William jókedvűen baktatott a Mimóza Teaház felé. Útközben megállt a virágárusnál, aztán a gyümölcsösnél, ahol derűsen köszöntötte Elizabeth-et. A lány sietett, így nem csacsogott sokat, csak mosolyogva megismételtette az ígéretet, hogy eljönnek majd hozzájuk vacsorázni.

Az Elizabeth-tel való találkozás kissé árnyalta William felhőtlen kedvét, mert eszébe juttatta, hogy Catherine Veronica és Emilia Threston rejtélyén, és Dublin megölésén kívül az öccse boldogságát is biztosítania kell. Elizabeth rajongott Louisért, legalább annyira, amennyire Louis őérte.

Catherine – azaz igazából jelen pillanatban Ron – már várta a Teaházban, egy sarokasztalnál ült, közel a nyitva lévő ablakhoz. William előkészítette a kis virágcsokrot, és a sakktáblát.

– Szép napot, Ron! – köszönt, és helyet foglalt a fiatal lánnyal szemben, aki széles vigyorral az arcán nézett rá.

– Üdvözlöm, professzor! Ragyogó napunk van, nem gondolja?

– Valóban így van – bólintott William, és Ron felé nyújtotta a kis csokrot. – A virágárusnál egészen elbódul az ember, nézze, mit találtam magának!

Ron az apró lila virágokra nézett, és rögtön leolvadt a mosolya.

– Ó... ó, köszönöm. Ez igazán kedves, professzor úr. Csak nem ibolya? Nem is tudtam, hogy...

– Viola – vágott közbe William, és figyelte, hogy rándul meg a lány arca e hallatán. A kalapja a szemébe lógott, az inge gallérját pedig felhajtotta a nyakára, amire kisebb koszréteget kent. – Nem szereti?

– Nem, nem... csak meglepett. Ritkán ad a férfi tanár a fiú tanítványának virágot – jegyezte meg Ron rosszalló hangon. Williamet azonban nem tudta zavarba hozni.

– Milyen illatot érzek magán? – érdeklődött előrehajolva. – Valami franciának érződik.

Ron szégyenlősen elmosolyodott.

– Van egy francia kisasszony a városban, akivel elég bensőséges a viszonyom, biztos azt érzi a professzor úr.

– Biztos – bólintott William, vigyázva, hogy az arcán maradjon a derűs mosoly. – Van kedve sakkozni?

Ron hallhatóan nyelt egyet.

– Előbb ne kérjük ki az italokat? Meg egy kis vizet az ibolyáknak.

– Violák.

– Hát persze. Hé, elnézést! – intett egy felszolgáló férfinak Ron. – Egy kis vizet és két teát kérünk, egyet...

– Egy kis vizet, egy kávét és egy teát cukorral, kérem – szólt közbe William.

– Teát kérek, nem kávét – ellenkezett Ron, de behúzta a nyakát, amikor találkozott a pillantása Williamével. – Tökéletes lesz a kávé – motyogta.

– Egy kis víz, kávé meg tea cukorral. Értettem. Máris hozom, uraim – mondta a férfi, és elvonult a kis jegyzeteivel.

– Köszönjük! – szólt utána William. Ron lehangolt arccal bámulta a lila virágocskákat, de még mindig nem szólalt meg. – Szeret olvasni – jegyezte meg William. – Gondolom, Shakespeare munkásságát is ismeri.

– Valamennyire – mondta rosszkedvűen Ron, megvonva a vállát.

– Érti a violás célzást – jelentette ki William. Viola a Vízkereszt, vagy amit akartok című dráma szereplője, aki fiúruhába öltözve tengeti napjait.

Ron nem válaszolt, kitekintett az ablakon.

– Tudja, professzor... ez az egész valahogy rosszul jött ki – mondta gyors torokköszörülés után. Az italok és a víz a virágnak kiérkezett, William kényelmesen elhelyezkedett a meséhez, kevergetni kezdte a teáját.

– Volna szíves levenni a kalapját, kisasszony? – kérte a lánytól. – Nem látom a szemét.

Ron engedelmeskedett, az ölébe vette a kalapját. Haja félig be volt fonva, félig kócosan tapadt a lány arcához. Festék nyomai színezték az arcát, a parfümje illata pedig csiklandozta William orrát.

