Amióta az eszemet tudom, a végzős bálról álmodoztam. Már látva őket azokban a gimis filmekben elfogott az az eufórikus érzés, amire fogadni mertem volna, hogy a valóságban is belengi a táncteret, a ritmusos dalokat, az extrábbnál extrább ruhákat, a bálkirályi pár koronáit és a színes lufikat.

Egy szempillantás alatt felnőttem. Álmodozó gyerekből csüggedő fiatal lett, túl lettem az érettségi fáradalmain és elérkezett a saját estém. Mindennek tökéletesen kellett volna haladnia a tökéletes párral és ruhával, pont úgy, ahogy én elterveztem, mint azokban a tinifilmekben és mások nosztalgiázós sztorijaiban. És hogy ez összeomoljon, szinte képtelenségnek tűnt.

Aztán mégis megtörtént a lehetetlen.

A tervem már abban a pillanatban megbukott, ahogy újabban már kínzó csendben az ajtó felé fordulva álltam a csodálatos, habos-babos fekete ruhámban. Tekintetem újra a földön álló magnóm mellett toporgó, széles vigyorú idegenre vándorolt. Majd arra a burgundivörös sminkecsetre, amit azelőtt még a kezemben fogtam, majd fogalmam sincsen, hogyan, de sikeresen átdobtam az egyén fején ijedtemben, aki ezt feltehetőleg meg sem érezte.

Szívroham. Ez volt az első szó, ami eszembe jutott rögvest, amikor jobban megnéztem őt a fakó, szinte a léggel egyenlő ábrázatával és ennek ellenére mégis hihetetlenül reménytelien csillogó szemével együtt. És ekkor éreztem, hogy minden egyes tervem az estére nézve ripityára tört.

- Atyám, végre szabad vagyok! Nem is tudom, mióta vártam erre a pillanatra! - Az előbb említett srác úgy pörgött be a szobámba két kezét kitárva, mintha otthon lett volna, holott egy cseppet sem. Aztán megtorpant, arcáról lefagyott a vigyor. - De várjunk csak, hol vagyok? Mi ez a hely?

Én pedig erősen koncentrálva próbáltam összerakni, hogy tulajdonképpen mi is történt. Mélyen magamban éreztem, hogy ennek az ismeretlen fiúnak köze lehetett a címtelen kazettához, amit az előbb a magnómon hallgattam. És nem, nem csak azért, mert az a valaki úgy nézett ki, mintha kevésbé valóságosan egyenesen a nyolcvanas évek végéből csöppent volna elém...

Minden egy kartondobozzal és egy pocsék nappal kezdődött.

Az emberek, akik nemrég a negyed órával azelőtt napos utcákat járták, már rég behúzódtak valami tető alá, ahogyan tehették, ellentétben velem. Váltig állítottam magamban, hogy életem egyik legszerencsétlenebb napját éltem meg aznap, ahogy a járda közepén, tetőtől talpig csurom vizesen, egy törött esernyővel kezemben egyensúlyoztam, hogy elérjem az épp olvasott Anna Kareninámat, ami nagy bánatomra egy pocsolya közepén ázott el. Hatalmasat sóhajtottam, ahogy felvettem a kék könyvet, magamhoz ragadva azt, hogy valamennyire megvédjem a víztől kevés sikerrel, és igyekeztem a pár utcányira lévő buszmegállóhoz. Barna bakancsom már-már bejáratva szelte át a kisebb-nagyobb tócsákat, hatalmas, fekete bőrdzsekim pedig egyetlen támaszomnak számított a zivatar ellen, mindez hiába, hiszen a haza menő busz éppen előttem suhant el, még jobban betakarva engem esővízzel, mint amennyit addig kaptam.

Erősen szitkozódva álltam egy méretes tócsa közepén, egy merő vízként, átfázva, pontosan úgy, mint ahogyan a teljes csőd nézett volna ki megtestesült emberként. Hosszú, fénykorában feketés, hullámos hajam lelapulva tapadt arcomhoz, két jégkék szememet Gucci-szerű táskák keresztezték. Ebben a rám jellemzően sziporkázó állapotban léptem be a legközelebbi ajtón, azon imádkozva, hogy másnap, azaz a végzős bál napján ne jusson ebből a káprázatos megjelenésemből. Magam mögött hagyva az utcát utam egy teljesen egyszerű turkálóba vezetett, ahol nem mellesleg pár barátom dolgozott. Kezdett átjárni a hely finom melegsége. Automatikusan a pult elé csoszogtam, habár halvány lila fogalmam nem volt, hogy tulajdonképpen mit is akartam ott.

