A fagyöngy legendája
18+

Egyedül állok a liftben, lágyan nyugtató zongora hangja tölti be a dobozt, és ez a zene annyira kellemes, hogy igazán kezdek tőle ellazulni. Pedig belül a gyomrom kisebb az öklömnél. Remegve léptem az épületbe, és most, hogy visz a gépezet a magasba, egészen pontosan a hetvenötödik emeletre, elgondolkodom, hogy is kerültem én ide. Menekültem otthonról, hazát, családot hagyva magam mögött, az ismeretlenbe vetettem magam, a bűntudattól hajtva. Elmúlt sok-sok év, de a megbánás nem vert gyökeret bennem. Elkövettem valamit, igen, de ma is megtenném. Ahogy feltolulnak bennem az emlékek, a zene úgy válik egyre halkabbá, és kúszik helyébe a féltékenység.
Pedig ma nem szabad, hogy a rossz gondolatok sötét árnyékként lepjenek el, és húzzanak le magukkal, mert ez az este különleges. Magam sem tudom miért, de a városban elhatalmasodó őrület lassan bevette magát az én szívembe is.

Karácsony este van, és bár én nagyon nem hiszek benne, az, amit szeretetnek hívnak engem is megérint. Ilyenkor az emberek sokkal jobbak, vagyis igyekeznek azok lenni, mintha ezzel jóvá tehetnék az egész évben elkövetett rosszat. Nincs olyan közöttük, egy sem, aki rosszabb lenne nálam. A temérdek gonoszság, amit életem során elkövettem, mind súlyos teherként nyomják a vállamat, de igyekszem legalább ma estére ledobni magamról, és azért rimánkodom, hogy az emberekhez hasonlóan, azt érezhessem, hogy elég egy nap jónak lenni az évben.

Lassan megérkezik a lift. A New York fölé magasodó épületben már ismerem a járást. A lakásból amit közel egy éve bérelek - név nélkül, és többet fizetve, mint amennyibe kerül, csak hogy ne kérdezzenek semmit - belátni az egész Cental Parkot.
Hogy honnan van a pénz hozzá? Mikor honnan. Legutóbb Las Vegasban robbantottam bankot. Mondjuk az én képességeimmel nem nehéz, csak vigyáznom kell, hogy jól válasszak álcát. Éppen ezért nem maradok sokáig egy helyen sehol. Vagyis eddig így volt. Aztán három hónapja történt valami.

- Jó estét, tudna segíteni? - apró termetű lány állt az épület előtt, haját kendővel fedte be, és vacogott a hideg őszi éjen. - Egy kis aprót, uram. - nem szokásom koldusnak adni, de a lány nem nézett ki annak.

Végignéztem rajta, ápolt volt, a körmeire tekintettem, és az alapján rögtön látszott, hogy nem az utcán él. - Bocsásson meg, nagyon röstellem, de kidobott a barátom az albérletből, és most itt állok pénz nélkül. Amint hozzájutok a papírjaimhoz, és a bankkártyámhoz, megadom.

Az arcát igyekezett elfedni, de láttam, hogy a szeme környéke lila, és kicsit felrepedt a szája is. Nehezére eshetett a beszéd. - Miért nem megy a rendőrségre? - kérdeztem, és tényleg érdekelt, nem csak lerázni akartam.

- Mert... - sírva fakadt, és őszinte sírás volt, nem a lelkiismeretmre akart hatni, mint sok más koldus, akikkel eddig találkoztam. - Mert megfenyegetett, és különben sincs hová mennem. Kérem uram! Higgye el, hogy nem tenném, ha nem lenne muszáj.

Nem akartam beengedni magamhoz, de segíteni rajta annál inkább. Megfogtam a két kezét, és a szemébe néztem. Amúgy is rám fért már egy kis félelemkeltés, napok óta viszketett a tenyerem, de nem volt kedvem belekötni senkibe. A lány megremegett, amit egyáltalán nem furcsállottam. Jól elláthatta a baját az a rohadék. - Mutassa az utat, elmegyünk a „barátjához".

- Nem akarom, hogy baja legyen miattam. - most már zokogott, és igyekezett kihúzni a kezét a markomból, de nálam nem volt erősebb. Aztán beletörődött, és így, kézen fogva mentünk tovább.

Elmesélte, hogy a szülei meghaltak, és őt egy nagynénje nevelte, de elszökött tőle, mert túl szigorúan fogta. Ennek fél éve. Az utcán szedte fel a férfi, aki most kidobta. - És miért dobott ki? - kérdeztem érdeklődve, mert volt egy tippem.

- Mert nem akartam... - megrázta a fejét. - Azt mondta rám költött egy csomó pénzt, jó lenne, ha kapna belőle vissza valamit. - Éreztem, hogy nehéz erről beszélnie, de akkor is tudni akartam.

