... a lélegzetem

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de laposakat pislogtam fel az előttem állónak, aki óvatosan szólongatott.
- Jisung. Ne haragudj, hogy felkeltelek, de zár a bár.
- Minho? - néztem fel rá.
- Van hová menned? - mire megráztam a fejem. - Gyere, akkor elviszlek haza. Ott tudsz pihenni reggelig és utána beszélgetünk a többiről.
- Köszönöm. - sóhajtottam fel. Kinyújtózkodtam, a cipőt felkaptam a lábamra majd a kabátomat is felvettem, mire oda néztem Minho felöltözve állt a bőröndömmel az ajtóba.
- Gyere, nem lakok messze. - nyújtotta kezét mire mellé értem és a hátamra simított úgy húzott kifele nehéz lábaimmal félálomba. Mint ha csak látta volna, hogy nem vagyok önmagam és ha nem segít bukdácsolni fogok a fáradtságtól. A göröngyös macskaköveken a hajnali félhomályba csak a szótlanság, egy néha rám pillantott lágy mosoly és a bőröndöm görgőinek zaja csapta fel a pirkadatot az ébredező városban.

Tényleg nem sokat mentünk, talán pár utcányit, mire egy tömbházhoz értünk. Bepötyögte a kódot, majd kinyitotta a kaput. Áldottam az eget, amikor Minho a lift fele vette az irányt. Addig se kell felfele mászni. Pláne azzal a nagy bőrönddel. Teljesen bűntudatom is lett volna, ha azzal a súllyal kell felmásznia kitudja hányadik emeletre megsegítőmnek. Szinte megmentett. Attól, hogy a bárszéken kelljen aludnom. Attól, hogy kint kelljen éjszakáznom.

Sokkal tartozok neki.

- Habár, nem a legnagyobb. - nyitotta ki a lakásának az ajtaját - de talán egy éjszakára elegednő.
- Minho. Így is sokkal tartozok neked.
- Ugyan Jisung. - mosolygott rám - Nem tartozol semmivel. Egy ilyen gyönyörű embert, nem értem, mi vezérelt valakit, hogy ... - elharapta a szavainak végét. De tudtam mire gondolt...
- Hogy megcsaljanak? - fájdalmasan ránéztem. - Talán rám unt, talán nem voltam elég...
- Ne beszéljünk erről. Pihenj le. Aludj az ágyamba. Mindjárt hozok másik ágyneműt, ha gondolod tusolj le addig. -Gyorsan ki is vettem egy pólót és egy boxert a bőröndömből.

Bementem a fürdőbe, erőtlenül szedtem le magamról a ruháimat, majd a mosógép tetejére raktam. Nehezen, de szinte beestem a zuhanykabinba. Fejemet megtámasztottam a hideg csempén úgy folyattam magamra a meleg vizet. De nem tudom meddig. Valószínűleg elaludhattam alatta, mert már csak a dörömbölésre rezzentem fel.
- Sungi minden rendben? Már egy ideje bent vagy.
- Ja - szóltam vissza rekedt hangon. Elzártam a csapot kiszálltam, megtörölgettem magam és felvettem behozott váltás ruhám. Majd kikecmeregtem Minhohoz, mire ő odajött hozzám.
- Minden rendben?
- Uhu - megtörölgettem szemem - csak szerintem elaludtam. - mosolygott rám majd hajam jól összekócolta.
- Akkor hagylak aludni. Menj a szobámba, megvetettem neked az ágyam.
- És te hol alszol?
- Majd a kanapén. Ne aggódj, kényelmes.

Bólintottam majd a szoba felé mentem. Ennyire még nem éreztem hálát magamba. Aztán kitudja, nem -e akar megölni álmomba, vagy kitudja miket...

Túlságosan is bízok ebben az idegenbe. De olyan... Lágy, kedves...

Nem tudok semmi rosszat feltételezni róla.

Az ágyába úgy huppantam be, mint ha csak az enyém lett volna. Magamra húztam a meleg paplant majd újból elfogott az álom pillanatok alatt.

...

...

...

Pityergés.
Csak erre keltem fel. Szívembe egy hatalmas fájdalmat éreztem, ami összehúzza, minden izmom mellkasomba, egyre jobban összenyomva testem vérpumpálóját.

