... A józan eszem

- Hagyj békén Han! - ordította utánam miközben, szinte menekült előlem. - Nem érek rá!
- De én csak egy ölelést akartam. - húztam össze magam. Szinte suttogtam. - Azt igérted, hogy ma filmezünk.
- Most így jártál. Fáradt vagyok. Hosszú napom volt, nincs kedvem a hisztid hallgatni. Ha majd lenyugszol majd akkor beszélünk.

Szememből pedig az elején semmi se gördült ki, de amint az idő ment egyre jobban szorongtam. Egyre jobban fájtak elutasító szavai.

- Mit akarsz Han? - nézett rám gúnyosan, mikor beléptem a hálószobába.
- Csak... Gondoltam, ha nincs kedved filmezni befekszem ide az ágyba melléd. Legalább érezzem a közelséged.
Mire frusztráltan fel szusszant.
-Azt csinálsz, amit akarsz...Csak engem hagyj ki belőle.

Felemeletem a takarót és alá bújtam.
Minden olyan meleg még is az egész hangulat olyan fagyos volt körülöttünk.
Mint ha nem akarná, hogy itt legyek... A közelébe legyek.

Felé fordultam, hogy lássam arcát mire megfordult az ellentétes irányba úgy, hogy ne lásson.
- Jó éjt szívem! - szólaltam meg halkan, mire ő csak hümmögött.

És így ment...

Sokáig ...

Nem is számoltam a napokat...

Nem is számoltam a hónapokat...

Egy nap pedig mikor este nyolc fele hazaértem a munkahelyről, mert muszáj valahogy eltartani magunkat egyetem mellett. Levetettem egy nagy puffanással oldaltáskám és a cipőimet lerúgtam magamról a nappali felé vetettem az irányt, ahonnan halk zaj szűrődött ki.

Ott volt párom, elfeküdve a tvt nézte mire rám vetette pillantását.
- Szia! - próbáltam lágyan elmosolyodni rá, de csak pislogott.
- Hát te? Hogy-hogy ilyen későn jöttél? - ráncolta a szemöldökét.
- Dolgoztam. Mondtam, hogy ma suli után egyből megyek.
- Aha... Persze. - majd felállt odajött hozzám végig nézett töviről hegyire teljes alakom, mint ha valamit keresett volna. - Vagy ez is csak egy kifogás... Arra, hogy megcsalsz!
- MI?! - kerekedett ki a szemem - Én nem! Én soha! Én nem tudnálak. Ne mond ezt!
- Igazad van. Nem is tudna más szeretni téged. Amennyire idegesítő vagy, csak a másikon lógsz, le nem tudsz szakadni. Kinek kellenél ugyan?

Mire szavaitól összehúztam magam, és szemeimből a sós cseppek folyamatosan hullani kezdtek.
- Tán most megbántottalak? Hát Han, az igazság néha fáj!
- Junghwa! Elég! - testem pedig egyre jobban, mint amit összenyomnak.
- Nézd. Megint hisztizel. Majd, ha lehet veled beszélni akkor gyere vissza. Addig. Ne zavarj a sorozatomba. Nem akarom a szipogásod hallgatni.
Mire csak bólintottam egyet és a fürdőszoba vettem az irányt. Ahogy a falapot bezártam magam mögött azon végig szánkáztatva testem, zuhantam összekuporodva a hideg csempére.

Mi történt?

Hova lettek a szép szavak?

Hova lettek a becézések?

Mit csináltam?

Tényleg ennyire idegesítő lennék?

Egy kis idő után, felegyenesedtem a földről, a csapnak támaszkodva mostam az arcomra száradt sós könnyeim, majd a tükörbe néztem és egy undor, ami végigfutott rajtam ahogy megláttam kisírt szemeim, felpuffadt arcom.
- Undorító. - suttogtam magam elé. - Igaza van, kinek kellenék? Egy senki vagyok.

Óvatosan kinyitottam az ajtót és a szobánk fele vettem az irányt, mikor azt láttam, hogy Junghwa gőzerőkkel pötyög valamit a telefonján és mosolyog közben.

Utoljára akkor láttam mosolyogni, mikor egybe költöztünk szinte. Idejét se tudom már mikor mosolygott nekem.

Rám unt volna?

Felmentem a szobába, de csak magamra húztam a takarót. Magzatbózba húzódtam testemmel mire elkezdett újból hullani a könnyem, majd szép lassan álomba sírtam magam.

