Calumnak igaza lett. A betegség (amit nem tudom, hogy kitől kaphattam el) se perc alatt ledöntött a lábamról, ami miatt az elkövetkezendő három nap nem is mentem iskolába. Habár azt leszámítva, hogy szinte lélegzetet nem tudtam venni fájdalom nélkül, örültem, hogy kimaradok a drámából, ami épp a gimnázium falain belül folyt rólam és a szerelmi háromszögemről, aminek semmi valóság alapja nem volt. Szerda este eldöntöttem, hogy most már elég volt az otthon fekvésből, csütörtökön elmegyek iskolába, ha törik, ha szakad, de persze édesanyám keresztül húzta a számításaimat, és még azt a napot is kamillateát kortyolgatva töltöttem el csendes magányomban.

Viszont most már péntek reggel van, és éppen a telefonom fülsüketítően hangos ébresztőjére riadok fel. Lehet picit megbántam, hogy a hét utolsó napját kikönyörögtem anyánál, de most már nem táncolhatok vissza. Így most már muszáj iskolába mennem. Szuper, néha nem értem saját magam.

Kinyomom az ébresztőt, majd lassan kikászálódok az ágyból és kicsörtetek a szobámból, nekiindulva a fürdőszobának, ahol megmosom a fogaimat, az arcomat és elfogadható állapotba rendezem a barna tincseimet. Bele telik háromnegyed órába mire magamhoz térek, és eltűnik az álmosság a szemeimről. Amint visszarohanok a szobámba, felöltözök, majd lemegyek a konyhába, hogy elkészíthessem magamnak a nap megmentőjét, a kávémat. Épp az említett helyiségbe fordulok be, amikor hirtelen megtorpanok. Édesanyám vidáman cseverészik a konyhaszigetnél ülve, egy sötétbarna hajú fiúval, aki ahogy észleli a jelenlétem, rám kapja a tekintetét.

- Te hogy kerülsz ide? – lépkedek közelebb Calumhoz, aki a derekamnál fogva magához ránt és nyom az ajkaimra egy puszit. Jobb is, hogy anyám előtt nem mélyedünk el a dolgokban.

- Elviszlek suliba – válaszol, majd édesanyámra néz, aki elkuncogja magát.

- Miről beszélgettetek ti ketten? – ráncolom a homlokom, miközben lassan lefejtem Hood kezeit magamról, és a kávé géphez csoszogok.

- Semmi érdemlegesről, kincsem – hahotázza anyu, de mivel nem is foglalkoztat többet a téma, gyorsan lefőzöm a koffein adagom, amit beleöntök egy hordozhatós kávés pohárba, öntök bele egy kis tejet, nyomok bele két édesítőt, majd a kezemben a kész löttyel, biccentek Calumnak, hogy indulhatunk. A fiú bólint, majd miután elköszöntünk anyától, és felvettem a bakancsomat, illetve a télikabátomat is magamra húztam, kisietünk az előkertbe.

- Fura vagy – állapítom meg, mielőtt még beülnénk Calum kocsijába. Hood felém fordul, átszeli a köztünk lévő pár méter távolságot, és a derekamnál fogva, az ajkait az enyémekre nyomja. – Hm, meg tudnám ezt szokni – motyogom, ahogy eltávolodtam tőle.

- Akkor szokd is meg – nevet fel, majd kinyitja nekem a kocsi ajtót, én pedig behuppanok az anyós ülésre. Mielőtt bármit is mondhatnék Calumnak, azután ő is beült az autóba, hirtelen felcsörren a telefonja, ezzel belém fojtva a szót. A kijelzőre kapom a tekintetem, de nem ismerem a srácot, aki megjelenik a képernyőn, ezért inkább belekortyolok a kávémba. – Ne haragudj, de ezt muszáj felvennem – mondja, majd a telefont a füléhez nyomja, közben pedig gázt ad a kocsira és elindulunk a gimi felé. Calum telefon beszélgetése közben tovább folytatom a tejeskávém kortyolgatását, ami energiával tölt fel. – Mi az, hogy nem tudod letöröltetni? – Calum nem épp egy kedves hangszínben beszélget az illetővel, ami nekem is felkelti az érdeklődésemet. – Leszarom, hogy eddig sem ment, George. Most leszedeted, mert ha a mai nap folyamán nem tűnik el az a rohadt poszt az oldalról, akkor... – szünet következik. – Mi van? Na, ez meg legkevésbé sem érdekel – röhög fel. – Szedd. Le. Értetted? Oké, akkor örülök – ezzel pedig ki is nyomja a hívást.