Tehát nem csak álmodtam. A tegnapi nap valóban megtörtént.

A redőnyön keresztül a nap óvatosan bepislákolt a réseken keresztül, derengő fénnyel elárasztva a kicsiny szobácskát, ahol álomra hajtottam fejem.

Mancsommal kitöröltem a sírás minden könnyét szememből, majd erőt véve magamon felkeltem a puha lepel alól.

A reggelekben a kelést utálom a legjobban, a napi első kávéig. Akkor talán azt érzem, van miért kiszakadni a meleg takaró alól.

Óvatosan kinyitottam az ajtót, lassan kikukucskáltam a résen, ugyan Minho alszik-e még, ám mikor a kanapére tévedtem egy épp pólót átvevő görög istennel találtam szembe magam.

Kidolgozott mellkasa, akár egy kőből gondosan kifaragott gyönyörű szobor, nem tudtam látványára nyelni egyet. Valószínűleg kicsit hangosra sikeredett, de mire felvette fekete pólóját, egyből tekintetét felém szegezte egy apró csábos mosollyal.

- Jó reggelt. - kelt ki a fekvő helyéről és felém jött.
Annyire hirtelen ért, hogy levegőt is szinte el felejtettem venni.

Zavaromba megráztam a fejem.
- Jó- jó reggelt - ezaz még dadogjak is - Nem akarok zavarni sokáig. Amint felöltözök menni készülök.
- Azért, meghívhatlak még reggelizni? Ne üres gyomorral indulj tovább.
- Már így is sokat tettél értem.
- Akkor csak a kedvemért. - mire oly mélyen a szemembe nézett és rám mosolygott.
- Hát jó. Köszönöm.
- Király! - majd ment is a konyha sarok felé. - Kakaós palacsintát erre a vacak időre?
- Megfelel. - majd hümmögve készítette is elő a dolgokat.

Hétköznapi mozdulatok voltak, még is olyan áhítattal néztem végig sziluettjén, ahogy játszi könnyedséggel keveri be a tésztát és már rakja is bele a serpenyőbe, ahol csak úgy felserceg a hideg massza.

Elvesztem teljesen.

Abban, hogy ennyire gondoskodóan néz rám, ennyire törődik azzal, hogy ne legyek éhes.

Túl jó ember vagy Minho...

Szavai csengése szakított ki bambulásomból.
- Egyébként te is az egyetemre jársz, nem?
- De... Idén kezdtem, de szerintem a második szemesztert nem tudom elkezdeni.
- Miért?
Sóhajtottam egyet.
- Ha megkérdezhetem. - mondta szinte suttogva.
- Mivel nincs hol laknom, egyedül meg nem keresek eleget, hogy el tartsam magam az egyetem mellett, sajnos haza kell költöznöm. Onnan meg lehetetlen lenne a bejárás az egyetemre.
- Értem. - hümmögte. - Hát, igazából... Ha szeretnéd, tudom nem egy nagy lakásom van, de akár ide is költözhetnél...
- Minho ...nem hiszem, hogy akarsz egy ilyen hisztis, idegesítő emberrel egy lakásba élni.
- Idegesítő? Nem vettem észre? Hisztis? Nem hiszem. Inkább csak elhanyagolt. Az önbizalmaddal több a probléma. De azon lehet alakítani.
- Hidd el hosszú távon jön ki.
- Aki idegesítő, az az első perctől kezdve érződik. - majd lerakta elém a már kész palacsintákat és leült mellém.

- Óvatosan, még forró. - tányérjára rakott egyet megtöltötte nutellakrémmel és az én tányéromra rakta át és magának is csinált egyet.

Alig pár falat ment le a torkomon, mire Minho észrevette.
- Jis. Nem izlik?
- De- de... csak... - turkáltam a tálon a villámmal.
- Akarsz róla beszélni?
- Nem hiszem. Még túl fájdalmas lenne.
- Rendben. - majd a hátamra simított - Attól próbálj még meg enni. Tudom nem segít, de muszáj enned, hogy ne gyengülj le. Hogy fogod majd bírni azt a málhás bőröndödet? - majd mosolygott.

Szokták mondani...

A mosoly egy olyan görbe, ami egyenesbe hoz mindent.