- Beszélj vele – javasolja Hailey, aki nem rég érkezett meg hozzám, azzal a tervvel, hogy kirángat az önmarcangolásomból és feléleszti az elhalt lelkemet.

Egy hét telt el azóta, hogy megláttam Calumot és Lindseyt összemelegedve a Bál napján, az iskolánk folyosóján, mindkettő fél megfeledkezve arról, hogy a fiúnak barátnője van. Vagyis volt. És történetesen én. Egy hete nem eszek rendesen, egy hete nem mozdultam ki a lakásból és még a családom tagjaival sem voltam hajlandó beszélni, csak akkor, ha nagyon muszáj volt. Teljesen eltávolodtam az emberi kapcsolataimtól, akik nyilván elfogadták, hogy az életem azon szakaszán vagyok, amikor nincsen senkire sem szükségem. Ugyanis egyáltalán nem voltam boldog, és egyedül akartam lenni. Azóta nem beszéltem Calummal, és szerencsére nem is volt esélyünk találkozni, hiszen elkezdődött a szünet, így az iskola sem tudott minket összezárni. Persze azóta megannyiszor jött el hozzánk, hívott, írt, de egy szóra sem méltattam egyik próbálkozását sem. Megbántott, megalázott és a szívemet tépte ki a helyéről. Ezt nem tudom neki megbocsátani, legalábbis most képtelen lennék rá. Nagyon megbántva érzem magam és szerintem teljesen jogosan.

- Kivel? – kérdezek vissza, miközben egy újabb kanál karamellás fagyit tolok bele a számba. Fincsi! Ez az egyetlen dolog, ami életben tart jelenleg. Hét nap alatt kivégeztem egy csokis, egy vaníliás, egy pisztáciás és egy madártejes fagylaltos dobozt. Most a karamellás volt a soron. A következő pedig robbanócukorkás lesz.

- Add azt ide! – kapja ki idegesen a kezemből Hailey az életmentő édességem, mire felkiáltok.

- Hé! – nyúlok érte azonnal. – Add vissza! Nem teheted ezt velem! – hisztizek megsértődve.

- Te nem teheted ezt magaddal! – kiabál rám. Azonnal befogom a szám. Hailey nagyon idegesnek tűnik. – Nézz már magadra, Davis! Egy fiú miatt csinálod ezt! Egy hím miatt! Hallod ezt? – hangszínét nem csökkenti, ezzel keltve bennem megbánást. Most úgy érzem magam, mint egy rossz óvodás, akit leszidott az óvó néni.

- Megcsalt – kötöm az ebet a karóhoz. – Szerinted ezek után ne legyek magam alatt?

- Nem ezt mondtam – villannak rám a szemei, miközben kanalaz egyet a fagyimból. Még van mersze! – Fúj! Mi a franc ez? – vág fancsali pofát és megnézi a fagylaltos doboz külsejét. – Karamellás? Hát neked tényleg bajok vannak ott bent! – és ezzel vissza is dobja nekem a fagyimat. Egy mosoly kúszik az arcomra. Visszakaptam a fagyimat!

- Végre – motyogom elégedetten és folytatom az evést. – A fagyi legalább nem töri ketté a szívemet!

- Hallod Peach – mondja Hailey, így ránézek. Követem a tekintetét. A barátnőm szemei az éjjeli szekrényemet vizslatják. – Az az a szendvics, amit egy hete hoztam neked?

- Hm? – baszki. – Ja, nem, ezt anya hozta reggel – kamuzom és inkább a fagyimnak szentelem a maradék figyelmemet. Hailey átnyúl rajtam és megkaparintja az egy hete ott álló szalámis szendvicset, ami valószínűleg már meg is romlott. Nem voltam éhes, így nem ettem meg. Most ebben mi a probléma?

- Itt van a dátum rajta, hogy mikor készítették – nyomja az orrom alá, így kénytelen vagyok Hailyre nézni. – Ettél valami normális kaját, ezen a szar fagyin kívül? Ne hazudj! – kérdésére a fejemet rázom. – Te teljesen hülye vagy!

