Mivel tízkor kezdődött csak a franciaórám, már hajnalban a városban voltam, a kocsmában, ahol Nanette dolgozik.

– Ronnie! – üdvözölt vidáman Lizzie nővére. Kék ruhát viselt, ugyanilyen színű hajpánttal tűrte hátra húgáéhoz hasonló göndör fürtjeit. – Minek köszönhetem korai látogatásodat?

– Csak meg akartam nézni, hogy vagy – feleltem.

– Jól, köszönöm – hazudta Nanette kedélyes mosollyal, majd leültetett egy asztalhoz. Kevesen voltak a kocsmában, egy-két munkás itta munka előtti sörét.

– Nem vagy jól – feleltem. – Ülj le.

– Én vagyok a felszolgáló, nem ülhetek le – ellenkezett Nanette. – Mit hozhatok? Kávét? Sört, whiskyt?

– Mivel nincs itt vendég, nem életbevágóan fontos a munkád – jelentettem ki. – Én pedig nem kérek most semmit, csak azt, hogy ülj le velem beszélgetni.

Nanette feszengve körülnézett, majd nagy nehezen helyet foglalt.

– Mit akarsz, Ronnie? – A tenyerébe temette az arcát. – Ne is mondd, tudom, mit akarsz, de...

– A minap beszéltem Lizzie-vel.

– Tegnap délután? – nyögött fel Nanette.

– Nem lesz jó vége – figyelmeztettem az asztalra támaszkodva.

– Hagyd a szentbeszédet! – csattant fel.

– Te meg hagyd őt! Rossz vége lesz – ismételtem.

– Ha el akar válni tőlem, mondja azt! – háborgott Nanette. – Dobjon ki a házából, vágja a szemembe, hogy gyűlöl, hogy szeretője van! Ne tőlem várja, hogy menjek el.

Sóhajtottam. Mivel fiatalabb vagyok nála, nem fog hinni nekem, nem fog hallgatni rám.

– Nanette, a férjed pénzes, szeretője van, akit nőül akar venni.

– Tudom – bólintott Nanette fájdalmas arckifejezéssel. – Tudom. Már régóta tudom.

Nagy levegőt vettem a tiltakozáshoz, de Nanette idegesen a kezemre tette a kezét.

– Ne üssétek bele az orrotokat az én dolgomba, lányok – mondta fojtott hangon. – Felnőtt nő vagyok, meg tudom oldani egyedül is!

– Claudot nem – tiltakoztam. – Pontosan tudom, miféle ember és...

– Nézd, Ronnie. Tizenhét éves vagy. Férfival legfeljebb csak távolról volt dolgod. Hagyd ezt rám.

A fogamat csikorgattam. Emlékeztem arra az estére, amikor anyámmal sétáltunk erre. Tél volt, nem sokkal karácsony előtt. Claud jött szembe velünk, köszönt, mert mindketten sokat jártunk a kocsmájába.

Amikor elment, anyám megfogta a karom, és azt súgta a fülembe:

– Láttad azt a férfit, Cathy?

– Claud volt az, a kocsmából – feleltem. – Nanette férje.

– Szeretője van – közölte az anyám, mire megdermedtem. – Méghozzá olyan, akit elkényeztet. Nem érezted a parfüm illatát, nem láttad a rúzsfoltot az inge nyakán?

– Megcsalja Nanette-et? – értetlenkedtem, hiszen mindenki imádta a lányt, elméletileg a férjét is beleértve.

– De meg ám – bólintott anyám magabiztosan. Ő már csak tudta ezeket. – És rossz vége lesz, ha Nanette nem lép ki ebből a házasságból. Hagynia kellene mindent, és eltűnnie a férfi életéből.

– Miért mondod ezt? Claud...

– Meg fogja ölni – mondta anyám halkan. – Talán nem ma, nem holnap, nem a jövő hétvégén. De egyszer elege lesz a szeretőnek Nanette-ből, Claud pedig nem fog tétovázni.

– Ezt miből gondolod? – kérdeztem ugyanilyen csöndesen.