– Elnézést kérek, professzor úr – kezdte Ron, jobban mondva immár Catherine a magyarázkodást. – Én nem akartam Önt csőbe húzni, az egész... valahogy rosszul jött ki.

– Ezt már hallottam, kisasszony – mondta William. – Gyanítom, nem tudott arról, hogy a mostohaapja is felkér arra, hogy tanítsam.

– Úgy vélem, a felkér szó helytelen kifejezés – jegyezte meg Catherine. – Egyébként igaza van, fogalmam sem volt arról, hogy Andrewnak ez lesz a terve. Én azért kértem, hogy tanítson, mert egyetemre szeretnék menni, Andrew pedig villogni szeretne a képességeimmel a bálokon és összejöveteleken.

– Érthető – tette szóvá William. – Van egy okos, eladósorban lévő mostohalánya, nyilván a legjobb partit szeretné neki.

– Nekem nem kell semmilyen parti – mondta összevont szemöldökkel Catherine. – Nem akarok férjhez menni, nem akarok gyereket szülni. Én tanulni akarok, felfedezni valamit, híressé válni.

– És visszamenni Amerikába, amilyen gyorsan csak tud? – kérdezte William.

– Ennyire hallható az akcentusom?

– Csak ha figyel az ember – nyugtatta meg a lányt William. – Igyon egy kis kávét, nehogy kihűljön.

– Haragszik a professzor úr? – kérdezte Catherine a csészéje után nyúlva.

– Nem – mondta William rövid gondolkodás után. – Nem haragszom. Nem ellenem történt a csíny, nincs okom mérgesnek lenni. Ellenben szívesen hallanám az okát. Nem mindennap találkozik az ember olyan kisasszonyokkal, mint maga.

Catherine halványan elmosolyodott.

– Hát azt gondolom – mondta. – Nos, igazából kezdem ott, hogy van egy harmadik alteregóm is, úgymond.

– Ó, tudom – szólt közbe William. – Veronica, Jackie húga, aki az árvaházat látogatja.

Catherine sokáig nem is pislogott, a kanál is megállt a kezében.

– Mondja, hogy nem gondolatolvasó, kérem.

– A minap az árvaházban teáztam a fivéreimmel.

– Louisszal? – érdeklődött Catherine, és vigyorra rándult a szája sarka. – Mondja, milyen volt Lizzie! Nagyon bolondos?

– Sokat beszélt – mondta William. Megkóstolta a teáját, de nem volt különösen finom. – Louisnak hívja az öcsémet? Nem említette, hogy ilyen közeli viszonyban vannak.

Catherine megvonta a vállát.

– Mindketten sok időt töltünk Lizzie-nél, összebarátkoztunk. – Belekortyolt a kávéjába, majd fintorgott. – Nem túl ízletes, azt kell mondjam.

William még egy kis cukrot lapátolt a teájába, közben Catherine előrehajolt.

– Mondja, honnan tudta... hogy én én vagyok? Mi árult el?

William elmosolyodott. Szerette a bizonyítási részt.

– Nos, már első találkozásunk alkalmával rájöttem, hogy maga nem az, akinek mondja magát. Nem egy utcafiú, hanem egy hölgy. De utcai, vagy piszkosmunkát végző akkor sem lehetett, ahhoz ugyanis túl ápolt volt a magára kent koszréteg alatt. Az első árulkodó nyom a foga volt.

– A fogam? – Catherine a szájához emelte a kezét.

– Hölgyhöz illők – mondta William. – Szépek, fehérek, hibátlanok. Ha már jó ideje az utcán élt volna, nem lett volna lehetősége így ápolni őket.

Catherine bólintott.

– Okos. Legközelebb nem nyitom ki a számat – jelentette ki, bár William kételkedett benne, hogy ez sikerülne neki. – Lehetnék néma fiú, nem?

William halkan nevetve hátradőlt.

– Akkor szerezzen be mellé egy sálat meg egy kesztyűt, kisasszony.

– Tavasz van – mondta a fejét ingatva Catherine, és ő is a széktámlának dőlt, karját lazán az ablakpárkányra támasztotta.

– A következő áruló testrésze a nyaka volt – folytatta William. – Túl íves, túl kecses, túl nőies.

Catherine bólintott.

– Egy sál rendel. Majd Lizzie megköti – mondta szórakozottan.

