Magabiztos könnyedséggel tipegtem végig a hatalmas épület hosszú folyosóján.

- És van valami terved is, vagy csak rögtönözni fogsz? - kérdezte mögöttem baktatva Yuri. A gondolatra sunyi mosoly jelent meg az arcomon.

- Helytálló kérdés - tártam szét a karjaimat tüntetőlegesen. - De az igazság az, hogy fogalmam sincs. Három éve be se tettem ide a lábam. Szóval, gondoltam előbb szemügyre veszem az azóta szerzett győzelmek fotóit.

A szőke fiú megvetően fújt egyet.

Bármily meglepő a számodra...csak a külsőm ilyen határozott. Belül legszívesebben a padlócsempék alatt kúszva sunnyognék el a pályáig!

Emlékezetemre hagyatkozva elhaladtam még két nagyobb ajtó mellett, majd vettem egy éles balkanyart. Ám ezt követően lábaim a földbe gyökereztek. A folyosó tágas faláról visszaköszönő képek millió tőr módjára döftek a lelkembe. Az első különösen megviselt.

VICTOR! ...

A régi ismerős egy fiatalkori alakjával néztem farkasszemet. Kezében hatalmas kék rózsacsokor pihent, fején pedig ugyanilyen koszorú.

Az első Grand Prix győzelme..

Önkéntelenül léptem közelebb a dicsőségfalon logó fotóhoz.

Mintha csak tegnap lett volna... Mégis... Tizenegy éve!

- Mi az? - rántott vissza a valóságba Yuri szemrehányó hangja.

- Semmi - hazudtam egy műmosoly kíséretében. Elszakadni azonban nem tudtam a tárgyi emléktől.

A szőke fiú mellém lépett, majd karba font kezekkel a falnak dőlt.

- Ott voltál?

- Nem mondhatnám. - Szemei értetlenül vizslattak. - De azt hiszem, akkor kezdődött minden...

Mielőtt még bármit reagálhatott volna, lassan tovább indultam. A keretezett pillanatok egymást követve sorakoztak a kék vakolaton. Volt ott győzelmet ábrázoló, portfólió és csapatépítő tréningről fennmaradt megörökítés is. Ahogy nézgettem őket, érzelmek tömkelege rohamozott meg. Hiába erősködtem képtelen voltam semlegességet mutatni feléjük. Az egész olyan volt, mint egy rögtönzött időutazás.
Már épp el akartam fordulni, mikor egy újabb képen akadt meg a szemem.

Hihetetlen... Még mindig megvan?! ... De hogy kerül ide?

Elképedve nyúltam a fotó felé. A többivel ellentétben, ennek nem volt poros az üvege. Mintha évekig nagybecsben tartották volna: sehol egy karcolás vagy apró fakulás. Mire észbe kaptam, ujjaim már a hideg fedlapot simították végig.

- Ez te vagy és Victor, igaz? - Yuri kérdése fizikai fájdalmat okozott. A fojtogató emléktől nem tudtam válaszolni, így csak épp hogy bólintottam.

- Mikor készült?

Mélyet sóhajtottam, majd lehunytam a szemem.

- Az első közös Grand Prix versenyünkön. Victor akkor nyerte a második aranyát, én pedig az elsőt.

Yuri elgondolkozva vizslatta a képet.

- Még sosem láttam - állapította meg színtelen hangon.

Mert nem itt lenne a helye..!

A gondolatra elkaptam a kezem, majd ránéztem.

- Rólad van már kitéve fotó? - A hirtelen téma váltás kissé meglepte, de hamar levetkőzte.

- Jah - mondta, azzal megindult előttem. - Tavaly második lettem a Junior VB-n.

- Nem mondod? - eredtem utána fellelkesülve. - Mutasd! Látni akarom.

Kelletlenül morgott valamit az orra alatt, majd a kérésnek eleget téve egészen a folyosó végéig trappolt.

- Ez az - bökött a legfrissebb fotók egyikére. Kezét követve, egy komor arcú mására tekintettem fel. A kép egy egyszerű profil fotó volt. Nyakában ott csillogott az ezüstérem, de szemeiben az öröm legkissebb szikráját sem csillant meg. Rosszalló kifejezéssel az arcomon pillantottam vissza Yuri-ra.