- Jól nézel ki, Danica! - nevetett fel a kassza mögött álló, kék pólót viselő Vasco kifogástalanul álló, mélypirosra festett hajába túrva, miközben én végignéztem magamon a fiú mögötti, óriási tükörben. És valljuk be, nem néztem ki valami bizalomgerjesztően. - Mi történt veled?

- Ne is kérdezd! - sóhajtottam. - Tudom, hogy olyan vagyok, mint akin nemrég söpört végig egy tornádó, de nem kell ilyen feltűnően a tudtomra adni...

- Nica! - jött ki a raktár ajtaján szülei előtt egy szintén kék pólós lányalak valami hatalmas kartondobozt cipelve magával. A mindig túl jó kedélyű Georgia kisöpörte arcából sötétbarna, hullámos tincseit és futólag megölelt, rá se hederítve, hogy csurom víz voltam. - Képzeld, épp rád gondoltunk anyuval nemrég.

- Hogyhogy?

- Valahonnan összegyűlt egy egész doboz kazettánk, CD-nk meg lemezünk és úgy gondoltuk, hogy te több hasznát vennéd nekik, mint mi.

- De ebben hol az üzlet, Georgie? - kérdeztem, mire ő és Vasco nevetni kezdtek. - Tényleg nem kell nektek?

- Dehogy! Nagy valószínűséggel senki se venné meg őket, igazából azt se tudjuk, hogyan keveredtek ezek hozzánk - mutatott a doboz tartalmára. - Nálunk úgyis csak porosodnának.

- Komolyan gondoljátok?

- Nem, Danica Beausoleil, ha még egyszer megkérdezed, akkor nem adjuk oda - válaszolt Georgie játékosan, ahogyan Vasco mögöttünk épp megfulladni készült a röhögéstől.

És így történt, hogy másnap, azaz a bál napján egy doboznyi régi felvétel társaságában, az előbb említett, habos-babos ruhában guggoltam egy magnó és a nagy doboz között ebben a valószínűség kicsit furcsa képben. Találomra kirántottam a kínálatból egy teljesen egyszerű fekete kazettát, pár másodpercig forgatva megnézve azt kezeim között. A sötét tárgyon elsőként semmi szembetűnőt nem találtam, kivéve a változó, fehér tollal írt betűket középen, amelyek szinte akármit jelenthettek.

B. R. - 1989.

Felráncolt szemöldökkel, mégis gondolkodás nélkül csaptam bele a lejátszóba, a pár másodperces szünet alatt a kartondobozzal szemezve. Ahogy a lassú dal azzal az egy szál gitárával elkezdődött, majd az énekes szelíd hangja is felcsendült, visszatértem az ügyes-bajos dolgaimhoz, de a kazetta egy hatalmas pukkanással megállt. Szitkozódva visszafordultam eredetileg a magnóhoz menve, de a srác szinte a semmiből megjelent előttem.

- Te ki vagy? És mit keressünk itt? - zökkentett ki a helyzetre értelmes választ kereső gondolataim közül az idegen, szintén választ várva előttem állva. Hangja kísértetiesen hasonlított a névtelen kazetta énekeséhez, ami akkor nem nyugtatott meg, sőt, inkább majdnem kirázott a hideg.

- Nem, mert te ki vagy és te mit keresel itt? - kérdeztem vissza, hiszen abban a helyzetben ez tűnt a legértelmesebb húzásnak.

- Nem tudom. - Az előbbi jókedvének nyomát se látva rajta bámult bele egyenesen a lelkembe az egyébként szép tengerkék szemével. - Tényleg. De segítened kell.

- Én? Segíteni? Hát segíts te magadon és menj a házamból!

- Ez a te házad? Hát én ezt nem értem... Figyelj, nagyon nem szabadna itt lennem...

- Jé, tényleg? Na nem mondod komolyan! Erre én is rájöttem. Most komolyan tűnj el innen, mert vagy nem állok jót magamért, vagy hívom a rendőrséget!

- Ne, légyszi! Muszáj meghallgatnod. - Csend állt be közénk, miközben mintha a srác valamit rémülten bámult volna mögöttem. - A rendőrök valószínűleg nem is látnának.

- A rendőrök... Várj, tessék? Ezt hogy érted?

