•Audry White•

Hogy hogyan is kerülök Los Angeles-be? A történetem nem is olyan egyszerű. Soha nem gondoltam volna, hogy pont velem fog ez megtörténni. Bár elég sok gyerek találja magát ebben a szituban, de az én édes tortámra még hab is került. Jó, nagy adag hab. Ha még nem találtátok volna ki, a szüleim elváltak. 12 éves voltam amikor "elkezdődött". A keresztanyukám hozott haza a barátnőm szülinapjáról. Otthon teljes káosz volt. Anyuék vitatkoztak. Most gondolkoztok, hogy nekem ez miért káosz. A veszekedés normális, tudom. De gondolj csak bele. 12 évesen teljesen boldogan mész haza, otthon meg összetört edények, és a kiabáló szüleid fogadnak. És ezt felül múlva egy olyan mondat csapja meg a füledet, ami minden gyerek rémálma. Válás.

¤Visszaemlékezés¤

- És képzeld el René, megnyertem a limbót - mesélem vidáman a mellettem sétáló keresztanyukámnak, aki mosolyogva hallgatja "mesémet".

- Nagyon ügyes vagy kincsem. Na és, Tom is ott volt? - Tom a fiú aki tetszik.

- Igen - pirultam el. - Tőle kaptam a karkötőt - húzom fel pulcsim ujját, és megmutatom neki a rózsaszín karkötőt. Közben a házunk el érünk. Mosolyogva nyitok be a lakásba, de belépve rögtön lehervad arcomról mosolyom.
Anyuék veszekednek.

- Nem érdekel Carl! Válni akarok! - kiabálja anyu, majd a földhöz vágja a kezébe kerülő bögrét.

- Jó, holnap be is adom a válópert! - ordít szintén apu is, majd kiviharzik a konyhából, egyenesen fel a szobájukba, észre se véve engem.

Térdeim megremegnek alattam, elgyengűlve rogyok a padlóra. Néhol üvegszilánkok hevernek. Kezemmel sikeresen beletenyerelek egy nagyobb darabba. Mély sebet hagy a tenyeremen. Nem törődve a fájdalommal tőr rám a sírógörcs. René lefagyva bámul nővérére, aki - mintha puskából lőtték volna ki - pillanatok alatt mellettem terem, és szorosan zár karjaiba. Minden porcikám remeg a sírástól. Hirtelen elszorul a tüdőm, és nem kapok levegőt.

- Nehm khapohk lhevhegőt - mondom. (a "h" betűk a levegővételt utánozza szerk.)

- René, hívd a mentőket! - parancsol rá anyu húgára. - Audry, hallasz! Maradj ébren! Mindjárt jönnek a mentők! - nem tudtam eleget tenni anyu kérésének. Elájultam. 

¤Visszaemlékezés vége¤

Két napig voltam kómában. A légzésemet a mentőautóban sikerült az orvosoknak helyre állítani.
Miután felébredtem még egy hétig tartottak bent megfigyelésen. Teljesen rendbe jöttem, kívűlről.
Belül viszont darabokra tőrtem. A szüleim válása tönkre tett. Szó szerint. Anyu és Shelly mindent megtett, hogy rendbe jöjjek. Shelly a nővérem, akivel nagyon jó viszonyt ápolunk. A mai napig. Ennek ellenére semmi sem segített. Vágdostam magam. Hibásnak éreztem magam. Magamat okoltam amiért a szüleim ilyen helyzetbe kényszerűltek.
A következő évben költöztünk. Anyu szerint jól jön az új környezet. Shelly is támogatta az ötletet. Nekem meg tök mindegy volt. Miután "rendbe jöttem" apu el húzta a csíkot. Los Angeles-be költözött. Két hetente hívott minket eleinte. Aztán egyre kevesebbszer. Mint kiderült, talált egy nőt, akivel még abban az évben összeházasodtak. Ő nem tud a problémámról. Senki se tud róla. Anyunak nem mertem elmondani, Shelly meg tovább adta volna anyunak. Így ez az én kis titkom. Volt. Az új sulimban észrevették a vágásokat. Szinte az egész évfolyam, talán még mások is tudtak a sebekről a karomon. Csak reménykedni tudtam benne, hogy nem jut el anyuhoz. De ez nem így lett. Egy szokásos nap után fáradtan értem haza. Terveim szerint megtanultam volna, megfürödtem, és mentem volna aludni. De ez nem így lett. Ahogy beléptem a házba, anyu állt előttem keresztbe font kézzel, és mérgesen nézem rám. Tudtam az okát. 180°-os fordulatot vettem, és futni kezdtem. Nem akartam beszélni a problémáimról. Elfutottam előlük. Gyáva vagyok, tudom. Könnyeimtől már alig láttam valamit. Egy óvatlan pillanatba léptem le a járdáról, és elütött egy kocsi. Az utolsó emlékem a vakító fény és az éles fájdalom az oldalamban.