- Ugye nem akart futtatni téged? - megállt, és egy fiatal párt nézett, akik az egyik kirakat mellett, egymásba feledkezve csókolóztak. Ellágyult az arca, és kipirult. Aztán a szemembe nézett, és halványan elmosolyodott.

- Engem nem kaphat meg akárki! Eléggé régimódi vagyok, és az igazinak tartogatom magam!

Nevetnem kellett, el sem hittem, hogy ilyen még létezik. Elhúzódott tőlem, és láttam rajta, hogy zokon vette, hogy kinevettem. - Igen! Én még hiszek a szerelemben, és hiszek az első éjszakában, hogy azt csak annak szabad odaadni, aki megérdemli. - elengedtem a kezét, mert a naivitása elképesztett. Szerelem! Soha nem volt benne részem. És ha rajtam múlik, nem is lesz.

- Itt vagyunk, de biztos, hogy fel akar jönni? - egy lepukkant bérház előtt álltunk. Szemét és bűz vette körül a bejáratot, hányás és vizelet szaga fojtogatott, és bent még rosszabb volt a helyzet.

A koszos folyosón áporodottan bennrekedt levegőn alig lehetett átlátni. Füst volt, és nem odaégett étel füstje. Valahol füvet szívtak.

Elindultunk fel a lépcsőn. Átléptem egy alélt narkóst, a karjából még lógott a tű. Undorító volt. Mindig is lenéztem az emberi fajt, és ez a söpredék csak még tovább erősítette abbéli hitemet, hogy az emberi lét teljesen felesleges, és magát ítéli halálra. Az ajtó mögül, ahol megálltunk üvöltött a zene, a basszus megremegtette a gyomromat.
- Ez az?

A lány bólintott, hogy igen, de remegett, mint a kocsonya. - Te maradj itt! Amúgy, hogy is hívnak?

- Natalie. - suttogta, és elindult a folyosó vége felé. Az utolsó lépéseket már futva tette meg.

Csengő nem volt. Kopogtam, de a zenétől biztosan nem hallották odabent. Izgalom futott át rajtam, végre használhattam az erőmet. Mosolyogva rúgtam be az ajtót, és átléptem a maradványokon. Öt férfi ugrott fel egyszerre, ezek közül három nagydarab, kopasz fickó, egy hasonló felépítésű, mint én, és egy aprócska patkányképű. - Natalie holmijáért jöttem!

- Te vagy az új stricije? A kis kurva, hamar továbblépett! - bődült el a legnagyobb, és igyekezett túlharsogni a zenét. - Mocskos szuka! A pénz meg az ingyenélés az ment, de széttenni a lábát... - Nem tudta befelyezni, mert kapott egy pofont. Csak meglegyintettem a kezem, és ájultan repült a sarokba.

De jól esett már egy kis verekedés. Szerettem hallani a csont törésének semmivel sem összehasonlítható hangját, a fájdalmas üvöltést, ami annak nyomán felharsant. Bicska nyílt, fegyverek, kis marokpisztolyok és viperák kerültek elő párnák alól, és zsebekből, de idejük sem volt használni.
Az öklöm véres volt, én is kaptam néhány ütést, de ez csak még jobban feltüzelt. A legkisebb látszódott a legravaszabbnak. Pisztoly dörrent, de én már ezt előre láttam. Megcsavartam a kezét, és a fegyvert a szájába dugtam.
- Na, akkor most beszélgetünk. Nem vagyok stricije senkinek! Megértetted? A lány holmijáért jöttem, és már itt sem vagyok. - a férfi kapkodta a levegőt, és láttam, hogy szólni akar. Megengedtem neki.

- Ott van a polcon, a poharak mögött. - egy pillanat volt, egyetlen pillanat, odanéztem, és éles fájdalom hasított az oldalamba. Elöntött a forróság, tudtam, hogy megsebzett, de a fájdalom csak arra volt jó, hogy az eddigi szánalmam a fickó iránt elillanjon, és gyilkos dühömnek utat adjon.

Már látta, hogy neki vége. Hátra kapta a kezét, amiben még ott szorította az aprócska tőrt, amin az én vérem csillant meg, újra döfni akart, de elkésett. Rántottam egyet a fején és elégedetten hallottam roppanó gerincének hangját.
Kitörtem a nyakát, aztán, és csakis aztán kaptam az oldalamhoz. A tenyerem vöröslött a véremtől, de nem törődtem vele. A vitrinben ott volt Natalie holmija. Igazolvány, ami alapján megtudtam, hogy 22 éves, és a bejelentett lakcíme San Francisco.
- Jó messzire kerültél otthonról kislány. - Bankkártya, és egy lánc, rajta apró medál, három egymásba fonódó karikán, egy furcsa, horogszerű valami, egy kereszt és egy szív. Megtántorodtam, egy pillanatra elhomályosodott a látásom, végignéztem a férfiakon, és kisétáltam. Natalie halálra rémülve várt a sarkon, és amikor meglátta, hogy megsebesültem, felsikoltott.
- Ugye mondtam, hogy ne menjen oda! Orvoshoz kell mennie!

