséget láttam. Könyves polcokat pillantottam meg, ami miatt kezdtem megérteni ezt a régies illatot a porral keverve. Felültem és összezavarodva néztem hol ki a mellettem lévő hatalmas ablakon, hol pedig a rajtam lévő fehér és puha takaróra. Kezemmel többször is végig simítottam rajta és rettentően jól esett ez a puha és meleg dolog, ami teljesen ellentettje volt a kinti időjárásnak. Az esőt figyelve kezdtem visszaemlékezni a pár órával ezelőtt történt esetre és máris kezdett a szívem egyre nyugtalanabbá válni. Mégis mit kerestem itt ? Valaki elrabolt volna, és minden eddigi csak egy álom lenne ? Arra a szörnyű ürességre gondolva, amit a szívemben éreztem, még ennek is jobban örültem volna. Viszont, mikor hiába törtem erősen a fejemet valami emlék után kutatva, csüggedten állapítottam meg, hogy minden változatlan maradt. Nagy sóhajtozásaimra valaki hirtelen megjelent a látóteremben, így összerezzenve néztem lassan a könyves polcok felé és nagyot nyelve próbáltam elhitetni magammal, hogy egyedül voltam. Viszont a halk cipő koppanás még mindig hallatszódott, így erősen szorítva az ölemben lévő takarót - mintha bármitől is meg tudna védeni - feljebb emeltem és afelett lestem a sötétség felé. Aztán, akár egy filmben, hirtelen villámlott, emiatt meg lett az a terület is világítva, ahová már nem ért el a kis lámpa fénye, így halkan felsikítva temetkeztem a védelmet nyújtó takaróba és szinte remegve vártam valamire, akármire. Csak végre azt akartam, hogy mindennek vége legyen.

- Nyugi, nem vagyok azért annyira ijesztő - érintette meg a vállamat hirtelen valaki, egy igazán mély és fiús hang tulajdonosa. Amiatt, hogy valaki végre hozzám tudott érni, egy kicsit ellazultam és félve, de leengedtem magam elől a takarót és azonnal meg is pillantottam egy fekete, borzas hajú fiút, aki sötét keretes szemüvege mögül nézett rám barátságos világosbarna szemeivel. Egyik kezében megpillantottam egy gőzölgő bögrét is, ami miatt ösztönösen nyeltem egyet és sokkal jobban lekötött az az ital, mint maga a fiú, akitől már egyáltalán nem is tartottam. - Tessék, idd meg. Egy kicsit megnyugtat - nyomta a kezembe elmosolyodva és meg sem várva további mondatát, azonnal inni kezdtem, de majdnem vissza is köptem két dolog miatt is. Az egyik a tea forrósága volt, ami jócskán leégette a nyelvemet, a másik pedig, hogy igazán érdekes íze volt. - Ennyire rossz ? - kérdezte száját elhúzva, ami miatt ösztönös fejrázásba kezdtem, de arcom sajnos mindent elárult.

- Nem rossz csaaak... Nagyon különleges íze van - mosolyodtam el kínomban, de a reakciója a megbántott helyett csupán nevetés volt, ami miatt én is felnevettem és leraktam a kezemből a bögrét, mert már kissé kezdett égetni. - Egyébként. Mit keresek itt ? Mert lehet furcsán hangzik, de nem emlékszem túl sok mindenre - néztem rá kíváncsian és legbelül végig azért fohászkodtam, hogy ő többet tudjon nálam.

- Elájultál az utcán, így elhoztalak az én kis rejtekhelyemre - ült a kis asztal szélére és saját teáját szürcsölgetve bámult ki az ablakon. A tekintete arról árulkodott, hogy félig már máshol járt, így nem is zavarva őt néztem szintén a szakadó esőt és emeltem fel kezemet, hogy ezáltal megérinthessem az üveget. - Állj ! - szólt rám hirtelen, ami miatt reflexből ledermedtem és kezemet visszább húzva fordultam ismét felé. - Bocsánat csak... Szeretem a tisztaságot... Bár a te újlenyomatod úgy sem látszódna - gondolkozott el és értetlen tekintetemet látva szomorú mosolyra húzta ajkait. - Ezek szerint valóban új vagy és még nem tudsz róla - állapította meg és bögréjét maga mellé téve megtámaszkodott az asztal szélében és úgy nézett szemeimbe. Kíváncsivá tett a hirtelen komollyá vált tekintete mégis tartottam attól, amit mondani készült. Kezdtem félni attól, hogy mindet tudjak, és úgy éreztem, hogy inkább maradnék ebben a sötétségben, ami körülvett, de már nem tiltakozhattam, mert megszólalt, és valami olyasmi hagyta el a száját, ami miatt összeszorult a szívem és hirtelen levegőt is elfelejtettem venni. - Te...meghaltál - suttogta, mégis megértettem. Mintha az időjárás is gúnyt akart volna űzni belőlünk hirtelen akkorát villámlott, hogy félig meg is süketültem tőle. A halál, mint szó rettentően taszító volt a számomra és mikor újra meg újra azon gondolkoztam, hogy valószínűleg elég fiatal lehettem, szívembe hosszú fájdalom nyílalt és mellkasomat szorongatva néztem magam elé és nevettem fel hitetlenkedve.

