Másnap reggel anya keltett fel szipogva mellettem állva. Sosem láttam ilyen meggyötört arckifejezéssel, ami be vallom kissé meg is ijesztett. Szememet  dörzsölve lassan felültem az ágyamon és rá néztem. Georgie az ajtómban állt és még sokkoltabb arckifejezéssel nézett engem és anyát.

- Mi-mi történt?- tettem fel a szívemben lapuló kérdést. Tudtam, hogy semmi jóra nem számíthatok, így már lelkiekben elmondtam egy miatyánkot  és csak reménykedtem, hogy nem egy világ fog összeomlani bennem. Tudod ez az a helyzet amikor anélkül, hogy hívő lennél is elkezdesz hinni Istenben és csak várod a választ. Remélve, hogy Isten megbocsájtja minden bűnödet és most az egyszer meghallgatja az imáidat.

- Aspyn, tudod reggel elment közölünk- szipogta el anya ezt a látszólag egyszerű mondatot, de a tartalom annál is nehezebb volt mindenki számára. Hirtelen sokktól levegőt sem tudtam kapni. Néhány levegőhiányos perc után lihegve kapkodtam a levegőt, mint aki a maratont futotta le. Szemeiben könnyek gyűltek, majd egymás után szépen lassan csorogtak le az arcomon. Georgie lassan belépett a szobámba és óvatosan felmászott mellém és egy szoros ölelésbe vont, majd bekucorodott mellém a takaró alá.

- Annyira sajnálom Jaeden!- szorított erősebben.

- Én-n is!- karoltam át és vele együtt ledőltem az ágyon.

...

- Egy perces néma csenddel emlékezzünk meg a fiatalon eltávozott Aspyntől, majd szépen lassan a sírra helyezhetik a koszorúkat. Köszönöm a figyelmüket!- majd egy lassú mozdulattal arrébb lépett a temetést tartó pap és a tömeg megindult a sír felé. Mindenki ráhelyezte a csokrokat illetve koszorúkat a márvány lapra és haladtunk előre. Én egy rózsaszín rózsacsokrot kértem anyától, mivel tudtam, hogy Aspyn imádta a rózsaszínű rózsákat és akárhányszor elsétáltunk egy virágbolt mellett mindig azokon a rózsákon akadt meg a szeme. Állandóan arról mesélt, hogy ha egy fiú megakarja hódítani a szívét vegyen neki ilyen rózsát és hozzon neki rózsavizet.  Visszagondolva hamarabb kellet volna elhívnom és hamarabb kellett volna elmondanom neki az érzéseimet. Viszont most már késő, nincs többé. E gondolatok alatt a sírkőig jutottam elolvastam a sír felíratott. Ha ezt Aspyn látná biztosan nevetne. Annyira csekélyes és nem oda való. Egyáltalán nem vall Aspynre.

- Jaeden!- hallom meg a nevem magam mögött és remegve megfordulok még mindig a csokrot tartva. Aspyn édesapja tart felém heves léptekkel és látszik rajta, hogy nincs minden rendben.

- I-igen Mr. Evans- próbáltam határozottan kiállni, de mint most sem és máskor sem sikerült.

- A temetés után beszélni szeretnék veled- mondta majd határozott léptekkel elment, pont mint ahogyan érkezett. Viszont féluton még vissza szólt- Rózsaszín rózsák, Aspyn biztosan utálná őket!- ezzel végleg eltűnt. Tudtam, hogy ezek a szavak nem igazak, de a lelkem mélyén még is megütött. Mi van ha mégis igaz?

...

- Mr. Evans i-itt van?- kiáltottam be a hatalmas házba ahol laknak.

- Már vártalak!- sétált le a lépcsőn, pont mint a filmekben.- Tudod van egy olyan sejtésem, hogy ezekhez a dolgokhoz neked közöd van!- emelte meg a hangját.

- N-nem tudom m-miről van sz-szó!- sokkoltam. Nekem közöm van hozzá? De miért? Egyáltalán ez lehetséges?

- Fiam, nem akarok ebből nagy ügyet! De ha szeretnél lehet belőle nagy ügy is- húzta egy rosszalló mosolyra. Kezeit ökölbe szorította, majd hirtelen közeledni kezdett felém.

Tudom, megint késtem, de itt a nyár szóval szeretnék minél aktívabb lenni. Remélem azért van értelme, lol.