– Majd, ami után már semmi kétségem nem volt afelől, hogy egy ifjú hölgy, egy minden bizonnyal nemes, de legalább középosztályú kisasszony rejtőzik a koszos ing és kalap alatt, az az a pillanat volt, amikor felvette a földről a sétapálcámat.

– Pedig csak udvarias voltam – grimaszolt Catherine. – Remélem, lehajláskor nem látszott ki semmi olyan, aminek nem kellett volna.

– A keze – árulta el William.

– A kezem – ismételte sóhajtva Catherine.

– Apró, karcsú, szép, még ha kosz is borítja. Nem voltak bőrkeményedések a tenyerén, a körme alá nem férkőzött be mélyen a piszok. Ezt akkor is megfigyelhettem, amikor átvette a pénzt.

– Ejha – fújta ki a levegőt Catherine. – Maga aztán igazi detektív.

– De a haja selymessége és a szája is segített kitalálni a nemét – tette még hozzá William. – Aztán amikor a mostohaapja bemutatott, rögtön tudtam, ki maga. Zavarba jött, és elejtett megjegyzéseket tett, sorba rájött, hogy hibázott. Sakk közben pedig megfigyelhettem a kezét, és ugyanaz volt, mint Roné.

Catherine beletúrt a hajába, kibontotta a fonott tincseket.

– Tudja, szerintem a Scotland Yard szívesen felfogadná, mint nyomozót.

– Köszönöm, de inkább maradok a matematikánál – somolygott William.

– Büszke magára – állapította meg Catherine.

– Ó, igen, mondhatni. Mindig üdítően hat, ha az ember megfejthet egy izgalmas rejtvényt.

– Csakhogy én ember vagyok, nem egy rejtvény – horkantott Catherine. – A miértet sikerült kiderítenie? – tudakolta.

– Hogy miért öltött álruhát? Gyanítom, nem szeret otthon lenni. Andrew Dublin pedig emiatt igencsak ideges, fél, hogy bepiszkolja a család hírnevét. Ezért is kezdte el taníttatni pont most. Igazam van?

Catherine bólogatott.

– Okos, professzor úr, okos.

William derűsen mosolygott, és megkeverte a teáját.

– Van kedve befejezni a múltkori partit? – kérdezte, a sakkdobozra mutatva.

– Inkább újat kezdenék.

William beleegyezőn bólintott, és amíg Catherine a kávéját kóstolgatta, ő kipakolta a figurákat. A monoton, megszokott mozdulatsor közben Catherine-t akarta figyelni, de meghallotta, hogy valaki Emilia Threstont emlegeti. A szomszédos asztalnál két marcona fickó tárgyalt a nőről.

– Kezd? – kérdezte Catherine, és megbökte a tábla mellett fekvő kézfejét, mire megrezzent és ránézett a lányra.

– Azonnal. – Előreléptette két gyalogját. Amíg Catherine hosszan gondolkozott a lépésén, addig oldalra sandított. Mindkét férfi úgy negyvenéves lehetett, elmondásuk alapján hiányolták Emiliát.

– Nélküle a játék olyan unalmas – mondta az egyikük.

– Na meg az élet is – tódította a másik. – Amíg lehetett reménykedni, hogy elválik attól a férfitől és valakit maga mellé vesz...

– Asszonyod és gyerekeid vannak.

– De Emilym nincs.

Catherine lépett, William hanyag átgondolás után felelt rá. A két férfi most Emilia eltűnésének körülményeit pedzegette.

– A gróf ölte meg féltékenység miatt. Nem tetszett neki, hogy annyi időt tölt azzal a fiatal katonával.

– Hadirokkant volt, Emily csak csapta neki a szelet, nem gondolt komolyan semmit. Meg aztán miért nem a fickót nyírta ki Dublin?

William egyszerre hallgatta őket és lépegetett a figuráival. Catherine hangja hozta vissza a valóságba.

– Sakk, professzor.

– Sakkot adott, kisasszony? – lepődött meg William. Lehetetlennek tartotta. Catherine felvonta a szemöldökét.

– Nem, maga adott nekem sakkot. Csak gondoltam, szólok, ugyanis maga nem mondta nekem.

William ingerülten legyintett, a lány hangja elnyomta a férfiakét.

– Ha észrevette, akkor minek mondja nekem? Maga szerint nem tudtam?