- Mi történt? – kérdezősködöm, de Hood csak egy ideges sóhajt hallat. – Cal! – így már persze azonnal rám pillant.

- Semmi lényeges – vezeti vissza a tekintetét a szélvédőre, majd a jobb kezét a combomra simítja, amit ott is hagy. Gombóc keletkezik a torkomban.

- Ideges vagy – állapítom meg, amikor a kézfejére teszem a sajátomat. Az ujjaival kezdek el játszani, de közben Calum arcát kémlelem. Az állkapcsa kitüremkedik, ahogy néha-néha befeszíti. Valami nem hagyja nyugodni őt. – Hood!

- Próbálom leszedetni azt a szar posztot az instáról, kisebb-nagyobb sikerrel – böki ki végre. – George egy régi infós haverom, általában simán megoldja az ilyeneket, de nagyon erős védelmi rendszerrel ruházták fel ezt a semmirekellő profilt, bár nem tudom, hogy erre mi szüksége van a tulajdonosnak. Ha meg tudom, hogy kik vezetik az oldalt, biztos, hogy letekerem mindegyiknek a fejét.

- Na – szólok rá kicsit erélyesebben a fiúra, és megszorítom a kezét. – Nyugi, hamarosan úgysem én leszek a téma, te is tudod.

- De addig, amíg rólad csámcsognak, nem mehetek oda hozzád a folyosón, hogy kicsókoljam belőled a szuszt is, mert azzal még jobban magunkra hívnánk a figyelmet – emlékeztet a hétfő esti beszélgetésünkre Calum, amikor hivatalosan is kimondtam azt, hogy lehetnék a barátnője, csak akkor még nagyobb drámát keltenék. Erre Hood előhozakodott azzal, hogy addig titokban tartjuk a dolgot, míg le nem csendesedik ez az egész, és nem jön valami új szaftos pletyka ennek a helyére. – Ez kész vicc, Peachy! Nem smárolhatom le a barátnőmet mindenki szeme láttára, mert ezeknek a köcsögöknek nincs jobb dolguk, csak kavarni a szart! – picit belevörösödöm, amikor Calum megemlíti azt, hogy a barátnője vagyok, hisz még én is nehezen fogtam fel ezt a tényt. Két hete még arról álmélkodtam, hogy vajon Michael iránt érzek-e még valamit, most meg Calum Hood barátnője vagyok. Furcsa dolog a sors, az egyszer biztos.

- Majd kibírod – vonom meg a vállaimat, mintha nem izgatna az, amit az előbb mondott.

- Azt hiszed – nevet fel, majd bekanyarodik a suli előtti parkolóba, és a kapu előtti szabad helyre betolat. Ahhoz képest, hogy hány óra van, elég sokan gyülekeznek a kapuban és cigiznek. Hirtelen Lukeot szúrom ki a diákseregből, hisz a majdnem százkilencven centijével kitűnik a tömegből.

- Én bemegyek – oldalgok oda Calumhoz, miután kiszálltam az autóból. – Gondolom te maradsz még kint.

- Igen, de még óra előtt összefutunk – suttogja bele a fülembe, ahogyan a derekamnál fogva közelebb húz magához. – Jó? – bólintok, majd miután Calum Lukehoz lép és lepacsiznak, én átfurakodom a tömegen és elindulok az épület felé.