- Úgy, hogy nem látnának. Nézd - mutatott rá kétségbeesetten a tükrömre, amiben az ő képe egyáltalán nem látszott meg. - Még én se látom magam.

- Na jó, mi ez az egész? Most tényleg kezdek bekattanni, pont, mielőtt nagyjából egyenesbe jött volna minden?

- Nem, nem! Ez nem a te agyszüleményed. Nem szabadna itt lennem... Csak hallgass meg, kérlek!

- Jó, legyen. Itt vagyok, mondd! Állok elébe!

- Mert... Na jó, ezt baromira nem gondoltam volna, hogy kimondom... Egy szellem vagyok. Ez az egyetlen értelmesnek tűnő magyarázat erre.

- Ez tényleg nem lehet igaz! - pánikoltam egyre jobban, ahogy eszembe jutott valami. Kétségbeesetten megragadtam a telefonomat az íróasztalomról, eszembe jutva, hogy a szellemek állítólag kicsit látszódnak a fényképeken.

- Mit csinálsz? - A fiú még nálam is jobban félve hátrahőkölt, tekintetét egyedül a mobilomon tartva. - Az meg mi?

- Egy telefon?

- Nem, az tutira valami más, mifelénk a telefonnak kagylója van és sok hatalmas gombja... Mit akarsz azzal csinálni? - Közelebb léptem hozzá, de ő még hátrébb ugrott. - Nehogy közelebb hozd hozzám azt az átokfajzatot! Nagyon gyanús, még a végén újra eltesz engem láb alól!

- Jó, rendben. Ez nagyon abszurd, viszont... Melyik évben haltál meg?

- Én nem haltam meg! Igenis élek és virulok! - protestált először hangosan, majd kedve másodpercek múlva újra letört, talán még jobban, mint előtte. - Vagyis... De. Máskülönben nem is lennék itt... 1989. május tizedike volt az utolsó nap, amire emlékszem. Miért?

- Mert most 2023. van. '89 több, mint harminc éve volt.

- Az nem lehet igaz - figyelt lelombozódva. - Nem, most valaki baromira jót szórakozik velem és igazából 1989. van, én meg tizenkilenc éves vagyok... Vagyis voltam? Akkor... - kapcsolt. - Most lennék majdnem ötven éves, ha minden jól ment volna, de mégsem. Még mindig tizenkilenc vagyok, és örökké az is maradok. Én nem ezt akartam.

- Nagyon sajnálom, de nézd, muszáj valahogy kiderítenem, hogy tényleg nem kattanok-e be. Másképp nem tudok segíteni, csak akkor, ha te is segítesz először magadon meg rajtam, szóval gyere közelebb!

- Megígéred, hogy az a cucc a kezedben nem valami ultramodern fegyver és nem bánt?

- Megígérem - nevettem fel a srác furcsa viselkedésén. - Csak gondolj arra, hogy ez a vezetékes telefon amolyan unokája, ami sokkal kisebb és korszerűbb, jó? - Az idegen vonakodva, de közelebb jött, a vállam fölött nézve a mobilom képernyőjét, ahogy megnyitottam a kamerát. - Most csinálunk egy képet. A mende-mondák szerint a fotókon láthatóak a szellemek, még ha csak a körvonaluk is.

- Mióta tud egy telefon képet készíteni?

- Képzeld, ennél sokkal több mindent tud, de túl hosszú lenne, hogy pont most elmagyarázzam - sóhajtottam. - Akkor mosolyogj! - Gyorsan megnyomtam a kijelző alján lévő fehér gombot, mire a kép elkészült, amit megnyitni készültem.

- Nem fogja kinyomtatni?

- Nem, ez a kép csak a telefonon van rajta, látod? - nagyítottam rá a fotóra, megmutatva a fiú már-már a léggel egyenlő, mégis tisztán kivehető képét. - Ott vagy te is, ez pedig bizonyíték arra, hogy tényleg nem dilizek be.

- Hű... Teljesen ugyanígy nézek ki, mint aznap - képedt el. - Minden annyira ugyanaz, mégis hátborzongatóan idegen...

- Annyira sajnálom...

- Nem, ne is fáradj, hanem inkább... Inkább kezdhetnénk elölről az egészet? Ez így baromira kínos... Blaise Ripley vagyok, pont, mint az a francia fizikus.

- Mint Blaise Pascal, ugye?

