Mikor kiszálltam a kocsiból felnéztem az elõttem álló toronyra.

- Wow. - suttogtam.

Sokszor jártam már itt, de még egyszer sem voltam ilyen közel.

- Ms. Anderson. - szólalt meg Coulson, mire visszafordultam.

- Hmm?

- Mehetünk?

Bólintottam.

- És a csomagok?

- Már bent vannak.

És már be is mentünk az ajtón.

- Á, Ms Anderson! - mosolygott a recepciós - Mr. Stark már nagyon várja.

- "Eddig nem izgultam..."

- Erre tessék! - vezetett Coulson a lifthez.

Annyi gomb volt a panelen, amennyit még életemben nem láttam.

Benyomta a mit tom én hanyadikat, és süvítettünk felfelé.

- Természetes, ha izgul. - szólalt meg az ügynök.

- De az nem természetes, hogy mennyire. - válaszoltam.

Bárki, akit ismertem ölni tudott volna azért, hogy csak a recepcióig eljusson. El se tudtam képzelni, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy mostantól együtt fogok élni a világ legnagyobb hõseivel.

- "Nem, ezt nem tudom elhinni. Ez biztos csak egy álom."

Hirtelen megállt a lift. Megérkeztünk.

- Nyugodjon meg. - mosolygott rám Coulson - Örülni fognak magának.

- " Én arra nem vennék mérget..."

Kinyílt a lift ajtaja. Coulson lépett ki elõször, utána mentem én.

Az összes Bosszúálló ott állt a nappali közepén. Mindenki rám bámult, amitõl kicsit lefagytam.

- Á, Lorin! - indult meg felém a milliomos - Már vártunk.

- Igen, azt látom. - motyogtam magam elé - " Te jó ég, te jó ég, TE JÓ ÉG!"

A belsõ énem úgy ugrált, mint egy 5 éves kisgyerek.

- Tony Stark vagyok. - nyújtotta felém a kezét.

- Tudom. - ráztunk kezet.

- Õk pedig - mutatott a háta mögé - a Bosszúállók, de ahogy elnézem már ezt is tudod.

Bólintottam.

- Remek!

Aztán mindenki szépen bemutatkozott.

- Natasha Romanoff. - ráztam kezet a Fekete Özveggyel.

- Már találkoztunk. - mondtam.

- Igen. - bólogatott.

- Köszönöm, hogy elintézted, hogy beköltözhessek.

- Ne nekem köszönd. Tony fogadott be.

A Vasemberre néztem, aki Natasha háta mögött önelégülten vigyorgott.

- Gyere. - szólalt meg a férfi hirtelen - Gondolom kíváncsi vagy a szobádra.

- Igen. - zárkóztam fel mellé.

Elindultunk egy folyosón, ami kivezetett a nappaliból.

- Szóval Lorin... - kezdte - Jó, ha Lorinnak szólítalak, vagy van valami beceneved...?

- Jó lesz. - egy pillanatra elgondolkoztam, hogy mondjak e még valamit - Csak a barátaim hívnak Livnek.

- Livnek?

- Aha.

- Az hogy jött össze?

- Nyelvbotlás. Anya egyszerre akarta kimondani azt, hogy szívem és Lorin. Ebbõl lett a Livem, és azóta rám ragadt ez a név. - mosolyodtam el az emléken.

- Aha... Nekem a Lorin jobban tetszik.

- Kinek mi. - rántottam meg a vállam.

- Amúgy szomszédok lesztek Wandával.

- A Skarlát Boszorkánnyal? - kaptam fel a fejem.

- Bizony. Örülsz, mi?

- Nagyon! - éreztem, hogy mindjárt elkezdek szökdécselni.

Pár pillanat múlva megálltunk egy ajtó elõtt. Tony benyitott.

(Valahogy így nézhetett ki. Nagyon sokat szarakodtam vele, hogy így meg tudjam tervezni, de hát még így sem tökéletes. És az a zöld asztal igazából üveg.)

- Azta... - léptem be - Ez vagy 3-szor nagyobb, mint a régi szobám. És kék... - Tonyhoz fordultam - Honnan... honnan tudtátok, hogy ez a kedvenc színem?

- Megérzés.

Összefontam a karjaimat.

- Kutattatok utánam?

- Nem nevezném kutatásnak... Inkább életrajz áttanulmányozásnak.

Lassan elkezdtem járkálni a szobámban. Így jobban tudtam gondolkodni.

- Mit találtatok rólam?

- Hu... Sok mindent.

- A szüleimmel kapcsolatban, mit találtál?

- Christina és Robert Anderson...

- Az igazi szüleimrõl... Mit találtál?

Egy pillanatra elhallgatott.

- Tetszik a szoba? Natasha nem volt benne biztos, hogy ez az árnyalat megfelelõ lesz, bár ha engem kérdzel...

- Tony! - vágtam közbe - Találtál róluk valamit, igaz?

- Figyelj, kölyök, nem állsz még rá készen.

- Ne mond, hogy nem állok rá készen! 19 éves vagyok Tony!

- Még gyerek vagy.

- Gyerek a nénikéd! - fordultam dühösen felé - Tudni akarok mindent, amit a szüleimrõl találtál!

- Biztos vagy te benne?

- Ezt most komolyan kérdezed?!