- Te aztán tudsz örülni az élet sava-borsának - korholtam rá, már-már kioktatóan.

- Heh?

Az illetlen megjegyzést elengedve a fülem mellett végig simítottam a képen, majd Yuri-ra mosolyogva tovább sasszéztam. Egy darabig síri csend követte a megmozdulásomat, kisvártatva azonban hallottam, ahogy sietős léptekkel utánam lohol.

- Ha tavaly a Juniorban versenyeztél. Akkor...

- Idén lépek először jégre a Felnőttkorosztály versenyén - vágott a szavamba, miután mellém ért.

- Oh! Hát ez remek - kacsintottam rá őszintén örvendezve. - Idén töltetted a tizenötöt?

- A tizenhatot! - meredt rám szigorú szemekkel.

- Isten éltessen, utólag is!

Igaz nem értem hozzá, de a jó kívánságra olyan arcot vágott, mintha legalább magamhoz öleltem volna. Megfordult a fejemben, hogy megkérdezem tőle minden rendben van e, de végül csak úgy tettem, mintha észre se vettem volna.

Némán baktattunk tovább egymás mellett. A mosoly, mely még nem olyan rég a szám sarkában bujkált, kezdett semmivé foszlani.

Bár visszafordulhatnék és eltűnhetnék... Talán tényleg túlságosan elhamarkodtam a dolgot.

Mire a gondolat végére értem, mi magunk is megérkeztünk a fedett jégpálya egyik személyzeti ajtajához. Úgy húztam be a kéziféket, hogy még Yuri is belém ütközött. Értetlenül grimaszolva nézett rám, miután visszapattant a vállamról. Ajkait szóra nyitotta, majd inkább becsukta. Ezt egymás után kétszer eljátszotta, majd a dolog értelmetlenségét belátva, csak állt mellettem. Hálás voltam érte. Nem hiszem, hogy képes lettem volna épkézláb szavakba önteni a bennem égő kételyeket.

- Én most előre megyek... - mondta felrúgva ezzel tépelődésemet. - Később találkozunk.

- Biztosan - intettem utána, de ezt is már csak nekem háttal. Komótos léptekkel baktatott az öltözők felé. Talán még motyogott is valamit az orra alatt. Erre azonban nem mertem volna megesküdni.

Erősen összpontosítva kapartam össze a bátorságom minden morzsáját.

Harcra fel! ... Vagy inkább.. Előre?! MINDEGY!

Hosszan felsóhajtottam, ezzel is egy fikarcnyi időt kisípolva magamnak, majd mielőtt még meggondolhattam volna magam, elindultam lefelé a bírói tribün folyosóján.

÷

(Mila Babicheva szemszöge)

Egy kis korrektor ide, még egy kevéske bronzosító oda... Áh, tökéletes!

Vigyorogva gyönyörködtem az imént befejezett, s ezzel hibátlannak jelentett sminkemben. Végig simítottam az arcéleimen egyszer, kétszer, majd még egyszer. Egyszerűen nem tudtam betelni a látvánnyal.

Nincs vonzóbb és szebb nő ezen a vidéken. És az idei szezonban én viszem majd a prímet!

- Addig bámulod a képed abban a tükörben, míg egyszer rád nem robban kínjában - lépett be Yuri az öltözőbe, s levágta a táskáját. Csak a szememet tudtam forgatni az epés megjegyzésre.

- Hogy neked sosincs egy kedves szavad senkihez?!

Felálltam az asztal melől, majd a szekrényemhez lejtettem.

- Beszélj a magad nevében, banya! - bíbelődött a korcsolyája fűzőjével. - Nem mindenkit utálok ennyire, mint téged.

Sértett ábrázattal fordultam a szőke, friss tehetséghez.

- Arcátlan vagy, dágám. Sőt mi több... Lassan szégyentelen.

