... az önuralmam 3.

Megint mellette ébredtem.

Minden reggel. Minden nap csak körülötte forgott.
Csodálatos volt. Boldog voltam. Mellette.

Hetek, hónapok teltek el azóta, hogy elcsattant a Han folyónál az első igazi csókunk. Azóta minden olyan, mint ha lebegnék.
Minho előzékeny, szeretetteljes, mindig dicsér. Megismerem nem sokra rá a szüleit is, az elején nem igazán bírtak, mikor a mosdóból jöttem vissza egy családi vacsora alkalmából, az utóbbi mondatokat csíptem el.

-Minho fiam, nem értem miért őt választottad. Ezernyi szép lány lenne...- az asztalra csapódott valami, megrengetve az egész étkészletet.
- Nem. Nekem Jisung az igazi. Ezt a témát pedig zárjuk le. Nem fogok miattatok nők után koslatni, hogy nektek legyen jó. Jis boldogabbá tesz, mint valaha bármelyik barátnőm. Szóval, ha megbocsátotok. Én itt befejeztem. - majd szék lábait hallottam végig húzódni a padlón és pár pillanatra rá egy picit dühös Minhoval találtam magam szembe. De, amikor meglátott arca megenyhült és átölelt.
- Menjünk haza. - mire bólogattam.
- Fiam, anyád nem úgy gondolta... - majd Minho apja jött utána.

- Nem érdekel. Mi hazamegyünk. Köszönjük a vacsorát. - mire meghajoltam és elindultunk kifele.

Aztán kevésszer találkoztunk velük. De nem is érdekelt, nem hiányoztak a toxikus emberek az életünkből. Csak ketten voltunk. Boldogan egymás karjaiban.

Az a sok randi, az a sok kéjekkel teli mámoros éjszaka. Soha életembe nem éltem még ennyire erős érzelmek mellett a testiséget. Minden egyes csók minden egyes érintés újabb szikrát szülve testemen perzselte fel bőröm. Hasamba ezer pillangó kelt életre, szívem pedig hevesen zakatolt. Át akart ugrani Minho ketrecébe, hogy két szív eggyé váljon mi pedig mindent megtettünk ennek érdekébe. Szíveink olyan közel kerültek a másikhoz, hogy képtelenek lettünk volna a másik nélkül létezni.

Az egyetem ahogy a hónapok teltek úgy szaladt, voltak stresszesebb időszakok, voltak lágyabbak, de mindig ott voltunk a másiknak. Ha nekem akadt gondom a tanulással órákig nem ment akkor Minho kirángatott az asztal mellől és sétára húzott, volt akárhány óra. Ki kellett a fejem szellőztetni, kicsit kifújni magam.

Sikerült Minho jogosítványa is úgy, hogy a megspórolt pénzünkből vettünk egy kisebb olcsóbb autót. Már ez is megkönnyítette az életünket, mobilisebbé tett minket. Hát ...nem kell mondanom se, már az első éjszakán felavattuk, mert Minho annyira fel volt pörögve a szerzemény miatt, már a parkolóba nekem esett. A gyér lámpafény és a kissé sötétített ablakok pedig csodálatosan fedték a mi kis huncutkodásunkat.

De volt, amikor nem ő kezdeményezett ilyeneket... Volt, hogy kézbe véve a gyeplőt vezettem őt a beteljesülés felé.

Minhoval az egyetemről hazaérve nekiálltunk a vacsorázásnak majd a tanulásnak, ugyan is Minhonak vizsgája lesz.

De Hannie kicsit magányosnak érezte magát. Picit figyelemre vágyott. Nem tudom mi ütött belém.

- Hyuuung ~! - álltam mögé miközben ő nagyba a könyvet bújta, kezeim pedig vállára raktam és elkezdtem finoman masszírozni.
- Hmm édes? - majd odahajolt és egyik kézfejemre puszilt.
- Tudsz velem picit foglalkozni? Hannie magányoos~.

