Az erdőre is ráült az a nyomasztó csend, amely a mellette lévő faluban egész nap honolt.

Egy hermelin mama futott le a fák közül a folyóhoz. Ivott pát kortyot, majd megdermedt. A domboldalt kémlelte, megérezte, hogy kicsinyeit veszély fenyegeti.

Halk pukkanást hallott majd egy hosszú, kócos hajú nőt pillantott meg.

Halálra rémült a hermelin, de nem mozdult meg. Épp azon gondolkodott, hogy futhatna vissza az erdőbe észrevétlenül, amikor újabb három ember jelent meg.

A kis rágcsáló ijedtében megugrott, és elkezdett futni a fák fedezékébe. És bár puha tappancsai léptét alig lehetett hallani, a fekete hajú nő, mégis a hang irányába fordult.

- Avada Kedavra!- kiáltotta.

A levegőt zöld fénycsík szelte át, és a hermelin már soha nem juthatott vissza az erdő biztonságába, a kicsinyeihez.

A három férfi közömbösen figyelte a jelenetet. A legfiatalabb, egy szőke hajú fiú, odament az állathoz, és megbökte a cipője orrával.

- Meghalt. - jelentette be nyugodtan.

A nő vállat vont.

- Azt hittem egy auror vagy animágus.- lehetett rajta látni, hogy különösebben nem érdekli, hogy most ölt meg egy ártatlan állatot.

-Bellatrix, kedvesem, túlaggódod az egészet.- lépett oda feleségéhez Rodolphus Lestrange.

- Hogy én? Hogy én aggódom túl?! Rodolphus, lehet, hogy a Sötét nagyúr örökre eltűnt!- kiabálta Bellatrix. - Az az idióta kis Potter- gyerek! Ő a hibás!- fröcsögte dühvel teli hangon.

- Bella! Nyugodj le és gondolkozz!- szólt sógorára, Rabastan.

A nő szikrázó szemmel nézett rá, amikor egy dolog beugrott neki. Felragyogott a tekintete.

-Longbottom!- mondta ki a nevet diadalmasan.

A három férfi értetlenül nézett előbb a nőre, majd egymásra.

- Jól vagy Bellatrix?- szólt óvatosan Bartemius Kupor, a szalmaszőke ifjú.

- Nagyszerűen!- vigyorodott el gonoszan. - Soha jobban! Kupor!

- Igen?- kérdezte félve Barty.

- Hol laknak Longbottomék?- kérdezte Bella, most már szinte vicsorogva.

- Raven's Hill-ben úgy tudom,- válaszolt. - de nem igazán értem, miért kell neked.

Bellatrix felsóhajtott, majd beszélni kezdett:

- Szóval. A kis Potter pereputty kivégezte a nagyurat. Vagyis így tudjuk. Igaz? – a halálfalók zavart arccal bár, de bólintottak. - De mi van, ha mégse? Nem szabad elvesztenünk a reményt! És azt, hogy hol találjuk? Mi nem tudjuk. De Potterék barátai egészen biztosan tudják.

Bellatrix levegőt vett, közben megszólalt Rabastan:

- Vagyis el akarsz menni Longbottomékhoz, hogy megtudd mi történt a nagyúrral? – kérdezte hitetlenkedve.

- Pontosan. – mondta a nő. – És ti meg jöttök velem! – tekintete kezdett kissé eszelőssé válni.

Rodolphus felsóhajtott. Tudta, hogy úgysem tudnak ellenkezni, talán a legelvetemültebb halálfalóval.

- Csak egy kikötésem lenne. - szólalt meg végül hangot adva ötletének. - Várjunk még egy napot, hogy rendesen fel tudjunk rá készülni.

- Még mit nem! – horkant föl Bellatrix.- Most kell mennünk, amikor nem számítnak ránk. – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.

A nő körbenézett és eléggé feldühödött, amikor észrevette, hogy társai inkább férje ötletét támogatják.