Most is kómába estem. Három hétig feküdtem a kórházban. Érzékeltem a külvilágot, de nem tudtam kinyitni a szemem. Rengetegen jöttek be hozzám. Felsőbb osztályokból is. Jól esett.
Anyu egyszer egy férfit "mutatott be" nekem. Azt mondta, ő a barátja. Will-nek hívják, és nagyon kedves. Magamban elmosolyodtam, amiért anyu talált valakit. Egy részem boldog volt. Ismétlem, csak volt.

Will mindhármunkkal nagyon rendes volt. Eleinte. Már fél éve, hogy hozzánk költözött. Mindent megadott nekünk, igazán boldognak éreztem magam.
Egyszer anyu esti műszakos volt, nekem kosárlabda edzésem volt. Shelly a barátnőjénél aludt, csak Will volt otthon. Ahogy beléptem a lakásba, orromba szökött a tömény alkohol szag. Be volt rúgva. Nagyon. Halkan próbáltam felosonni a szobámba, de nem voltam elég halk. Elkapta a hajam, és a földre húzott. Síkítva estem hanyatt. És akkor, ott megtörtént amitől féltem. Megerőszakolt. Többször is. Később Shelly-vel is kikezdett. Anyunak nem tudtuk elmondani, mert akárhanyszor próbálkoztunk, Will ott termett.
Már lassan egy éve volt, hogy sebet ejtettem magamon. Újra kezdtem. Csak most sokkal durvábban. Sok vért vesztettem, és kórházba kerültem. Sokszor voltam már korházba. Szinte a második otthonom lett. Miután kiengedtek, anyu pszichológushoz vitt. Nem láttam, sőt most se látom értelmét. Nem tudom, miből gondolják, hogy megfogok nyílni egy idegennek. Inkább egyedül oldom meg problémáit, mint hogy valakitől segítséget kérjek. Hetente kellett kétszer mennem másfél órát. Bevallom, nem sokat segített a helyzetemen. A gyógyszerek miatt voltam igazából jól. De gyógyszerektől se lettem jól teljesen. Kívűlről minden oké volt, de belül egy roncshoz hasonlítottam. Amikor társaságban voltam - ami nem sokszor fordul elő - akkor voltam igazi. Egyedül csak egy összetőrt lány, aki csak bámul maga elé, és az életén gondolkozik. Sokszor megfordult a fejemben a gondolat - 10-en éves létemre - az öngyilkosság. Csodálkoztok? Én nem. Valami mégis visszatartott. Talán a gondolat, hogy itt kell hagynom a családom. Hát, én nem hagytam itt őket, ők viszont igen.
Pont egy jó időszakomban voltam, amikor jött a hívás, hogy anyu és Will balesetet szendvettek. Anyu a helyszínen meghalt, Will kritikus állapotba került. Mondanom se kell, magamat hibáztattam. Itthon szerettek volna velem maradni, én mondtam neki, hogy nyugodtan menjenek, nem fogok magamban kárt okozni.
Mindkettőnket megviselt anyu halála. Shelly sokszor csak magába roskadva meredt maga elé. Csak az arcán lecsorduló könnycseppek jelezték, él.
Mentsváram szeretett barátom, a penge volt. Valamivel egyhítette a gyász okozta fájdalmamat. René ápolgatott minket a nehéz időszakunkban. Mindent megtett, hogy segítsen nekünk. Főleg nekem. 15 éves létemre sok mindenen átmentem. 3 hete volt a temetés. Sokan eljöttek. Olyan emberek is, akiket nem ismertem. Apu is ott volt, és utánna két hétig maradt is. Sokat beszélgettünk. Elmeséltem neki, mi történt három év alatt. Azt mondta, sajnálja, hogy nem volt itt velem. Velünk. Azon az estén vetette fel, hogy költözzünk hozzá. Ez volt két napja. Shelly rögtön belement, nem szeretett volna itt maradni, ahol a háznak minden szeglete anyura emlékezteti.