- Lehet – vonom meg a vállamat hanyagul.

- Tudtam, hogy ezt fogod csinálni – mérges rám, és meg is értem, így nem szólok vissza neki. – Lukeal fogadtunk, hogy egy hét alatt mennyit fogsz fogyni.

- Te Lukeal rólam beszélsz? Visszamondja Calumnak! – kerekednek ki a szemeim és levágom magam mellé a dobozt. – Hailey!

- Jól van már – morogja. – Semmi olyat nem mondtam rólad, inkább ő mesél Calumról.

- Összejöttek Lindseyyel? – horkantok fel. Nem tudom eldönteni, hogy Lindseyt vagy Calumot utálom most jobban. Ha nagyon választani kéne, akkor talán Hoodot mondanám. Ő nagyobb paraszt volt, hisz belőle sosem néztem volna ki ezt. Bár édesanyám mindig azt mondta, hogy az az ember fog hátbaszúrni, teljesen váratlanul, akiről sosem gondolnád, hogy megtenné veled. Na, nesze! Megtörtént. Az az ember szúrt hátba, akit teljes szívemből szerettem és egy pillanatra sem fordult volna meg a fejemben a tény, hogy valaha is megbántana. És mégis megtette.

- Nem, de Hood is nagyon maga alatt van.

- Még ő érzi szarul magát?! – kerekednek ki a szemeim.

- Szeret téged, Peach – sóhajtja a lány. – Tényleg beszélned kéne vele.

- Nem fogok – makacsolom meg magam.

- Egy hét szerintem bőven elég volt, hogy átgondold a dolgokat. Én megértem, hogy szar és megbántva érzed magad, de meg kéne hallgatnod, nem rögtön elkönyvelni őt a rossznak!

- Te most kinek az oldalán állsz?

- A tieden – válaszolja azonnal Hailey.

- Nekem nem úgy látszik!

- Peach! Figyelj rám! – megfogja mindkét vállam, és a szemeimbe néz. – Calum egy köcsög. Egy idióta, egy faszkalap, egy utolsó rohadék, amiért megtette ezt veled! És hidd el, utálom is őt emiatt, de meg kell értened azt, hogy minden éremnek két oldala van! Beszélj vele – darálja le nekem a szövegét, ami akaratlanul is elgondolkodtat. – Nem kérnélek erre, ha nem tudnám, hogy Calum is mit leművelt magával az elmúlt egy hétben. Szeret téged, és egyszerűen logikátlan nekem ez az egész, hogyha ennyire szarul viseli a hiányod, akkor miért csinálta, amit csinált. Szóval légy szíves tudd meg, mi volt ez a bálon történt dolog, már csak amiatt is, hogy én lenyugodjak!

- Jó – egyezek bele. – Beszélek vele, de csak is miattad!

- Végre! Köszönöm Istenem! – emeli az égnek a tekintetét. – Amúgy Jayden sokkal jobban utálja Calumot, mint én, és ő nem akarta azt, hogy átjöjjek és rávegyelek arra, hogy beszélj Calummal.

- Akkor Jay az én emberem – dőlök hátra az ágyamban, belepuffanva a párnáim közé.

- Na, készülj! – pattan fel Hailey, és tapsol kettőt. Furcsálló tekintettel jutalmazom meg.

- Mégis hova? – vonom fel a szemöldökömet.

- Ma van a szezonzáró meccsük a fiúknak, elmegyünk és beszélsz Hooddal. Na, mit szólsz? – rángat fel az ágyból a lány, én pedig morcos pofával állom a tekintetét.

- Utállak és semmi kedvem elmenni – mondom ki őszintén. – Muszáj? Inkább ráírok Calumra és megbeszélek vele egy...

- Nem! – nem is hagyja, hogy befejezzem, belevág a szavamba, és kitérve a hitéből, kezd el nekem papolni. – Nem, nem és nem! Te is tudod, hogy nem írnál rá, szóval nagyon szépen megkérlek, hogy kapd össze magad és induljunk el, mert le fogjuk késni és utána meg az lesz a bajod!