- Figyeljetek! Ha mi derítjük ki hol van a Sötét nagyúr kitüntet minket! Minket fog dicsőíteni a többiek előtt! – mindegyiküknek sorba a szemébe nézett. - Ha mi találjuk meg, mi leszünk a legbizalmasabb csatlósai. Mi fogunk a legtöbb jutalomban részesülni, ha a Sötét nagyúr átveszi jogos hatalmát a világ fölött! – a halálfalóknak kezdett tetszeni a dolog – Minden varázsló és boszorkány, sőt még mugli is, azt fogja tenni amit ő akar! És mi! Mi ott leszünk minden egyes harc élén! Mindenki fogja félni nemcsak a nagyúr nevét, hanem a mienket is! Rettegve veszik a szájukra a nevünket, ha egyeltalán kimerik majd mondani! – kissé zihálva folytatta. - És itt jönnek a képbe Longbottomék: mind tudjuk, hogy Potterék nagy barátai voltak. Ráadásul aurorok! És nem a rosszabb fajtából. Pláne, hogy a Főnix Rendjének tagjai. Nem fog ártani, ha megszabadulunk egy-két Dumbledore- rajongótól. – ismertette a tervét lázasan csillogó szemmel Bella.

Most, hogy elmagyarázta ezeket, már a többieknek is ábrándos mosoly kúszott a szájára.

- Már csak egy gond van. – szólt Rabastan, mire társai érdeklődve fordult felé.- Lakik más varázsló család Raven's Hill- be? Az kicsit necces lenne, ha közbe feljelentenének minket. -húzta el a száját, irtózva a gondolattól.

- Nos, ha minden igaz, nem. – felet lassan Barty. - De azért nem árt vigyázni. Rengetegen mászkálnak, mert örülnek. De nem fognak sokáig. Induljunk el minél gyorsabban! – sürgette tárasait a leendő Mágiaügyi Miniszter fia.

- De– akadt meg egy pillanatra Bellatrix- nem akarjuk felégetni a falut? Nem tetszik, hogy ennyien itt ünnepelnek! Amúgy is, azt hiszem, erre felé lakik egy varázslócsalád. Biztos ők is sorra ürítik ki a mézboros korsóikat a nagyúr halálára! – háborgott.

És együtt nézték a viszonylag nyugodtnak tűnő falut. De nem volt az. Alig huszonnégy órája, kettős gyilkosság történt egy házban.

- Godric's Hollow-t? Ugyan már! Lehet, hogy itt van valahol a nagyúr! – mondta Rabastan. - Meg aztán, igaza van Bartynak, induljunk!

A nő kelletlenül bólintott, majd megfordult a tengelye körül, és eltűnt egy pukkanó hang kíséretében. A három férfi nem ijedt meg. Ők is követték Bella példáját.

*****

A Raven's Hill- i erdő mellett volt egy csöppnyi ház. A falu főterétől legmesszebb lévő kunyhó, a többi háztól tízpercnyi sétára volt.

A nyitott ablakból kiszűrődő zajok alapján ünnepség volt bent. De csak egy háromfős család boldogsága hallatszódott ki.

Hisz meghalt a Sötét nagyúr! Örökre eltűnt a Föld felszínéről! Országszerte ünnepeltek a boszorkányok, és varázslók. Ünnepelték a piciny Harry Pottert, aki mindnyájukat megmentette. A kis túlélő! Alig múlt egy éves, s máris egy hős!

Egy kisfiú felsírt. A csöppség fázott a nyitott ablakon át befújó, hűvös novemberi széltől. Egészen apró volt. Igaz, kicsit duci, de a szülei imádták.

- Frank, becsukod az ablakot, kérlek? – szólt egy fiatal női hang.

A hang egy gyönyörű nő szájából szólt. Hosszú szőke haja kibontva terült el a hátán, arca boldogan mosolygott. A szemei égszínkékek voltak, az orra pisze, ajkai meggypirosak.

Egy huszonéves férfi- Frank Longbottom, név szerint- becsukta az ablakot. A következő pillanatban egy rozsdabarna színű tollcsomó csapódott neki az üvegnek. A zajra Frank elkapta fiával játszadozó feleségéről a szemét és újból kitárta az ablakot.

- Helen! De jó, hogy visszajöttél! – kiáltott fel boldogan, és behúzta a baglyot a párkányról. A lábához egy pergamen volt kötözve, amit Frank vidáman levett és elolvasott. Édesanyja, Augusta Longbottom írta.

Kedves Frank!

Remélem, jól vagytok a kis Neville-el és Alice-cal! Először is sok boldogságot szeretnék kívánni Alice-nak, 21. születésnapja alkalmából! Ha nem baj nektek, holnap elmennék meglátogatni benneteket! Tudjukki miatt oly régen láttam Neville-t, és titeket. Hozok az unokámnak egy kis meglepetést, és persze a nejednek is.