Catherine a fejét ingatta, majd kilépett a sakkhelyzetből. William cserébe levette az egyik védekező futóját. Legnagyobb bánatára a két férfi menni készült, de aztán a másik oldaláról hallotta az Emily nevet. Két hölgy és egy férfi beszélgetett.

– Azt mondják, az a nő bérelte fel a kocsist, hogy ölje meg, akinek a férjével Emily annyit flörtölt. Tudja, akit Emily Mr. Darcynak hívott, amikor lejött kártyázni.

– Ki az ördög az a Mr. Darcy?

– Ötletem sincs, de a fickónak tetszett. És elhagyta a feleségét, miután az megölette Emilyt.

– Azt a nagy kópé Emilyt – sóhajtott egy koros asszony. – Csibész nő volt, de akkora szívvel áldotta meg az ég, mint senki mást!

– Ezzel vitatkoznék, ugyanis Emily élvezte megzavarni az embereket. Például ott volt az az eset, amikor Mrs. Emmiss csirkéit...

– Sakk! – kiáltotta megint Catherine, mire William mérgesen kapta fel a fejét. Mi történt Mrs. Emmiss csirkéivel?

– Akkor lépjen ki belőle, kisasszony – mondta a lánynak, de az kaján mosollyal az arcán a fejét rázta.

– Lépjen ki belőle maga, professzor.

William lenézett a táblára. Felvonta a szemöldökét, a királya valóban kellemetlen helyzetbe került. Nem kellett sokat gondolkoznia, előreküldte a bástyáját, ami levette a Catherine védekezésében kulcsfontosságot betöltő fekete lovat.

– Sakk-matt, kisasszony.

– Nem-nem, az kizárt dolog – mondta Catherine, és a székét hátratolva felállt, hogy tüzetesebben szemügyre vegye a táblát. Addig William minden figyelmét Emiliára fordíthatta.

– ...de ott volt az a lány, Edith, akinek felfedte az igazi betegségét és gyógyszert is adott neki, pedig az orvosunk már temette volna.

– Ezt hogy az ördögbe csinálta, professzor? – kesergett Catherine. – Hiszen nem is figyelt ide rendesen.

William ismét felvonta a szemöldökét. Szinte kizárt dolog, hogy a lány észrevette volna, nem a játéknak szenteli minden figyelmét.

– Miről beszél, kisasszony?

Catherine az asztalra könyökölt, és megdörgölte a tarkóját.

– Elképzelhető, hogy megkértem egy-két ismerőst, hogy az anyámról beszéljen a környékünkön.

– Tessék? – lepődött meg William, és az asztalra ejtette a kezét, amivel a figurákat rendezte sorba.

– Nos, valószínűnek tartottam, hogy sejti, Catherine és Ron egy és ugyanaz a személy. Arra gondoltam, hogy cseleskedni fog, hogy megbizonyosodjon efelől, és úgy számoltam, Ronnak is sakk játszmát fog ajánlani, hogy megnézze, ugyanazzal a technikával játszunk-e. És igazam lett.

– Okos – biccentett elismerően William. – És mi van az anyjával?

– Tudom, hogy utána kérdezősködnek a városban, és valószínűnek tartottam, hogy magát érdekli Emilia Threston. De nemes, és Önnek talán nem mesélnének a falusiak olyan jó szívvel, mint a barátainak. Azt a fiatalabb fiút, a kócosat szoktam látni a virágárusnál és a kertészboltban. Ráadásul egyszer ugyanarról a helyről rendelt egy különleges növényt, mint Baron Dublin, és akkor nem az ő címeres kocsija jött a virágért, hanem a Moriarty-kocsi.

Fred! Fred és a virágjai!

William kíváncsian hallgatta Catherine okfejtését.

– A másik fickó pedig a kocsiját szokta vezetni. A nagydarab, izmos, jóképű – sorolta vigyorogva Catherine. – Az árvaházba több adományt is ő hozott el, habár egy kicsit más ruhában. Illetve, amikor a birtokunkra jött pénteken, ő ült a bakon, a szobámból láttam.

– Rendkívül jó megfigyelő, kisasszony – mondta William őszintén.