- Na, mi van Davis? Mész be Cliffordhoz? – szól utánam egy srác, akit nem tudok hangról felismerni. Hátrakapom a fejemet, de nem mondok semmit ahogy rápillantok, mert semmi értelme nem lenne leállni vele veszekedni. Mivel választ nem kap, felhúzva magát, Calumhoz fordul. – Remélem meghúztad, mielőtt Michael megtette volna, Hood! – röhög fel, amire Calum is elneveti magát.

- Mivel másra úgysem jó – vonja meg a vállait hanyagul. Hogy mi? A homlokomat ráncolva nézek Calum szemeibe, ahogyan összekapcsolódik a tekintetünk. Nem tudom kiolvasni, hogy mit gondolhat, ezért megfordulok és amilyen gyorsan csak tudok, berohanok a gimnázium falai közé. Mi ütött ebbe az idiótába? Miközben a történteken gondolkozok, idegesen veszem a lépcsőfokokat és az első emeletre érve, a szekrényemhez sietek, ahova bedobálom a felesleges könyveim és füzeteim. Jelzőcsengőkor indulok el az adott terem felé, és közben dobok egy üzenetet a Haileynek, hogy merre fele járkál. Mivel általában összeszoktunk futni órák előtt, ezért csodálkoztam, hogy nem láttam még reggel a fejét. Jaydentől megszokott már, hogy mindig késik, így nála nem furcsállom, hogyha az első óra előtt nem látom előbukkani.

HAILEY
Elaludtam, második
órára megyek be

Miközben a barátnőm üzenetét olvasom, hirtelen egy kéz kulcsolódik rá a csuklómra és elhúz oldalra. Calumra pillantok fel, és akár akarom, akár nem, de meglágyul a szívem, ahogyan belenézek a szemeibe. Ezért leszegezem a tekintetem.

- Tudtam, hogy magadra fogod venni – a szabad kezével az állam alányúl és kényszeríti, hogy ránézzek. Hát így is teszek. – Ha bevédenélek ebben a helyzetben, lejövős lenne mindenkinek.

- Eddig is lejövős volt amit leműveltünk itt, mielőtt ez az egész megtörtént volna. Körül-belül semmi nem változott azzal, hogy összejöttünk, Hood!

- Te is tudod, hogy még jobban rád szállnának!

- Mert az jobb, ha most abban a tudatban élnek, hogy mi dugtunk, nem?

- Mert nem így történt? – vigyorodik el, és közelebb hajol az ajkaimhoz. Azonnal eltolom magamtól.

- Egy: az most mellékes, hogy mi történt. Kettő: ne a folyosón csináld ezt! Három: tisztában vagyok azzal, amit mondtam, de nem akarok nagyobb rivaldafényt – jelentem ki.

- Ha Calum Hoodal jár az ember, akkor az a személy csak rivaldafényben lehet – kacsint rám, de az arckifejezésemet látva, el is neveti magát. – Jó, na! Nyugi van, kicsi!

- Hadd menjek órára – nézek fel rá durcásan.

- Egy puszit sem kaphatok?

- Nem!

- Csók?

- Calum, ha puszit nem kapsz, akkor csókot miért kapnál?

- Mert szeretsz?

- Ilyet senki nem mondott – rázom a fejemet hitetlenkedve.

- De, én! – vigyorog továbbra is. Kikészít!

- Jól van, Hood – morgom. – Menjél órára!

- Okés, főnökasszony! – nyom gyorsan a homlokomra egy halovány puszit, majd elenged. – Jaj, majdnem elfelejtettem! Ma este Michaeléknél összegyűlünk páran, eljössz velem?

- Kik lesznek ott? – húzom össze a szemöldököm.

- Csak akik számítanak. Jay és Hailey is jön, írtam nekik is – mondja, majd meg sem várva a válaszomat, ellép mellőlem.

- Nem is érdekel, hogy menni akarok vagy sem? – kiáltok utána, de nem sokra rá meg is szólal a becsengetés fülsüketítő hangja, így én sem kapok már választ.