Egészen biztos vagyok benne, hogy hallottatok Potterékről. Szörnyű, ami velük történt! Én nem éltem volna túl, ha veletek történik. De azért a gyász mellett boldogak is lehetünk, hisz Tudodki meghalt, nincs többé! Bár a jó öreg Dumbledore azt mondta, szerinte nem tűnt el végleg, és, hogy vigyázzunk, de szerintem ez csak az üldözési mániája. Mind tudjuk, hogy a gyilkos átok visszapattant rá, vagyis meghalt. Végleg. Örökké.

A lényeg az, hogy holnap megyünk hozzátok Hagriddal. Szegényt nagyon megviselte Lily és James esete. Gondoltam elhozom, hisz olyan régen járt Raven's Hill- be, és, hogy ő is lássa Neville-t.

Akkor holnap reggel találkozunk!

Szerető anyád,

Augusta

Ahogy Frank olvasta, arckifejezése gyakran megváltozott. Hol szórakozott volt,- az első pár sornál- utána egyre komolyabb lett, amikor anyja sötétebb témákat hozott fel. Aztán végül az a hír, hogy nemcsak édesanyja, hanem roxforti barátját is láthatja, újból megmosolyogtatta.

- Mit írt Augusta? – kérdezte vidáman Alice Longbottom.

- Hogy reggel jönnek, Hagriddal megünnepelni a születésnapod, és meglátogatni Neville-t.- simogatta meg fiacskája fejét Frank.

- Jaj, de jó! – mosolygott a felesége, majd az arcán lévő boldogság, rémületbe csapott át.

- Minden rendben, Alice? – emelte fel a pálcáját Frank, aki nem tudta könnyen elfelejteni azt a mondatot, amiben Augusta azt írta le, hogy Dumbledore kételkedik Voldemort halálában.

De eredeti elképzelése – miszerint halálfalók támadnak rájuk, vagy akár maga a Sötét nagyúr – rögtön elpárolgott (sajnos), amikor Alice válaszolt:

- Nincs itthon süti! – kiáltott fel a nő, és Neville-t férje kezébe nyomva kiszaladt a konyhába. Frank csak nevetett a nején, és a saját meggondolatlanságán. – Hisz meghalt. Nem kell félnem.- biztatta magát, egészen addig, amíg el is hitte.

Kár volt.

Frank megrázta a fejét, majd lerakta pálcáját az asztalra, és leült a kanapéra, Neville-el az ölében.

Neville érdeklődve nézte apja arcát, és megszorongatta az ujjait. A férfi gondterhelten rámosolygott.

Egyik fele rettenetesen boldog volt, hogy végre megszabadultak a Sötét nagyúrtól, míg a másik végtelen keserűségben szenvedett. Lily és James nemcsak kitűnő aurorok, oszlopos tagjai a Főnix Rendjének, hanem nagyszerű barátok is voltak. Borzasztóan érezte magát, hogy soha többet nem nevethet velük együtt.

Amikor utoljára látta őket, akkor mindketten mosolyogtak- mint általában. Vidámak voltak mindig. Az a kép teljesen beleégett a szemébe. Az az élénkzöld szempár, most már nem nézhet rá okosan, tele életkedvvel. Lily sötétvörös haját, már nem fújhatja a szél játékosan. És James, már nem igazíthatja úgy rakoncátlan, hollófekete tincseit, mintha abba a pillanatba szállt volna le a seprűről. Sötétbarna szeme már nem fog pimaszul csillogni, aztán cinkosan kacsintani.

A kép szinte megelevenedett előtte. Majd összefacsarodott a szíve, amikor a kis, árván maradt fiukra, Harry-re gondolt. Ő már soha nem élhette át ezeket.

Csupán egy nappal fiatalabb Neville- nél és máris micsoda hős! És milyen árat kellett fizetnie érte...

Így merengett és gondolkodott a félig kihalt Potter-családon, közbe Alice konyhai zajaitól nem is hallotta a kert végéből jövő négy pukkanást...

*****

A kert hátsó részénél az öreg, legalább száz éves tölgyfa alatt pukkanás hallatszódott.

