Nem, nem, nem, nem és nem. Ilyen nincs. Ez most nem velem történik meg. Nem! Hirtelen úrrá lesz rajtam a pánik. Nem kapok levegőt! Komolyan nem kapok levegőt, és közben a szemeimet is égetni kezdik a könnyek, amik lassacskán kibuggyannak, és lefelé csordogálnak az arcomon. Hallom, ahogy Calum szólít a nevemen, és megpróbál megérinteni, de azonnal arrébb húzódom, ahogy megérzem az érintését magamon. Nem tudom felfogni a külső ingereket, csak a folyamatos kattogás megy az agyamba, hogy közutálat tárgyává fogok válni az egész diáksereg szemében. Ezt akartam elkerülni, emiatt mentem bele Calum játékába, hogy a Michael iránti érzéseim titokban maradjanak, de ezzel pont az ellenkezőjét értem el Lindseynél. Pedig Calum terve is jónak tűnt. Ugyan, ki hinne Lindseynek, ha eljárna a szája? Bár neki járt el, ebben biztos vagyok, az iskolánk pletyka instagram oldalát többen követik, mint pár másik viccesebb fiókot, és ezért több mindenki is hisz ennek az információnak. Az emberek szeretik a drámát. Mindenki szereti a drámát, és ez épp annak a kezdete, ami velem történik.

Peach Davis a hősszerelmes, aki oda meg vissza van Michael Cliffordért, de közben Calummal tölti a mindennapjait? Kész vicc vagyok.

Remegek az idegtől. Erősen szorítom a telefonomat a markomban, de még így is sikerül a mellettem lévőnek kihalászni a készüléket a szorításom közül. Aztán hirtelen egy mély barna szempár tűnik fel előttem. Feleszmélek. Hood az államnál fogva tartja a fejemet, és kényszeríti, hogy ránézzek.

- Peach! Peach! Figyelj rám! – lágyan szól hozzám. – Ez semmit nem jelent, Peach!

Ez semmit nem jelent? Kirángatom magamat a sokk hatása alól, és ellököm magamtól a fiú kezét. Csak egy bugyi van rajtam, emiatt magamhoz kapom a lepedőt, a mellkasomhoz szorítom, és úgy ugrok ki az ágyból, mintha villám ütésként ért volna Calum érintése. Hood is kiszáll az ágyból, próbálja megkerülni a bútort, hogy felém tudjon jönni. Hátrálok, egészen az ablakig.

- Ne merészelj közelebb jönni! – visítom. Közben folyamatosan hullnak a könnyeim, amik már a padlót verdesik. – Ne. Gyere. Közelebb. – tagolom el lassan.

- Peachy, ne csináld ezt! – lép közelebb. Összeszorítom a szemeimet, és megrezzenek. Calum észreveszi a reakciómat, emiatt nem is közeledik felém többet.

- Engedj ki a szobából – villannak a szemeim a kijárat felé, ahol Calum áll. – Ki kell mennem innen! – emelem fel a hangomat idegesen. Ezt csak álmodom, ugye?

- Peach Davis, nem teheted ezt velem! – Calum hangja aggódóvá válik. – Azok után, ami történt köztünk, nem zárhatsz ki csakúgy az életedből, ha hirtelen felötlik egy probléma!

- Nem zárhatlak ki? – nevetek fel hisztérikusan. – MIATTAD TÖRTÉNT EZ AZ EGÉSZ! TE TETTED EZT VELEM! – tör ki belőlem a felgyülemlett feszültség, miközben magam felé bökök. Ezzel egy időben szakad fel belőlem egy keserves sírás, abból a fajtából, amikor már levegőt nem kapsz, annyira elveszted a maradék józan eszed. – Engedj el!

- Nem hagyom, hogy kisétálj azon az ajtón! Tudom jól, hogy mire gondolsz, Peach! – Calum is ideges. Látom rajta, már amennyire a könnyeimtől normális rálátást tudok kapni. Minél több könnyet ejtek, annál jobban homályosodik el előttem a kép.

