Andrew Dublin roppant büszke volt magára.

Alig várta, hogy a kislány ideérjen a kertből, és ő közölhesse vele, hogy ma este bizony nem megy lófrálni a városba.

Igazából meglehetősen biztos volt benne, hogy a kicsi nem egyetemi fiúval randevúzgat. Ha így volna, ő még örülne is neki. De nem, Catherine egészen biztosan valami olyasmit csinál, amivel szégyent hozhat a Dublin névre, holott még csak nem is viseli azt.

A kerti padon ülve dohányzott, várta, hogy Catherine-t iderángassa az egyik szolgálólány.

Amikor végre megjelentek, a kislány arca, keze és nyaka merő kosz volt, álláig érő, ízléstelenül fiúsra nyírt haja az ég felé meredezett. Rongyos inget és szoknyát viselt, a talpát nem fedte cipő. Dublin a fogát csikorgatta. Ostoba csitri! Bár itt lenne az anyja, hogy megnevelje...

Idegesen kifújta a füstöt. Az anyja, na persze! Az kéne még! Legalább annyira volt nevelt az is, mint egy állatkertbe való csimpánz...

– Mit akarsz? – kiabált rá már messziről Catherine. Olyan hangja volt, mint az anyjának – mint amilyen az ördögnek lehet.

– Ajándékot kapsz tőlem, apróság – közölte vele Dublin. Catherine nem ült le, ő pedig nem kínálta hellyel. A szolgálólány, aki idekísérte, némán, lehorgasztott fővel állt mögöttük.

– Szent ég, mit vétettem? – fintorgott Catherine.

– Fogalmazok máshogy: alku. Alkut ajánlok. – Dublin most elégedetten figyelte, ahogy Catherine a homlokát ráncolva fürkészi. Most bezzeg nem tud a gondolataiban olvasni!

– Miféle alkut?

– Ami mindkettőnknek jó. – Dublin élvezte, hogy húzhatja a lány idegeit, aki úgy tűnt, menten felrobban. – Nem kell aggódnod tehát.

Catherine az égre emelte a tekintetét, de nem mert ellenkezni. Nagyon helyes.

– Röviden elmondom, kölyök. Ami neked jó: taníttatlak. Ami nekem jó... arra később kitérünk.

A kislány ökölbe szorította az ujjait és toporgott, mint egy ötéves.

– Készülődj össze, nagyjából húsz perced van rendbe szedni magad. Egy professzort hívattam, hogy reáltudományokat tanítson neked.

Catherine megdermedt, vállait hátrahúzta.

– Matematikát fogok tanulni? – kérdezte halkan. A gróf látta, hogy ezernyi különféle, megfoghatatlan érzelem suhan át az arcán, de most kivételesen nem bánta, hogy örömet is okozhat neki.

– Ha rendesen viselkedsz – bólintott, majd idegesen intett a szivarjával. – Na, iparkodj!

/*/

Valóban hamar érkezett meg Moriarty professzor, egy családi címeres kocsin hajtott be az udvarra. Ugyanazt az elegáns öltönyt viselte, mint délután, hóna alatt aktatáskát hozott.

– Üdvözlöm, gróf úr – köszönt illedelmesen a fiatalember. Az ajtóban álló Dublin elvigyorodott.

– Öröm önt látni, professzor – mondta negédesen. – Fáradjon beljebb, kérem! A lányom már a könyvtárban várja.

Moriarty sugárzó mosollyal az arcán bólintott, felsietett a lépcsőn és hagyta, hogy egy szolgálólány levegye róla a zakóját és felakassza egy fogasra.

– Köszönöm – mondta halkan. Dublin úgy tett, mintha meg sem hallotta volna; nem ismert nemest, aki köszönetet mondott volna valamiért egy alsóbbrendű szolgalónak.

Moriarty csöndesen nézelődött a könyvtárba vezető folyosón, ahol Dublin bemutatta a falon függő aranykeretes festményeknek, a Svájcból hozatott antik óráknak és a kifényesített fenyőbútoroknak.

– Ritka szép gyűjtemény – mondta illedelmesen az ifjú, amikor a gróf megállt a könyvtár ajtaja előtt.

– Tudom – bólintott büszkén Andrew, és megsimogatta az ajtót őrző porcelánkutya fejét. A bátyjáé volt, és mindig irigyelte tőle, de Baron halála után – mint annyi minden mást is – megörökölte.

– Készen áll rá, hogy találkozzon a kicsilányommal? – kérdezte izgatottan, és nagy nehezen megállta, hogy összedörzsölje a tenyerét.

– Alig várom – udvariaskodott Moriarty. Dublin elégedetten vette szemügyre még egyszer a fésült szőke hajat, a tudástól ragyogó vörös szempárt, a karcsú, gyűrűtlen ujjakat.