- Ez egy jó vicc - csaptam a térdemre és fájdalmas nevetésbe kezdtem, hisz minden volt az, csak nem boldog. - Mert hát ez egy vicc, nem igaz ? Mi ez, talán kandi kamerás műsor ? - néztem körbe kamerák után keresgélve, amiket sehol sem láttam. Az idegen fiú szomorú szemeit elnézve viszont meg is kaptam kérdésemre a választ. - Ez kegyetlen - néztem végig magamon. - Az élet hogy lehet ilyen kegyetlen ? Mit tettem, hogy meg kellett halnom ? Mit tettem, hogy nem emlékszem semmire ? Mondd el ! Mégis mit ?! - a szívem rettentően fájt és legszívesebben sírtam volna, helyette csak egy kétségbeesett üvöltés hagyta el a számat. - És még sírni sem tudok - nevettem fel erőltetetten. A megszeppent fiú már szólásra nyitotta volna a száját, de kezemet felemelve csöndre intettem és elfordulva tőle a hideg ablaknak döntöttem a fejemet. - Csak ne mondj semmit... Kérlek... - suttogtam, és figyeltem, ahogy az eső megállás nélkül csordogált az ablakon. Kívülről valószínűleg a nem létező könnyeimnek látszhattak, amik szüntelenül folytak szemeimből segítségért kiáltva; de az álom nem ért véget, hiába is szerettem volna oly' kétségbeesetten. A hangom nem ért el senkihez sem.

~

Magam sem voltam benne biztos, hogy mennyi idő is kellett ahhoz, hogy feldolgozhassak mindent. A tudat, hogy szellem lett belőlem és már nem az élők között léteztem, mindent összezavart bennem és jó pár napig a borús időjárást figyeltem az ablakban üldögélve, arra várva, hogy végre kisüssön a nap. Viszont, hiába vártam naphosszakat, ahogy a kedvem, úgy az idő sem lett jobb. Sőt, csak rosszabbá vált. Lehet a borús felhők, amik folyamatosan a fejem felett lebegtek, vagy a kedvtelen ábrázatom, de valami meghatotta a csöndes fiút, - aki tulajdonképpen megmentett a kinti időtől és még csak meg sem köszöntem neki - és egyik nap leült közvetlen elém és ellopta a takaróm elég nagy részét.

- Yah ! - szóltam rá mérgesen és rögtön kirázott a hideg, amint megéreztem a bent keletkezett hűvösebb levegőt. Nem véletlenül kellett nekem az a meleg takaró, így igenis ragaszkodtam hozzá, még ha valószínűleg az ő tulajdona is volt.

- Félsz ? - kérdezte meg hirtelen, nem is reagálva a rászólására, amin megsértődtem volna, hogyha nem egy ilyen kérdéssel áll elő. A szó, mint félelem, eléggé megragadt a fejemben és válaszolni sem tudtam rögtön. Valóban félelem lenne az, amit érzek ? Nem, az biztos nem. Ez annál sokkal bonyolultabb, amit szavakba sem lehet önteni.

- Nem hiszem... Tulajdonképpen fogalmam sincsen jelenleg mit is érzek... Össze vagyok zavarodva - túrtam hajamba zavartan, amire a válasza csak egy halvány mosoly volt.

- Mindenki ezt érzi legelőszőr - tolta fel a szemüvegét és úgy rendezte a takarót, hogy engem is fedjen. Erre csak hálásan elmosolyodtam.

- Úgy látom, hogy nagyon tapasztalt vagy ilyen téren. Most vagy te is szellem vagy; vagy pedig látod őket - találgattam.

- Az első a helyes válasz. Valóban szellem vagyok már vagy tíz éve - magyarázta és a szám hallatán lesokkolódva nyíltak kétszeresére a szemeim. - A legtöbb szellemnek pont ugyanez a reakciója - nevetett fel.