- Jaj, azért levegőt el ne felejts venni – forgatom a szemeimet, és unottan kilépkedek a szobámból. A fürdőszobába érve, elkezdem a leépült arcom rendbe hozását. – Hailey! Hajat kéne mosnom! – kiáltok ki a barátnőmnek. A lány azonnal megjelenik az ajtóban, és onnan néz rám nagy szemekkel.

- Mennyi idő neked egy hajmosás?

- Mindennel együtt egy óra – válaszolom, miközben a hajamat fésülöm ki. Szörnyen nézek ki.

- Arra nincs időnk – rázza a fejét. – Nesze, szárazsampon, fogjad fel, és mossad meg a fogad, mert indulnunk kell! Nincs erre időnk!

- Ugye tudod, hogy utállak?

- Imádsz – mondja és ezzel el is tűnik az ajtóból, egyedül hagyva engem. Felsóhajtva nézek vissza a tükörbe, és a kezemben szorongatott szárazsamponnal megmentem az elhalni készülő hajkoronámat. Legalábbis próbálkozom megmenteni.

Fél óra kínszenvedés után, Haileyvel az oldalamon lépkedek ki a nappaliba, ahol apa éppen a tévében néz valami meccset, anya pedig a tükör feletti részt díszíti karácsonyi díszekkel. Mindketten, tökéletes időzítéssel, meglepetten kapják rám a fejüket, de nem szólnak semmit, csak néznek. Velük sem beszéltem nagyon az utóbbi egy hétben, így megértem, ha furcsállják, hogy kijöttem a szobámból.

- Élek – motyogom nekik unottan. – Majd jövök – sóhajtom és az előszobába megyek, hogy felvegyem a kabátomat.

- Sikerült kirángatnod az ágyból? – hallom, ahogy anya faggatni kezdi a barátnőmet, aki büszkén válaszolgat neki.

- Nekem nincs olyan, hogy lehetetlen! – szinte látom a lelki szemeim előtt, hogy a lány büszkén kihúzza magát és egy diadalittas mosoly terül szét az arcára.

- Indulhatunk? – kiáltok Haileynek.

- Igen! – jelenik meg előttem, majd kilök az ajtón és az akasztóról lekapva a kabátját, elindulunk a szezonzáró lacrosse meccsre.

Rossz érzéssel tölt el, amikor átlépjük a gimnázium kapuit. Itt tartják meg az utolsó meccset, így kénytelen vagyok elfogadni a gyomromban keletkező görcsöt, bár ez inkább a Calummal való találkozásomtól alakulhatott ki. Még fél óra van a meccs kezdetéig, Hailey szerint utána kéne beszélnem Calummal, de ellent mondok a javaslatának, és eldöntöm, hogy még a meccs előtt beszélek vele. Nincsen kedvem végigülni egy órát, és nézni ahogyan az ex pasim rohangál oda-vissza a pályán, miközben az egész lány csorda csorgatja utána a nyálát. Az öltözők felé indulunk, de Hailey a folyosóknál megtorpan és megállít.

- A büfénél megvárlak inkább – simít végig a karomon és egy mosollyal ajándékoz meg. Picit megnyugszok. – Minden okés lesz! – bíztat. – Bármi van, ordíts és ott termek seperc alatt.

- Jó – bólintok. – Köszönöm – mosolyodom el és elköszönve tőle, folytatom a kijelölt utat az öltözők felé. Nagyon gyorsan dobog a szívem, szinte olyan érzésem van, mintha ki akarna esni a helyéről. Ez mind Hailey hibája, viszont nem tudom őt hibáztatni, mert tudatában vagyok annak, hogy egyszer így is, úgy is sor került volna erre a beszélgetésre. És jobb hamarabb letudnom, mielőtt még elmennék Londonba.