Hatásvadász módon lökte be az ajtószárnyakat, s eléjük tárult a meleg színekbe öltöztetett könyvtárszoba. A bordó szín uralta a helyiséget: bordó volt a növénymintás perzsaszőnyeg a földön, a vastag függönyök az ablakok előtt, a festett csipketerítő a mahagónifa asztalon. A falakat roskadásig telepakolt könyvespolcok borították, amiket a gróf rendszeresen leporoltatott és amiket sohasem használt. Az ajtótól jobbra egy kerekeken guruló állvány kapott helyet, de az is inkább csak kötelező eleme volt a díszkönyvtárnak. Egyedül Catherine szokta használni – a gróf azt hitte, most is azon fog gubbasztani, de gyanúja nem vált valóra: a kislány nemhogy nem kuporgott az állványon, de mégcsak a helyiségben sem tartózkodott!

– Gyönyörű hely – bókolt Moriarty, aki még mindig mosolyogva nézelődött a helyiségben. Beljebb lépett, érdeklődve kezdte tanulmányozni az ajtótól balra álló polcokat. Dublin nem pillantott rá, a mosoly az arcára fagyott. Hol az ördögben lehet Catherine? Pedig megegyeztek, hogy itt lesz...

– Úgy látszik, a lányom... – Feszülten kezdett mentegetőzni, bár nem tudta, Moriarty figyel-e rá, kívülről úgy tűnt, nagyon belemerült a címek böngészésébe.

Harsány kiáltás – itt vagyok, itt vagyok! – csendült valahonnan távolról, mire Dublin egyszerre idegesen és megkönnyebbülten pördült ki a folyosóra, behajtva az ajtót, hogy Moriarty ne hallja az elkövetkező pár perc fojtott hangon lefolytatandó vitáját.

Catherine mezítláb szaladt feléje a hosszú, süppedős szőnyegen (amit egyébként szintén Baron kúriájából hozattak át), rózsaszín fodros ruhája és rózsaszín rózsákkal teletűzdelt haja lobogott utána.

– Esetleg a professzor megtaníthatna órát olvasni – jegyezte meg vidáman, lihegve a lány, amikor lefékezett Dublin előtt. – Habár őt se látom itt, úgyhogy talán ő sem ért hozzá annyira...

Egy szolgálólány érkezett futva Catherine nyomában, egy pár cipőt lóbált a kezében.

– Kisasszony, kisasszony! – zihálta. A gróf fintorgott, amikor látta, hogy a nő haja kibomlott az előírt kontyból és ráncos arcának vonásai dühösen torzulnak el. Mint egy vadállat! Vett egy mély levegőt, nyugalmat erőltetett magára. Nem akart felrobbanni a vendégük előtt. Remélte, hogy Catherine szívélyesebben fog bánni a kisebb Moriartyval, mint a legutóbbi bálon annak bátyjával...

– A professzor tíz perccel előbb érkezett – szűrte a fogai közt, de nem lehetett túl halk, mert válaszhang érkezett a könyvtárból:

– Ugyan, csak öt perccel – helyesbített a professzor. Catherine meg sem hallotta őket, a szolgálólányt legyezgette el és vitatkozott vele.

– Mondtam, hogy ez a cipő kicsi rám, Nora! Vidd innen!

– Olyan randa lesz a talpa, kisasszony, egy úr se fogja feleségül venni – morogta a szolgálólány. Dublin a homlokát dörgölte.

– Még csak az kellene, hogy valaki feleségül vegyen – zúgolódott Catherine. Dublin megragadta a karját, és a szolgálólányhoz fordult.

– Vigye azt a cipőt, és hozzon egy másikat, az isten szerelmére!

A szolgálólány pukedlizett, majd magában dünnyögve távozott. A gróf indult volna vissza a könyvtárba, de Catherine még rávicsorgott és azt sziszegte:

– Remélem, nem egy százéves aggastyánt szereztél, aki a nyálát fogja csorgatni és elalszik miközben beszél, és...

– Ne aggódj, nem fogsz csalódni – nyugtatta Dublin, és meg sem hallva a lány tiltakozását, berángatta a könyvtárba, nem törődve vele, hogy a virágkoszorú vadul imbolyog Catherine fején.

Bent pont úgy találta Moriartyt, ahogy otthagyta: a könyveket nézegette, ujját a díszes gerinceken nyugtatta. Hátulról rásütött a nap, aranyhaja köré glóriát vont, ahogy feléjük fordította a fejét. Meglehet, hogy csak Dublin látta őt egy jótevő angyalnak, amiért a kis Catherine torkára fagyasztotta az Emiliától tanult illetlen megjegyzéseket, mindenesetre abban a pillanatban legszívesebben aranyszobrot állíttatott volna neki. Na meg magának is, amiért eszébe jutott, hogy őt hívja ide a kislányhoz.

Elégedetten figyelte, ahogy a professzor is hasonlón reagál a kislányra: kővé dermedve, tágra nyílt szemekkel fürkészte a virágoskertnek öltözött Catherine-t.

Izgatottan paskolta meg a lány hátát, mire egy rózsa kipottyant annak hajzatából. Megköszörülte a torkát, leheletnyit meglökte Catherine-t, majd rászólt:

– Köszönj az úrnak, kisasszony!