Hevesen dobogó szívvel néztem Moriarty professzor után, aki az álmaimat hordozta a hátán. Segít nekem! Felkészít! Egyetemre megyek! El innen, jó messzire!

Mielőtt örömujjongásba, ugrándozásba törhettem volna ki, a „fogadott bátyám", Jackie rám talált és elkapott a karomnál fogva.

– Catherine, mi az ördögöt művelsz itt? Gyorsan át kell öltöznöd, Lizzie keresett.

– De hát még egy félórám biztos van, amíg...

Jackie a fejét rázta és a tőlem kapott óráját lóbálta az orrom előtt.

– Nincs annyid, drága kicsikém. Elbeszélted az időt a csinos professzorral? – Jackie vigyorgott és visszaejtette a mellényzsebébe az óráját.

– Tanítani fog – közöltem vele, és kihúztam magam. – Elmegyek innen, Amerikába, felvesznek a Harvardra és én leszek a világ legfiatalabb, leghíresebb és legsikeresebb női tudósa!

– Jól hangzik – bólintott Jackie és megveregette a hátam. – Most menj öltözni, mielőtt lebuktatod magad a város előtt. És siess Lizzie-nél is, ugyanis haza kell még érned időben, hogy lemosdhass a vacsorára.

– Kösz, hogy emlékeztetsz, milyen nyomorúságos életem van – fintorogtam –, amikor most kaptam meg a jövőm kulcsát.

Jackie a szemét forgatta, majd belökdösött a sikátorba, ahol a lányöltözékem tartottam.

Alig két perc múlva tiszta arccal és rózsaszín ruhácskában álltam az álbátyám előtt.

– Tökély – mondta, közben az óráját nézegette, mintha igazán fontos személy lenne.

Az árvaházba Jackie nem jött velem, azt mondta, seprűt kell szereznie, mert Durham új grófja nem vesz neki ahelyett, ami eltört.

Jókedvűen csengettem a kapun, Lizzie barátnőm széles mosollyal engedett be.

– Nézd, mit szereztem a zsibvásáron! – kiáltott köszönés helyett, és a nyakán virító sárga festett selyemkendőt mutogatta. – Nagyon olcsón vettem, el se lehetett menni mellette.

– Gyönyörű – értettem egyet. A kendő illett Lizzie színes, mindig boldog személyiségéhez, kék ruhájához és göndör, sötétszőke hajához is.

– Meddig maradsz? Moriarty úr épp a kicsiket tanítgatja számolni, de azt mondta, nemsokára hazamegy.

– Moriarty úr? – kérdeztem szórakozottan. Tudtam, hogy nem William, csak az öccse van az árvaházban, mégis izgatott remegés futott rajtam végig.

Ha valóban megtanít mindenre, amit egy egyetemen kérhetnek, akkor utána már csak annyi feladatom lesz, hogy a mostohaapámtól lenyúljak egy adag pénzt, és magammal vigyem Jackie-t meg Lizzie-t... bár Lizzie talán maradna. Mindegy, akkor kell átmenni a folyón, ha odaér az ember, szóval...

– Figyelsz te rám? – csettintgetett az orrom előtt Lizzie.

– Nem – vallottam be. – Elnézést, mit mondtál?

Lizzie a fejét ingatta, és intett, hogy kövessem. Az előkertben most nem rohangásztak a gyerekek, csak az idős kertész rendezgette a virágágyásokat. Az árvaház lakói a hátsó udvaron ültek a földön egy kis körben, előttük egy padon Louis James Moriarty foglalt helyet, egy hordozható palatáblára firkált a hozzá tartozó fehér krétával.

– Tündéri, nem? – súgta Lizzie lázas mosollyal az arcán. Egyetértőn bólogattam. Belekaroltam barátnőmbe, és közelebb sétáltunk a gyerekekhez. Louis közben végig magyarázott, mosolygott a kicsikre, akik egytől egyig imádtak.

– Hogy tud ilyen szépen beszélni a számokról? – sóhajtott fel Lizzie, és megszorította a karom. A kislányok, amikor meglátták, hogy jövünk, ránk vigyorogtak. Jobban mondva talán inkább Lizzie-re, aki olyan nyilvánvalóan rajongott Louisért, hogy majdnem mindenkinek feltűnt ez – leszámítva persze az okos, de egyben ártatlan és szemérmes Louist.

– Szép napot, Louis! – köszöntem neki, mire éreztem, hogy Lizzie egész testében megremeg. A fiatal férfi felnézett ránk, a bátyjáéval egyforma vörös szeme boldogan megcsillant.