- Jah, ezt már hallottuk egy párszor - nevetett kárörvendően, és a térdeire könyökölve megtámasztotta a fejét. Erős késztetést éreztem rá, hogy egy újabb fejmosást tartsak a kicsikének, mert kétségkívül ráfért volna, de egy beszűrődő izgatott sikoly megakadályozott ebben. Yuri, akárcsak jó magam, értetlenül kapta a fejét az ajtó irányába.

- Jesszusom! Nem hiszem el, tényleg itt vagy! - Kis szünet, majd jött a folytatás. - Áh, annyira örülök neked...

A hang elhalkult. Gyanítom azért, mert a tulajdonosa is hallótávolságon kívülre szambázott.

Ez meg mi a fene volt?

Igaz nem mondtam ki, de hasonló ábrázattal néztem újra a tinédzser fiúra. Az övé azonban mélységekben járó tanakodásról árulkodott.

- Vártunk valakit a mai napra? - kérdeztem tőle kissé tartva a választól. Yuri megingatta a fejét, majd unottan megrángatta a vállát.

- Nem mondanám - felelte frusztrálóan hanyagul. - De érkezni, érkezett vendégünk.

Még a szívverésem is kihagyott egy ütemet. Két lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot, s úgy hajoltam a kölyök arcába.

- Kicsoda? - kérdeztem tőle a szemeimet meresztgetve. - Halljam! Ki az?

- Higgadj már le - hámozta le magáról a kezmet dühösen. - Ostoba cafka...

- Ne sértegess, hanem felelj! - mordultam vissza.

Fújtatva kelt fel, majd került ki.

- Ivén - mondta kissé lágyabban, mint az tőle megszokott volt. - Visszajött Franciaországból.

Először azt hittem rosszul hallottam. De miután hatvanszor újra pörgettem magamban az elhangzott nevet, és még mindig ugyanaz az eredmény csengett ki belőle, elvesztettem a fejemet.

- HOGY MIII??? - üvöltöttem fel az idegességtől remegve.

Yuri olyan ijedt tekintettel nézett rám, mint még azelőtt soha.

- Baszki, Mila! Beléd meg mi a kórság ütött? - hangja némi aggodalomról tett tanúbizonyságot.

- A Feketehattyú visszatért? - kérdeztem vissza, bár tudat alatt tudtam, hogy teljesen feleslegesen.

- Mért? Ismersz másik Ivén-t, aki valaha balettozott, majd műkorcsolya csillaggá nőtte ki magát? - Az arcán tükröződő szánalom csak még inkább kihozott a sodrómból. Tenyereimet összecsapva próbáltam meg leküzdeni a kényszert, hogy ne sikoltozzak és toporzékoljak ott helyben.

Hogy az az átkozott riherongy..!

Lábam, az egekben járó vérnyomásommal egy ütemre dobolva pattogott.

- Mila? - Yuri szemöldök ráncolva vizslatot. Olyan hirtelen kaptam rá a tekintetem, hogy még ő is hátrált egy lépést. Legszívesebben a haját is leüvöltöttem volna.

Hosszú ideig meredtünk egymásra. Míg ő a lehetséges menekülési útvonalakon gondolkodhatott a haragom elől, nekem csak egy dolog villogott vörösen odabenn. Még pedig az, hogy milyen ívben tekerjem ki a „kedves” vendégünk nyakát.

Egy lépést tettem a még mindig zavart fiú felé, majd meggondolva magam neki lódultam az ajtónak. Olyan vad lendülettel távoztam az öltözőből, hogy még a folyosón lógó plakátok közül is néhány fellebbent a menetszéltől.

Most meghalsz..! Istenemre esküszöm, megöllek te utolsó, cafka! ... Kitépem az összes megmaradt tolladat, Feketehattyú!

Miközben végig robogtam a folyosón, előhalásztam a mobilom. Az üzenetek ikonjára léptem, majd a megfelelő nevet megtalálva ingerült pötyögésbe kezdtem:"Visszajött!!!". Az utolsó felkiáltó jelet is feltüntetve a küldés gombra kattintottam, majd a lezárt készüléket markolászva suhantam tovább a pálya felé. 

÷

(Victor Nikiforov szemszöge)

Kótyagos tekintettel emeltem fel a fejem az idegesítően pittyogó hangra.