- Ja - nevetett fel, arcán újra széles mosollyal. - Anyám tudós és addig nem nyugodott, amíg az egyetlen gyerekét nem nevezhette el egy fizikusról... És te? Téged hogy hívnak?

- Danica Beausoleil.

- Hát akkor üdv, Danica! - Blaise jobb kezét felém nyújtva várt a kézfogásomra.

- Biztos vagy te ebben? - néztem rá kezére az előbbi sminkecsetes esetre célozva. - Ha az előbb az ecsetem könnyen átrepült rajtad és te észre sem vetted, hogy fogjunk kezet?

- Csak bízz bennem! Ha valamit kitapasztaltam a saját kazettámba zárva, az az, hogy csak az én akaratommal érinthetek meg valamit. - Mielőtt én is nyújtottam volna a jobb kezem, Blaise hamarabb cselekedett és határozottan megfogta azt, erősen a szemembe nézve, mikor kettőnk között szó szerint megjelent egy kis szikra, ami felváltotta Blaise eddigi fakóságát valami sokkal élettel telivé.

- Mi volt ez? - kérdeztem rögvest elengedve a fiú kezét, de látva az ő reakcióját kezdtem megnyugodni. Aznap inkább már próbáltam minden lehetetlen dologra felkészülni Blaise mellett, már amennyire sikerült: egy jókora zombiapokalipszisre, űrlények támadására, az antik görög istenek felemelkedésére, esetleg a nagy Római Birodalom újraalakulására...

- Nézd már, végre úgy nézek ki, mint egy ember! - Egy szempillantás alatt a tükör elé szökdelt, ahol mint azelőtt, akkor se látta saját tükörképét. - Én ezt már baromira nem értem.

- Hát, nem vagy egyedül - vontam vállat, felvéve az asztalomról a kedvenc piros rúzsomat. - De ha megbocsátasz, folytatnám a készülődést a bálra, de ha már eddig valaki így megzavart...

- Milyen bálra megyünk? Csak nem bálkirálynő leszel?

- Határozottan nem, de várj... Megyünk? Csak én megyek, ma van a végzős bálom, mintha nem lett volna nyilvánvaló a ruhámról, és...

- Ne haragudj, de abszolút nem maradhatok egyedül.

- De...

- Azt többet nem bírnám, Nic! Ha tényleg 2023. van, akkor pontosan harmincnégy évet voltam abban a kicseszett börtönben, és te vagy az egyetlen, akit ismerek innen...

- Jó, Ripley, ez így egész érthető... Jöhetsz, egy feltétellel: nem hozod rá a frászt a többiekre az előbbihez hasonló magánakcióddal.

- Köszönöm, Nic!

- Danica.

- Ezt a becenevet már megnyerted magadnak.

- Remek! - sóhajtottam egy hatalmasat, kinézve az ablakon, aminek hála már láttam, hogy Georgia kocsija már rákanyarodott a felhajtóra. - Gyerünk, sietnünk kell! Itt vannak értünk.

- Kik?

- A barátaim.

- Na ne mondd, hogy az ott egy autó! - mutatott teljesen az egyébként teljesen egyszerű, vörös Mini Cooperre, amiből Georgia és Vasco szállt ki.

- De, miért?

- Ez a világ kezd egyre furább lenni...

- Nekem mondod?

- És normális családoknál nem szoktak a szülők ilyenkor kínos képeket készíteni? - Kérdezte teljesen légből kapottan, mire a gyomrom összeszorult. Ez volt az egyetlenegy téma, amit a bál napján kerültem volna, tudva, hogy egyik szülőm se nézi végig, ahogy elindulok. - Vagy ez csak nálunk volt valami felesleges szokás?

- Nem csak nálatok, Blaise. Csak apukám nem tud itt lenni. Dolgoznia kell, a mentősökre mindig szükség van.

- És anyukád?

- Négyéves koromban lement a boltba tejért, teljesen egyedül hagyott a házban apa műszakának végéig. Egy hét múlva tudtuk meg, hogy visszament haza, Svájcba a nagymamáékhoz, a születésnapi ajándékom pár hónapra rá pedig apám és anyám válási papírjai voltak.

- Ne haragudj, Nic! 

- Nem tudhattad. - Belebújtam nehézkesen a fekete magassarkúmba a falba kapaszkodva, gondolván, hogy lent nem lenne rá időm, mintha az életem múlt volna rajta. Sebtében felkaptam a kistáskámat és kisétáltam a szobából. - Emlékezz, Ripley! - súgtam neki, mielőtt a lépcsőhöz értünk volna. - Megbeszéltünk valamit.