- De hát... Úristen. Ez azt jelenti, hogy én is... Tudod... Ilyen bolyongó lélek, vagy mi leszek ? - ijedtem meg és arcomat fogdosva próbáltam észhez térni. Legalább öregedni nem fogok...

- Ez változó - gondolkozott el. - Addig maradsz ilyen formában itt, amíg vissza nem emlékszel az életedre. Vagy arra, hogyan is haltál meg.

- Akkor te mégis miért vagy még itt ? Hisz volt egy csomó időd, hogy visszaemlékezz - lepődtem meg és hiába gondolkoztam semmi olyan nem jutott eszembe, ami akadálya lett volna abban, hogy végre elmehessen innen.

- Mindenre emlékszem, csak arra nem, hogy mi volt az utolsó dolog, amit még meg akartam tenni - mondta halkan és a túlzott kíváncsiskodásom miatt kezdtem rosszul érezni magamat. Biztos nagy fájdalmat okozhattam azzal a lepcses számmal... - Ne érezd magadat emiatt kényelmetlenül. Semmi gond, de tényleg. Legalább a szeretteimre emlékszem, ami miatt néha meglátogathatom őket és így kevésbé telnek a napjaim unalmasan. Hisz lehet ez most meg fog lepni, de egy poros könyvtárban nem feltétlenül olyan élvezetes tíz évig egyedül élni, még ha életedben imádtad is a könyveket - magyarázta, amin csak mosolyogni tudtam, hisz igaza volt. Szétnézve valóban nem lehetett itt más, így egy kicsit kezdtem sajnálni szegényt. Magamra még csak nem is mertem gondolni, hisz ha ő tíz éven keresztül itt ragadt, akkor vajon nekem meddig kellett itt maradnom ? Már csupán ezen gondolatok miatt vágytam arra, hogy eltűnhessek és még csak nem is érdekelt az életem. Pedig mélyen legbelül, arra vágytam a legjobban, hogy emlékezhessek és ezekkel az emlékekkel tűnhessek el. Hisz annál minden jobb volt, minthogy üres dobozként távozzak. Kezdtem ellent mondani saját magamnak...

Ezután a beszélgetés után én magam is fokozatosan nyitottabbá váltam és már korán sem kötött le annyira a kinti idő látványa. A szellem fiúval, - akinek a nevét még nem volt alkalmam megkérdezni - gyakran mentünk sétálni és az én remek ötletem miatt embereket is ijesztgettünk. Ő kevesebbszer játszott szerepet ezen alkalmakkor, de távolról támogatott és magában jókat nevetett, ugyanis kívül mindig csak a szigorú és okoskodó arca látszódott, miszerint ez egyáltalán nem vicces. Szerintem az volt, még ha ő olyannyira is állította az ellenkezőjét. Megtanultam tőle, hogyan is kerüljem el a többi szellemet, akik esetleg zaklathattak volna, de legnagyobb döbbenetére voltak olyanok, akiket én nem is láttam. Ez nagyon meglepte, de nem tette többet szóvá. Aztán megmutatta, miként csórhatók emberek kajájából anélkül, hogy nekik feltűnne, mivel én magam nem tudtam ételt készíteni. Ráadásul, még szellemként sem volt megengedett a lopás, ami őszintén eszembe se jutott. Legalább ennyi megmaradt belőlem, az emberi énemből, még ha pontosan nem is tudtam, hogy milyen is lehettem. Én pedig ezekért cserébe megmutattam hogyan is főzhet finom teát. Magam sem tudtam biztosra, hogy ez miért is ment olyan jól, de mind a ketten úgy gondoltuk, hogy biztos érthettem ehhez életemben.

Napjaink így teltek egymás után és igazán jól éreztem magamat a társaságában, viszont sejthettem volna, hogy ez nem tart olyan sokáig. Mert egyikünk már túl sok éve volt itt és elérkezett az idő, hogy elmenjen. Pedig én már kezdtem reménykedni benne, hogy még marad. Kezdtem igazán önzővé válni.

Az a nap is úgy kezdődött, mint a többi. Felkeltünk, teát főztünk és kis sétára indultunk a városban. Kedves szellem barátomnak ezen a napon volt a szülinapja, így mint minden évben, ellátogatott a síremlékéhez, hogy láthassa szüleit és nővérét, ezért én is vele tartottam.

- Hú, de hideg van - léptünk be az épületbe és hogy be is mutassa kezeit is összedörzsölte, hogy melegebb legyen.

- Én nem érzem úgy - ráztam meg a fejemet, ugyanis nekem kellemes idő volt.

