– Köszönj az úrnak, kisasszony! – nógatott a mostohaapám, de a hangja csak nehezen tudott kivonni a professzor látványa okozta sokkból.

Hirtelenjében nem tudtam eldönteni, a sírás vagy a nevetés lenne-e az érzéseimet leginkább kifejező reakció.

Remélem, nem egy százéves aggastyánt szereztél, aki a nyálát fogja csorgatni és elalszik miközben beszél, és...

Ne aggódj, nem fogsz csalódni...

A helyzet pozitívuma: nem egy százéves álmos aggastyán simogatta a könyveimet görbe, ráncos ujjakkal.

A helyzet negatívuma: William James Moriarty nézett rám szőke pillák alól vérszínű szemeivel.

Miközben udvarias mosolyt varázsoltam arcomra és pukedliztem, felmértem a lehetőségeket.

Egy: Moriarty ráismer a nemesi ruhába bújt, virágdíszes kisasszonyban a koszos utcafiúra, Ronra, mérges lesz, amiért becsapták, s ezt a gróf jelenlétében a tudtomra adja, aminek a következménye semmi jó.

Kettő: Moriarty felismeri a nevetséges öltözékben feszítő hölgyben a piszkos suhancot, mérges lesz, de nem szól a mostohaapám előtt, megvárja, amíg kettesben maradunk, és akkor szid meg.

Három: Moriartynak feltűnik a hasonlóság a neveletlen, de okos nemeslány és a szegény, de okos falusi fiú között, ellenben nem szól egy szót sem, kíváncsian várja, hogy én leplezzem le magam.

Négy: Moriarty nem észleli a két személy közti hasonlóságot, és én fölöslegesen buktatnám le magam, ha ijedten beismerném a bűnömet.

Az utolsónak volt a legkevesebb esélye, én mégis reménykedve szorítottam csuriba mutató- és középsőujjaim a hátam mögött, amíg berogyasztott térddel bókoltam.

– Üdvözlöm, professzor úr! – mondtam engedelmes hangon. Mivel Ronként alapvetően elszoktam mélyíteni a hangom, ezért nem aggódtam különösebben amiatt, hogy ez fog elárulni – ha lebukok, az másért lesz.

Moriarty szája sarka mosolyra görbült.

– Örülök, hogy látom, kisasszony – mondta kedvesen. – Az apja már sokat mesélt önről.

Az „apja" kifejezést hallva igyekeztem nem fintorogni.

– Remélem, csak jókat – jegyeztem meg. A professzor halk, rövid nevetést hallatott, majd a kezemért nyúlt, hogy csókot hintsen rá.

– Ódákat zengtem ám rólad, Cathykém – mondta szinte dúdolva Dublin, és a vállamra ejtette súlyos markát, amíg Moriarty hideg ajkát a bőrömhöz érintette. Ellenálltam a kísértésnek, hogy rosszallón felmorduljak: Dublin pontosan tudja, mennyire gyűlölöm, amikor Cathynek hív, mert nincs joga így nevezni, anyámon kívül senkinek nem lehet joga hozzá.

– Úgy látom, kegyed nem számított rám – szólalt meg Moriarty, és abból a röpke pillantásból, amit Dublinra vetett, könnyen rájöhettem, hogy a mostohám nem régiben törhetett rá hirtelen kívánságával.

– Nem mondom, kicsit meglepetésként ért a hír, hogy jön – ismertem be. – Sajnálom, ha esetleg...

Dublin nyilván rájött azzal a diónyi méretű agyával, hogy mit akarok mondani, mert gyorsan közbe vágott.

– Gyertek csak az asztalhoz! – Úgy terelgetett minket, mint a bárányokat. A székek előre ki voltak húzva, csöndben helyet foglaltunk a nagyasztal két oldalán, egymással szemközt. Moriarty láthatóan még mindig a könyvtár hatása alatt állt; kíváncsian hordozta végig a pillantását újra meg újra a helyiségen, többször rajtakaptam, hogy a tekintete elidőzik a kandalló párkányára pakolt fényképeken – melyek többnyire rólam és anyámról készültek, miközben feszes, kényelmetlen hölgyi ruhában és napernyővel a kezünkben kellemetlen pózba kényszerítve bámulunk a fényképezőgépbe – és a falon függő festményen – a régi és elég előnytelenül sikerült alkotás Andrew Dublint, a volt feleségét és a fiukat, Firmirt ábrázolta, és személy szerint ez volt a kedvenc portrém a házban, mert mindig jobb kedvre derített, ha ránéztem.

Moriartyt nem szórakoztatta a festmény, de mély érdeklődést mutatott iránta. Amikor feltűnt neki, hogy figyelem, félmosolyra húzta a száját és azt kérdezte:

– Mennyi könyv a magáé, Miss Dublin?