- Yuuri! - nyöszörögtem, de a szememet még mindig nem voltam hajlandó kinyitni.

Válasz azonban kisvártatva sem érkezett, a csipogás pedig szüntelenül ment tovább.

- YUURI! - szóltam újból edzettemnek, ezúttal már jóval feszültebben és követelődzőbben. Hála a jó égnek, hangom most már célba ért. A tolóajtó elhúzódott, majd halk léptekkel megállt előttem valaki.

- Igen? - felelt félénken a japán korcsolyatündér.

Kezemmel eleresztettem az eddig oly lelkesen szorongatott paplan csücskét, s az asztal felé böktem vele.

- Elhallgattatnád, kérlek?

A kérést először meghökkent csönd követte.

- Ezért üvöltötted fel a fél vendégházat? - kérdezett vissza némi hitetlenkedéssel.

Nem tetszik ez a hangvétel... No sebaj, teszünk ellene!

Elkínzott ábrázattal végre méltóztattam felnyitni fáradt pilláimat. Yuuri meglepően közel hajolt hozzám, de nem tettem szóvá. Színpadiasan felsóhajtottam, majd belekezdtem kis magánszámomba.

- Világosíts fel, ha tévedek... De mondtad e nekem avagy sem, hogy bármilyen segítségre van szükségem, akkor szólhatok neked? - kérdeztem mesésen játszott értetlenséggel. Az alakítás azonnali hatást eredményezett. A helyes, kékszemüveges pofin pillanatok alatt eluralkodott a pánik.

- Persze! Ez továbbra is így van, hiszen megesküdtem neked - kezdte zavartan hadonászva kezeivel. - Nem is erről van szó... Csak tudod..

- Akkor miről? - vágtam a szavába csilingelő hangon, s álla alá csúsztattam a kezemet.

- Hát... Tulajdonképpen arról, hogy... 

Teljes agyfagyást kapott a szentem... 

- Igazából, csak nem lelkesednek a vendégek, ha indokolatlan kiabálásra ébrednek - bökte ki végül mutató ujjait egymáson kocogtatva.

- Oh! - Csak ennyit tudtam kinyögni a dologra. 

- Sajnálom, nem akartalak megbántani vagy ilyesmi! - kezdett azonnal magyarázkodni, de ahhoz épp nem sok türelmem volt.

- Felejtsd el - legyintettem bájosan mosolyogva. - De ha már egyszer tényleg idejöttél, megtennél nekem egy szívességet? - Szemeim kékje ragyogva kérlelték újdonsült mentoráltamat.

- Öhm... Persze, hogyne! - nyöszörgött ficeregve. - Mi lenne az?

Egyszerűen pompás..! Vonzerőm mit sem vesztett régi, tündöklő fényéből.

Közelebb kúsztam hozzá a matracon, majd térdére támaszkodva felemeltem a felsőtestem.

- Ideadnád a telefonom? - búgtam hízelgően.

- A telefonod? - pislogott rám értetlenül.

Micsoda egy tüneményes szerencsétlen..!

- Igen, a telefonom - ismételtem meg egészen az arcába hajolva. - Vagy túl megterhelő dolgot kérek?

Yuuri fehér arca elszürkült a hirtelen felcsapó félelemtől. 

- Nem! Dehogyis! - rázta meg a fejét, majd felpattant, s az asztalról felmarkolva a készüléket átadta nekem.

- Hálásan köszönöm - mosolyogtam rá újból, miközben feloldottam a billentyűzárat és megigazítottam a félrecsúszott kimonómat. 

- Eh, semmiség - heherészett, miközben kifelé hátrált a szobából. - Hamarosan kész a reggeli. Odalent várunk! - azzal kisurrant, s visszarántotta a tolóajtót.

Sosem fogom teljesen megérteni az embereket...

Yuuri, számomra értelmetlen viselkedésen morfondírozva nyitottam meg a kitartóan villogó SMS-t.

Mila... Mi a búbánat lehet olyan fontos, hogy felzavar legszebb álmomból is ez a vörös primadonna?

