A város utcái tömve voltak, a zajos, színes zsibvásárban kocsi, lovas nem férhetett el, az emberek vadul tülekedtek kosaraikkal és táskáikkal. Az egyetemről hazafelé igyekvő William James Moriarty igyekezett minél kevesebb embert meglökni, ahogy a sétapálcáját és aktatáskáját magához ölelve sétált.

Nem is tudta, merre nézzen – a fából ácsolt bódék előtt emberek tolongtak, árusok kiabáltak, utcazenészek énekeltek és hegedültek, a levegő vibrált a különböző hangoktól. Bódító illatok terjengtek a levegőben; egy jósnő standjából tömény füstölőszag áradt, nem sokkal utána egy pulton színes tavaszi virágok bólogattak, a következő utcában pedig már ínycsiklandó illatú mézes süteményt árultak.

Mielőtt örökre elveszhetett volna Durhamben, megállt egy szellősebb sarkon, hogy szemügyre vegye a környezetét, de nem tudta beazonosítani tartózkodási helyét, szüksége volt a bátyja által rajzolt térképére. Ebben a tömegben úgy elkeveredett az eredeti úti céljától, hogy attól tartott, vacsorára sem ér haza, nemhogy az ötórai teára.

A zsebében kotorászott a térkép után és majdnem elejtette a holmiját, amikor egy kaján hang szólt hozzá:

– Nahát, professzor, ennyi idő után sem igazodik ki a városon?

William megfordult, jobbra tőle egy sikátor húzódott – áruraktárnak tűnt, legalábbis telepakolták mindenféle ládával és hordóval, amiken suhanc fiúk foglaltak helyet. A földön elnyűtt pokrócon fafaragások sorakoztak, mögöttük szintén fiúk ültek, összesen hatan voltak a csapatban.

– Nagy itt a kavalkád – válaszolt William halvány mosollyal a kérdezőnek, aki egy hordón ült, vigyorogva nézett őrá. A vonásai enyhén lányosak voltak, valaha fehérszínű inge fekete volt a piszoktól, nadrágjára sár száradt, a májusi napfénytől széleskarimájú sapkával védte arcát. William megítélése szerint munkásfiú lehetett, talán talicskákat tologatott fel-alá egész nap, esetleg a földeken dolgozott.

Szemügyre vette társait is, mind hasonló ruhában feszítettek, mint a pimasz fiatal, gyűrött, sáros, piszkos ingben és nadrágban. Talán új öltözékre gyűjtöttek – a fafaragások mellett kis dobozban pénzérmek gyülekeztek.

A nagyszájú fiú leugrott a hordójáról, kezeit a háta mögé dugta, úgy járta körbe Williamet.

– Ron vagyok. Szívesen kivezetem innen – ajánlotta, szája még mindig fülig ért.

– Aminek meglesz az ára – szólt közbe egy másik suhanc. William már értette a helyzetet: ezek a fiatalok tudják, ki ő, és pénzt szeretnének tőle kunyerálni.

– Ha nem káros dologra költik az összeszedett pénzt, vennék pár faragást – ajánlotta, és rájuk mosolygott. Alig pár évvel voltak nála fiatalabbak, mégis sokkal idősebbnek érezte magát, ahogy a fiúk értetlenül nézte össze.

– Alkoholra, cigarettára, drogra gondol – sorolta Ron félig visszafordulva.

– Ugye lányokra nem? – kérdezte aggodalmasan az egyikük. Ron horkantott és válasz nélkül hagyta a barátját. William közben közelebb lépett, hogy megnézze a kirakatnak csak túlzással nevezhető szőnyeget. Fabábuk, konyhai felszerelések, díszek álltak kipakolva, árcímke nélkül.

– Egy szép tolltartót, amiben elférnek a professzor tollai? – nyújtott William felé egy fadobozt az egyik fiú. A fedelét virágfaragások és holdmotívumok díszítették, néhol színes festékkel emeltek egy-egy részletet. William rábólintott, és a mellényzsebébe dugott tárcáért nyúlt.

– Igazán szép munka – dicsérte meg, mire a fiú büszkén kihúzta magát.