- Kérésed számomra parancs! - állt vigyázzba, mire én felnevettem. Már éreztem, hogy Blaise az elkövetkezendő időben halálra fog idegesíteni, mégis kezdtem egyre csak bírni őt és a hozzám hasonló kaotikusságát.

Azon reménykedve, hogy ne legyen semmilyen zavar a gépezetben és a barátaim egyike se lássa meg Blaise-t, szaladtam le az emeletről és csaptam ki a bejárati ajtót, ami mögött odakint állt a csillogó, arany ruhás Georgia. Na meg az első és egyetlen Vasco McKenna, aki elméletileg a párom lett volna.

- Dani, valami eszméletlenül nézel ki! - ugrott a nyakamba az említett, a tőle már szokásossá várt energiatúltengésével együtt, miközben mögöttem eléggé hangos és már most idegtépő sóhaj hallatszott.

- Mekkora pojáca! - kiáltott fel Blaise. - Mégis mióta elfogadott, hogy valakinek tűzpiros haja legyen? Ötletem sincs, ki ez a gyerek, de már most ki nem állhatom őt.

Vettem észre - gondoltam, ahogy határozottan nem a legszebb pillantásomat elővéve néztem a már mellettem álló Blaise-re.

- Jól van, mehetünk? Negyed óra múlva kezdődik.

Az autó felé tartva szokásosan beültem a hátsó ülésre, vigyázva arra, hogy közben a ruhámmal semmi ne történjen.

- Tényleg sok mindenről lemaradtam - jelentette ki Blaise végre beverekedve magát az autóba mellém. - Értem én, hogy ez elméletileg a 21. század, de miért néznek ki így az autók?

Egy "várj, amíg minden mást meglátsz" mondatot sugalló vigyorral néztem rá futólag, miközben Georgie cseppet sem biztonságosan kitolatott a felhajtóról, az irányt a suli felé véve.

Az Avonlay High tesitermét egyszerűen felismerhetetlenre díszítették. A csillagos ég volt az akkori téma, így mindenhol csak sötétkék szalagokat, lufikat és girlandokat lehetett látni. Az egész teremben dübörgő zene szólt, amit a színpadon álló banda játszott, mögötte a későbbre hagyott DJ-pulttal. Előttük vagy ötven diák táncolt, ivott vagy evett, esetleg mindhármat egyszerre.

A srácokkal bemenni készültünk, amikor egy igen összezavarodott Blaise Ripley nézett vissza rám segélykérő arccal.

- Ne haragudjatok, de feltétlenül el kell intéznem valamit - szóltam, arra készülve, hogy már megint tisztázok pár dolgot Blaise-szel. - Két perc, és itt is vagyok!

- Csak el ne tűnj, Dani! - kiáltott utánam Vasco. - Megígérted, hogy táncolsz velem.

- Hé, most hova megyünk? - Blaise próbálta felvenni velem a lépést a szinte üres folyosón, mire találomra kiválasztottam az egyik osztályt és becsukva ajtaját álltam szemben Ripley-vel. - Mi ez az egész?

- Szóval, még mielőtt kérded, hogy hol vagyunk, ez a sulim. Mármint már a volt sulim, de az mellékes... Az előbbi teremben leszünk, Ripley, és örülnék neki, ha nem tévesztenélek szem elől, jó? Ha nem találsz, akkor várj meg kint az ajtó előtt. Idő kérdése és ott leszek.

- Most baromira azt várod el tőlem, hogy nézzem végig, ahogy bulizol?

- Te akartál jönni, nem?

- Jó, igaz... Akkor ott megvárlak, Nic. Majd szerzek magamnak elfoglaltságot.

- Csak ne ijessz rá senkire!

- Igyekszem! - Mellkasa elé tartva két kezét nevetett. - Egyébként csak szólok, hogy az a piros hajú gyerek nem tűnik valami teremtés koronájának.

- Eddig is észre vettem, hogy nem bírod. Még jó, hogy a megjegyzéseket, amiket elejtettél az út során csak én hallom.

- Már miért lenne jó?

- Az a piros hajú gyerek - rajzoltam idézőjeleket a levegőbe ujjaimmal - az egyik barátom, Ripley.

- Barát ide vagy oda, elég nagyképűnek tűnik, ahogy beszél, úgy ő - kamu-gondolkozott -, hogy is mondjam? Főleg rólad. És amúgy is, most komolyan, mióta megengedett ilyen színűre festeni a hajad?