A zargatás okozta pillanatnyi elégedetlenkedésem egy csapásra elszállt az üzenet láttán: „Visszajött!!!”.

Először még kísérletet tettem az egyszavas mondat máskénti értelmezésére, de a fejemben harangozó vészjelző minduntalan leszavazott.

Az nem lehet... Képtelenség..!

Reflexszerűen nyomtam a visszahívás küldése gombra. A vonal kicsörgött egyszer, kétszer, összesen négyszer, de nem vette fel. Sőt, az utolsó hangjelzést követően ki is nyomta.

Hogy a pokol vinne el téged is!

Ingerülten sziszegve pattantam ki a paplan alól. Utam a laptoptáskámhoz vezetett. Utolsó reményem az internet műkorcsolya hírportáljában testesült meg. Ám ez a remény hamar szertefoszlott... Mire az íróasztalhoz értem és sikerült kiapplikálnom a hordozható szerkezetet, újabb SMS-em, pontosabban MMS-em érkezett. Kapkodva nyitottam meg az elküldött fájlt, s a kép mely szinte már kihívóan kacsintott vissza rám, teljesen ledermesztett. 

Ivén...! 

Egykori múzsám laza szürke-fekete melegítőszettben, lezser kontyba tekert hajjal, s karba font kezekkel ácsingózott a fotón. Igaz, a kamerába nem nézett bele, amiből arra a következtetésre jutottam, hogy nem tudott a pillanat lekapásáról, de az tisztán látszott, hogy eltökélt szándéktól vezérelt. 

÷

Svetlana érkeztem okozta öröme kellemes melegséggel töltött el.

- Még mindig nem tudom elhinni, hogy vissza jöttél és itt vagy! - lelkendezett, s újból, ezúttal már negyedszerre vette magát a nyakamba. Nem kis kihívásomba került talpon maradni, pláne hogy a korcsolyám élvédői is ellenem dolgoztak.

- Én sajnos már bedolgoztam teljesen - szólt közbe lelombozóan szárazon Mila.

Én személy szerint sosem utáltam, vagy kívántam rosszat a vörös hajú orosz szépségnek. Ő azonban ismeretségünk első pillanatától kezdve ellenszenves volt velem. Az évek során ez csak egyre súlyosabbá vált... Talán az is hozzátett, hogy amíg orosz színekben versenyeztem, ő mindig parkolóállásra lett téve. Azt hiszem, egy kicsit szántam érte. De csak egy egészen kicsit, mert a viselkedésére ez akkor sem volt mentség.

- Borzalmasan arrogáns vagy, Mila - eresztett el végre drága barátnőm. Tekintetével majd felöklelte a pálya szélén épp bemelegítő érintettet.

- Lehet, de legalább őszinte - reagálta le, azzal megjátszott tisztelettel pukedlizett és besiklott a jég közepére. 

- Házsártos cafka! - mordult fel az orra alatt Svetlana, s karba font kezekkel figyelte Mila tökéletesen végrehajtott bemelegítő ugrását. Egy ideig mosolyogva járattam a tekintetem kettejük között, aztán ismét rövid barna hajú, törékeny alkatú barátnőmnek szenteltem minden figyelmem.

- Ugyan - legyintettem félre biccentett fejjel -, engedd el! Ő már csak ilyen marad. - A mondat végére érve karkörzésekbe kezdtem.

- Igaz is... - fintorgott belátóan Svetlana. - De térjünk vissza hozzád! Annyira meglepett az két nappal ezelőtti üzenet. Hirtelen azt se tudtam merre szaladjak.

- Gondolom - hajolgattam jobbra, majd balra. - De mint látom, sikerült az ország határain belül maradni. 

- Kac-kac - forgatta szemeit mosolyogva a megjegyzésre. - És mi van Esteban-nal? Ő mikor jön utánad, Szentpétervárra? Vagy más terveitek vannak?

A kérdés kisebb szívrohamot eredményezett, de hál istennek az arcom csak épp hogy megrándult.

- Vele... Hogy is mondjam... - Hiába erőltettem az agyam, egyetlen értelmes mondatot sem tudtam kinyögni. 

