Leon (szemszöge)

Mielőtt beljebb merészkedtünk volna a sötétségbe, úgy döntöttem, hogy megkeresem a villanykapcsolót. Elég undorító egy folyamat volt, hisz végig kellett tapogatnom a nyirkos és meglehetősen koszos betonfalat.

- Ennél már csak az lenne kínosabb, ha nem működnének a lámpák - motyogtam magamban.

Thor közben mellettem állt, és ugrásra készen vizsgálta az alagutat. Hátha ránk támadnak.

- Ó, hogy a nénikéje... - kezdtem volna szitkozódni a fal mellett, mert már kezdett elfogyni a türelmem, mikor végre rátaláltam arra az áldott kapcsolóra.

Igazából egy hosszabb fémkar volt, ami elég feltűnően állt ki a falból, de nekem sikerült jól figyelmen kívül hagynom. Jó párszor.

Megfogtam a kart, és felhúztam. Egy nagy kattanás hallatszott, ami visszhangzott a nagy, üres folyosón. A lámpák viszont nem oltódtak fel.

- Biztos, hogy a jó kapcsolót kapcsoltad fel? - kérdezte Thor kicsit értetlenül.

- Őszintén szólva, már én sem tudom... - vallottam be - De lehet, hogy csak nem...

És mielőtt még befejezhettem volna a mondandómat, a lámpák a fejünk felett elkezdtek villogni, majd egy kis idő után feloltódtak.

- Működnek... - fejeztem be - Na mindegy!

Most már kicsivel biztosabban indultunk el az alagútban, bár nem mondom, hogy nem jött rám a frász, mikor egyik-másik lámpa egy nagy pukkanással szétment.

- "Lehet sietnünk kéne..." - gondoltam.

És nem én voltam az egyetlen.

- Sietnünk kéne - mondta ki Thor a tutit, miközben az árnyékos helyeket nézegette.

Épp gyorsabb tempóra akartunk kapcsolni, mikor valaki a nyakamba ugrott.

A meglepettségtől felkiáltottam, majd szinte ösztönösen megragadtam a sötét alak karját és a földhöz vágtam. Ott is maradt.

- Ilyet még egyszer nem kérek - rázott ki a hideg.

- Úgy látszik nála nem volt medál - állapította meg Thor - Lehet hogy csak azok kaptak, akiket odakint helyeztek el.

Egyetértően bólogattam. Volt benne valami.

- Én mindenesetre arra készülök, hogy mindegyiknél van. Így nem érhet meglepetés.

Nem érhet meglepetés... Hehe... DEHOGYNEM! És ráadásul ott várt ránk az egyik mellékfolyosó bekapcsolódásánál, ahol pont kiégtek a lámpák.

Egy csapat páncélos árny termett elõttünk, dupla medállal.

- Nesze nekem meglepetés! - morogtam, miközben iszonyatosan koncentráltam a medálokra.

Itt most sokkal nehezebb dolgom volt. Mivel az amulettek, nem az árnyak nyakában, hanem a páncéljaik alatt voltak elrejtve. Nem tudtam csak úgy elõrántani õket.

- Leon, mi lesz már?! - kérdezte Thor, miközben 3 árnnyal harcolt.

Vagyis harcolt volna, ha meg tudta volna érinteni õket. Ugyanis ameddig a medál védelme alatt állnak, addig nem hat rájuk a fény és testükön is áthatol minden. Csak õk tudnak hozzád érni, jelen esetben jól elverni.

- Próbálkozom! - kiáltottam vissza, miközben engem is megtámadtak.

Össze-vissza hadonásztam a botommal és a karjaimmal, a párás levegõbõl kivont vízzel próbáltam zsonglõrködni, hátha be tudok vinni pár ütést, vagy legalább egy karcolást, de minden hiába volt. Bekerítettek minket.

- Le kéne szedni róluk a medálokat! - adta a jó tanácsokat a mennydörgés istene.

- Jó, de nem tudom, mert a páncéljaik alatt vannak! - válaszoltam idegesen.

- Akkor fagyaszd meg az amuletteket! Úgy mint ahogy azt a zárnál csináltad!

- "Hogy ez nekem elõbb miért nem jutott eszembe!" - csaptam magamat homlokon képzeletben, és máris nekiláttam bevezetni a párát a páncélok alá.

Egyszerre próbáltam mindegyiket megfagyasztani, mert arra már nem volt idõ, hogy egyesével csináljam.

Egy pár másodperc múlva recsegés keveredett a gurgulázó kiáltások közé. Az árnyak hirtelen megtorpantak, és kétségbeesetten tapogatták a páncéljaikat. De már elkéstek.

Az amuletteket olyan erősen csapta szét a jég, hogy pár darabjuk belefúródott viselőjükbe, akik pedig rendes hulla módjára elterültek a földön.

Mit ne mondjak, ezen én is meglepődtem. Ilyet még sosem csináltam.

- Szép volt, Leon! - kiáltotta Thor boldogan, majd gyorsan leütötte a maradék életre kelt sötétséget szikrázó pörölyével.

Hirtelen elfogott egy kis szédülés, és kénytelen voltam nekitámaszkodni a mögöttem lévő falnak.