- Kérlek szépen, ha jelentek neked valamennyit is, most hagyod, hogy kimenjek innen – már képtelen vagyok kiabálni. Az összes erőm elszállt abban a pillanatban, amikor megláttam azt a posztot, ami romba döntötte a lelkivilágomat, amit az utóbbi időben nagy nehezen sikerült felépítgetnem.

Calum belém vési a tekintetét. Semmit nem tudok kiolvasni a szemeiből, csak egyenesen mered rám. De viszont tudom, hogy tudja azt, amire készülök. Túlságosan kiismert az utóbbi hónapok leforgása alatt. Hood hátrál, egészen visszalépked az éjjeli szekrényig, ezzel egérutat hagyva nekem, hogy a kijárathoz siessek. Így is teszek, kinyitom és aztán be is csapom az ajtót, magam mögött hagyva az elmúlt tíz perc történéseit. Belépek a saját szobámba, és olyan gyorsan kezdem a ruháimat beledobálni a táskámba, hogy még indulás előtt sikerül végeznem. A hajamat egy laza kontyba fogom, felkapom a legkényelmesebb ruhámat, amit magammal hoztam, és úgy ahogy vagyok, szó nélkül, kicsörtetek a lakosztály ajtaján, ott hagyva Calumot egyedül a szobában.

A liftben várakozva, írok egy üzenetet Haileynek, hogy ha haza értem, átmennék hozzá. A válasz azonnal érkezik, miszerint ez nem is volt kérdés, mindenképp átmehetek hozzájuk, és reméli azt, hogy jól vagyok.

Hirtelen felugrik egy új üzenet.

Kate: 10 perc múlva indulunk! Szólj légy szíves Calumnak is!

Felhorkantok. Elrakom a telefonomat, majd a lift tükrében még újra lecsekkolom magam. A szemeim vörösen villognak, azt kiáltva, hogy ez a lány teljesen összetört lelkileg. És ez így is történt. Teljesen összetörtem lelkileg. Nincs mit ezen szépíteni. Amint leért a lift a földszintre, kiszállok és a várakozóban leülök az egyik kanapéra. Ott várom Kaitlynt, aki nem sokra rá meg is érkezik. Rám kapja a tekintetét, miközben én felállok és odasétálok hozzá. Összevont szemöldökkel vizslat. Elengedek egy halvány mosolyt, hogy ne keltsek lesújtó hatást a főnökömre.

- Valami baj van, Peach? – érdeklődik lágy hangon. Nem válaszolok, de a fejemet rázom. – Biztos? – újabb fejrázás. – Hát jó! – törődik bele végül, mint aki tudja, hogy úgysem fog tudni kiszedni belőlem semmit. – Indulhatunk akkor?

- Igen – nyögöm ki.

Az az öt óra hosszú út szörnyen lassan telik. A fogaskerekek az elmém legeldugodtabb részein folyamatosan forognak, valami kiutat keresve az elcseszett szituációmból. De ebből a szituációból nincsen kiút. Maximum kiskapuk, én pedig most nem vagyok a helyzet magaslatán, hogy ezeket megtaláljam. Kate legalább egy órát szán arra, hogy beavasson a közelgő utazásról. Nem viccelek, tényleg egy teljes óra hosszán át darálja le az egy hetes kiruccanásunk terveit. Ennek a hetven százaléka csak fotózás. Nem mintha bánnám. A maradék pár órában szerződéseket beszélünk át, azokat alá is kell írnom, illetve a jövőben tervezett fotózásokról is szót ejtünk. Tavasz környékén lesz egy Gucci által támogatott fotózás, a márka székhelyén, ahova Kate engem is beválogatott. Persze, nem lehetek elég hálás neki, és annyira próbálnék ennek örülni, de most mégsem tudok a jelenlegi helyzetben.

Mikor már a szülővárosom főútjára kanyarodunk rá, Kaitlyn felém fordul, miközben a táskájába gyömöszöli bele a nyomtatványokat.

- A fiam bántott meg?

A kérdésre lefagyok.

- Nem.

- Peach, látom, hogy valami nem okés – simít végig a vállamon. – Van egy lányom is. Milliószor rágtam át vele a fiús témákat. Látom, hogy baj van, és az sem véletlen, hogy a szálloda recepcióján nem volt ott veled Calum. Sajnálom, ha a fiam néha egy tuskó, az apjától örökölte – mosolyog rám Kate.