- Szétmentetek... Igaz? - Svetlana úgy tapintott rá a lényegre, mint bármelyik pszichopata a legnagyobb félelmünkre. Megfordult a fejemben, hogy ellenkezni próbálok és kitalálok valami nevetséges mesét... De nem, nem lett volna fair. Vele szemben egyáltalán nem!

- Igen - feleltem, de nem néztem a szemébe. - Ám ezúttal végleg vége!

Érzékeny lelkületű barátnőm lélegzete elakadt. Szinte hallani véltem a fejében zakatoló fogaskerekek csikorgását, ahogy megkísérel valami értelmes végső indokot kreálni. Ujjaival tétován dobolt az állán. Valószínűleg kérdések csokrát lett volna képes a nyakamba zúdítani. Ő mégsem tette... Tapintatossága hihetetlen mód jól esett, és őszintén hálás voltam érte. 

-Jaj, jut eszembe... Sajnálom, hogy nem tudtam kókusztejet venni, de akármelyik boltba mentem: vagy elfogyott az aznapi készlet vagy teljesen hibbantnak néztek - váltott témát a kínos csend felszámolása érdekében. 

- Ez legyen a legnagyobb problémánk - nevettem fel, miközben lehajolva, a lábaimat átkarolva lazítottam el izmaimat. - Amúgy, finom volt a nektarin. És, elsöprő sikert aratott Yuri-nál a tortillás tojáslepény.

- Yuri-nál? - kérdezett vissza meghökkenve. - Hogy került hozzád Yuri kora reggel?

- Hát, úgy hogy nálam aludt - feleltem felegyenesedve. 

- Parancsolsz? - Svetlana szemei akkorák lettek, hogy attól féltem kiesnek a helyükről. 

- Igen. Egész rendes srác. - Az utolsó szót szinte már nyögtem, ahogy jobb lábamat a fülemhez emeltem. - Csak egy kicsit...

- Érzelmileg szocializálatlan? - segített ki a kordon szélére könyökölve. Már épp helyeseltem volna, mikor egy ismerős érdes hang ütötte meg a fülem.

- Mikor tegnap este Lilia felhívott, és azt mondta visszatértél, megmertem volna esküdni, hogy valami otromba tréfát űz velem.

Svetlana háta mögül Yakov mogorva alakja tűnt elő. Úgy jó két méterre állt csak meg tőlünk.

- Yakov edző - üdvözöltem őszinte kedvességgel a hangomban -, jó önt végre újra látni!

A kalapos férfi arcán grimasz szerű mosoly jelent meg.

- Mondtam már, hogy nyugodtan tegezhetsz, Ivén - korholt le némileg szelídebb hanghordozással. - Isten hozott itthon, drága lányom!

- Köszönöm - bólintottam -, s igyekszem észben tartani a dolgot!

- Nagyon helyes. De mért én vagyok az utolsó, aki tudomást szerez a dologról? - Kérdése szemrehányó volt, de szívhez szóló. Mindig is egy lelke mélyén szelíd grizzly medvére emlékeztetett.

- Bocsáss meg! El voltam havazva mindennel - mondtam, s tettem egy kisebb kört a pálya széli kiskapu előtt.

- Lári-fári! Micsoda kifogás ez?! De mindegy is... Minek köszönhetjük a látogatást? - lépett Svetlana mellé, aki közben bőrblézere akadozó cipzárjával vívott közel harcot. - Ha Vitya miatt jöttél, ő nincs itt. Sőt, még csak nem is ezen a földrészen tartózkodik jelenleg...

A kijelentésre hangosan csikorogva álltam meg a jégen.

- Ezt, hogy érted? - kérdeztem vissza lemerevedve.

- Úgy, hogy elment - siklott fel mellém a jégre Yuri. Igazság szerint, fel se tűnt a jelenléte. Arra pedig tippem sem volt, hogy mióta fültanúja a beszélgetésnek.

- Hová? - kérdeztem alig hallhatóan. A gondolatba a gyomrom is beleremegett. 

Yuri hátrafelé menetben kezdett el lustán kőrözni körülöttem. Szemeimet mágnesként vonzotta lustán könnyed mozgása.