- Jó, te mostanában állandóan azt mondod, hogy se a meleget, se pedig a hideget nem érzed. Pedig az elején még minden rendben volt. Most meg, még ha meg is égeted a kezedet, se érzed - húzta összébb magán fekete kabátját.

- Nem is értem mitől lehet - sóhajtottam fel és tanácstalanul néztem magam elé. Lehet ez valami büntetés lett volna egy az életemben elkövetett bűnöm miatt ? Vagy eleve ennyi rosszat tettem volna életemben ? Fejemből minden ilyen gondolatot kirázva mentem a szellem fiú mögött, de azonnal meg is álltam ugyanis ő hirtelen lefékezett előttem, így majdnem neki mentem a hátának. - Mi az ? - néztem ki mögötte és megpillantottam egy törékeny alkatú nőt, aki feltehetőleg a fiú urnája előtt ácsorgott és halkan sírdogálva rendezgette a virágokat. - Ő kicsoda ? A nővéred ? - pillantottam fel rá, de szemeiből valami megfejthetetlen érzelem látszódott, így nem tudtam hirtelen mit is kellett volna tennem. Amikor viszont egy könnycsepp legördült az arcán még jobban kétségbeestem. - Hé, minden rendben ? Miért sírsz ? - rángattam a kabátját, mire enyhén remegő ajkait szétnyitotta és a nő felé mutatott.

- Mielőtt meghaltam a kórházban, végig arra vártam, hogy látogasson meg. Ő volt az egyetlen, aki nem tette és ez nagyon bántott. De most, hogy meghaltam valóban eljött hozzám; a menyasszonyom. A legfontosabb ember az életemben - csuklott el végére a hangja és szájára tapasztott kézzel kezdett halk zokogásba. Először szinte fel sem fogtam mit is mondott, de mikor többször is végig néztem az alacsony nőn és a már-már földön zokogó fiún már kezdett minden világossá válni. A szomorú valóság. Ezektől függetlenül nem tudtam mit is tehetnék, fogalmam sem volt róla, így tehetetlenül fogtam meg a kezét és szorítottam meg, majd néztem vöröslő szemeibe.

- Várj meg itt. Mindjárt jövök - mondtam határozottan és gyors sprintelésbe kezdtem. Emlékeztem, hogy volt egy virágárus néni a bejáratnál, aki ingyen adta a virágokat, így kezdett szép lassan kirajzolódni fejemben egy terv, amivel legalább segíthettem nekik. Mert biztos voltam benne, hogy a lány azóta is bánta, hogy nem ment be hozzá és félt, hogy nem bocsátott meg neki. Én is ezt éreztem volna, így lélekszakadva futottam, mintha csak üldöztek volna. Nagy levegőket véve álltam meg a néni előtt és mikor megláttam egy gyönyörű szép lila virágot lehajoltam elé.

- Sajnálom, hogy nem tudok semmit sem adni cserébe - kértem elnézést mélyen meghajolva a virággal a kezemben és kiszúrva egy kis papirkát és ceruzát kölcsönvettem. Az őszülő nénit ugyan igazán megsajnáltam, de valóban semmit nem tudtam ezekért adni, így ismét meghajolva elnézést kértem és futásnak eredtem.

- Semmi gond aranyoskám - hallottam még magam mögül, bár lehet, hogy beképzeltem, mindenesetre meglepetten estem majdnem orra, de visszaszerezve még az utolsó pillanatban az egyensúlyomat folytattam is az utamat. Csak ne legyen még késő. Csak érjek oda időben. Ezt kántálva magamban értem végre oda és mikor megláttam a lány mellett ácsorgó szellem fiút, rögtön megnyugodtam és odasietve a kezébe nyomtam a virágot és a cetlit a ceruzával együtt.

- Mit kezdjek ezzel ? - szipogta, mire csak a lány felé böktem a fejemmel és véve a célzást meglepetten nyíltak tágra a szemei.

- Lehet, nem fogja tudni, hogy te voltál az, de ez az utolsó dolog, amit még megtehetsz érte - mondtam és hátrébb lépve figyeltem ahogy leguggolt a földre és gyors írásba kezdett. A mellette ácsorgó lánynak még csak fel sem tűnt, hogy a ceruza magától mozgott, amin eléggé meglepődtem, de mivel túlságosan is lekötötte a fiúról készült kép nézése, így talán nem is kellett volna csodálkoznom.