- Hé! – szól hátra Mr. Hood a vezető ülésből. Elmosolyodom.

- Te is tudod, hogy igazam van – forgatja meg a szemeit Calum anyja, majd újra felém fordul. – De attól még, hogy egy hülye gyerek, nem azt jelenti, hogy nincs szíve. Láttalak titeket az esküvőn, láttam, ahogy rád nézett. Sokat jelentesz neki, még ha nem is mutatja.

- Ő is sokat jelent nekem, de most úgy érzem, hogy miatta történtek meg olyan dolgok az életemben, amit a legkevésbé sem szerettem volna, hogy megtörténjenek. Kate, én sosem szerettem a figyelem középpontjában lenni, épp ezért egy nagy lépés tőlem az, hogy fotózásokon veszek részt. Konkrétan kiléptem a komfortzónámból, amivel nincsen baj, csak most épp egy olyan időszak következik majd nálam, ami valószínűleg lelkileg ki fog facsarni – nyílok meg Calum édesanyjának.

- Mit csinált az a tökkelütött? – háborodik fel a mellettem ülő nő. Az ajkaim egy vékony vonallá préselődnek, és inkább leszegem a fejem. – Figyelj Peach, bármi is történt, nem hinném, hogy a fiam hagyná, hogy bántódásod essen.

Bárcsak így lenne.

Miután Calum szüleivel megbeszéltem, hogy inkább a barátnőm házánál rakjanak ki, a címet lediktálva, odakocsikázunk elsőnek. Megköszönöm a hétvégét, majd miután elbúcsúztam Katetől, és Mr. Hoodtól, kipattanok a kocsiból, és Haileyék ajtajához csörtetek. Mintha a barátnőm megérezné, hogy már megérkeztem, feltépi a bejárati ajtót, és ahogy meglát, szorosan magához von engem. Esetlenül ölelem vissza, és itt szakad ki belőlem egy mélyről jövő fájdalmas sírásroham, amit öt óra hosszán át magamban kellett tartanom az autóban. Azért csak nem sírhattam el magam a Hood szülők előtt. Haileyvel az oldalamon lépkedünk be az otthonos közegbe, ahol leveszem magamról a télikabátomat és ledobom a nagy táskámat a folyosóra.

- Anyáék nincsenek itthon – szólal meg, miközben beljebb tessékel a konyhába. Leülök az asztalhoz és megtámasztom a fejemet a kezemen. – Kérsz valamit? – a fejemet rázom, miközben még mindig könnyes szemekkel vizslatom az előttem koslató lányt. – Nem érdekel, csinálok egy forró csokit extra csokoládéval. Rád fér.

- Jó – egyezek bele végül.

- Figyelj, P – fordul felém Hailey, miközben kivesz a szekrényből egy kiscicás bögrét. – Ne haragudj!

- Ne haragudjak? Azt ne mondd, hogy te is csináltál valamit, mert akkor inkább elásom magam – motyogom kedvetlenül. Mielőtt leültem volna, Hailey hozzám vágott egy doboz zsebkendőt, ezért abból most kihúzok egyet és kifújom az orrom.

- Nem, csak ha csütörtökön nem kotyogom ki Lindsey csatlósának, hogy hova mész, akkor valószínűleg Lindsey nem dühödik fel még jobban, és nem jár el a szája – Hailey vet felém egy bűnbánó pillantást, amire a fejemet rázom.

- Egyszer úgyis robbant volna, ismerem annyira, hogy ez egyszer bekövetkezett volna a közeljövőben. Most emiatt ne ostorozd magad – mosolyodom el halványan, bár nagyon nehéz rávennem magam erre a mozdulatra. – Ha Calum a nyárzáró estéjén nem húz csőbe, akkor most nem tartanánk itt.

- De Peach, nem haragudhatsz Calumra sem – mondja. – Mármint, azóta jóba lettetek, el sem tudnád képzelni nélküle a mindennapjaidat, nem? – fordul felém ismét, miközben a tűzhelynél forralja a csokiporos tejet.