- Jól vagy? - jött a kicsit aggódó kérdés.

- Persze, csak kifújom magam - bólogattam, miközben pislogtam párat, hogy rendeződjön a látásom.

Ránéztem az egyik földön fekvő árnyra, és észrevettem valami lila, gőzölgő dolgot mellette. Lassan elnyomtam magam a faltól, és odamentem, hogy közelebbről is meg tudjam nézni.

- "Ez egy tőr" - állapítottam meg magamban.

És az a lila dolog, ami gőzölgött, az nem más volt, mint egy roppant erős bénító méreg. Fel akartam venni a tőrt, de amint hozzáértem a belőle áradó gőzhöz, hirtelen elsötétült előttem minden. Csak színes vonalakat láttam magam előtt. Az egyik, amelyik fehér színű volt és ezüstösen csillogott, felfénylett, és mintha csak kiszakította volna a tudatomat a testemből, elkezdett magával húzni. Egyre gyorsabban húzott, míg végül el nem értem azt, akihez ez a fénylő fonál tartozott.

- Leon? - kérdezte Lorin hangja a fejemben - Baj van?

- Nincs... Azt hiszem... - feleltem kicsit bizonytalanul.

Éreztem valami bizsergést, valamit, amit nem kéne éreznem, ami nem tartozik oda.

- Megsérültél? - kérdeztem hirtelen, magamat is meglepve.

- Igen, de annyira nem vészesen. Azt hiszem... Az egyik árny megvágta a bal karomat egy mérgezett tőrrel. Bénító és véralvadás gátló hatása van. Ugyanaz az anyag, amit a többieknek is beadtak.

- És téged is megsebeztek? - kérdeztem vissza hitetlenkedve. És most már eléggé aggódva.

- Igen, de annyira nem vészes.

- Nálad van az ellenszer?

- Igen.

- Miért nem veszed be? - nem is értettem, hogy egy ilyen alapvető dolog miért nem jutott a testvérem eszébe. Ha már ott volt nála, nem kellett volna mást tennie, mint bevennie.

- Mert nem vagyok biztos benne, hogy elég lesz a többieknek is - jöt a mindent megmagyarázó válasz - Nekik nagyobb szükségük van rá.

- De mire odaérsz hozzájuk, elvérzel!

- Nem fogok elvérezni, nyugodj meg.

- De ígérd meg, hogy ha romlik a helyzeted, beveszed az ellenanyagot.

- De...

- Nincs de! Nincs semmiféle de! Beveszed, ha kell, értve vagyok? - ugyanazt a komoly és határozott beszédstílust használtam, mint mikor a húgomat intettem rendre, ha valami rosszat csinált.

- Jó, rendben. De ti meg ne lazsáljatok annyit, és csipkedjétek magatokat! Már majdnem odaértem.

És ezzel vissza is lökte a tudatomat a testembe. A látásom újból visszatért. Gyorsan elhúztam a kezemet a tőrtől, majd Thorhoz fordultam, aki kérdően nézett vissza rám.

- Az árnyak pengéi bénító és véralvadás gátló méreggel vannak átitatva. Lorint megsebezték vele. Azt mondta, nem súlyos, de szerintem elég ahhoz, hogy aggódjunk miatta.

- Mikor beszéltetek? - jött az értetlenkedő kérdés.

- Az előbb...

- ... Hát rendben... - nézett rám furcsán a mennydörgések istene, majd kicsit megrázta a fejét - Mindegy... Azt nem mondta Lorin, hogy most hol van?

- Azt mondta, hogy nemsokára odaér. És hogy siessünk.

- Akkor gyerünk! - bólintott Thor és már el is indult, mikor valami eszembe jutott.

- Várj egy kicsit! - szóltam utána, mire megtorpant - Tudjuk mi egyáltalán, hogy merre van a hangár? - tettem fel a kérdést.

Láttam Thoron, hogy elgondolkozik. De neki sem rémlett ezzel kapcsolatban semmi.

- Hát Lorin csak azt mondta, hogy 7 km-re van onnan, ahonnan elindultunk.

- Igen, ez megvan. De azt nem mondta, hogy melyik folyosó vezet oda.

- Nem mondta - rázta meg a fejét - Kérdezd meg tőle.

- Megpróbálom - sóhajtottam, majd mielőtt még becsukhattam volna a szemem, Lorin hangja szólalt meg a fejemben.

- Ja, igen, a hangár! Most jutott eszembe, hogy nem is mondtam merre van. De amúgy pont jó helyen vagytok, mert az a folyosó, ami tőletek jobbra van, az vezet el odáig.

Thorral egyszerre fordultunk a mellékalagút felé.

- Honnan... - kezdtem, de már nem éreztem Lorin jelenlétét a gondolataimban - Na mindegy.

- Akkor az vezet el a gépekhez - állapította meg a mennydörgés istene a becsatlakozó folyosót bámulva.

- Igen. Úgyhogy itt most szét kell válnunk.

- Én megyek Lorinhoz.

- Én pedig egy gépért... - sóhajtottam, majd bevetettem magamat az alagútba.