– Veronica! Üdvözlöm. – Mosolyogva intett, aztán megleste az óráját és a szeme köré ráncok gyűltek. – Nahát, hogy elszaladt az idő! A bátyám előbb fog hazaérni, mint én.

Nem mondtam, de tudtam, hogy igaz – a professzor valószínűleg megtette már az útja háromnegyedét, ha kellemes sétatempóban halad, még akkor is.

– Nem maradna egy teára, Louis? – kérdezte reménykedve Lizzie, a hangja megbicsaklott a fiatalúr nevénél. Louis a fejét ingatva felállt, lesöpörte az öltönyéről a krétaport és a bőrtáskájába rejtette a táblácskát.

– Sajnálom, kisasszony, muszáj mennem – szabadkozott. Lizzie elvörösödve lehajtotta a fejét.

– Persze, megértjük – mondtam helyette, szélesen mosolyogva. – Hát akkor, szép estét, Louis! – Oldalba böktem Lizzie-t, de amikor ő nem mozdult, nem szólalt, cselekedtem helyette. – Kikísérjük, jöjjön csak.

– Szervusztok, gyerekek! – búcsúzott Louis. – Jövök, amint tudok.

A kicsik integettek neki, szomorkodtak, amiért elmegy.

– Jól kijön a gyerkőcökkel – jegyeztem meg, a megnémult Lizzie-t úgy kellett magam után vonszolnom.

– Nem nehéz, igazán kedves gyermekek. Ügyes kezek nevelték őket. – Meleg pillantással nézett Lizzie-re, de ő a cipője orrát bámulta és nem vette észre. Most Louis is elnézett, halvány pír vonta be orcáját, zavarában megigazgatta a szemüvegét és a kalapját.

Fáradtan sóhajtottam.

– Mikor jön legközelebb? – próbáltam beszélgetést kezdeményezni, miközben a kapuhoz vezető ösvényen sétáltunk.

– Nem tudom. Elizabeth kisasszony, mikor felelne meg Önnek? Maga tudja, mikor jó a gyermekeknek.

Lizzie az ajkába harapott és rám bámult, de én csak megvontam a vállam, nem ismertem az árvaház májusi időbeosztását.

– Bármikor jó – nyögte ki Lizzie.

– Hát rendben – mondta bizonytalanul Louis. – Holnap délután meglehet, hogy kevesebb dolgot kell elvégeznem.

– A holnap délután tökéletes – vágta rá Lizzie rögtön. Egyszerre mosolyogtak egymásra, amitől mindketten zavarba jöttek és elkapták a tekintetük.

– Akkor holnap. Szép estét, hölgyeim! – köszönt el Louis, megemelve a kalapját. Amint befordult a sarkon, Lizzie nekem dőlt, a hirtelen súlytól én is majdnem továbbdőltem.

– Hé, Liz! Állj már fel!

– Nem szeret engem – nyöszörögte Lizzie, és felnézett az arcomba, hatalmasra nyílt, könnytől csillogó szemekkel.

– Na ezt meg honnan az ördögből veszed? – kérdeztem nagyot sóhajtva, és megráztam a vállainál fogva. – Odáig van érted!

– Ne hazudj, hogy jobb legyen nekem – kérte lebiggyesztett ajkakkal. Mielőtt tiltakozhattam volna, belekapaszkodott a vállamba, és azt suttogta: – Nem figyelted meg? Engem csak nagyon ritkán hív a nevemen, pedig ő kérte, hogy szólítsuk egymást keresztnevünkön.

– Mihez képest ritkán?

– Például hozzád képest! – mondta vádlón, mire az égnek emeltem a tekintetem. – Többször mondta ki azt, hogy Veronica, mint azt, hogy Elizabeth! Engem kisasszonynak hív.

– Mert udvarias – közöltem vele. – Vagy nem meri kimondani a neved.

– Miért ne merné? – kérdezte szomorkodva Lizzie. Fázósan maga köré tekerte a selyemkendőjét, és a vállamnak döntötte a fejét. – Mint a romantikus regényekben! Két barátnő szívét egy férfi rejtette rabul...!

– Ne butáskodj, Liz, ennek se füle, se farka.

Két kislány rohant elénk, rózsaszín szalagos ruhácskákat viseltek, fonott copfjaik ugráltak a hátuk mögött.

– Lizzie néni, Moriarty úr mikor kéri meg a kezed?

Felnyögtem, mert erre Lizzie elsírta magát. Olyan lányosan érzelmes!

– Gyere, kislány – hívtam. – Nagyjából félórám van, addig kigyógyítalak ebből a tarthatatlan állapotból.