- Nem tudom – sóhajtom szomorúan. Érzem, ahogy újra elöntik a szemeimet a sós cseppek. Kikészülök! – Lefeküdtünk.

- Szóval gondold át a vele való kapcsolatodat, aztán a Lindseyvel való barátságodat az elmúlt évekből, és mérlegelj, aztán... Várj! Mit mondtál? – áll meg a keze a kavargatásban, és újra rám veti a szemeit. Juj!

- Semmit – motyogom elvörösödve. Most nem gondolhatok erre, ha épp összeomlani készül az egész gimis életem!

- De! Mondtál valamit! És én nem akarom elhinni, hogy azt mondtad amit én hallottam, Peach Davis! – kel ki magából egy pillanat alatt Hailey. Jaj nekem!

- Hülyeség volt! Hagyjuk inkább!

- PEACH DAVIS!

- Jól van már – morgom. – Lefeküdtünk tegnap este. Táncoltunk a lagzin, és elmondta nekem, hogy kedvel. Erre megadtam neki azt, amiért már napok óta ment köztünk a macska-egér játék... megcsókoltam. Aztán ott hagytuk az egész bagázst, és lefeküdtünk a hotelszobában.

- Aludni? – húzza fel sejtelmesen a szemöldökeit Hailey. Egy mérges pillantással jutalmazom a viccelődését. – Jó, azért ne ölj meg a szemeiddel. Tehát akkor vázoljuk a helyzetet – gondolkozik el, miközben elém csúsztatja a kiscicás bögrében illatozó forró csokoládét, amire a szemeim előtt nyom rá egy kiló tejszínhabot. Semmi étvágyam, de ezt muszáj meginnom!

- Vázold!

- Calum levadászott a nyárzáró bulin, miután észrevette, hogy látod Lindseyt és Michaelt smárolni a buliban – hadarja. Michael nevére összeszorul a szívem. Minden esélyem elkúszott nála. Nekem kampec.

- Ez eddig tiszta.

- Aztán Calum megkísérelte azt mondani neked, egy fenyegetéssel összekötve, hogy barátkozz vele, hogy Lindsey ribit lerázhassa magáról, illetve ezzel neked jó lesz, hisz visszaadod Lindseynek azt, amit te éreztél a buliban, illetve a titkod biztonságba marad nála – a lány miközben magyaráz össze-vissza kalimpál a kezével. Csak bólogatni tudok, így folytatja a mesélést. – Aztán hopp, összebarátkoztatok úgy igaziból, nem?

- De – suttogom magam elé. Inkább iszok egy kortyot a mennyei löttyből. Hailey tényleg tudja, hogy mire van szükségem.

- Mesélted, hogy volt pár normális szólása hozzád az elején, amikor viszlátot mondhattál volna neki, de te mégis benne maradtál a játékában. Miért?

Miért? Ez egy jó kérdés. Mégis miért?

- Legfőképpen Linds miatt – vágom rá. – De sosem voltam egy haragtartó típus, így nem tudom. Szerettem volna még többet Michael közelében lenni. Megszerettem a társaságot is, illetve Hooddal is kialakult valamilyen kapcsolat, amit már nem lett volna könnyű csak úgy eldobni.

- Értem – bólint Hailey. – Na de folytatom tovább! Lesmárolt. Többször is. Most pedig lefeküdtetek egymással. Szerelmes vagy, Peach?

- Nem – vágom rá gondolkodás nélkül, aztán eszembe jut Calum szívcsavaróan szomorú arca, miután reggel ott hagytam semmi megbeszélés nélkül. – Nem tudom – helyesbítek. – Szeretek vele lenni. Szeretem, ahogy bánik velem. Szeretem, hogy mindent megtesz azokért, akiket közel tudhat magához. Szeretem, hogy bolond és vicces. Élvezem a társaságát, de nem tudom. Hailey, ez annyira nehéz! Haragszok rá! Tudom, hogy nem feltétlen kéne, de ha ő nincs, akkor ez most nem történik meg. Mindenki, az egész iskola konkrétan ki fog nézni engem, de akkor Michaelt már meg sem említem. Nagyon ciki! Irtózatosan kellemetlen lesz a szemeibe nézni!