– A szeme csillanásából látom, Cathy. Olyan, mint én. Tehát annyi bizonyos: nem fog tétovázni.

Átölelte a vállam, és halántékon csókolt, majd folytattuk az utunkat.

Akkor, és most is az íróasztalomba mélyesztett papírokra, jegyzetekre gondoltam, ezért is jöttem ma reggel ide.

– Köszönöm, hogy figyelsz rám, Ronnie – mondta halkan Nanette, és megfogta a kezem. – De meg fog oldódni a probléma, rendben? Nem kell féltened.

Sóhajtottam. Ezek az Abbington lányok olyan makacsak!

Jóval a franciaórám előtt értem haza, még volt időm megreggelizni. Közben újra meg újra visszajátszottam fejben azt a jelenetet, amikor Nanette bevallotta, hogy arra gyanakszik, Claud megcsalja. Ez körülbelül egy héttel azután történt, hogy anyámmal Claudról beszéltünk, három nappal ezelőtt, hogy anyám meghalt volna.

– Nem az én parfümömet érezni a ruháin – vallotta be pityeregve egy éjszaka, amikor anyám és én az árvaházban ültünk, várva az új évet. – Elviszi a kocsmából a legjobb borokat, és nem velem bontja fel. Karácsonyra nem nekem vett láncot, hanem valaki másnak. Én... Claud már nem az enyém.

Kopogtak az ajtómon, én pedig azon kaptam magam, hogy az íróasztalom lapját simogatom.

– Kisasszony! Itt van a Monsieur Bauchet

Megpróbáltam kirántani azt a bizonyos fiókot, de rá kellett jönnöm, hogy fogalmam sincs, hol van a kulcs hozzá.

– Máris megyek! – kiabáltam vissza. Körbefordultam a szobámban – trehányul szétdobálva minden, papírok, könyvek egymás hegyén-hátán. Anyám halála óta senkit nem engedtem be ide, és mindig kulcsra zárva tartottam a szobámat, ha elmentem.

Ideje lesz újra rendbe tenni az életemet.

/*/

A franciaóra igencsak lefárasztott, régen tanultam és beszéltem a nyelvet ahhoz, hogy most másfél órát egyhuzamban beszéljem. Az ebédhez nem volt étvágyam, így inkább a szobámba siettem, hogy neki is kezdjek a pakolásnak.

Át akartam rendezni a szobát. Az ágy rossz helyen volt, a szoba közepén. Oldalra kell tolni, hogy ne legyen útban. A fésülködőasztal fölöslegesen létezik, ezért eldöntöttem, azt odaadom az árvaháznak. Vagy Nanette-nek, miután végre sikeresen elhagyta Claudot.

Több helyet akartam a tudományhoz, a tanuláshoz, a tervezéshez. Egy hatalmas, porosodó teleszkóp állt az ablakom előtt, de azt se használtam anyám halála óta. Mellette állt egy asztal, amin térképek voltak kiterítve, egy földgömb és egy éggömb őrizte két oldalról a földön. A baloldali falon álló könyvespolcra néztem, dugig volt porosodó könyvekkel. És micsoda förtelmes sorrendben!

A Jackie által tervezett létrát a könyvespolcomhoz toltam, de előbb ösvényt csináltam neki, hogy lehessen a polcok mentén tologatni. A ruhákat az ágyra dobáltam, külön a fehérneműket, a Ronnie és Ron ruháimat, illetve a nemeskisasszony-öltözékeket. Megtaláltam azt a zöld ruhát, amit az Albert Moriartyval való csúnyán végződő találkozás alkalmával viseltem, és amit leöntöttem borral; aztán a kezembe akadt az a kék darab is, ami akkor volt rajtam, amikor anyám és Andrew Dublin találkoztak.

Ezeket kimosom, és odaadom Lizzie-nek, mint nemesektől érkező adományt. Az arcfestékeket szintén ebbe a csomagba ejtettem, leszámítva azt a párat, ami anyámé volt.