Bellatrix érkezett meg először. Megjelenését a másik három halálfaló követte.

Rodolphus előre lépett, és a szeme elé tette kezét, úgy kémlelte a Longbottom házat. Majd felfelé pillantott, nézte a Hold állását. Úgy számolta, még jó négy órájuk van a cselekvésre.

Éppen így számolt és tervezett, amikor hallotta, hogy a mögötte állók mozgolódnak, majd halk, de annál cifrább káromkodást hallatszódott Bellatrixtól.

- Jól vagy? – fordult hátra feleségéhez, aki a földön térdepelt.

- Persze, csak ez az idióta Kupor kirakta elém a lábát! – panaszkodott dühösen a szőke fiúra, aki hitetlenkedve megrázta a fejét és csöndesen felnevetett.

- Vagy csak te voltál esetlen, és átestél a lábamon! – hergelte tovább Barty.

Majd gyorsan abba is hagyta, ugyanis Bellatrix egy szempillantás alatt felpattant és a pálcáját a fiú szívének tartotta.

- Ne merj még egyszer esetlennek nevezni, - sziszegte összeszorított fogai közül. – különben megjárod és...

- Rendben, nyugalom, Bella, nyugalom! – szorította le sógornője kezét Rabastan. – Most ne ezzel foglalkozz! Gyere, nézd! – és odavezette Rodolphus mellé, aki még mindig a házat fürkészte.

- Nagyszerű az álláspontunk. – jelentette ki. – A nő a konyhában van, a pálcája ugyan ott van a kezében, de, ha hangtalanul és észrevétlenül megyünk oda, nem lesz vele baj. A férje, ő nem lesz nehéz. A gyereke az ölében van, és a pálcáját is az asztalon hagyta. – szemléltette elégedetten Longbottomék helyzetét.

- Fantasztikus! – mondta derülten Bella. – Akkor indulhatunk. – szólt, majd elindult.

A két testvér egyszerre nyúlt utána, kapta el és húzta vissza.

- Várj már! Beszéljük meg, hogy ki megy hova. – mondta Rodolphus. – Barty, Rabastan. Tietek az asszony! – de amikor látta, hogy gonoszan összenéznek rájuk szólt:

- De ne öljétek meg! Csak kábítsátok el és kötözzétek meg, úgy hozzátok be a nappaliba! Mi Bellával a férjével fogunk ugyanígy eljárni. – Értve? – kérdezte, s mindhárman bólogattak. – Akkor indulás!

- Lumos! – motyogta Bellatrix és a pálcája hegyén egy apró fénygömb jelent meg.

- Bolond vagy?! – verte ki a kezéből a pálcáját Rabastan. – Észrevesznek!

- Na, gyerünk, most segíts megkeresni! Nem akarok megint elesni! – fújtatott a nő. - Különben is, nem mindegy, hogy most vagy pár perccel később tudják meg, hogy itt vagyunk? – senki nem törődött vele, mindenki a fűben kutatott.

Végül Rodolphus megunta és pálcát rántott.

- Invito pálca! – kiáltotta és máris kezében volt felesége fegyvere. – Tessék! Na, nyomás! – nyomta Bellatrix markába.

- Nox. – mondta halkan, s kialudt a láng.

Most már ténylegesen elindultak. Pár métert még négyen tettek meg, aztán kettéváltak. Rabastan és Barty óvatosan lopakodtak a hátsórész felé, nehogy meghallja őket Alice. Ő nem halhatta őket, nagyon hangosan dolgozott a konyhában.

Első lépésként rákoppintottak egymás fejére a pálcáikkal, és elmotyogtak egy-egy kiábrándító bűbájt, így mindketten beleolvadtak a környezetükbe.

Odalopóztak az ablakhoz. Barty egy „Alohomora!"- val kitárta, míg a társa felkészült a támadásra.

Alice pont háttal állt nekik, és dudorászva sütött-főzött. A két halálfaló halkan beugrott a konyhába.

A nő megfordult és a határtalan vidámságot az arcán felváltotta a rémület. A pálcájáért kapott, ami általában az övében volt. De most a pulton hagyta.

Megpördült, hogy megfogja, és ez volt az a lépés, ami akár végzetes is lehetett volna. És csakis azért nem volt az, mert Rabastan nem akarta megölni. Még nem.