Csöndben figyeltem, ahogy végzett az írással és szemét megtörölve helyezte a lány mögé a virágot rátéve, majd a ceruzát felvéve kiegyenesedett és a lehető legmagasabbról leejtette azt. Ahogy koppant a hideg csempén úgy zengte be az egész teret, ami síri csöndben honolt egészen idáig. A barna hajú lány is meglepetten fordult hátra és először zavartan ráncolta össze a szemöldökét, ezért miközben felszedte a földről a cetlit és a virágot körbe futatta a tekintetét a kis helyen. Viszont, senki sem tartózkodott itt két szellemen kívül, akik mi magunk voltunk és mivel nem látott minket, így eléggé meglepődött a tárgyakat látva, de kíváncsian a kis kártya olvasásába kezdett. Az előtte ácsorgó fiú lélegzet visszafojtva várta, hogy a végére érjen a kis üzenetnek, velem együtt. Találgatnom sem kellett, hogy ez mikor is történt meg, ugyanis könnyek ezrei csorogtak végig az arcán ezzel benedvesítve a kis papirkát, amit mellkasához szorítva zokogott fel és guggolt le a földre. A szellem fiú szomorúan elmosolyodva hajolt le hozzá és simogatta meg a fejét, majd egy csókot nyomva a homlokára tekintetét felém vezette.

- Köszönöm - formálták ajkai ezeket a szavakat és mielőtt még fel tudtam volna ébredni a meglepettségemből már láttam is, ahogy halványodni kezdett. Először azt hittem, hogy csak a szemem káprázott, de miután rájöttem, hogy ennek mi is lehetett az oka, kétségbeesetten siettem felé.

- Várj ! Még nem kérdeztem meg... - futottam felé, magamban minduntalan könyörögve azért, hogy maradjon, hogy várjon, de úgy vált szép lassan semmivé, mint a szél. Lépteimet lelassítva álltam helyére, fejemben pedig végig az ajkán húzódó széles mosoly képe ugrott be, épp ezért szememet lesütve szorítottam ökölbe a kezemet és folytattam halkan be nem fejezett mondatomat - ...a nevedet.

Szomorúság helyett viszont a már jól megszokott üresség maradt és a zokogó lány felé nézve pillantottam meg a földön heverő kis kártyát, amit kiejtett a kezéből. Lehajolva érte vettem fel, és kicsit megtörölve olvastam el a rövid sorokat.

" Annyira sajnálom, hogy nem lehettem veled és nem mondhattam ki az örökkön-örökké szavakat. Annyira sajnálom, hogy egyedül hagytalak. A legjobban mégis azt sajnálom, hogy egészen mostanáig miattam szenvedtél. Hisz talán elfelejtetted, hogy én soha semmiért nem lennék képes haragudni rád, így ne érezd rosszul magadat miattam. Nekem kéne így tennem, mivel most így szenvedsz. Remélem meg tudsz bocsátani nekem és tudod, hogy valóban örökké szeretni foglak. Örökkön-örökké a szívedben fogok tovább élni.

Park Sung Min"

Pislogás nélkül néztem ezt a szívhez szóló üzenetet és lenézve a zokogó lányra fájdalom nyílalt a szívembe. Bele se tudtam gondolni milyen lehetett neki egész eddig abban a tudatban élni, hogy cserben hagyta a szerelmét, csak azért mert nem látogatta meg. A szellem fiú pedig egész eddig még csak nem is emlékezhetett rá, és most, hogy találkoztak már el is kellett tűnnie. Ez kegyetlen... A sors túl kegyetlen...

- Köszönöm SungMin, hogy a barátom voltál - motyogtam és letéve a kártyát a helyére még vetettem egy utolsó pillantást a csempén zokogó lányra, majd elsétáltam a helyszínről. El minden elől, de legfőképp a kegyetlen valóság elől...

////

Sziasztok^^

Ahogy ígértem, hoztam is az első részt :) Ez amolyan bevezető féleség volt magába a történetbe, épp ezért sem történt túl sok minden benne, viszont tökéletesen bemutatta, hogy mire is kell számítanotok a jövőben... Na jó, ezt több féleképpen is lehet értelmezni nem csak úgy, mint amire én gondoltam, de se baj XD Jó ötletelést XD Ezen kívül pedig már vannak benne most utalások a főszereplő jellemével kapcsolatban és egyéb dolgok, amikre fokozatosan fog fény derülni.  A fenti szám pedig nagyon is kifejezi pár emberke érzését most, és a jövőben is. Ajánlom figyelmetekbe a meghallgatását, mert egyébként én imádom ;) A BTS miatt pedig ne aggódjatok; következő részben ők is színre lépnek és ki fog derülni, hogy mi is lesz a szerepük a főszereplő szellem lány életében :D Addig is jó gondolkozást mindenkinek és remélem tetszett nektek ez a rész^^

////