– Threston – javítottam ki ösztönösen, mire bezsebeltem Dublintól egy éles pillantást, Moriartytól pedig egy meglepett szemöldökfelvonást. – De... hívjon csak...

– Az egyszerű kisasszony tökéletesen megfelel – fejezte be elferdítve a mondatom kedves mostohám. Moriarty biccentett. Dublin türelmetlenül az órájára nézett, idegesen toporgott a kandalló előtt, s én rövid időre elmerültem a látványában: roppant mulatságos volt összehasonlítani a mostani alakját az egykorival – az amúgy is előnytelen kép modellje élőben még előnytelenebben festett. Kíváncsian gondoltam arra, vajon Moriarty is ezért nézi-e őt ennyire.

– Mi a baj, papa? – kérdeztem negédes, csöpögős hangon, hogy kicsit bosszantsam a gróf urat, akit látványosan kirázott a hideg a megszólítás hallatán.

– Már itt kellene lennie a szobalánynak a teával – felelt türelmetlenül.

– Ó, én kávét szeretnék – vágtam rá rögtön, de amint elhagyta számat az utolsó hang, már meg is bántam, hogy elkezdtem a mondatot.

– Nem szereti a teát? – érdeklődött Moriarty derűsen. Rápillantottam, de ő nem mutatta jelét semmiféle felvilágosodásnak, viszont én élesen emlékeztem, mit mondtam neki akkor, amikor a Mimózába hívott Ron képemben: ha kaphatok ott kávét, nekem tökéletes.

– Ma nem kívánom – hárítottam.

– Nem fogsz tudni aludni, Cathy – feddett meg Dublin szórakozottan. Az égre emeltem a tekintetem és lazán elnyúltam a székemben. Ahogy kinyújtottam a lábamat, véletlenül belerúgtam Moriarty lábába, de az arca meg sem rezzent, mintha fel sem tűnt volna neki a dolog. Nyeltem egyet, reméltem, hogy ez nem valami trükk vagy bevett szokás arra, hogy nem mutatja ki a reakcióit, mert akkor könnyen lehetek bajban.

Úgy döntöttem, ideje témát váltani.

– Van egy félbehagyott könyvem. Egyébként, innen nem sok kötet az enyém – válaszoltam a korábbi kérdésre. Utólag jutott csak eszembe, s már késő volt visszaszívni, hogy ez sem lehet a tökéletes téma, ugyanis a városban arra is tettem említést, hogy szokásom olvasni.

– A szobájában van egy kisebb könyvtár – tette hozzá savanyúan Dublin, tovább nehezítve a dolgom.

– Látom, szeret olvasni, kisasszony. Remek tulajdonság – dicsért meg Moriarty, figyelmen kívül hagyva a mostohám mogorva grimaszát. Bizonytalanul rámosolyogtam, még mindig nem tudtam biztosan, hogy vajon ő tudja-e a titkomat.

Dublin összecsapta a tenyerét, kizökkentve az aggodalmas gondolkodásból.

– Nem tudom, hol késlekedik az a kutya szolgálólány, de most magatokra hagylak bennetek. Jó szórakozást! Ha bármire szükségetek lenne, csak csöngessetek valakinek, és kiszolgálnak bennetek.

– Köszönjük, gróf uram – mondta tisztelettudón Moriarty, skarláttekintete egészen addig kísérte a mostohaapám, amíg az be nem csukta maga mögött az ajtót.

– Mit fogunk csinálni, professzor? – kérdeztem, hogy megtörjem a lassan kínossá váló csöndet.

– Máris mutatom, kisasszony – mosolygott Moriarty. Az ölébe vette a táskáját, amit már a városban is láttam, s kotorászni kezdett benne. – Remélem, kellemes meglepetést okozok vele.

Egy pillanatra behunytam a szemem, hogy elszámoljak magamban háromig és törhetetlen higgadtságot erőltessek magamra, nehogy újabb hibát vétsek és eláruljam magam. A szoknyám gyűrődéseivel játszottam, amíg a professzor elő nem húzott egy kedvesen ismerős mintájú dobozt.

– Sakk! – szakadt ki belőlem a kiáltás. Az egyik legszeretettebb játékom, habár már hónapok óta nem láttam egyet sem.

– Úgy látom, ismeri a játékot, kisasszony – tette szóvá Moriarty, a mosolya elégedettséget sugallt. Visszanyeltem egy szemtelen „na ne mondja!"-féle felkiáltást, és inkább fényezni kezdtem magam:

– Hogy ismerem-e? Tudja, professzor, a hazámban sokan sakk-királynőnek neveztek ügyességem után.

– A hazájában? – kérdezte Moriarty.

– Amerikában. – Ez a felelet nem vethette rám jobban a gyanú árnyékát, mint a könyvekre vagy a kávéra tett megjegyzésem, a professzor azonban mégis tovább lovagolt a témán.