- Nem haragudhatsz Calumra életed végéig, Peach – Hailey hangja nyugtatóan cseng a füleim számára. Mélyen beszívom a levegőt. – Egyértelműen látszik, hogy bejössz neki és neked is ő. Michaelben csak görcsösen kapaszkodni próbálsz, mint egy utolsó remény szál, csak nehogy véletlenül magadnak is be kelljen vallanod az érzéseidet Hood iránt. Pedig lassacskán ideje lenne.

- Igen? – nézek fel kiskutya szemekkel a barátnőmre, majd kiiszom az utolsó kortyokat is a bögréből. – Nem tudom, majd csak lesz valahogy.

- Sodródj az árral, P! – mosolyog rám Hailey.

- Sodródom az árral – ismétlem utána a mondatot, tudatosítva magamban.

Sodródnom kell az árral.

Miután Haileyvel kiveséztük az élet kérdéseit, de legfőképp Calumot, és a vele való ágyban hancúrozásomat (Hailey szavait idézve), hívok egy taxit és hazamegyek. Mikor belépek a házba, nagy boldogsággal fogad az egész családom. Szerencsére sikerült egy aprócska plüss kulcstartót vennem a húgomnak, így miután azt is odaadtam neki, berohanok a szobámba. Anya, akár egy hazugság detektor, bekopogtat a szobám ajtaján, majd bedugja a fejét a résen. Rápillantok egy kérdő arckifejezéssel, mire ő beljebb lép és bezárja maga után az ajtót. Felsóhajtok, és arrébb csusszanok az ágyamon, hogy leülhessen.

- Mi bánt?

- Semmi – vágom rá szomorúan. Túl jól ismer, ezért kijavítom magam. – Semmi lényeges.

- Ismerlek már, mint a rossz pénzt, Pepe – simít végig a hajamon. Elmosolyodom és a vállára hajtom a fejem. Szerencsére kisírtam már magam Haileyéknél, így nincs akkora késztetés bennem, hogy anya közelében bőgésbe kezdjek. Viszont ha olyan dologról kezd el nekem papolni, akkor egy másodperc elég arra, hogy megcáfoljam magam és sírva kezdjek ordítani a szobám kellős közepén, ezzel ráijesztve az egész családomra.

- Tudom.

- Viszont semmiképp sem akarlak téged faggatni. Ha úgy érzed, hogy a véleményemre van szükséged, vagy szimplán jól esne valakivel megosztani a gondjaidat, akkor én állok rendelkezésedre. De ez ugyanígy vonatkozik édesapádra és a húgodra is. Rájuk is ugyanúgy számíthatsz, bár ha kettejük közül kéne választanod, én inkább Clariet ajánlanám – mosolyog anya. Őszinte nevetésben török ki. Aztán hirtelen kinyílik az ajtóm, a mosoly lehervad az arcomról, amikor apára kapom a tekintetem.

- Calum keres – mondja. – Azt mondta, örülne, ha kimennél hozzá – támaszkodik meg apa az ajtófélfának. Felsóhajtok, és a fejemet rázom, a nem tetszésemet ezzel kinyilvánítva. – Megmondom neki, hogy húzzon el akkor – vált át a mérges apuka szerepbe édesapám.

- Jaj, Isten ments! – pattanok fel azonnal. – Mondd meg neki, hogy majd hétfőn suli után beszélünk, de most nem szeretnék.

- Meg is rúgjam? Ugye megrúghatom? – vidul fel apa.

- Apa! – szólok rá. – Nem!

- Hagyd, majd én kimegyek és megmondom neki – áll fel anya is, és megkerülve édesapámat, kicsörtet a ház elé. Kisettenkedek én is a szobámból, és a folyosóról nézem végig anya és Calum beszélgetését. Se egy mosoly, se egy gödröcske nem villan át azon a tökéletes arcán a fiúnak, és akármennyire próbálnék rá haragudni, nem tudok.

Talán el kell fogadnom a helyzetem és rájönnöm arra, hogy ő itt már nem tartozik bele a hibás kategóriába. Ami történt nyáron, az megtörtént. Vele is átrágtam már, viszont kell egy-két nap mire elfogadom, hogy a hétfőt úgy fogom átélni mint a poklok poklát.