Mire felnevetett, felém fordította fejét.
- Hannie, bármennyire is kecsegtető a dolog, de tanulnom kell. Ezt az izét el kellene olvasnom még vagy százszor.
- Naaa ~. -ráztam meg magam cukin, mint egy toporzékoló kis gyerek.
- Ne aggódj Jisungie. Majd holnap bepótoljuk, ha hazajövök a vizsga után egy kis stressz levezetésként, mit szólsz? - kacsintott rám majd egy puszit nyomott közelben lévő arcomra.
- Most stresszelsz?
- Aha. Kicsit.
- Mi lenne, ha Hannie kezelésbe venne Hyung? - próbáltam minél cukibbnak festeni, megrebegtettem a szempilláim.
- Mire készülsz Jagia?

- Maradj baby. - kacsintottam rá, mire csak rosszallóan mosolyogva rángatta meg a fejét.

Az asztal alá bújtam és elkezdtem párom combjait tapogatni, aki csak nagyokat sóhajtott.
- Hannie~. Ez nem ér!
- Hm? - majd elkezdtem a melegítőnadrágja korcát húzgálni. - Naa Hyuuung~! Te olvashatsz közbe nyugdtan. - mire elnevette magát.
- Nyugodtan mi? Pláne ahhh- mire megemelte picit csípőjét ahogy félkemény farkára simítottam. - Mondták már hogy tutaj szemed van?
- Az milyen?
- Faszállító. - mire felnevettem az asztal alatt és sikeresen be is vertem a fejem.
- Jajj Jagia. Gyere ki onnan. - majd a buksimra simított és segített kimásznom az ágyéka közül. - Jaj, te. - magához ölelt és az ágyékára ültetett. A hátamat kezdte el simogatni majd a nyakába raktam arcom. - Mi lenne, ha az ágyba folytatnánk inkább kis rosszaság? - hangja pedig szinte perzselte nyakam, és az a vággyal teli szem, amivel utána rám meredtt.
- Rendben, de most feküdj el az ágyon és hagyd, hogy megüljelek. - doromboltam centikre lévő nyakába. - Te csak relaxálj. -majd rá is csókoltam vágytól izzó bőrére.

Percek alatt levettem a lábáról és újra egy győztes mosollyal kötöttem ki karjai között, nyögve, teljesen megsemmisülve.

Boldogan.

Valahányszor rossz kedvem volt, ő ott volt. Az a sok nevetés, az a sok közös emlék, amit szereztünk, mindent tökéletessé téve.

Nem mondom, voltak veszekedések, de megoldottunk együtt mindent miután bocsánatot kértünk a másiktól. Nem telt el úgy nap, hogy haragban aludtunk volna el.

Amikor pedig elérkezett az évfordulónk, Min a kocsival elvitt a Han folyóhoz romantikázni. Habár tél révén hűvös volt, szorosan fogtuk egymás kezét és vállára hajtva a fejem sétáltunk. Amikor el kezdett esni a hó. Az ezernyi hópehely hullott az égből, mi pedig egy pillanatra megállva az ég felé meredve bámultuk az időjárás szépségét.
Csodálatos volt ezt a kis idillt pedig a tüsszögésem szakította ki, amikor Lee Know realizálta, hogy talán lehet fázok. Ekkor visszamentünk a parkolóba beindította az autót és elindultunk a jó meleg lakásba haza.

Otthon volt. A mi kis otthonunk. Tele boldogsággal.

Hazaérve pedig mint törékeny babát Min a kanapéra tessékelt hozta a sok párnát pokrócot és a konyhába eltűnt. Kisidő múlva a pokrócáradat alá csatlakozott hozzám kezembe nyomva egy bögre gőzölgő teával. Mosolyogva köszöntem meg.

Annyira boldogok voltunk még akkor is, ha picit betegek voltunk. Számíthattunk a másikra.

Mert igazán szerettük egymást.