Ismét kopogtak az ajtómon, egy öregedő szobalány nyitott be. Épp a padlón feküdtem, kerestem a kulcsot, ami talán becsúszott az ágy vagy komód alá. Gyorsan felugrottam és leporoltam a ruhám.

– Igen? – kérdeztem a lehető legméltóságteljesebben.

– Kisasszony, Moriarty professzor megérkezett.

– Hívja be – kértem.

– Ide? – hökkent meg a hölgy.

– Igen, ide. Köszönöm!

A szobalány az orra alatt morogva ment el – anélkül, hogy becsukta volna az ajtót –, én pedig felmásztam a létrán, hogy körülnézzek a könyvespolcon. Talán valamelyik könyvben rejtettem el a kulcsot. Egy-kettőnek anyámmal kivágtuk a belsejét, hogy titkos dolgokat dughassunk el beléjük, észszerűnek tűnt a gondolat, hogy az értékes terveket őriző kulcsot is oda helyezzünk.

Lépteket hallottam, majd valaki kopogott a nyitott ajtón.

– Moriarty professzor! – köszöntöttem a magasból lenézve. Elegánsan festett, inget, mellényt és vörös nyakkendőt viselt. – Mivel teljesen szembe megy az illemmel, megkérem, hogy fáradjon beljebb.

– Kisasszony, úriember vagyok – válaszolt a professzor, és kíváncsian körbejáratta tekintetét a szobámban.

– Én meg a ház úrnője. Kérem, jöjjön be, és segítsen!

– Miben kell a segítség? – kérdezte Moriarty, és letette a földre a táskáját.

– Nos, ezeket például elvehetné tőlem és lerakhatná a... arra az asztalra – biccentettem az íróasztalom felé, ahol láttam egy kis üres helyet. Moriarty a könyveimért nyúlt, és a legfelső borítóját nézegetve odavitte, ahová kértem.

– Austen? – kérdezte.

– Igen. Az összes könyve megvan, díszkiadásban. – Azt inkább nem árultam el, hogy honnan szereztük be. – Olvasott tőle valamit?

– Csak egy-két könyvét, hogy művelődjek – mondta Moriarty, és fellapozta a legfelsőt, az Emmát.

– Gondolom, nem a maga stílusa – jegyeztem meg mosolyogva, és egy adag verseskötetért nyúltam.

– Valóban nem – mosolygott vissza a professzor, és a verseket is elvitte, kérés nélkül külön kupacba téve. – Mit csinál, kisasszony?

– Pakolok – válaszoltam.

– Azt látom, de miért?

– Újítok. Azzal akarok foglalkozni, ami igazán fontos – vallottam be. Moriarty megállt a létrámnál és felnézett rám.

– Az nagyon helyes – mondta, habár nyilván nem tudta, én mit tartok jelen pillanatban fontosnak.

– Arrébb tolna, professzor? – kértem, mert az előttem lévő sort, amit elértem, már elpakoltam. Moriarty nekifeszült a létrának, és minden nehézség nélkül elmozdította a helyéről. Megköszöntem, majd még egy adag könyvet adtam neki.

– Mikor szeretne a matematikával foglalkozni? – érdeklődött Moriarty, amint ismét megtámaszkodott a létrámon, a könyöke a derekamat súrolta.

– Azonnal. Segítene eltolni az ágyamat? Az egyedül nem menne, és én mindenképp arra a falra akarom tolni – mutattam a helyet.

– Ott van egy fésülködőasztal – állapította meg Moriarty.

– Nos, valóigaz – bólintottam, és rávigyorogtam. – Segítene azt is eltolni?

A professzor a fejét ingatta, de azért lesegített a létráról és közös erővel eltoltuk a helyéről a fésülködőasztalt, majd a helyére beigazítottuk az ágyat – ami alól rengeteg doboz és bedobált holmi bukkant elő.

– Nahát! – csodálkoztam el, amikor megláttam egy adag bedobozolt könyvet. – Ezek az anyám szektás könyvei!

Moriarty felvonta a szemöldökét.