- Az enyém volt már lila is - mutattam meg az előző nyáron készült fotót rólam, és a szőlőszínű hajamról -, látod? Nincs semmi baj ezzel, ez a huszonegyedik század. Itt sok minden lehetséges.

- De nem csak a hajjal van gáz! Az még egészen elviselhető - próbált meg meggyőzni szinte eltántoríthatatlan ellenszenvéről -, de maga a gyerek, Nic! Tisztán látszik, legalább úgy beléd van esve, mint vak ló az árokba!

- És? Talán nem tetszik?

- Nem mondtam ezt! - blokkolt le egy pillanatra.

- Na jó, inkább gyerünk! Ha beütne bármi, akkor emlékezz arra, amit mondtam, jó?

- Oké. - Kezemet a kilincsre téve kilibbentem, magam mögött hagyva picikét a szellemfiút. - Jó szórakozást, Nic! És ha el kell intézni bárkit, akár a piros hajút is, ott leszek! Ennyivel minimum jövök neked.

Ahogy beértem a terembe, elmenve a beszélgető emberek, a csókolózó párok és a punccsal szórakozó focicsapat mellett, a tánctér közepén megláttam a barátaimat. Vasco épp a buli lelkeként táncolt, miközben az épp videózó Georgiát épp az egyik évfolyamtársunk, Dylan próbálta elrabolni a piros hajú mellől. Ahogy odaértem és ezzel egyenesen arányosan Vasco vigyorogni kezdett, láttam Blaise-t felkapaszkodni a színpadra, aki meglátva engem szintén valami idióta mosollyal integetni kezdett és egy szempillantás alatt eltűnt az épp a bálkirályi párt bejelenteni készülő diáktanács elnökében, Owenben.

A zene elhalkult, a diákok tapsolni kezdtek, nekem meg szinte füstölgott a fejem.

Magamban ügyesen megdorgáltam önmagam, amiért csak így elvittem magammal Blaise-t, akit igazából nem is ismertem. Csak annyit tudtam róla, hogy ő egy többszörösen is kétségbeesett, segítségre szoruló szellem, és ez köztudottan egyáltalán nem stimmelt.

Owen átvette az előbb még Blaise arcán elterülő mosolyt és integetni kezdett, pont úgy, mint az előbb Ripley. A többiek ujjongni kezdtek, ahogy a valószínűleg megszállt diák a mikrofon elé lépett és megragadta azt.

- Iskola! - kiáltott fel az Owen-Blaise hibrid, mire én már jobb híján inkább csak elnevettem magam kínomban. Blaise teljesen eltért Owen egyszerűen összeszedett attitűdjétől, így az összes tanuló körülöttem azt vitatta, hogy vajon be volt-e csípve, vagy kicserélték-e az űrlények. - Egy baromira fontos pillanat elé érkeztünk, megkoronázzuk az idei bálkirálynőt és bálkirályt! - Owen-Blaise elvette az alelnök, Lily által nyújtott borítékokat. - Az idei bálkirálynő nem más, mint... - Kinyitotta a borítékot, és szemöldökráncolva egy galacsinná gyűrve zsebre vágta annak tartalmát. A mellette álló lány elképedve kérdezett valamit az Owen-Blaise hibridtől, aki nem adhatott túl értelmes választ Lily arckifejezéséből ítélve. - Danica Beausoleil!

- Ez az, Dani! - Tapsoltak a barátaim, egy cseppet sem sejtve abból, hogy ha Blaise nem szállta volna meg a diáktanács elnökét, én se lettem volna bálkirálynő. Még a jelöltek között se voltam, ez szerencsémre mégsem tűnt fel a tömegnek. Némi lelkiismeret-furdalással, amiért az eredeti királynő valaki nem túl ép akarata miatt nem lehetett az, mégis mosolyogva sétáltam fel a színpadra, ahol tradicionálisan a tavalyi királynő a fejemre tette a koronát egy sor gratuláció után. Próbáltam nem elnevetni magam, ahogy az Owen-Blaise hibrid szintén odajött hozzám gratulálni az igazgató után. Szerencsére egy szolid kézfogással elintéztük az egyébként is szükségtelen felhajtást, majd következett a király kikiáltása.

