[An.: Na, sütikéim, ez egy gigantikus részre sikeredett^^ Készüljetek fel 2711 szóra ;)]

***************

Hwara és Hoseok szinte egész nap nem pillantották meg Jimint. Igaz, egyszer-kétszer felbukkant a szemük előtt, de sajnos szinte semmilyen érzést nem tudtak leolvasni az arcáról, és mindig nagyon gyorsan eltűnt.

Igaz, hogy a lány nem tehetett semmiről sem ebben az esetben, de mégis úgy érezte, hogy ő rontott el valamit. Hogy rajta csattan minden. Hogy ő tett tönkre valamit, amit nagyon nem szabadott volna. Magát is okolta, ami persze ebben a helyzetben teljesen érthető volt. Egyszerűen bepánikolt és így jött ki rajta ez az egész.

Elszomorodott. De olyannyira, hogy mikor megpillantotta Jimint, azonnal sírhatnékja támadt és nagyokat nyelt. Gyomra megállíthatatlanul liftezett, ami miatt egyáltalán nem érezte magát fényesen. Persze mikor beszélgetésbe keveredett a szülei mellett, mindig arcára erőltetett egy mosolyt. De értelemszerűen ez a mosoly sohasem volt igazi. Egy hamis mosoly volt. Egy olyan mosoly, amely mögött mindenáron ott lakozott a fájdalom. A fájdalom egy számára fontos ember iránt. Legszívesebben azonnal megkereste volna őt és odafutott volna hozzá, hogy „Jimin oppa! Én úgy sajnálom!", majd sírva karjaiba borult volna. Szorosan hozzábújt volna, és belekapaszkodott volna a felsőjébe, amely igaz, hogy csak egy sima, barna póló volt, de mindig is puhának találta, amelyre most pont szüksége volt. Egy meleg, hosszú ölelésre és egy puha mellkasra, amin kellően kisírhatja magát. Ebben viszont csak egy bökkenő volt: méghozzá az, hogy ő valóban nem tehetett semmiről, hisz' maga a bűnös Hoseok volt.

Már délután volt, kezdetét vette a lovagi torna. Emberek ezrei gyűltek össze a pálya körül – köztük persze a királyi családdal. A lovagok már oldalt várakoztak arra, hogy sorra kerüljenek.

Az egész olyan szépen és nyugodtan indult. Először jöttek a lovaggá ütöttek, majd szép sorban mindenki más. Hwara nagyon szeretett volna Hoseoknak bőszen szurkolni, de... egyszerűen egy hang se jött ki a torkán a délelőtti történtek miatt. Mikor pedig Jimin lépett a pályára: ez az egész csak rosszabbodott. Érezte, hogy nehezedik körülötte a levegő, amint őt követte szemeivel. Magabiztosan szelte a talajt lován, miközben próbált győztesen kikerülni. A napfény megcsillant páncélján, ahogyan egyre csak tőrt előre és előre.

A kört végül is Jimin nyerte, mire – mint minden egyes győzelemnél – felharsant a tapsvihar és itt-ott kisebb éljenzések.

Az említett eközben leszállt lováról, levette a sisakját, amit azonnal a hóna alá is csapot, majd megrázta a haját, mire egy-két helyről kisebb „ájuldozások" hallatszódtak – főleg előkelő lányok szájából. De ő mit sem foglalkozva ezzel, megragadta a lova zablájának közelében a kantárt és le is sétált a pályáról, otthagyva Hwarát teljes sokkban, aki azonnal elpirult az előbbi látványtól, de tudta, hogy nincs minden teljesen rendben.

Félt, hogy örökre elveszíti. Félt, hogy ez az egész helyzet csak rosszabbodni fog. Két tűz közé került, ami nem is volt annyira igaz. Hiszen Hoseok semmit sem akart tőle. Csupán csak azért cselekedett ilyen módon, mert egy elég jelentős titkot árult el neki, és egy szintén elég jelentős kérdést tett fel. De persze egy félreérthető helyzet alakult ki, rossz irányba fajult el.

Miután az utolsó párbaj is lement, hamarosan véget is ért a rendezvény. De Hwara még nem sejtette, hogy az éjszaka folyamán mi vár rá...

Immáron elérkezett a bál ideje is, beköszöntött az éj. A rendezvényre jogosultak már bőszen készülődtek, hogy minden időben le legyen tudva és minden tökéletes legyen az elképzelések szerint.