*****

Mindeközben Bellatrix és Rodolphus is a megbeszéltek szerint haladtak. A házaspár csöndesen surrant oda a bejárati ajtóhoz. Két méterrel előtte lelassítottak, és a lehető legóvatosabban mentek felé.

Frank, aki még mindig a Potter családon elmélkedett és a kisfiával játszott, nem is hallotta meg a közelgő veszélyt. Ami neki rossz volt, de a halálfalóknak igenis kedvezett. A fiatal apukának az sem tűnt fel, hogy az ajtó vas zárja kattan egyet egy elsuttogott Alohomora kíséretében.

Bellatrix zajtalanul, kezében régi pálcájával lépkedett végig az előszobán, nyomában férjével.

- Az ajtó mögött van a nappali. – tátogta Rodolphus. – Nyiss be és kábítsd el!

A nő biccentett, majd erőteljesen belökte a tölgyfa ajtót.

Abban a percben több dolog történt egyszerre: Frank rémülten felkapta a fejét, és Neville-t gyorsan, de gyengéden a kanapéra tette. Ugrott az asztalhoz, de Rodolphus fürgébb volt nála, és elkapta előle a reményt jelentő pálcát. Aztán Bellatrix elüvöltötte magát:

- Stupor! – és Frank ájultan rogyott a földre.

Utolsó emléke az volt, hogy Neville felsír...

*****

Bellatrix fel-alá járkált, majd megállt és kérdőn nézett a többiekre.

- Mehet? – kérdezte szemével követve a merengve lépkedő Barty-t kezében Neville-el.

- Csak rajta! – vigyorodott el felnézve egy pillanatra.

Rodolphus odalépett Frank elé, öccse Alice-hoz. Egyszerre motyogták el az ellenátkot.

Az összekötözött házaspár lassan ébredt fel a kábulatból. Nagyokat pislogtak. Először csak homályosan látták foglyul ejtőik körvonalát. Előbb Alice reagált. Szemében óriási ijedtség tükröződött. Egy pillanat alatt elsápadt, és rémülten felnyögött.

- Frank! – sikoltott fel váratlanul, mire a halálfalók összerezzentek. Bellatrix keze villámgyorsan kinyúlt bő, fekete talárja alól és pofon ütötte a nála tíz évvel fiatalabb nőt.

- Ne bántsd Alice-t! – kiabált rá Frank, de az csak gonoszan felkacagott.

- Na, és, miért, Te hős lovag? – kérdezte gúnyosan Bella. – Ezért úgy vélem megérdemelsz egy kiadós kínzást! – vigyorgott önelégülten. – Szerintetek? – pillantott hátra tettetett tanácstalansággal társaira.

Ők aljasan bólintottak.

- És szerinted? – nevetett kegyetlenül Alice arcába, aki összekötözött kezeit rángatta és sikítozott.

- Fogd be! – förmedt rá Barty. – Silencio! –bökött felé a pálcájával, mire a nő hirtelen csöndben maradt. No, nem mintha nem próbált volna meg kiabálni. Épphogy csak a torkán nem jött ki hang.

Bellatrix őrjöngve fordult Frank felé és gondolkodás nélkül ordította:

- Crucio!

Az áldozat vonaglani kezdett a kíntól, s üvöltözött. Alice nemkülönben vergődött a földön. Férje segítségére akart sietni, így bevetődött elé, mire a halálfalók meglepetten néztek rá, majd egymásra, s egyszerre nevettek fel megvetően.

Ennek csak annyi volt az értelme, hogy felfüggesztette a varázst.

Hirtelen Neville fölsírt, s Rabastan könnyeit törölgetve őt is elnémította. Bella elismerően bólintott felé, és ezúttal a szőke nőre szegezte pálcáját és elmormolta az átkot, s most őt vetette alá kínzásnak.

Alice szája néma sikolyra nyílt, arca teljesen eltorzult a fájdalomtól. Férje igyekezett megvédeni őt, egészen addig, amíg Barty oda nem lépett hozzá és leütötte.

Frank eszméletlenül feküdt a földön, Alice-t pedig még mindig az átok kínozta.

Végül Bellatrix úgy gondolta vége a bevezetőnek; s a szőkeséget a hajánál fogva fölhúzta és az arcába vihogott.