A pénteki nap mondhatni a legkönnyebb órákkal van teletömve, így viszonylag egész hamar eltelik az a hét óra, amit végigülünk az iskolapadban. Haileyvel és Jayyel összesen háromszor tudtam összefutni, de mivel az estét úgyis együtt töltjük, nem nagyon idegesített a tudat, hogy nem tudtam velük sok időt eltölteni a szünetekben. Az utolsó órám után Calum hazadob engem, így amikor leparkol a ház előtt, végre nyugodt szívvel hajolhatok oda hozzá, hogy az ajkaira nyomjak egy csókot. Mivel egésznap nem volt semmi érintkezés köztünk, így konkrétan a csókcsata végére már a vezető ülésben ülök én is, Calum ölében.

- Ha most érne haza apa, szerintem kitérne a hitéből ha meglátna minket – nevetem el magam, miután elhajoltam Hoodtól.

- Csak sejti, hogy nem tudsz nekem ellenállni.

- Persze – forgatom meg a szemeimet. – Ki volt az, aki a mai nap minden egyes szünetben, bepróbálkozott a másiknál?

- Te? – kérdez vissza viccelődve.

- Fhú, te! – fújtatok, majd óvatosan kikúszok Calum öléből és visszaülök az anyósülésre, ahonnan kinyitom a kocsiajtót és kipattanok a járműből. – Menjél Michaelhez inkább!

- Hányra jöjjek vissza érted?

- Hét?

- Jó – bólint, majd elmosolyodik. Visszamosolygok a fiúra, majd megkerülöm a kocsit és a lehúzott ablakon át, nyomok egy utolsó puszit az ajkaira.

Calum este hétre jön értem vissza, ami azt jelenti, hogy van három és fél órám, pihenni (aludni) és rendbe szedni magam. Persze ez az idő nagyon hamar eltelik, szinte észre sem veszem, amikor meghallom a szokásos dudaszót a házunk előtt, amivel mindig jelez nekem, hogy megérkezett.

- Mikor jössz haza, Pepe? – tipeg felém Clarie, ahogy magamra kapom a kabátom az előszobában.

- Ezt én is megkérdezném, kisasszony – jelenik meg anya is a húgom mellett.

- Még nem tudom, hogy Caluméknál alszok-e – válaszolom félve. – Baj lenne?

- Nem korai még egy kicsit? – von kérdőre édesanyám.

- Nem? – inkább hat a válaszom egy kérdésnek, mint egy kijelentésnek.

- Jó – sóhajt egyet. – Menj!

- Majd írok – hadarom, majd kirohanok a feljáróra, ahol már Calum várakozik.

Tíz perc kocsikázás után, amikor megérkezünk a Clifford rezidenciára és belépünk a házba, akkor elsőnek meglepődöm. Miért van itt ennyi ember?

- Ez egy konkrét házibuli, Hood – nézek fel a barátomra.

- Hát azért nem – neveti el magát. – Tizenöten sosem csinálunk bulit. Harminc fő alá lejjebb nem adunk buli terén!

- De ez egy buli! – nézek szét, ahogyan levettem magamról a kabátot és a csizmámat. Sosem voltam még Michaelnél, így ez nagyon fura érzéssel tölt el engem, főleg, hogy Calum a pasim. Ez meg annál is furább kimondani, minthogy én itt állok a Clifford ház előszobájában.

- Tök mindegy – hagyja rám Hood. – Mit iszol?

- Vizet – vágom rá.

- Megkérdem még egyszer akkor – sóhajtja. – Mit iszol?

- SZIA PEACH! – ordítja Ashton, ahogy belépünk a nappaliba. Mindenki ott van összegyűlve. Ott van egy asztalon egy akkora pia mennyiség, ami egy házibuliban szokás. Na jó, talán egy picit kevesebb, de csak szemléltetni akarom, hogy ez több mint egy baráti összejövetel.