Hwara már az utolsó pillantásokat vetette magára a tükörben, hogy megbizonyosodjon a végső kinézetéről.

Egy fodros, fehér ruha volt rajta, amely gazdagon volt díszítve arany motívumokkal. Még a legapróbb részletek is gyönyörűen ki voltak rajta dolgozva, amely különleges külsőt kölcsönzött a ruhának, ami tökéletesen illett a lányra. Nem hiába hordta ezt a ruhát ilyen alkalmakon...

A darabhoz még tartozott egy hozzá illő cipő és fejdísz, ami még jobban kiemelte aranyos ábrázatát, a ruha pedig pöttöm kis alakját, ami az igazat megvallva: nagyon törékeny volt. Törékeny, mint egy valódi porcelánbaba. Törékeny, mert egyáltalán nem volt erős lány. Sem testileg, sem lelkileg, sem érzelmileg. Egy igazi kis különc volt a sok ezer, talán milliónyi ember között. Kinézetével pár pillanat alatt magára tudta vonni a figyelmet, akárhol is járt. Akár akarta, akár nem. Borzasztóan szerencsés volt a génjeivel kapcsolatban, melyet két csodás szülő ajándékozott neki. Persze – mint minden embernek – neki is megvoltak a maga gondjai.

- Essünk túl ezen... bár eléggé félek ettől az egésztől... mi lesz akkor, ha valami rossz fog történni? – lepte el a sok kérdés és aggodalom a fejét azonnal – Hmmm... nincs valami jó érzésem ezzel kapcsolatban... - húzta végig feszülten egyik kezét a haján, majd felsóhajtott és lebattyogott a bál helyszínére, ami ez esetben a palota hatalmas ebédlőjében volt.

Amint belépett az ajtón és elindult szülei felé – akik a terem végében vártak rá –, azonnal sok szempár szegeződött rá. Már megszokta, de ezúttal sokkal jobban zavarba jött. Még maga sem értette, hogy miért reagált így. Talán a bonyolult érzések sokasága tompította el az agyát? Vagy esetleg azért, mert „két tűz közé került"? Ki tudja...

Ahogyan megérkezett a szüleihez és melléjük állt, a király hangosan megköszörülte a torkát, mire lassan elhallgattak az összegyűlt felsőbbrendű lakók.

- Kedves társaim! – szólalt meg magabiztosan – Ezen a csodálatos estén azért gyűltünk itt össze, hogy véglegesen is megpecsételjük mai ünnepünket egy előkelő bállal. Érezzük jól magunkat ezen a szép estén, és koccintsunk a királyságra! – emelte fel mondandója végén a hangját a poharával együtt, mire éljenzés tört ki, és a többi pohár is a levegőbe emelkedett, miközben egy kisebb klasszikus zenekar nyugtató és halk nótákat kezdett el hallatni, egyszóval: a bál kezdetét vette. De sajnos még csak most kezdődött el a sok zavargás Hwara fejében, hiszen egy olyan dologgal kellett szembesülnie, amivel sohasem akart. Mindig is félt attól, hogy ez bekövetkezik valamikor.

Egész jól indult az este. Hwara hosszas időn keresztül csevegett Hyunjaevel – persze semmibe sem avatta bele, mert még egyáltalán nem volt felkészülve rá –, bár a lány egy idő után elsétált és másokkal is kisebb beszélgetésbe keveredett.

Ezek után volt rá példa, hogy odament hozzá egy-két ember pár szót váltani, de persze csak a szokásos formáját hozta: nagyon félénk, pirulós, és „mosolygós" volt, mint ahogyan mindig.

Mikor pedig már úgy látta, hogy nem fog más idegennel beszélgetni, szemeivel keresni kezdte azt a fiút, aki már megannyi esetben felforgatta érzelmeit és gondolatait, hátha most valamit le tud olvasni az arcáról, ami alapján megtudhat több mindent. Na meg látni szerette volna, hogy hogyan tölti idejét a rendezvényen, ha voltak problémák jelen, ha nem.

Hamarosan meg is találta, de... egyszerűen nem hitt a szemének, hisz' ott volt szemei előtt az, amitől félt azóta, amióta a Jimin iránti érzései megerősödtek. Szinte imádkozott magában, hogy ez az egész rémálom érjen véget, és hogy bár sohase nézett volna oda. De mi is történt a fiúval abban a pillanatban? Egy olyan dolog, ami már-már szívszaggató látvány volt.