A férfi öltöző nyitva van, és hangos beszélgetés hallatszik ki a helyiségből. Sikerül elcsípnem a témát, akaratlanul is, hiszen a nevemet hallom, ami megállásra kényszerít. A falnak dőlök és a homlokomat ráncolva, próbálom kivenni a fiúk szavait.

- ... Peachhel? – nem tudom belőni, hogy ki az, akihez ez a hang tartozik. De szerintem, jelen pillanatban ez most nem is olyan fontos.

Most komolyan hallgatózni fogok? Inkább be kéne kopognom, és kihívnom Calumot. Egészen addig ezen az elven vagyok, ameddig Hood ismerős hangja fel nem cseng, ezzel megállítva engem a cselekedeteimben.

- Nem beszéltünk azóta – kiráz a hideg. Eszméletlenül hiányzik! Nagyon rég hallottam már őt.

- Nem csodálom, haver – röhög fel valaki. Azt hiszem Ashton. Nem vagyok benne biztos. – A helyében soha többet nem állnék szóba veled!

- Én sem értem, hogy mit csodálkozol ezen – Michael is felszólalkozik. – Konkrétan magadnak csináltad a szart, hegyre-halomra halmoztad a faszságaid, ahelyett, hogy beavattad volna Peachet!

- Michael, kurvára nem kell a hegyi beszéded – dörren rá Calum a haverjára.

- Már ott elbukott az egész, amikor megkérted Michaelt, hogy smárolja le Lindseyt a nyárzárón – mondja Luke.

Hogy mi?

Ledermedek és levegőt is elfelejtek venni. Csak nézek ki a fejemből, és hirtelen nem is hallom, hogy mit beszélnek bent a fiúk.

- Eleinte jó kis játéknak tűnt – csendül fel újra Hood hangja. – Lindseyt is jó volt szívatni, csak aztán...

- Aztán szerelmes lettél – veszi át a szót Michael. – Szopás. Calum Hood beleesett a saját csapdájába – röhögi el magát Clifford és hallom, ahogy összepacsizik valakivel.

- Kussolj már!

- Sok értelme volt játszadozni Peachhel, hogy a Lindsey téma is izgalmasabb legyen – motyogja valaki. Na, őt viszont tényleg nem tudom, hogy kicsoda, de őszinténszólva, nem is érdekel. – Vágom, hogy egy játékból indult ez az egész, hogy nem tudod féltékennyé tenni Lindseyt Peachhel, de tesó, szerintem a végére azért egy kicsit túltoltad. Nem gondolod?

Játék? Lindseyt féltékennyé tenni velem? Hisz Lindseyt bárkivel féltékennyé lehetett volna tenni, ha Calumról volt szó.

- Nem gondoltam bele – válaszol Hood.

- Mibe? Hogy szerelmes leszel Peachbe? – Luke. – De azért megkettyintetted Lindseyt – pufogja szarkasztikusan a szőke fiú. Hirtelen nem kapok levegőt. – Peach nélkül is megtudtad volna ezt tenni, hisz odáig, meg vissza volt érted a csaj.

- Nem feküdtem le vele – jelenti ki, amire felkapom a fejemet. Kész csoda! – És amúgy is, Lindsey még azelőtt volt, hogy Peachhel bármi komolyabb történt volna – vágja rá Calum. És vajon most akkor ettől jobban kéne éreznem magam?

- Én a bálos esetet sem értem, azóta sem tudtam felfogni, hogy mi volt ez, amikor azt mondtad nekünk, hogy rég befejezted Lindseyyel – hadarja Ashton.

- Jó, kussoljatok – kapja fel a vizet Hood, és aztán mindenki elhallgat. – Be is fejeztem vele! Ő kapott le, már milliószor elmondtam nektek! – idegesnek tűnik, így a fiúk nem is feszegetik tovább a velem kapcsolatos kérdéseket. Pár pillanat múlva, változik is a téma és másról kezdenek el trécselni. Én pedig remegő lábakkal, rugaszkodom el a faltól és indulok vissza a folyosón. Nem fogok beszélni Calummal, az egyszer biztos. Már fordulnék jobbra, amikor hirtelen a nevemet hallom az öltözők felől. Basszus! Csak nekem lehet ekkora szerencsém.

