Sötét az éj a világ felett,
csillagos égből eső pereg,
könnyem csorog, akár a zápor,
teérted hullik le a fátyol.

Kietlen lelkem pusztája sír,
egykor virág volt, most már csak kín,
nincs már több érzelem, kihalt mind,
szívem nem dobog, visszhangja sincs.

Ázik a testem, lelkem reszket,
megállt az élet, szívem dermed,
bensőmet sötétség uralja,
és széttörök kettő darabra.

Akár a fény, úgy elsétáltál,
velem lenni te nem akartál,
s egyedül, lényem magányában,
vérzik szívem az éjszakában.