- Na, kislány! Most beszélj szépen nekem egy kicsit a Sötét nagyúrról! – Alice a fejét rázta válaszul, hiszen a hangját még mindig nem kapta vissza. – Vagy különben... elbúcsúzhatsz a kölyöktől! – a Mardekáros boszorkány valami elképesztően ijesztő arckifejezéssel nézett Neville-re, aki hangosan felzokogott.

*****

Egy fekete varjú szállt az ablakpárkányra. A fehér kőlapon kopogtak éles körmei. Gyanútlanul bekukkantott az üvegen, s a hirtelen lobbanó, a szobát végigszelő piros fénycsík egy pillanatra elvakította. Rémülten visszatáncolt a párkány szélére. Egy vérfagyasztó, ördögi kacaj hallatszott ki, s bár az üveg valamelyest tompította, a madárka így is úgy érezte közvetlen mellette szólt.

Összeszedve minden bátorságát (amiben féktelen kíváncsisága és merészsége segítette legjobban), újból belesett.

Szörnyű látvány terült a szeme elé: egy szőke hajú nő a földön hevert kicsavarodott végtagokkal, enyhén rángatózva; s szája mozgott, de egy hang se jött ki rajta. Tőle fél méterre egy férfi zokogott, ő felé irányította egy szalmaszőke fiú ruganyos fűzfa pálcáját és unottan bámulta. Az oldalán két férfi hasonló arckifejezéssel nézte a padlón szenvedő párt.

Az ablak résnyire ki volt nyitva, így a varjú nesztelenül odaröppent.

- A kölyökkel mi legyen? – fordult el az egyik tagbaszakadt fiú. – Megöljük? Ezekre már úgysem számíthat. – egy karcsú nőhöz beszélt, aki egy gyermekágy mellett álldogált.

- Nem. Később sokkal többet fog szenvedni nélkülük. – jelentette ki határozottan, érzelmek híján.

A madárka hiába nem értette a párbeszédet, messzire elröpült, örökre maga mögött hagyva ezt a borzasztó helyet. Soha nem is tért vissza.

*****

A négy halálfaló töprengve ácsorgott a szobában. Az éj sötétségét lassan, de erőteljesen kezdte felváltani a nap fénye. Egy vörös sugár óvatosan belesett az ablakon- ahol az előbb a varjú leskelődött-, megvilágítva a földön elterült házaspár mozdulatlan alakját.

- Hajnalodik. – jegyezte meg Barty. A főnök (aminek saját magát nevezte ki), Bellatrix bólintott és elindult az ajtó felé.

Lépteit halk susogással kísérte fekete köpönye. Társai némán követték. Mind lehangoltak voltak: akárhogy is, akármilyen erősen is kínozták Longbottomékat, semmit nem voltak hajlandók beszélni Urukról, vagyis ugyanannyit tudtak róla, mint a kis magán küldetésük előtt. És ez fölöttébb idegesítette őket.

A ház most kihalt és ijesztő képet festett. A máskor oly boldog család most félholtan, üres szemekkel, megkínozva hevert a padlón. Kisfiuk még édesdeden szunyókált, a kábító átok, amit a varjú is látott, még mindig a hatása alatt tartotta.

Rabastan kinyitotta a bükkfa ajtót, de aztán azzal a mozdulattal rögtön be is csapta.

- A francba. – szisszent fel. –Aurorok. – lehelte undorodva, mégis félős hangon. Sokat mondón összenéztek, beszéd nélkül megértették egymást. Már rájöttek, hogy látták őket, hogy tudnak róluk. A menekülésnek nincs sok értelme- ezt mind belátták.

- Kitörünk. – suttogta Bella, s megszorította repkény pálcáját. – A Sötét nagyúrért.

- A Sötét nagyúrért! – ismételték meg a többiek áhítattal a hangjukban, s bal karjukat középre tették, míg jobbjukkal a varázspálcájukat markolták.

A következő pillanatban az ajtó felrobbant- Rodolphus jóvoltából.

- Gyorsan, kerítsétek be őket! – kiabálták kint többen, majd a pillanatnyi zavar után, amit az ajtó darabokra bomlása okozott, félkör alakban a fehérre meszelt falhoz szorították a három gonosz varázslót és Bellát.