Jimin egy ismeretlen lány előtt állt, akivel beszélgetésbe enyeledett. Szélesen mosolygott rá és kedvesen csevegett vele. A szemkontaktust pedig valamiért sokkal mélyebben tartotta a kelleténél, amit még maga sem értett. Hisz' neki más lány iránt fáj a szíve... na de a délelőttiek után? Szó sem lehet róla! Vagy talán... mégis?

Tudniillik, a lány is hasonlóan gazdag családból származott, mint Hyunjae. Gyönyörű lány volt. Sápadt bőr, sötét mandulaalakú szemek, hullámos barna haj, hosszú lábak, szép alak, és jóval magasabb termet és nőiesebb arc, mint Hwaráé. A két lány olyan volt, mint tűz és víz: míg az egyikük magabiztos, nőies, és vonzó volt, addig a másik olyan volt, akár egy élő játékbaba és pöttöm kislány. Nem csak kinézetileg, hanem viselkedésileg is. De a másik lány miért is ismerkedett vele? A válasz egyszerű: a délután folyamán felfigyelt Jiminre és azonnal meg akarta ismerni. Szimpatikusnak és különlegesnek találta őt, ami bizony egyáltalán nem volt hazugság. Egy rendkívül különleges és figyelemre méltó fiú volt, azt mindenképpen meg kell hagyni.

Persze Jimin egy kis idő után azonnal észrevette, hogy valaki figyeli őt, így tekintetével keresni is kezdte az illetőt, majd meg is találta Hwarát, aki abban a pillanatban, ahogyan látta, hogy a fiú visszanéz rá, elsétált egy olyan zugba, ahol ismét emberek takarásában lehet zavartalanul. Nem tudott a fiú szemébe nézni ezek után.

Viszont az említett elég furcsán viselkedett: úgy tett, mintha nem történt volna semmi és tovább csevegett az előbb megismert lánnyal és figyelmen kívül hagyta a zavargást, ami ő közte és Hwara között folyt le az előbb.

Aztán hamarosan Hoseok lépett oda Hwara mellé, mire az szomorúan pillantott fel a tőle több mint egy fejjel magasabb, barna hajú, sötét szemű fiúra, aki ugyan úgy csalódott arckifejezéssel meredt vissza le rá. Tekintetébe viszont ezúttal megbánás is szökött, ami nem volt valami vidám látvány, hisz' a fiú, aki mindig is mosolygott és maga volt az igazi napsugár: most letörve és kissé reményvesztetten vette tekintetét birtokba. Mint mikor egy nagy szürke felhő eltakarja a Napot és minden elsötétül. Minden elkomorodik és elszontyolódik. Most ez a búskomorság tükröződött vissza teljes egészében a hős katonáról, aki már annyi mindenen keresztül ment. Látott örömöt, szomorúságot, csalódottságot, pánikot, és már megannyi ember vére tapadt hosszú, fényes, és éles kardjához, mert hűségesen védte azt a királyságot, ahol felnevelkedett.

- H-Hoseok... - szólalt meg végül a lány, majd szembe fordult vele. Azzal az emberrel, akire az egyik legjobb barátjaként és családtagjaként tekintett.

Az említett is megszólalt nagy nehezen:

- H-Hwara... - dörmögte szomorúan. Hangja tele volt minden egyes bánattal – É-Én... é-én sajnálom. Nem akartam, hogy Jimin meglásson abban a félreérthető helyzetben... - hajtotta le bűnbánóan a fejét.

A köztük kialakult csendet hamarosan a lány törte meg – bár még mindig az előbb látottak hatása alatt volt.

- M-Most mégis mi legyen? – lett egyre zavarodottabb és letörtebb, ahogyan újra felnézett a fiúra, aki ezúttal már visszameredt rá.

- Nem tudom... - ingatta meg a fejét tehetetlenül – Muszáj lesz vele megbeszélni ezt az egészet hamarosan, az biztos. Csak azt nem tudom, hogy hogyan – sóhajtott fel kissé gondterhelten.

- Az oké, hogy megbeszélni, de... m-mégis mi lesz, ha esetleg... bántani fogja valamelyikünket? – rémült meg a lány, ahogyan belegondolt ebbe az egészbe – Olyan feldúlt volt, mint aki akármelyik pillanatban nekimehet valakinek...

- Figyelj, Hwara – tette két vállára kezeit a fiú, miközben komolyan vizslatta az arcát és tekintetét – Ha bántani is fog valakit, az én leszek és nem te. Téged sohasem bántana, hidd el nekem.