- És az idei bálkirányunk Vasco McKenna! - Blaise felolvasta a fiú nevét, aki diadalittasan pörgött egyet, mielőtt feljött volna mellém a színpadra, majd amikor Ripley rájött, kit hirdetett ki mellém bálkirálynak, láttam rajta, hogy legszívesebben megette volna a Vasco nevét tartalmazó papírt, majd inkább megkoronáztatta volna saját magát. Habár az eléggé furcsán nézett volna ki.

Vasco az arany koronájával együtt boldogan a nyakamba ugrott aznap már a második alkalommal, azt kántálgatva, mennyire örült, hogy pont mi, ketten lettünk a bálkirályi pár. De Owen-Blaise hibrid résen volt, és már-már túl erősen megveregetve Vasco vállát gratulált neki.

- Gratulálok, haver! - sózott rá még egyszer Vasco vállára, miközben én próbáltam nem a legcsúnyább nézésemet címezni az igazgató felé.

- És most következzék az est fénypontja, a bálkirály és a bálkirálynő reflektorfény tánca! - jelentette be a bandát felváltó DJ. Owen-Blaise hibrid még utoljára a színpad melletti beugróba lépett, ahol Blaise végre megszabadult Owentől, aki egy ideig tanácstalanul állt ott, a függönyök között, miközben maga Blaise Ripley röhögött rajta.

Elfogadva Vasco kezét mentem le a színpadról. Az egész végzős évfolyam egy emberként figyelt, ahogy hatalmas teret hagyva nekünk a tánctéren akaratlanul is oszlopokba rendeződtek. A fények kialudtak, csak a fehér reflektorfény világított egyenesen ránk. A zene elindult, mi pedig táncolni kezdtünk. Vasco még mindig vadalmaként vigyorgott, ahogy én is, habár az én mosolyom nem volt ennyire színtiszta és igazi. Tekintetemmel Blaise-t kerestem a tömegben, majd megtaláltam a terem padjain állva, ahonnan tökéletesen ránk látott. Amikor meglátott, megint őrültesen, mégis büszkén integetni kezdett, én pedig előre gondoltam, hogy rendkívül nehéznek fog ígérkezni az elkövetkezendő időszak vele...

- Ripley! - kiáltottam fel, ahogy kiléptem a terem óriási ajtaján, szemeimmel végigpásztázva a folyosót. - Blaise Ripley, a jó életbe, merre vagy?

Az egész szellemesdi már akkor kezdett az őrületbe kergetni. Az este alatt vagy tíz különböző embert láttam, akiket Blaise csak úgy, hülyeségből megszállt, feltehetőleg azért, hogy ő se maradjon ki a buliból. Vagy két liter puncsot megivott és több kilónyi sütit megevett per ember, majd táncolni kezdett, ha megunta a dolgokat, valakinél lemoshatatlan alkoholos filcet ragadott és a mosdó tükre előtt tökéletes bajuszt rajzolt az akkori áldozatának, vagy valami másféle eszeveszettséget csinált. Ezt pedig határozottan nem hagyhattam szó nélkül.

Magassarkúban rohantam végig a sötét folyosókon a szekrények között már a bal vége felé, a szellem alakban lévő fiút keresve, félhangosan szitkozódva. Olyan különböző kérdések cikáztak az agyamban, mint, hogy megint mibe keveredtem, vagy, hogy miért voltam olyan felelőtlen, hogy bíztam benne és elvittem magammal a bálba. A végére már rekordidő alatt körbejártam az egész sulit, de semmi haszna, Ripley szinte nyomtalanul eltűnt. Épp az emelet lépcsőjéről rohantam le, mire a nagy sötétségben egyszer csak az utolsó lépcsőfokokban megbotlottam, egy másik fokon landolva. Úgy gondoltam, hogy ez már biztosan az univerzum jele lehetett arra, hogy hagyjam a fenébe Ripley-t és foglalkozzak magammal, amikor az említett megjelent, fénysebességgel tartva felém.

- Nic, minden oké? - kérdezte, ahogy meg se várva a válaszomat visszarántott a talajra. - Ne haragudj, nem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle...

- Nem tudnád legalább egy kicsit befogni és nem szabotálni mindent, amit érsz és hozzám kapcsolódik?

- De...

- Elég!

- Ne már, Nic!

- De, Blaise Ripley, soha többet nem fogsz az idegeimen táncolni! Ahogy hazaérek, az első dolgom lesz kidobni a legközelebbi kukába azt a kibaszott kazettát, és...

- Kérlek!

