- Szállj be a kocsiba. - nyomta a kezembe a kulcsot.

- De miért?

- Csak szállj be!

- És te mit fogsz csinálni?

- Vissza kell mennem pár dologért a házba.

- El tudsz odáig menni?

- El. Te addig szállj be.

Elengedtem Leont, és a kocsi felé vettem az irányt. Leonnak sikerült elvánszorognia a bejáratig, majd eltûnt az ajtó mögött.

- Kíváncsi vagyok, mit fog kihozni. - mondtam, miközben kinyitottam a kocsi ajtaját, és beültem az anyósülésre.

Szétnéztem a kocsiban. Mindenhol tök modern cuccok, minden makulátlan volt. És volt benne pohártartó is.

- Honnan volt ennyi pénze, hogy egy ilyen autót vegyen? - nézelõdtem.

Aztán eszembe jutott, hogy az én táskám is a házban maradt.

- "Muszáj bemennem érte. Nem hagyhatom, hogy a könyvem rossz kezekbe kerüljön. Bár nem tudnák kinyitni, de azért mégis csak jobb, ha nálam van."

Épp próbáltam kinyitni a kocsiajtót, mikor az önmagától lezárult.

- Mi a... De hát én nem is zártam be. - rángattam az ajtót.

- Gyerekzár aktiválva. - szólalt meg az autó.

- Gyerekzár?! Hát ez fáj... - tettem még egy utolsó próbálkozást.

- Addig nem jöhet ki, míg a tulaj vissza nem jön. - magyarázta az autó.

- De hát nálam van a kocsikulcs, hát ne már! Arcfelismerõ van ebben a kocsiban?! - bosszankodtam.

És reméltem, hogy Leon kihozza a táskámat a nappaliból. Ránéztem az órámra. Délután fél ötöt mutatott.

- Remélem hamar végez, mert nagyon le leszek szúrva, ha 7 óra elõtt nem érek vissza.

Unottan a visszapillantóba néztem. Pont lehetett látni a giga jégkockát, ahogy a nyári nap elkezdte megolvasztani.

- Biztos sok idõ lesz, mire ez kiolvad... Vajon az árnyak túlélik a hibernálást? - ezen tanakodtam, mikor hirtelen megremegett a jégtömb.

- Mi a szösz! - bámultam mereven a visszapillantóba.

Elõször azt hittem, csak az én szemem káprázik, vagy hogy az agyamra ment a mai eseménydús nap. De nem. A jégtömb rázkódott. Hol erõsebben, hol gyengébben, de rázkódott. És tudomásom szerint, a jégkockák nem szoktak rázkódni.

- Hûha, ebbõl baj lesz! - néztem ki a ház felé - Nem sértõdnék meg, ha egy kicsit sietnél, Leon! - mondtam félhangosan.

A jégbõl egyre nagyobb darabok törtek le, billegett az egész. Kicsit pánikolva újra megpróbáltam kiszállni a kocsiból, de nem ment.

- Gyerekzár! - mondta a kocsi - Gyerekzár!

- Pokolba a gyerekzáraddal! - ha az én kocsim lett volna, már rég belerúgtam volna egyet - Nem akarom, hogy egy kocsi legyen a koporsóm! Bár, ha jobban belegondolok, ilyen tágas koporsóm biztos nem lesz... - gondolkoztam, hogy most mihez kezdjek - Jó, elegem van!

Behunytam a szemem, és az erõmmel megkerestem a zárat, ami nem engedett ki ebbõl a rohadt drága luxus verdából. Sikerült megtalálnom, és egy kis erõlködés után fel is pattintottam õket. Éppen lépni akartam, mikor lépteket hallottam a nappaliból, amik az ajtó felé tartottak.

Majd pár másodperc múlva megjelent Leon, három táskával a kezében. Felismertem az én hátizsákomat is. Hála az égnek, hogy kihozta! Odasétált az autóhoz, és kinyitotta az egyik hátsó ajtót. Behajította a táskákat. Majd egy óriási reccsenésre lett figyelmes.

A jégtömb keresztebe kasul megrepedt, és már csak pillanatok kérdése, és az árny kiszabadul. Leon bevágta a kocsiajtót, amitõl megfájdult a fülem. Aztán mielõtt még szétrobbant a jég, bepattant a kormány mögé, és megint bevágta az ajtót.

- Kösd be magad! - utasította.

Gyorsan be is kötöttem magam, mert az 100% volt, hogy száguldozni fogunk.