- D-De m-mi van akkor, ha...

Hoseok kifújta a bent tartott levegőt és újra megszólalt:

- Téged senki sem bántana. Hallottad már azt a mondást, hogy a lányokat még egy virággal sem szabad megütni?

A bál éjfél fele ért véget, már mindenki alváshoz készülődött. Hwara már nyomta is az ágyat, pillái percről-percre nehezebbé váltak. A Hold fénye beszökött az ablakon, így szinte ragyogóvá téve mindent, amit megvilágított. A tücskök bőszen ciripeltek, jelezvén, hogy az idő márpedig meleg kint.

Ez ment egészen addig, míg a hercegnő fülét meg nem ütötte egy nem túl távoli ordítozás, amely méghozzá két fiúé volt. De nem is akármelyik két fiúé...

Szemei a félelemtől hirtelen kipattantak, szinte minden fáradtsága elszállt egy pillanat alatt. Felállt az ágyáról, majd remegő lábakkal kisétált kis teraszára, melynek fehér korlátjára támaszkodva vezette a tekintetét a hang irányába – bár a sötétség miatt nem ment neki valami könnyen, hiába adott fényt a Hold vagy a megannyi lámpák.

Addig-addig fürkészte a területet, míg tekintete meg nem akadt két furcsa, sötét alakon, akik egymással szemben álltak, és – ezek szerint – egymással ordibáltak. Ugyan Hwara nem tudta kivenni, hogy pontosan miről van szó...

Alaposan szemügyre vette a két személyt, hogy hátha felismeri őket valamilyen módon, amely egész gyorsan bekövetkezett. Csak meg kellett csillannia a halovány fénynek rajtuk, és máris felismerhetőek lettek.

A hercegnőben abban a pillanatban még az ütő is megállt, ahogyan szembesült azzal a ténnyel, hogy a két egymással veszekedő alak bizony Jimin és Hoseok volt.

Arcából hirtelen kifutott az összes vér, annyira megijedt attól a gondolattól, hogy mi van, ha a végén még bántani fogják egymást.

Nyelt egy nagyot, visszafutott a szobájába, becsukta maga mögött az ajtót, majd azonnal neki is dőlt, miközben hangtalanul lecsúszott a padlóra.

Zavarodott és tehetetlen volt.

- Most mégis mitévő legyek?

Nem tudta, hogy odamenjen-e vagy nem. Nem tudta, hogy rájuk hagyja-e az egészet vagy nem. Hiszen semmiről sem tehetett... de ugyanakkor ott volt a görcs a gyomrában, hogy mi van akkor, ha ő rá is nagyon haragszik Jimin. Ebbe még belegondolni is alig mert.

Végül nagy nehezen sikerült felbátorodnia, és úgy döntött, hogy kimegy hozzájuk, mielőtt még valami nagyobb baj történne.

Könnyáztatott arccal kapta fel magára egyik hozzú garbóját – ami nem mellesleg nagyon bő volt rá –, hiszen azért mégsem szeretett volna egy szál hálóingben kint mászkálni... ezután még gyorsan beleugrott egy pár papucsába és már sietett is lefele a lépcőn, ki a palotából, egyenesen a célhoz – bár remegett az ijedségtől.

Ahogyan egyre közelebb és közelebb került hozzájuk, úgy bátortalanodott el pillanatról-pillanatra. Főleg akkor, mikor mér valóban testközelből látta őket.

- Miért nem engeded meg már végre, hogy megmagyarázzam?! – kiátott Hoseok, mire a lány összerezzent.

- Ezt? Megmagyarázni? Hát nem volt egyértelmű, hogy mi történik kettőtökkel? – vágott vissza Jimin ugyancsak nagy hangerővel, amitől a lány csak még jobban megijedt. Sohasem látta őket még ilyen mérgesnek.

- Gyerekes vagy... - ingatta meg a fejét a barna hajú – Hogy lenne bármi is köztünk? Kiskorunk óta barátok vagyunk, Jimin!

- Aha, barátok... akkor ez mégis mi a fene volt, hmmm? – próbált lehiggadni az ezüsthajú, ami nagyjából sikerült is neki.

- Ezt próbálom már elmondani vagy tíz perce!!! – háborodott fel még jobban a másik.