- Hali! – köszönök vissza mosolyogva Ashtonnak, majd megkeresem a szemeimmel Haileyt, aki Lukeal beszélget az egyik kanapén ülve. Nem igazán lep meg. Jayden pedig... Jayden szkanderezik az asztalnál Peterrel? Jól látom? Ezek után már tényleg nem fogok meglepődni semmin.

- Vodka narancs jó lesz, P? – kérdi Calum, egy üres poharat megkaparintva az asztalról. Beadva a derekam, rábólintok.

Az első korty itallal megkezdődik az este. Van aki csak beszélget (Hailey és Luke), van aki táncol és van aki a szkander bajnokságban vesz részt. Jay és Peter elindította a semmiből ezt a jelentéktelen kis játékot, de egy óra elteltével már sokan a pontjaikat számolgatják, hogy hány embert nyomtak le. Eddig Ashton vezet, de nem sokkal jön utána Calum.

- Peach! Játssz le ellenem egy menetet! – hív az asztalhoz Peter.

- Úgyis lenyomsz, nem mindegy neked?

- De eggyel több pontom lesz – erősködik.

- Legyen – egyezek bele, majd leülök vele szembe, és a hátam mögé rakom a bal kezemet, a jobbal pedig rászorítok Peter kézfejére. – Ha most erős lennék, akkor azt mondanám, hogy kikapsz, de sajnos mindannyian tudjuk, hogy te nyersz.

- HAJRÁ PEACHY! – hallom, ahogy Hood ordít nekem a szoba végéből. Már egy ideje Ashtonnal társalog a szoba egyik sarkában, de még így is rajtam tartja a szemeit.

- Három, kettő... egy! – közeledik felénk Michael, visszaszámolva, majd közelről nézi végig a meccsünket.

Szerintem nem mondok meglepetést azzal, hogy én veszítettem, de odatettem magam amennyire csak tudtam.

- Amúgy, nem semmi erő van benned, te lány – biccent elismerően Peter.

- Köszi – nevetem el magam, és már állnék fel, hogy ránézzek Haileyre, de Michael hirtelen megállít.

- Ha Peterrel lejátszottál egy meccset, akkor nekem sem mondhatsz nemet – mosolyog rám. Hú, de fura, hogy ennyire kedves velem! Egyáltalán szokott mosolyogni ez a fiú?

- Te is csak pontot akarsz szerezni – hunyorgok rá. A zene egyre hangosabb, így örülök, hogyha meghallja, amit mondok neki.

- Lehet – ül le velem szembe. – De egy játszma, nem igazi játszma, tét nélkül.

- Tét? – húzom fel kérdőn a szemöldököm, és előre dőlök. Összekulcsolom Michaellel a kezem és várom, hogy elkezdjük a kis meccsünket.

- Ha veszítesz, jössz nekem egy csókkal.

Hirtelen sípolni kezd a fülem. A zenét konkrétan teljesen kizárom, ahogy értelmezem Michael mondatát. Láthatja a fejemen, hogy meglepődtem, hisz csak elvigyorodik, majd megnyalja az alsó ajkát. Végigkövetem a mozdulatát. A kezünk még mindig összeforrva, de nem tudok mozdulni. Ez most mi? Nem Calum az egyik legjobb haverja? Akkor minek mond nekem ilyet? Egyáltalán mennyit ivott? Vagy jól hallottam, amit hallottam?

- Három, kettő... egy – olvasom le a szájáról a visszaszámolást, és félve elkezdem lefele nyomni a fiú karját. Esélytelen, hogy nyerjek, ezt ő is tudja. Ő még nagyobb erővel nyomni kezdi az asztal felé a karom, ami azt eredményezi, hogy a kézfejem már majdnem érintkezik az asztal felületével, de aztán hirtelen enged a szorításon, én pedig a maradék erőmmel, amivel eddig játszottam vele, sikerül belenyomni kezét a fabútorba.

Hagyott nyerni.

A tét értelmét vesztette.

Ez volt a lényege az egésznek.