– Mégpedig az Egyesült Államok északi részéről, ha jól sejtem.

Felvontam a szemöldököm, és figyeltem, ahogy kibontja a fényesre csiszolt fadobozt.

– Hát ezt meg honnan sejti?

– Elárulja, ahogy beszél.

Díszes aprólékossággal faragott figurák bukkantak elő, amiket egyesével megnézegettem, miközben a válaszon törtem a fejem.

– Azt hittem, maga a tudományokhoz ért, nem pedig a nyelvészethez – böktem ki végül.

– Az talán nem volna tudomány?

Legyőzötten megvontam a vállam.

– Bostonból származom.

Erre a professzor tekintete egy pillanatra elfelhősödött, s ha halállal fenyegetnek sem tudtam volna megmondani, mire gondolhat, ami meglehetősen bosszantott, mivelhogy édesanyám tanítása nyomán az emberismeret tudományát igen ügyesen sikerült elsajátítanom.

– Szép hely lehet – mondta végül Moriarty, s pillantása ismét kitisztult. – Az újságban láttam róla rajzokat és fényképeket.

– Ha gondolja, a következő órára kereshetek elő párat jómagam is – udvariaskodtam. Aztán máris fejbe akartam csapni magam: következő óra? Lesz egyáltalán olyan? Próbáltam erről elterelni a figyelmét, de aztán, mint kiderült, nem jártam sikerrel. – Érdeklik a Harvard Egyetem előadótermei?

– A következő órára? – kérdezett vissza a professzor. – A sakkjátszma után megbeszélhetjük az időpontját.

Éreztem, hogy felforrósodik az arcom, s mielőtt ismét valami butaságot mondhattam volna, jött a földre szállt angyal, a megmentőm – az egyébként utálatos és házsártos Lotte, kezében az ezüsttálcán billegő csészékkel és cukortartókkal. Megkérdezte, szükséges-e a jelenléte, de én a lehető legkedvesebb hangomon utasítottam el a mindkettőnk számára elképzelhetetlenül szörnyű ajánlatot.

Miután a német származású időshölgy elhagyta a könyvtárszobát, Moriarty nem nyúlt rögtön a virágmintás porceláncsészéjéért, inkább felrakosgatta a figurákat a táblára, az ő oldalára a feketéket, az enyémre a fehéreket.

– Nem cserélhetnénk színt? – kérdeztem tűzforró kávémat kevergetve.

– Mert a fehér szín a fehérnép kifejezést juttatja eszébe? – érdeklődött a professzor, mire megállt a kezemben a kanál.

– Professzor, kérem, maga arra céloz, hogy feminista vagyok – jelentettem ki, nem vallva be, de nem is utasítva el, hogy egyetértek a mozgalomért dolgozó nőkkel.

– Csupán feltettem egy kérdést – felelt egyszerűen Moriarty, majd megfordította a táblát és előreléptette két fehér gyalogját, megkezdve ezzel teljes földbe tiprását a sakk-királynői címemnek.

Jó harminc percet töltöttünk el játékkal – én alaposan megizzadtam, Moriarty viszont az egészet rezzenetlen arccal ülte végig –, s már indult haza. Udvariasságból elkísértem az ajtóig, habár sok kedvem nem volt hozzá, hogy a kelleténél több időt eltöltsek mellette, akármennyire is tűnt alapvetően rokonszenves alaknak. Siettem a kijárat felé vezető folyosón, nem szerettem volna, ha még egyszer találkozna a gróffal indulása előtt.

Kint már várt rá a kocsija, a bakon ülő fickó intett neki, amikor észrevette, hogy kiléptünk az ajtón a délutánba.

Már a professzor fején ült a fényes cilinder, amikor az úrnak eszébe jutott, hogy meg kellene tárgyalnunk a következő óránk időpontját. Csalódottan adtam neki igazat, pedig reménykedtem benne, hogy majd levél útján tudjuk ezt lebonyolítani.

– Hétfő délután elmarad egy-két órám, esetleg jöhetnék akkor – ajánlotta a professzor, mire azonnal kővé dermedtem.

Tehát tudja.

Nem sikerült időben ráharapnom a nyelvemre, és sajnálatos módon kicsúszott a számon:

– Számomra a kedd délután kedvezőbb lenne, persze, csak ha megfelel a tanár úrnak.

Moriarty halvány mosollyal az arcán bólintott, s én nem tudtam nem arra gondolni, hogy most megbizonyosodhatott a hazugságom felől.

– Megfelel. – Megfogta idegességtől remegő kezemet, és búcsúcsókot nyomott rá. Hátrált két lépést, és még mindig mosolyogva megemelte felém a kalapját. – Nos, kisasszony, hamarosan ismét látjuk egymást. Ne aggódjon, akkor már komolyabb feladványokat fog kapni!