Ám jóval több időbe telt pátyolgatni Lizzie-t, már vörös volt az égalja, amikor Jackie csengetett értem.

– Ajjaj – nyögtem. Teljesen belemerültem abba a délután folyamán, hogy szívügyi tanácsokat osztogassak Lizzie-nek, amiknek egy részét anyámtól, másik részét pedig könyvekből tanultam.

– Szóval ne reagáljak túl semmit – értelmezte Lizzie a tananyagot, amikor sétáltunk Jackie felé. Majdnem megnyugodott, már nem szipogott, csak idegesen csavargatta a kendője sarkát.

– Főleg ne ezt a nevesdit – bólogattam szaporán, és arcon csókoltam. – Minden rendben lesz, Liz.

– Ugye holnap is jössz, Ronnie? – kérdezte szinte nyüszítve, és megfogta a könyököm.

– Igyekszem – mondtam, de fogalmam sem volt, mi lesz még holnap. Hátranéztem Lizzie válla fölött, és elhúzva a szám szorítottam meg a kezét. – Valaki orra esett, mentsd meg!

Lizzie azonnal sarkon fordult és rohant a síró aprósághoz, még csak el sem búcsúzott, és nem is köszönt Jackie-nek.

– Majd a nővére köszönt helyette is – dünnyögte az utcán váró Jackie. Egyik kezében egy kosár gyümölcsöt, másikban pedig egy seprűt tartott.

– Az Nanette-nek lesz? – érdeklődtem a kosárra bökve. Jackie pironkodva bólintott.

– De mondd azt, hogy Lizzie-től van!

– Úgy lesz – bólogattam, és átvettem tőle a kosarat. Belekaroltam, hogy összekapaszkodva lökdösődhessünk el a kis kocsmáig, amit Lizzie nővére és a férje vezetnek már évek óta.

Estefelé járt az idő, az ég egészen besötétedett, így még hangulatosabbak lettek a zsibvásár fényei: az árusok lampionokat gyújtottak, a gyertyák elé színes kendőt akasztottak, hogy pirosban, zöldben és kékben pompázzanak a kirakatok.

A kocsma is fel volt díszítve, virágok lógtak az ablakokról, az ajtóról és bent a mennyezetről is.

– Michelle kedvenc virága – mondta mosolyogva Nanette, amikor leültetett minket egy üres asztalhoz. Nem terveztünk sokáig maradni, de már úgyis lekéstem az otthoni vacsorát – ami miatt szobafogságra leszek ítélve és nem kapok majd reggelig enni –, úgyhogy ezt bepótoltuk inkább az Odvas Szőlőben.

– Valóban – mosolygott vissza Jackie. Az asztalon Nanette felé löktem a kosarat.

– Jó étvágyat! Lizzie küldi.

– Nahát, ez kedves! Holnap átugrok hozzá és megköszönöm, úgyis régen láttam.

Jackie elrejtette a fintorát, de nyilván tudta, hogy Lizzie falazni fog neki.

Nanette előkészítette a papírkáját, és felvette a rendelésünket. Pukedlizett, és a kosárral együtt eltűnt a konyhában. Ugyanúgy nézett ki, mint Lizzie, csak pár évvel idősebb kiadásban. Mindketten az árvaház szülöttei – akárcsak Jackie –, de Nanette otthagyta a vezetői szerepet, hogy Clauddal vezethesse a kocsmát.

– Mocsok Claud – dünnyögte Jackie nekem, miután a férfi gyors biccentés kíséretében elment mellettünk.

– De még mennyire, hogy az – értettem egyet. Én valószínűleg jobban is tudtam, mennyi az igazság Jackie állításában, mint ő maga, de az indokot nem a kocsma hangzavarában kívántam elé tárni.

– Szóval... matematikus kisasszony – vigyorgott rám Jackie. – Hogy s mint lesz ez a tanulás?

A témaváltás nyomán elhalványult a Nanette-ék iránt érzett keserűségem, és tömény izgalom töltött el.

– Moriarty professzor azt mondta, tanítani fog. Jövőhét hétfőn tartja az első órámat, először gondolom megnézi, mennyit tudok... Úgyhogy egy kicsit ismételnem kell majd. – A tenyerembe támasztottam az állam, álmodozva bámultam a fölöttem himbálódzó virágokat. – Tudod, Jackie, már látom magam fekete talárban, kezemben a diplomámmal...

– Egy szempillantás és itt lesz – mosolygott Jackie, és megveregette a karom. Nagyot sóhajtottam, s próbáltam a lehető legderűlátóbban ismételni a szavait:

– Bizony. Egy szempillantás!