William a postáig vitette magát, hogy táviratot adjon föl egy Londonban élő professzortársának: szüksége volt néhány kötetre Etonből. Szeretett volna utánanézni Miss Catherine családfájának, korábban nem hallott a Threston névről.

Lázas gondolataiba merülve sétált le a folyó partra. A kisasszonyon járt az esze, a sakk-tudásán, a családján, ami nyilvánvalóan tele volt gubancokkal. Eszébe idézte a festményt, amit a folyosón látott: Miss Catherine-t ábrázolta hosszabb hajjal, természetellenesen széles mosollyal a száján. A kép alatt pedig az a név állt: Catherine Veronica Threston.

Ez a név sok dolgot megmagyarázott, de mindent azért nem. Álmában sem gondolta volna, hogy egy ifjú hölgy körül ennyi titok lengedezhet, ennyi miért villódzhat a feje fölött.

Szürkületkor indult csak hazafelé. Alig figyelt a külvilágra, csak és kizárólag a grófra és különc mostohalányára tudott gondolni.

Ha nem kiáltanak rá, minden bizonnyal csúnyán összeütközik a hintóval.

/*/

Moran azt hitte, William csak őt szórakoztatja azzal, hogy úgy tesz, mintha nem venné észre a közeledő szekeret. De úgy tűnt, tévedett – az utolsó pillanatban üvöltötte el magát.

– Moriarty, nézz a lábad elé!

Az ifjú professzor megugrott, a lovak dühösen nyerítve fékeztek le, felágaskodtak, kalimpáló patáikkal majdnem fejbe vágták Williamet.

Moran leugrott a bakról, és a karját nyújtotta a barátjának.

– Mi az ördög ütött beléd, William? Megsérültél?

Az csak a fejét rázta, és izgatottan nézett az ezredesre.

– Mit derítettél ki Dublin feleségéről, Moran?

– Azt tudtam, hogy különös szerzet vagy, de hogy a „szórakozott professzor" kategóriába is be lehet téged sorolni... – tűnődött Moran a fejét ingatva. William várakozón bámulta. – Majd mindent elmesélek, de most sietnünk kell haza, ha el akarjuk csípni Albert bátyád hazaérkezését.

William megvonta a vállát. Moran kinyitotta neki a hintó ajtaját, de a fiatal géniusz inkább a bakra mászott fel.

– Mondd már, min jár a fejed, Will! Így nem tudlak komolyan venni – mondta megrovón. Ilyenkor mindig eszébe jutott, milyen fiatal is William: szinte csak egy gyerek.

– A következő áldozatunkon gondolkozom, Moran – felelte William, mire Moran lusta mosolyra húzta a száját. Egy ilyen válasz, és máris nyoma vész a gyermekképnek.

– A kishölgy? – érdeklődött, és felült a barátja mellé. Megragadta a szárat és az ostort, elindította a lovakat.

– A mostohaapja.

– Kiirtjuk az egész Dublin-nemzetséget, he? – vigyorgott Moran. Sehogy sem kedvelte azt a famíliát. William hümmögött egy sort, majd Moranra szegezte szemeit.

– Mit tudtál meg Mrs. Dublinról?

– Hogy utálta magát így nevezni – kezdte Moran, és arra a csinos kis barnára gondolt, aki ezt mesélte neki. – Emily Threston volt, nem más. A házasságuk nem sikerült jól érzelmi szempontból, de azt mondták nekem, hogy valószínűleg nem is érzelmi alapon köttetett.

William lassan bólintott. A szembeszél felborzolta a haját, de nem húzta ki a szeméből kusza tincseit.

– És mit tudtál meg a lányáról?

Moran vállat vont.

– Hogy örökölte a szülei eszét, és hogy alig dugja ki az orrát a birtokról. Senki sem ismeri, és aki látta, az is csak az esküvőn. Emily jelképes temetésére nem ment el.

– Jelképes temetés?

– Amikor egy távoli rokont indult meglátogatni, gyanús balesetet szenvedett a kocsija. A holtteste nem került elő – mondta komoran Moran. – Egy-két személyes holmiját tették a családi kriptába.

William nem felelt, csak hosszú idő után azt kérdezte:

– A halála nem volt hasznos Dublinnak.

– Ugye nem gondolod...? – rökönyödött meg az ezredes.

– Nem olyan eszes – intett nemet a fejével William. – Ráadásul a kiskorú lány a nyakán maradt, akivel nehezen él együtt.

– Tehát nem ő követte el – értelmezte Moran.

– Épp erről beszélek – bólogatott William ingerülten. – Még valami Emiliáról? Valami igazán érdekes.

– Ennyit tudtam meg – mondta sajnálkozva az ezredes.

– Ásd bele magad mélyebben, Moran – kérte William. – Hétfőn ismét találkozom a lánnyal, szeretnék oda felkészülten érkezni.

– Igyekezni fogok – ígérte Moran. A lovak közé csapott, mire azok ügetésből vágtába váltottak. William belekapaszkodott a kocsiba, de nem panaszkodott, nyilván az új ügy foglalkoztatta.

Moran érezte, hogy a szíve hevesebben dobog – hamarosan a következő lépést fogják tenni Anglia jövőjéért.