Leon (szemszöge)

Kényelmes tempóval haladtunk a bejárat felé a másfél kilóméteres futásunk után. A Lorin-köd miatt nemegyszer majdnem hasra estem. Szép munkát végzett a testvérem.

- Szerinted Lorin már odaért? - kérdezte Thor halkan.

- Nem tudom. Lehet - amint kimondtam, egy idegen gondolat hasított a fejembe, ami Lorin hangján szólalt meg: "Meghalsz köcsög!" - Igen, határozottan odaért!

- Honna...? - akarta kérdezni, de az arckifejezéséből ítélve ő is "hallotta" ezt a csodás gondolatot - Oh.

- Annyira jó, hogy ő ott harcol, mi meg csak itt sétálgatunk.

- Hát nem mi raktuk ilyen messzire a felszíni bejáratot.

- Mégis sietnünk kéne... Ha Lorin már bent van a múzeumban, nem kizárt, hogy az árnyak erősítést hívtak ahhoz a bejárathoz. Nem lesz képes elbánni velük egyedül, ha még a mi adagunkat is ráuszítják.

- Ez igaz. És könnyen meglehet - értett egyett - De bízom Lorinban és a tervében.

- Én is bízom benne, de egyik terv sem szokott zökkenőmentes lenni.

- Biztos szól, ha valami baj van.

- Igen, biztos szólni fog, de messze vagyunk tőle ahhoz, hogy gyors segítséget tudjunk nyújtani neki.

- Kérdezd meg, hogy most hol van.

Bólintottam, majd becsuktam a szemem. Erősen koncentráltam Lorinra, és a kérdésemre. De nem jött válasz. Sőt, mintha út közben elakadt volna az üzenet.

- Nem válaszol.

- Lehet, hogy máris bajba került?

- Nem - ráztam meg a fejem - Érzem, hogy nem.

Mióta megismertük egymást Lorinnal, azóta sokszor volt már olyan, hogy ha egy pillanatra is, de éreztük a másikat. Még akkor is, ha nem voltunk egymás mellett. Ez történt most is. És mivel Lorin közvetlenül ránk volt kapcsolódva, még tisztábban éreztem, hogy mi van vele.

- Úgy hiszem leblokkolta az üzeneteinket. Lehet hogy véletlen volt. Biztos harc közben sikerült neki.

- Lehet. És ha harcol, akkor sietnünk kell - mondta Thor határozottan.

Vettem egy mély levegőt.

- Rendben. Induljunk! - mondtam, majd elkezdtünk futni.

Most gyorsabban futottunk, mint előzőleg. Egyszer kétszer kicsit megcsúsztunk a ködtől nedves füvön, de kitartóan folytattuk utunkat.

Több, mint 1 km-t futhattunk, és a maradék távot pedig végig lihegtük. A köd ellenére is ki lehetett venni a bunker bejáratát. Elsőre olyan volt, mint egy nagy, sötét paca, aztán ahogy egyre közeledtünk mindem kezdett szépen kirajzolódni.

- Kicsit lassítsunk - mondta halkan Thor.

Hangtalanul lépkedtünk tovább, az árnyak gurgulázó hangját egyre hangosabban hallottuk.

- Szólj, ha felkészültél - mondta Thor, és megszorította pörölye markolatát.

Én a talajvizet felhasználva fagyasztottam magamnak egy jó, masszív botot. Nem akartam fegyvertelenül harcot kezdeményezni.

- Megkeresem a medálokat, és lerántom róluk - suttogtam - Amint látótávolságba kerülnek, pusztítsd el őket!

- Rendben - bólintott.

- Akkor gyerünk! - mondtam, majd egy pár lépést előre léptem.

Kinyújtottam a karomat a bejárat és az árnyak felé, hogy megkeressem a medálokat. Mivel a köd nagy része vízpára volt, könnyebben találtam meg a szilárd tárgyakat az árnyaknál, mint az sikerült volna verőfényes napsütésben. Amint megtaláltam az összeset, összeszorítottam a markomat, majd egy rántással lerántottam az árnyakról.

Erre a gurgulázó zaj sokkal hangosabb lett, a saját gondolataimat is alig hallottam. Egyre közelebb húztam a medálokat, míg látótávolságon belülre nem értek.

- Most! - kiáltottam Thornak, de csak remélni tudtam, hogy meghallotta.

A reménykedésem bevált, mert Thor azonnal felemelte az ég felé a pörölyét, amibe egy hatalmas villámnyaláb csapott bele. Majd ezt a villámot szétszórva ráirányította a medálokra, amelyek milliónyi darabra hullottak szét. Pár árnyat is elért ez a nagy "megrázkódtatás", és csak elhaló sikolyuk maradt utánuk.

De csak ezután következett a fekete leves. Az összes árny elkezdett szélsebesen felénk rohanni, miközben mi a bekapcsolt zseblámpáinkkal hadonásztunk. Az egyetlen dolog, amit Lorin nem említett, hogy az árnyak nem lesznek annyira sebezhetőek a ködben, ha kijönnek a rejtekhelyükről, mivel a vízpára szemcséi valamennyire visszaverik a fényt.

Ezen elmélkedésemből egy nagy pofon rántott ki, amelyet egy túl közel került árny vitt be.

- Hát ez nem volt szép! - mondtam dühösen, és a pofájába világítottam a lámpával, majd rásóztam egy nagyot a botommal. Az árny elterült a földön, majd szétporladt - Egy kész... - motyogtam, majd előre lendültem, hogy még eggyel végezzek.

Thor közben valahol a közelben kiabálva aprította sötét ellenségeit. Villanások, puffanások és persze ordítások jelezték, hogy ott bizony dübörög a buli.

De én sem unatkoztam, sőt! Minden trükkömet bevetettem, hogy elbánjak az árnyakkal, akik úgy tűnt, nem akarnak elfogyni.

- "Lorin azt mondta, hogy 40-en lehetnek..." - emlékeztem vissza - "És 20 jut mindkettőnknek fejenként. Körülbelül."

Ez akárhogy is, de megnyugtató volt. Mert így egyszer el kell majd fogyniuk, és talán mi sem merülünk ki teljesen.

Egy jó 10 perc telt el, mire mindegyikkel végeztünk. Odamentem Thorhoz, aki a bejárat előtt állt.

- Biztos vannak még odabent - mondta, miközben szemügyre vette az ajtó zárját.

- Egész biztosan - értettem egyet - Valószínűleg, ha bemegyünk azonnal ránk támadnak.

- Lehetséges...

- Na jó! - sóhajtottam - Letöröm a zárat és bemegyünk. Leszedem a medálokat, te összetöröd, aztán jöhet a harc.

- Alig várom... - mondta Thor, majd az intésemre kicsit hátrébb állt.

Tudom, hogy ő egy isten, de nem akartam, hogy az általam lefagyasztott zár darabjai beleálljanak, mikor szétroppantom őket. Nem nagyon tudtam, hogy az erőm milyen hatással lehet rá.

Szóval a ködből nyert vizet bevezettem a zár réseibe, majd megfagyasztottam. A következő pillanatban a zár szinte szétrobbant, és apró, jeges darabok hullottak a lábaink elé.

Thor odalépett a kétszárnyú ajtóhoz, és belökte őket. Hatalmas nyikorgás közepette kinyíltak, és elénk tárult egy sötét, széles folyosó. Pár árny hangjától visszhangzott az egész. Mindketten megszorítottuk a zseblámpáinkat és bevilágítottunk.

- Menjünk! - mondtam sóhajtva, majd egyszerre beléptünk a sötét folyosóra.