- Japánba - felelte, majd egy Hátrahajlás után folytatta. - Két hónapja  Hasetsu-ba ment egy idétlen videó miatt, s az az eszement ötlete támadt, hogy a felvételen bakanászó koca edzője lesz.

- Micsoda? - bukott ki belőlem önkéntelenül. - Victor Nikiforov, mint edző? Ez valami vicc, ugye? - fordultam megerősítésért Svetlana felé. Barátnőm azonban csak a fejét rázta a dologra. 

- Én is ebben reménykedtem - csatlakozott be ismét Yakov a témába. - De nem... Halál komolyan gondolja!

- Az képtelenség! - fújtam egyet a karjaimat széttárva. 

- Pedig így van - állt meg közvetlenül mellettem Yuri. - Rá két napra, hogy megpattant, utána mentem abba a porfészekbe. Életemben nem jártam még annál furább helyen - fintorodott el az emlékre.

- És? - fordultam felé a folytatásra várva.

- Vissza akartam ráncigálni, mivel megígérte, hogy koreografál nekem egy Rövid Programot az idei debütálásomhoz. 

- Gondolom, elfelejtett, mint mindig mindent... - mormoltam, inkább csak magamnak.

- Részben - sandított rám Yuri először, mióta a pályára lépett. - A programot megkaptam, csak nem úgy ahogy akartam... - Értetlenségemet látva felsóhajtott. - Remekül kitalálta, hogy annak a hájpárnának is kreál egyet. Mondhatni alkut kötöttünk: megszülte, hogy tanuljuk be mindketten a koreográfiánkat, s utána egy verseny keretében eldől mi lesz.

- Hogy mi lesz? - Kezdtem elveszni az információ halmozott mennyiségében.

- Jah! - ciccegett kelletlenül. - Két lehetőség állt fenn: Ha a koca nyer, akkor Victor Japánban marad és végleg az edzője lesz erre az idényre; ha én, akkor visszajön velem és nem hagyja ki, mint versenyző az idei szezont.

Elképedve néztem a szőke fiú bosszús ábrázatát. A dolog iránti érdekeltsége azonban nem tartott sokáig. Újabb ciccegést engedett el, majd a telefonját elővéve megnyitotta az Instagramm-ot.

- Yuri vesztett - közölte Yakov a nyilvánvaló tényt -, így Victor ott maradt és most edzősködőt játszik. Egyszerűen, még mindig felfoghatatlan a számomra... Semmi értelme az egésznek.

Életemben először, maximálisan egyetértettem a régimotoros edzővel.

Mi a hét-szentség ütött ebbe a félnótás, őszhajú ficsúrba?  ... Edző? Ő? ... Jó hogy nem már azonnal a Mennyország kapukulcsának őrzője... vagy ami még jobb, az Atyaúristen?!

Töprengve meredtem magam elé. Hiába próbáltam, képtelen voltam napirendre térni a tény felett. Az egyetlen lehetséges módot erre, csak úgy tudtam elképzelni, ha leírom egy papírra és végig trappolok rajta vagy nyolcvanszor oda-vissza.

Te teljesen meghibbantál... Nem vagy normális, Victor!               

 - Nem akarom megtörni a sokktól megfagyott, drámai hangulatot, de van egy rossz hírem - szólt közbe unottan Yuri, kirántva ezzel gondolataim zubogó sokaságából. - Valaki most posztolt egy képet Ivén-ről azzal a címmel, hogy : A Feketehattyú visszaszállt a fészkére.

A kijelentésre még egy ütemet is kihagyott a szívem, lélegzetem pedig fájdalmasan sípolva szökött ki a tüdőmből.

Szűzanyám! Mi a túrót rejteget még számomra ez a rendkívüli hírekkel teli nap?

Szervezői megjegyzés, feloldás:
Üdv újra! Ez lenne a negyedik fejezet. Remélem tetszett! Most, hogy már Victor is újra szerves része a történetnek, az események kezdenek majd a fejük tetejére állni.. :)
A következő rész hamarosan! Addig is, puszi nektek.