Apu holnap megy vissza Los Angeles-be. Ami azt jelenti, döntenem kell. Nővérem már mindent összepakolt, neki nem volt kérdés a költözés. Rajtam áll a sor.
És az, hogy hajnali fél háromkor még az elmúlt éveken gondolkozom, elég ok arra, hogy új életet kezdjek.
Hirtelen mozdulattal rúgom le magamról a takarót, és azzal a lendületten kapcsolom fel a villanyt. Szemem megfájdul a hirtelen jött fénytől. Amikor megszoktam a világosságot, bőröndömet húzom elő az ágy alól. Utoljára 3 éve vettem elő, amikor Horvátországba mentünk nyaralni. Négyesben. Anyu, apu, Shelly és én.
Gyorsan hesegetem el az emlékeim, és kezdem el bedobálni a cuccaim a bőröndbe.
Hatra kettő nagyobb és egy kisebb bőröndöt tömtem meg. A hátitáskámba raktam be azokat a cuccokat, amire szükségem lehet útközben.
Megfésülködtem, majd magamra kaptam a kiválasztott ruhát.
Egy fehér lenge combközépig érő nyári ruha, és a khaki színű farmerdzseki mellett döntöttem. Lábamra a fekete Conversem vettem fel, teljesen készen mentem a konyhába egy csésze kávéért. A hűtőből kikapom a tejet, majd egy bögrét félig tele töltött az itallal. Bedobom a mikróba, majd halkabbra véve a rádiót énekelgetem magamban Charlie Puth és Selena Gomez közös számát. A mikró hangos pittyegéssel jelzi, hogy a tejem felmelegedett. Lefőzök egy adag kávét, majd keveréket alkotok. Valami csak ragadt rám koszon kívűl kémia órán.
Kávémat szürcsölgetve dobtam le magam a kanapéra, és néztem ki a fejemből. Az új életemre gondoltam. Vajon ott lesznek barátaim? Apu párja kedves lesz velünk? Apu mondta, hogy van egy fogadott fia. Ő hogy fog fogadni? Ezernyi kérdés keringet a fejemben, miközben az utolsó kortyot is kiattam a bögrém aljából. Elöblítettem, majd beraktam a szekrénybe. Fejemre tolva a napszemüvegem léptem ki a reggeli friss levegőre. Hatalmas mosollyal az arcomon szeltem az utcákat, akik mellett elmentem, mind megmosolyogtak. A szomszéd néni szóvá is tette, hogy milyen boldog vagyok ma. Hát, remélem nem csak ma.
Nem tudom, mióta szelhettem az utcákat, amikor elkezdett rezegni a telefonom. Könnyed mozdulattal húzom ki a zsebemből. Apu hív.

- Szia!

- Audry, hol a fenébe vagy?

- Sétálni - feleltem nyugodtan. - De már indulok is haza.

- Oké, siess haza! - ezzel letette a telefont.

Sarkon fordultam és elindultam haza. Nagyjából háromnegyed óra múlva már az ajtónkon léptem be.
Ahogy apu meghallotta az ajtó csukódását, rohant ki a nappaliból és szorosan a karjába zárt. Nevetve bújtam oda hozzá.

- Csak sétalni mentem - mosolyogtam apura.

- Tudod mennyire aggódtam érted? Soha többet ne csinálj ilyet, jó? - fogta arcomat kezei közé, majd amikor bólintottam egyet egy puszit nyomott a homlokomra. Ledobtam lábamról a cipőmet, majd a konyhából kiáradó illatok felé vettem az irányt. Shelly palacsintát sütött.

- Szia! Gondoltam megleplek a kedvenceddel meg ráveszlek a költözésre, de ahogy látod egyik se sikerült - mondta a nővérem, majd megfordította a palacsintát.

Nem szóltam semmit, csak mosolyogva bámultam magam elé. Végre új életet kezdhetek. Új barátok, új város, új iskola. Minden meg fog változni. És netán-tán még a szerelem is rám talál. Ugyan Audry! Még csak tetszeni se tetszettél senkinek soha!
Nos, igen. Elég őszinte a belső hangom.

- Audry, kincsem! Indulnunk kell - szólt apu mosolyogva.

- Persze - mosolyogtam vissza, és felmentem a bőröndömért.

●°●°●°●

5 óra múlva már Los Angeles-be fogtunk ki egy taxit. Tágra nyílt szemmel bámultam a tájat. Zajos város, de Charlotteville után mese szép. Apu mosolyogva fordult hátra megnézve arckifejezésünk. Shelly épp egy videót csinált snapchatre a városról. Shelly szereti megosztani a dolgokat a világgal. Én nem annyira.
Nagyjából 20 perc múlva egy családi ház előtt parkolt le a taxi. Shelly rögtön kipattant a kocsiból, és csinált egy szelfit az új házzal. Az otthonunkkal.

Halihó minden kedves embernek aki ide tévedt!
Ez lenne úgymond a bevezető, remélem megfogott titeket valamivel. Egy kicsit extrém múltja van a főszereplőnknek, de ez határozza meg az egész történetet. Remélem, hogy felkeltettem néhányotok érdeklődését, és velem maradtok a történet folyamán.
Ha tetszett, akkor jelezz vissza csillag vagy komment formájában, hogy tudjam érdemes-e folytatnom.
Köszönöm, hogy elolvastad!
Puszi: ~N❤