- Peach!

- Nem – suttogom magam elé, és hirtelen nem tudom, hogy álljak meg és forduljak hátra, vagy fussak tovább a problémáim elől. Végül megfordulok. Calum áll velem szemben, a piros-fehér mezében. Haja kócos, és az arca nem az az életvidám pofi, amihez eddig hozzászoktam. Nem mintha nekem olyan boldog arckifejezésem lenne.

- Te, hogy kerülsz ide? – tartja a két lépés távolságot, nem közeledik, hisz tudja, hogy akkor úgyis hátrálnék.

- Beszélni akartam, de már meggondoltam magam – válaszolok. Állom a tekintetét és próbálom nem el sírni magam.

- De... – kezd bele, de megállítom.

- Hallottalak – szegem fel az állam. – Nem igazán van mit megbeszélnünk most már.

- Peachy – lép közelebb. – Mennyit hallottál? – kérdezi, miközben a hangja megremeg. Nem válaszolok, ezért folytatja. – Kérlek, az elejétől kellene hallanod a sztorit!

- Ne hívj így – suttogom idegesen. – Calum, már ott el van cseszve az egész, hogy létezik egy bizonyos "sztori"! – kelek ki magamból. Bár még mindig jobb, mintha elsírnám magam előtte. – Hogy tehetted ezt velem?

- Szeretlek, Peach, értsd már meg!

- Épp ez az, Calum! Ha szeretsz valakit, akkor nem játszadozol vele kedvedre! Megaláztál, kihasználtál Lindsey miatt! Egyáltalán mi a franc ez, hogy te kérted meg Michaelt, hogy smárolja le Lindseyt? Tudtál mindenről, és úgy ráncigáltál ide-oda, ahogy a kedved tartotta – hadonászok össze-vissza a kezemmel. – Azt is megmerem kockáztatni, hogy Michael tisztában volt az érzéseimmel iránta – hadarom, reménykedve, hogy a szavaim így is kivehetőek. Viszont Calum erre sem mond semmit. – Már is gondoltam – bólintok. – Feleslegesen mentem bele a kis játékodba, ha Michael tudott mindenről. Sőt, az egész társaságod tudott mindenről, és végignézték, ahogy hülye picsaként hiszek el neked minden egyes szót!

- Ez már rég nem a játékról szólt! – szólal meg végre Calum is, ahogyan visszatalál a hangjához. – Hülye voltam, igen. Hülyeséget csináltam, de az érzéseim igaziak irántad! Azokat sosem játszottam meg. Nem is tudtam volna megjátszani. Szeretlek, Peach, hallgass meg kérlek!

- Meddig kavartál a hátam mögött Lindseyyel? Meddig hazudtál a szemeimbe? Hm? Meddig? – most már én lépek közelebb és mélyen a barna íriszeibe nézek, nem is foglalkozva azzal, amit az előbb mondott nekem. – Legalább akkor dugtad meg, amikor már együtt voltunk?

- Nem dugtam vele! – néz rám. Szemeiben mintha megbánást vélnék felfedezni, de ezt a gondolatot azonnal elhessegetem a fejemből. – Az esküvő után, már semmi kapcsolatom nem volt Lindseyyel. Azért adta le a drótot a gimi instagram oldalának, mert felcseszte az agyát rajtam.

- Már ott elbasztad, hogy egyáltalán valamilyen kapcsolatod volt vele – miközben beszélek hozzá, nagyon kell tartanom magam ahhoz, hogy ne sírjam el magam. – Tönkretettél, Calum. De igazából már lényegtelen. Nem tudok már egy szavadnak sem hinni. Ég veled, Hood! – a végére csak legördül egy könnycsepp az arcomon, majd hátat fordítok a fiúnak, aki darabokra törte a szívem, és ott hagyom a folyosón.

V É G E

ne öljetek meg légyszi