– Ne adja Steve alá a lovat, így is túl büszke magára – jegyezte meg Ron. Steve felhúzta az orrát, mire Ron elnevette magát. – Csak ugratlak, mind tudjuk, hogy zseni vagy!

A szőke Steve mondott egy árat, ami William szerint jóval meghaladta a tolltartó értékét, de azért kifizette nekik, hadd örüljenek.

– Köszönjük! – mondta vidáman Ron, fekete szeme csak úgy csillogott a pénzt látva, a barátai ámuldozva nézegették az aranyérméket. – Amióta az új Dublin gróf kirúgta a Fiatal Hősök Szövetségének a felét, sokkal többe kerül a fenntartásunk.

– Fiatal Hősök Szövetsége? – kérdezte William, és beletuszkolta a bőrtáskájába a tolltartódobozt.

– Plusz pénzért mesélhetek róla – vont vállat Ron, és előreszökkent. – Jöjjön, professzor! Még egy-két érméért regélek a város történelméről is!

William intett a fiúknak – akik nem néztek rá, még mindig mohón számolgatták a pénzüket –, majd követte a heves suhancot a fullasztó tömegbe.

– Igazán könnyű itt elkeveredni – mondta Ron, és a zsebébe süllyesztette kezeit. Mosolyogva köszöntött egy tollas kalapot viselő öreghölgyet, udvariasan meghajolt egy madarakat áruló bácsi felé.

– Mire fel ez a nagy ünneplés? – kérdezte William, és megigazította a karján átvetett zakóját meg a táskáját, igyekezve úgy igazítani a holmiját, nehogy zsebtolvajok nézzék ki őt maguknak.

Ron megrántotta a vállát, és hátat fordított a menetiránynak, hogy Williammel szembe nézhessen.

– Tudja, Dublin gróf meghalt és... – A mondat félbeszakadt, a fiú szeme mohón villant meg. – Hát még szép, hogy tudja! Hiszen ott volt. Miként történt? A városba csak azok a mendemondák jutottak el, hogy az urat megmérgezték, valóban így volt? Meséljen, professzor! És elengedem a várostörténetért járó pluszpénzt.

William könnyedén válaszolt:

– A gróf szívrohamot kapott, nem vette be a gyógyszerét.

– Sokat szenvedett?

– Hamar kilehelte a lelkét.

Ron nemtörődöm módon rántotta meg ismét a vállait.

– Mondanám, hogy kár, de akkor lehet, hogy a Pokolra kerülnék. Tudja, rossz ember volt a gróf. Hallotta, mit tett Mr. és Mrs. Burton gyermekével?

William bólintott. A fiatal házaspárra gondolt, akiknek utoljára segített a fivéreivel.

– Szörnyű történet.

– Az bizony – helyeselt Ron. A vállával most Williamét célozta meg, finoman meglökte és széles vigyort vetett rá. A fiatal matematikus megfigyelte, hogy a fogai ápoltak, fehérek és hibátlanok, amik feltűnően eltértek a fiú alapvetően szegényes és koszos megjelenésétől. – Professzor úr, ha én kérnék segítséget a gyermekemért, maga ugye segítene?

– Van gyermeke? – vonta föl a szemöldökét William.

– Dehogy van. – Ron oldalra táncolt, megnézett egy árusstandot, William követte, nehogy szem elől tévessze. A színes ponyva alatt a kirakatban könyvek álltak, hátul egy tábla hirdette, hogy a Durhami könyvtáré a hely, de a könyvtáros nem volt sehol.

– Semmi új – állapította meg a fiú.

– Szeret olvasni? – érdeklődött William. Hátulról egy szamarat vezető férfi meglökte, neki kellett támaszkodnia a pultnak. Ron megszidta a fickót helyette is, mire az csak mordult egyet és folytatta útját szembe az áramlattal.

– Csak ami jó – válaszolta Ron, s tovább indult a zsúfolt utcán. Hátrasandított, és kíváncsiskodásba kezdett: – Mondja, maga tényleg tizenévesen végezte el az egyetemet?

William péksütemény illatát érezte; már nem volt messze az út, amiről a birtok felé vezető földútra lehet kanyarodni.

– Így történt – bólintott William. Kikerült egy ruhákkal és kendőkkel teli dézsát cipelő nőt, emiatt egy pillanatra szem elől vesztette Ront, de aztán beleütközött a következő lépésnél. Elnézést kért, de a fiú rá sem hederített, inkább tovább faggatódzott.