– Szekta?

– Bostonban belépett valami fura szektába – meséltem, az emlékek őrült erővel törtek az agyamba. Leguggoltam, és beletúrtam a dobozba. Volt ott minden: könyvek, ruhák, gyertyák, kréták. – Vicces volt, csak nőkből állt, azt mondták, férfiakat áldoznak. – Moriarty meghökkent arckifejezése elárulta, hogy ő ezt nem tartja túl mulatságosnak. De én azért folytattam: – Anyám tréfából belépett, hogy bosszantsa az apámat, aki persze ki is borult, és hívta a rendőrséget, így nem derült ki, hogy valóban áldoztak-e férfiakat, vagy csak kitalálták az egészet. Mindenesetre nagyon szórakoztató tankönyveket írtak maguknak. Kíváncsi rájuk?

– Nem – ingatta a fejét Moriarty. – Arra viszont igen, hogy hogyan old meg szövegesfeladványokat, kisasszony.

– Ó, abban igazán jó vagyok, egyszer... ó, szóval úgy értette, menjünk órára? – kérdeztem, amikor megértettem, mire utal.

– Maga egy lángelme, kisasszony – mondta Moriarty, és a kezét nyújtotta, hogy fölsegítsen.

– Most nem tudom eldönteni, hogy gúnyolódik-e. – Hezitáltam, hogy elfogadjam-e a karját, végül inkább magamtól álltam fel.

– Nem is kell – mosolyodott el Moriarty. – Viszont nézzen tükörbe, por ragadt a hajába.

Megvontam a vállam, és elindultam kifelé a szobámból, közben a hajamban matattam, Moriarty követett.

– Van egy kis télikertszerűség az emeleten, mehetünk oda, ha gondolja – ajánlottam. – Pálmák meg ilyesmik vannak ott, igazán jó illatok terjengenek.

Moriarty beleegyezett, mire megkönnyebbültem. Nem sok kedvem volt a könyvtárba menni, és bámulni a mostohaapám és -bátyám festményét.

– Milyen volt a délelőtti franciaóra? – érdeklődött Moriarty, miközben a folyosón sétáltunk.

– Honnan tud róla? – kérdeztem vissza. – A parfümöm fajtájából találta ki?

Moriarty felém mutatott egy lapot.

– A mostohaapjától kaptam. Úgy fest, minden cselekvését felírta rá.

Grimaszoltam.

– Remélem, azt is tudja, mikor megyek az illemhelyre.

– Azt nem. Viszont azt igen, hogy mikor illene fürdenie.

– Ne szórakozzon! – kiáltottam fel, és kikaptam a kezéből a lapocskát. Megnéztem magamnak, majd csúnya pillantást vetettem a professzorra. – Maga lehet, hogy egy géniusz, de a humorérzékét még fejlesztenie kell.

Moriarty mosolyogva nézett rám.

– Nos, az előfordulhat. Ahogy az is, hogy ma reggel nem fürdött.

Rámeredtem.

– Hát ezt meg miből gondolja?

– A városban járt, igaz? – kérdezte Moriarty tűnődve. – Még... a franciaórája előtt. Valamikor hajnaltájt.

– Csöndesebben! – szóltam rá. – És ezt miből olvasta ki? A hajam szögéből? Vagy kiszimatolta?

– Mulatságos lenne ilyesmit elhitetni magával, de attól tartok, rájönne. A „nagydarab, izmos, jóképű kocsisom" látta magát bemenni a kocsmába – árulta el, mire elpirultam. – Azt hittem, többet nem öltözik be.

– Dehogy hitte – ellenkeztem. – A mostohaapám akármennyire is próbál, nem tud teljesen megkötni.

– Kitartó – bólintott Moriarty. – És ez nagyszerű tulajdonság.

Elértünk a kis télikertig, a trópusi fák, növények és az illatok igazán hangulatossá tették a helyet. Anyám szeretett a fák közt álló kisasztalnál olvasni vagy dohányozni.

– Üljön le, professzor, kérem! Máris hozatok teát.