Jimin feszülten kifújta a levegőt, karjait keresztbe rakta maga előtt, arcvonásai pedig teljesen megkeményedtek. Pár pillanat múlva megszólalt:

- Hallgatlak...

- Végre, köszönöm szépen, hogy rendesen megszólalhatok! – sóhajtott fel Hoseok – Csak hogy tudd, semmi sem úgy történt, ahogy te azt hiszed. Csak beszélgettünk, nem történt semmi.

- Miről beszéltetek?

- Na jó, nehogy már ebbe is bele akarj a végén avatkozni – nevetett fel hitetlenül – Semmi különösről. Csak beszélgettünk és ennyi.

- Hah, jó vicc... semmi különösről, mi? Miről beszéltetek?

Hoseok felsóhajtott.

- Annyi legyen elég, hogy elmondtam neki valami fontosat és ennyi.

- Mit?

- Nem rád tartozik...

- Tudni akarom! – lett a másik hangja rendkívül nyers, amitől a lány hátán végigfutott a hideg.

- Értesz a nyelvünkön? Nem rád tartozik!

- Mondd. El. Most! – közelített egyre jobban Jimin Hoseok felé, miközben egyik keze akaratlanul is ökölbe szorult.

Hwara amint ezt meglátta, érezte, hogy cselekednie kell. Félt, hogy tényleg bántani fogja gyerekkori barátját.

- J-Jimin... H-Hoseok... - nyöszörgött félénken, miközben újabb pár könnycsepp szántotta végig puha arcát.

A két fiú azonnal összerezzent és felé fordult.

- Hwara? – szólaltak meg szinte egyszerre.

- Mit csináltok ti itt? – szipogott a másik, mire az ezüsthajú ökle lassan elernyedt.

- Miért vagy itt? – kérdezte a hivatásos lovag.

- Sz-Szerintetek? – remegett meg ismét a másik hangja, mire a lovagtanonc elé lépett, így kissé közelebb került hozzá.

- Mit mondott el neked Hoseok? – kérdezte halkabban, de az nem válaszolt – Mit mondott el?

- J-Jimin...

- Tudni akarom, hogy mi lehetett olyan fontos – lépett felé egyet – Mondd el! – hajolt le az ő szintjére, miközben kissé közelebb került arcához.

- J-Jimin... é-én... - nem tudott többé megszólalni a félelemtől, ajkai pedig valósággal remegtek.

- Jimin, hagyd békén, légy szíves... - szólt közbe a másik fiú is.

- Kivele! – emelte fel a szólított a hangját, figyelmen kívül hagyva társát.

Hwara könnyei azonnal záporozni kezdtek, ahogyan visszameredt rá. Ahogyan visszanézett Jiminre. Arra a fiúra, akit már rég a szívébe zárt teljes egészében. Arra a fiúra, aki most szinte megőrül szemei előtt.

Félt tőle. Rettegett tőle, hiszen tudta, hogy bármelyik pillanatban bánthatja őt, ha ez a szándéka, ha nem. Reszketett, mint a nyárfalevél. Félt a fölé magasodó fiútól, akit eddig csakis kedves és szeretetre méltó oldaláról ismert meg.

- Most! – kiáltott rá a fiú, mire nem bírta tovább: hangosan elsírta magát.

Jimin abban a pillanatban elfehéredett, arcvonásai ellágyultak, haragos tekintete pedig hirtelen elillant és valami más váltotta fel: megbánás és lelkiismeret-furdalás. Mintha teljesen kicserélték volna.

Hoseok ezt hallva azonnal odarohant hozzájuk, ellökte társát az útból, a lányt pedig olyan szorosan karjai közé zárta, ahogyan csak lehetett. Vigasztalta és csitítgatta, ahogy csak tudta.

- Menj vissza a szobádba, jó? – suttogta nyugtatóan a fülébe – Mindjárt felmegyek! – engedte el, mire az bólintott, és könnyeit hullajtva elfutott.

Hát igen, a kiváltsága ebben az esetben most nagyon jól jön...

Pár másodperc után sóhajtva fordult Jimin felé, akit bizony rettenetesen furdalt a lelkiismerete az előbbi cselekedete miatt.

- Gratulálok! – emelte fel a hangját szidóan a barnahajú – Megsértettél egy rendeletet egy hercegnővel együtt! Kíváncsi vagyok,hogy mit fog szólni ehhez a király és a királynő! Csak hogy tudd, itt, ebben abirodalomban, semmi sem marad szónélkül! Mindenki tud mindenről!