– Több barátom is hallotta, hogy utána kérdezősködnek, a személyleírások stimmeltek. Sőt, a jóképű alakkal még én is beszéltem, jó sok pénzérmét kaptam tőle fizetségként. Tudja, Ron voltam én már azelőtt is, hogy anyám meghalt. Sokat jártunk együtt a városban, ő segített megszerveznünk a Fiatal Hősök Szervezetét. Amerikában ő is többször beöltözött, tőle kaptam a ruháim nagyrészét. Ügyes színész volt, és annyi álneve adott már magának, hogy nehéz lenne felsorolni mindet.

William a mennyezetre emelte a tekintetét.

– Az anyja ezek szerint valóban ügyesen csűrte-csavarta a dolgokat.

– Tőle örököltem – felelte büszkén vigyorogva Catherine. Intett a szomszédos asztalnak, akik már egy ideje abbahagyták az Emiliáról való beszélgetést. – Egy-két kocsmabeli barát – mutatta be őket a kisasszony. – Adtam nekik egy-két érmét a szolgálataikért cserébe, ha elvonják a figyelmét és le tudom győzni.

– Majdnem sikerült is – bólogatott William.

– Csak majdnem – mondta ajkát lebiggyesztve Catherine.

– Nem találkoztam még ilyen eszes ellenféllel – bókolt William. – Lenyűgözött. A sakkjátékával, és a csaláspróbálkozásával is.

– Nem mérges? – kérdezte Catherine, a hangja mentes volt bármiféle bűntudattól.

– Egyáltalán nem. – William az ölébe vette a táskáját. – Bár kicsit máshogy folyt le eddig az óra, mint terveztem – Önnek köszönhetően –, azért most tessék, nézzük meg egy kicsit másszempontból a tudását.

– Feladatok! – örült meg Catherine, amikor William egy egyetemistáknak készített feladatlapot nyújtott át neki.

– Egyenletek. Adok egy tollat – nyúlt a faragott tolltartójáért, amit Catherine vigyorogva nézett meg magának. ­Előhúzott még egy újságot és a zsebéből az óráját. – Fél órát kap, hogy megoldja.

– A diákjai mennyi időt kapnak rá? – érdeklődött Catherine, és kiválasztott magának egy tollat.

– Másfél órát. Úgy gondolom, magának nem fog gondot okozni a rövidebb időtartam.

– Még gyorsabb is leszek – vágta rá Catherine. William lassan bólintott. Értékelte a lány határozottságát és magabiztosságát.

– Óra indul!

Catherine huszonnyolc perc múlva tette le a tollát.

– Megnézhetem az újságot? – kérdezte, megropogtatva az ujjait.

– Cseréljünk. – William elvette a dolgozatot, Catherine pedig a hetilap után nyúlt. William gyorsan végigfutotta a válaszokat. Meglepően kevés áthúzást és újrakezdést látott, és csak két hibát talált a tizenöt egyenletben.

– Ragyogó teljesítmény, kisasszony – mondta szélesen mosolyogva. – Nézze csak, ez a kettő figyelmetlenségi hiba. Az elején elrontotta, a későbbiekben rosszal számolt. Nem ártana ellenőrzést végeznie.

Catherine előrehajolt, hogy összehúzott szemmel vizsgálja a hibáját.

– Akkor túllógtam volna a harminc percen – jegyezte meg.

– Valóban, de ha a gyorsaság ára a pontosság... nos, én a pontosságra szavazok.

– Értettem – bólintott Catherine. A fejét ingatta. – Ó, milyen apró vétkek!

– Semmi baj. Tulajdonképpen büszke lehet magára. Én büszke vagyok Önre, kisasszony.

– Köszönöm, professzor. – Catherine csillogó szemekkel nézett Williamre. – Köszönöm a feladatot is, nagyon élveztem. Anyám szokott ilyesmiket feladni nekem, tudja, versenyeztünk velük, amíg az apám dolgozott.

– Legközelebb is ilyen feladatsort hozok – ígérte William. – Még felmérem a tudását, utána majd tanítok új dolgokat is.

– Nagyszerű!

– Kevés fiatalt lelkesít ennyire egy matematika feladatsor – jegyezte meg William mosolyogva. Catherine elnevette magát, és egyetértőn bólintott.

– Azt hiszem, jól fogjuk érezni magunkat – mondta a lány. William Catherine rejtélyesen csillogó fekete szemébe nézett és lassan biccentett.

– Én is úgy gondolom.