- Adjátok meg magatokat! – hangzott egy mély, rekedtes, idősebb férfi hangja. Miután az elfogottak nem mozdultak, rájuk ripakodott. – Nem hallottátok?! Pálcákat a földre! – parancsolta, majd egy halk Imperius kíséretében négy pálca huppant a fűbe.

Itt már a többi auror is bekapcsolódott; tízen a házba indultak, ketten a pityergő Augusta és Hagrid hátát simogatták. A maradék nyolc férfi és nő, illetve vezetőjük, Alastor „Rémszem" Mordon megkötözte és harcképtelenné tette a halálfalókat.

A kunyhóból előjött egy falfehér arcú, fiatal lány. Alig lehetett tizenkilenc éves, mégis elkísérte tanárát.

- Rémszem, ezt látnod kell! – mondta remegő hangon, és az eddig gyönyörű, arany szőke haja egérszürke tincsekké vált. Az öreg vezér odasietett tanítványához.

- Nymphadora, mi történt? – kérdezte gyengéden. A lány az arcára szorította kezeit, s most kivételesen nem szólt, hogy inkább a Tonks-ot használja utált keresztneve helyett. Karon ragadta Mordont és bevezette a házba, a nappaliig meg sem állva. Rémszem szava elakadt, ahogy az ifjú házaspárt ilyen kiszolgáltatottan látta.

Kingsley ott állt a sarokban, kezében a pici Neville- el. Négyen Alice és Frank körül szorgoskodtak, a másik négy a konyhát kutatta és járta át a küzdelmek leírását pontosítva.

- Minél hamarabb el kell őket juttatnunk a Szent Mungóba. – lépett Rémszem mellé a sötét bőrű férfi, a gyermek fejét simogatva.

- Igen. Én pedig elmondom Augustának. – sóhajtotta gondterhelten. – Hozzátok ki őket! – adta ki az utasítást és kisietett a házból, oldalán Tonksszal.

Mikor kiértek legelőször a négy, gúzsba kötött gazembert pillantották meg, s csak utánuk vándorolt szemük az idős asszonyra, aki egy fának támaszkodott és mély, szaggatott levegőket vett. Mellette a Roxfort hűséges vadőre állt, hasonlóan meggyötört kinézettel. A nő felnézett, mogyoróbarna szemeiben kétségbeesés csillogott. Meglátta a két közeledő auror arcát, s térde megrogyott.

- Ugye nem? Ugye nem haltak meg? – kérdezte, de néha megakadt, kapkodva szedte a levegőt, mintha órákon át futott volna.

- Nem. – mondta Rémszem komoran, s Hagrid fellélegzett, az asszony viszont nem volt olyan állapotban, hogy reagáljon valamit. – De már ugyanazok sem lesznek, mint régen. – Augusta szája sírásra görbült, Tonks gyorsan odaszaladt hozzá, s szorosan átölelte.

- Legyen erős! – suttogta a fülébe bátorítóan.

Az ajtón néhány auror segítségével kitámolygott a Longbottom házaspár. Szemük kifejezéstelen volt és fakó, ajkuk félig nyitva, arcuk falfehér. Mögöttük Kingsley sétált, karjaiban a kisfiú ők Augustáék felé tartottak. A nő sírva-nevetve felsóhajtott, s odarohant s férfihoz.

- Neville! Ó, Neville, drága kincsem! – motyogta, miközben átvette az aurortól az unokáját és magához szorította. Hagrid meghatottan nézte őket. Nagyokat szipogott és kifújta orrát egy tenyérnyi nagy, hímzett zsebkendőbe. Akkorát szólt, hogy szegény kis Neville erre már felébredt, s nagyokat pislogva barna szemeivel, melyeket apjától örökölt, boldogan ránézett nagyanyjára. Annak arcán könnycseppek futkostak.

- Induljunk! – szólt Rémszem, majd egy halk pukkanással eltűnt. Őt Hagrid követte (őt egy másik varázsló vitte magával), s utána a többiek. Végül már csak Tonks, Augusta és Neville maradtak. Az aurorok fele a megbeszéltek szerint a Minisztériumba hoppanált a foglyokkal, a maradék pedig Frankot és Alicet vitte a Szent Mungóba.

- Menjünk, Augusta. – mondta Tonks végtelenül lágyan, s megfogta az asszony kezét, aki rászorított és együtt fordultak meg, majd tűntek el a fákon csicsergő madarak szeme elől.