Nem tudom mi történhetett. A napok csigalassúsággal teltek, de olyannyira fájdalmasan. Se egy testi kontaktus, se egy mosoly se egy apró jó szó nem hagyta el felém a száját páromnak.
Lelkemet pedig úgy szántotta fel minden egyes perc, mint ha kést vágtak volna belém, amit újból és újból kihúztak, majd vissza belém szúrtak.

Ám egy nap...

Rettenetesen magam alatt voltam, odamentem Junghwahoz.
- Szakítani akarok veled.
- Hogy mit merészelsz?
- Szakítani - nyeltem egy hatalmasat - akarok. Most. Junghwa. Én már nem bírok egy tappottatot se melletted. Nem veszel ember számba se. Csak kritizálod, hogy itt vagyok. Mindig bajod van, ha ölelgetni akarlak, ha a társaságodra vágyom, mindig ellöksz magadtól. Én ezt már nem bírom! - mire szavaim végére értek a sós nedű egyre jobban árasztotta el arcom.
- Lehetetlen vagy. Most te vagy az, aki engem löksz el. Ennyire nagy baj, ha éppen az embernek rossz napja van vagy épp hosszú?
- Nekem is! Még is csak az hiányzott a végére, hogy lenyugodjak veled!
- Én más vagyok.
- Eddig te voltal az, aki odajött. Eddig te kerested az én társaságom. Mi változott? Hirtelen büdös lettem, hogy hozzám se érsz?
- Megcsaltalak...

Ejtette ki a száján a szavakat, mint ha a világ legtermészetesebb dolga lenne.

- De jó okom volt rá...
- Ne. Ne kezd! - förmedtem rá, majd közelebb lépve hozzá arcon csaptam azzal a lendülettel - Milyen jó okod volt te utolsó ganély? Milyen jó okkal lehet megcsalni a párod???
- Nem szeretlek már.
- Na ne mond?? Észrevettem te utolsó szarházi!
- Han Jisung! Most azonnal abbahagyod, vagy ma este már nem alszol ebben a házban.
- Nem is...

Majd hatalmas lendülettel vetettem magam a hálószobába. Kivettem a nagy bőröndömet és minden fontosabb dolgom belevágtam.
- Nincs hova menned. - dőlt neki az ajtófélfának miközben nézte ahogy könnyekkel küszködve szedem a cuccaim.
- Nem érdekel. Nem bírok egy ilyen emberrel egy léptérbe lenni többet. Megcsaltál Jung! Én próbáltam, jó pár lenni, tiszteletben tartottam a magán életed, dolgoztam, hogy ne csak te tarts el, ne csak élősködő legyek rajtad. Mostam és takarítottam rád... És ez a hála?
- Itt nincs semmilyen hála. Ez volt az elvárás. A minimum azért, hogy itt élhetsz.
- Elvárás? Minimum? Hallod te egyáltalán magad? Takarodj ki! - ordítottam el magam jobban a végére.
- Ez az én szobám. - jött oda hozzám egyre közelebb - Nem gondolod, hogy itt nem neked kellene parancsolgatni?
- Menj ki. -mondtam halkan- Hagyj pakolni. Aztán életedben nem látsz többet.
- Fél órát kapsz. Utána magam rángatlak ki a szobából a hajadnál fogva.

Így is lett. Összepakoltam, a hátizsákomat a vállamra raktam és levittem a bőröndömet a lépcsőn... Majdnem le is estem vele, de nem bántam volna.
Húzni kezdtem a bőröndöt az ajtó elé, mikor megtorpantam a nappaliban az ülőn elterülő Junghwa mellett.
- Te voltál az, aki megígérté, hogy sohasem bánt. Erre... Hajamnál fogva ráncigáltál volna engem meg... Ha én... Akit TE csaltál meg... El nem takarodik a házadból. Rád sem ismerek.
- Változnak az idők Hannie. Én is. - majd felállt. - Végeztél? - mire bólintottam.
- A kulcsod. Nem akarok ide vissza se jönni.
Felhúztam cipőmet, felkaptam a kabátot és kimentem az üres éjjeli utcára...

Egy darabig élettelenül, zombiként húztam magam után a bőröndöt, mire a buszmegállóba érve leültem a padra és újból megtörtem. Ma már ki tudja hanyadjára...