– És valóban huszonegyévesen lett professzor?

William felé emelte az arcát, barna, selymesnek tűnő tincsei egyenetlenre vágva követték az álla vonalát.

– Igen, akkor kaptam az első tanári állásomat egy londoni iskolában – bólintott. Eltöprengve figyelte segítőjét, még a léptét is majdnem elvétette.

Ron elmosolyodott, Williamben pedig ekkor megszólalt a vészcsengő – a fiú ajka túl lágy ívű volt.

– Gratulálok, legyőzte Galileo Galileit. Ő huszonnégy évesen kezdett tanítani.

William oldalra döntötte a fejét, Ron viszont elfordult. A nyakát hiába borította több réteg kosz, látszott rajta, hogy természetesen karcsú – a hattyúnyak kifejezés tökéletes ábrázolása.

– Galilei? Még nem hasonlítottak hozzá.

– Én sem hasonlítom. Azt mondtam, hogy jobb nála.

– Tanult lehet, ha ennyi mindent tud egy neves csillagászról – jegyezte meg William. Két mellette elrohanó kislány majdnem felborította, de végül sikerült megőriznie az egyensúlyát, csak a sétapálcája esett ki a kezéből. Ron rögtön előkapta kezeit a zsebéből, lehajolt és felvette a pálcát. William elégedetten bólintott, ahogy meglátta Ron apró kezeit.

– Köszönöm – mondta. Ron megvonta a vállát, ökleit újból elnyelték a nadrág zsebei.

– Semmiség. Egyébként érdekel a csillagászat. Meg a matematika is. Ha lenne elég pénzem, egyetemre is mennék. Csak hát... nincs.

– Erre gyűjt a Fiatal Hősök Szövetsége? – kérdezte William. Ron felékapta a fejét. Közeledtek a falu széléhez, a folyó ott kúszott előttük, a víz csobogása versenyre kélt a zsibvásár zajaival.

– Egyetemre? Nem. Közösen gyűjtünk, és mindenki kap belőle részt. Ki erre, ki arra gyűjtöget.

– Értem – biccentett William. Az utolsó házak vonalában megálltak, és Ron kibökte, amit William szerint egész végig meg akart kérdezni:

– Nem tanítana, professzor? Kérem, okos vagyok, csak épp szegény. Ön az egyetlen reményem!

A professzort egy kicsit meglepte a kirohanás, s felhúzta a szemöldökét.

– Fizetek magának, ha gondolja – folytatta kicsit visszafogottabban Ron. – Vagy dolgozok a birtokán, vagy viszem ide-oda kocsival, javítom a dolgozatait, vagy...

William érezte, hogy mosolyra húzódik a szája, ahogy a lesütött szemű fiút nézte.

– Becsülöm a tudásvágyat, Ron – mondta. – Szívesen segítek.

– Tényleg? – A fiú felemelte a fejét, szemei tágra nyíltak. – Komolyan mondja?

– Maga szerint viccelődnék ilyen helyzetben? – kérdezett vissza William oldalra biccentve a fejét.

– Remélem, hogy nem – bólintott Ron. – Mikor érne rá, professzor?

– A következő hétfőn az utolsó órám elmarad – ajánlotta William. – Tizennégy órakor találkozzunk a Mimóza Teaházban?

Ron ezúttal szégyenlősen vonta meg a vállát, a mozdulat felettébb nőiesre sikeredett.

– Ha kaphatok ott kávét, nekem tökéletes. – Előrelépett, megemelte az állát és William szemébe nézett. – Nagyon szépen köszönöm, professzor. Ígérem, hogy nem okozok csalódást!

– Tudom, hogy nem fog – mondta William. A zsebébe nyúlt, pénzt vett elő, az érméket Ronnak nyújtotta. A fiú a tenyerét tartotta, vékony ujjait rázárta az aranytallérokra. William rámosolygott. – Köszönöm, Ron, hogy kisegített. Remélem, legközelebb egy kis várostörténet is belefér!

Nem várta meg a fiú válaszát, hátat fordított neki és a gondolataiba merülve elindult a hazafelé vezető földúton.