- Nem, semmi kérlek! Az egész egy hatalmas hiba volt...

- Kössünk egyezséget!

- Hogy mit? - Állított meg a monológomban.

- Egyezséget. Tudod, amikor két ember megegyezik valamiben, de azt semmiképpen se bonthatják meg a jövőben, és...

- Tudom, mi az az egyezség, nem kértem pontos definíciót. Mi vagy te, értelmező kéziszótár?

- Akkor...

- Legyen - sóhajtottam. - Miben kéne megegyeznünk?

- Feltétlenül muszáj visszajutnom az életbe. Ha te segítesz ebben és sikerül, soha többé nem látsz engem és nem is hallasz rólam.

- Mit gondolsz, mi vagyok én? Boszorkány, aki meg tudja hajlítani valamilyen úton-módon a tér-idő kontinumot, vagy hogy mondják azokban az ügyefogyott filmekben?

- Ki tudja? Ez a huszonegyedik század, ma már túl sok hülyeséget láttam ahhoz, hogy ne higgyem el!

- Jó, valahogyan megoldjuk, tudom is én, hogyan, de ha a nyár végéig nem sikerül, akkor...

- Akkor többé nem hallasz rólam, vettem. Mit mondasz? Benne vagy, Danica Beausoleil? - nyújtotta felém újra jobb kezét.

- Benne vagyok, Blaise Ripley. - Gondolkodás nélkül elfogadtam kézfogását, mégis ezúttal semmilyen szikra nem pattant tettünkre.

- Egyébként elejtetted a koronád - lebegtette meg előttem az arany tárgyat bal kezében, majd újra vigyorogva a fejemre rakta azt, eltűzve az arcomba lógó tincseket. - Nem gondoltam volna, hogy valamikor bálkirálynőt fogok koronázni.

- Én meg azt nem, hogy valaha is beismerem a szellemek létezését.

- A tiéd valahogy jobban hangzik.

- Igen, tudom. És kitalálod, mit tudok még, Ripley? Azt, hogy most lelépünk.

- Ne már! Megszakítottad a pillanatot, azt hittem, jók vagyunk!

- Hinni a templomban kell, Ripley! De ha újra élni akarsz, ideje a lovak közé csapni.

- Megtennéd, hogy nem hívsz mindig a családnevemen?

- Csak akkor, ha te soha többé nem hívsz Nicnek.

- Azt már nem!

- Jó, ha már ezt ennyire érett és felnőttes módon megtárgyaltuk, indulhatunk?

- Tőlem mehetünk. De hova is?

- Lett egy ötletem, honnan indulhatnánk ki. Vagy inkább, hogy ki adhat nekünk támpontot. Az egyik lány a suliból szentül meg volt győződve arról, hogy szellemeket lát - meséltem, miközben a hátsó ajtó felé mentünk. - Aztán a többiek, majd az igazgatóság fülébe jutott, őrültnek könyvelték el és azonnal kirúgták szegényt. Azt hiszem, ő segíthet rajtunk.

- Köszönöm, Nic! - szólt, ahogy elhagytuk az iskola épületét.

- Mégis mit?

- Hát... Ezt az egészet. Hogy kiszabadulhattam, nem hívtad rám a zsarukat, nem tartottál komplett idiótának és segítesz is nekem.

- Nincs mit. Az én érdekem is, hogy segítsek, Blaise.

Kilépve az utcára Blaise szinte igézve figyelte a tiszta éjszakát, az égbolton csillámként ragyogó csillagokat és a velünk szemben lévő, óriási, sárgás színű Holdat. El sem tudtam képzelni, mennyire hiányozhatott neki ez a látvány. Friss szellő járta át az utcát, ami enyhén beletúrt dús hajába, mire a fiú két kezét az ég felé nyújtva élvezte a visszanyert szabadságát.

Én pedig a kemény álarcom mögött enyhén mosolyogva néztem, ahogy Blaise már-már elvész a világban. Majd úgy döntöttem, hogy báli ruhástól, koronástól vele tartok, eltűnve az éjszakában.

- És amúgy is - tettem hozzá a fiút vizslatva, aki erre elnevette magát -, nem mondtam, hogy nem tartalak komplett idiótának.

____________

AZ ÍRÓ ÜZENETE:

Sziasztok! Egyszerűen képtelen voltam várni holnapig, úgy éreztem, muszáj ma publikálnom ezt a könyvet - meglepetés! Remélem, mindenkinek elnyerte tetszését! <3