- Még csak az hiányzik! - nyögtem. - Vigyél haza, otthon rendbe jövök. - kénytelen voltam belekapaszkodni. Nem értettem. Volt már ennél komolyabb sérülésem is, de ez valahogy más volt. Talán kezdem elveszíteni az erőmet? Kezdek olyanná válni, mint ők?

Csak képek villantak be arról, hogy jutottunk el a házig, botladoztam, teljes testsúlyommal ránehezedtem, és ő kitartott, végig, egyszer sem botlott meg. Lihegett, az arca kipirult a hidegtől és a megerőltetéstől.
- Hetvenötödik! - nyögtem, és azt hiszem kicsit elájulhattam, mert mikor magamhoz tértem, a lift padlóján feküdtem, ő pedig a zsebemben matatott. Először azt hittem, most akar kirabolni, erőtlenül a kezére csaptam, rám nézett dühösen, de láttam rajta hogy fél.

- A kulcsot keresem uram! Hogy vigyem be a lakásba anélkül? - aztán elmém utolsó józan gondolata az volt, ha ki akar rabolni, akkor csak tegye. Nem tudok védekezni, talán nem is akarok.

Soha nem voltam még ennyire kiszolgáltatott.

Három napig feküdtem lázban, és reggel, mikor felébredtem, egyedül voltam. Barna, száradt vérrel bemocskolódott lepedődarabok hevertek mellettem, és üres gyógyszeres üvegcsék. A lánynak nyoma sem volt. Az oldalamhoz kaptam, és felszisszentem. Begyulladt a seb, precízen össze varrottan vöröslött. Fel akartam ülni, de nyögve visszarogytam. Szomjas voltam, égett az ajkam, a nyelvem meg alig fért el a számban. Vizet kerestem a közelemben, de nem volt még egy virágváza sem. Pedig most még azt is kiittam volna.
- Hé! Valaki! - csend volt, síri csend. Idáig még az autók moraja sem hallatszott fel. Itt fogok elpusztulni, egyedül, magányosan, úgy ahogy éltem. Senki nem fog keresni, senki sem fog aggódni értem, csak majd bosszankodni, mikor rátalál bűzlő, rothadó tetememre.

Alkarra támaszkodtam, és próbáltam a lábamat letenni az ágyról, de annyira gyenge voltam, hogy nem bírtam a karommal megtámasztani magam. Nagyot estem, és felordítottam a fájdalomtól.

- Mit csinál?! Egy pillanatra hagyom csak magára, és tessék. - de örültem akkor neki. A hangja édesen csengett, megfogta a csuklómat, és megemelt, mintha súlyom sem lett volna. - Még nem szabad mozogni, azt hiányzik, hogy felszakadjon a seb!

- Szomjas vagyok. - akartam szólni, de csak tátogtam, ő beszélt, és beszélt, dallamos hangja elringatott. Néztem az arcát, nyúzott volt, de legalább a lila folt már nem csúfította el annyira. Az ajka kicsit még duzzadtan vöröslött, de pár nap és az is elmúlik.

Az én egyik pólóm volt rajta, és egy alsónadrágom. Ha nem a láztól fájt volna mindenem, biztosan szóvá teszem, és jót nevetek rajta, annyira mókás volt.
- Szomjas vagyok! - nyögtem és végre jött ki hang a torkomon. Megitatott, az ölébe vont, mint a kisgyermeket az anyja. Ringatott, és régen elfeledett érzések rohantak meg, olyanok, amiket azt hittem már régen kiöltem magamból. Belekapaszkodtam, és úgy figyeltem égő szemeimmel az ajkát, ahogy énekelt, hogy pislogni sem mertem. Még két napig voltam lázas, két napig aludtam önkívületi álomban, újra élve életem legborzalmasabb napjait.

- Jó reggelt! - besütött a Nap, és ragyogott a szoba, minden értelemben. Rend volt, tisztaság, és a kis asztalon kakaó várt. Hűvös kéz ért a homlokomhoz. - Lement a láza Istennek hála. Már azon voltam, hogy hívok mentőt. - végignéztem magamon, és friss illatú, puha pizsamám láttán elgondolkodtam, vajon mikor öltöztetett át? És hogyan?

Nyoma sem volt vérnek és gyógyszereknek, mintha az egész meg sem történt volna. Natalie apró kockákra vágta a paradicsomot, és az omlettet is, és kicsit nagyobb kenyérdarabokra halmozta. - Nézze, milyen finom katonákat csináltam. Nagyra tátja a száját, úgy. - Engedelmeskedtem, és ő is kitátotta a száját, mintha velem együtt kapná be a falatot.

Jól esett az étel, és a gondoskodás is. De főleg, hogy itt volt.
- Mondtam valamit álmomban? - kérdeztem, és figyeltem az arcát. Össze söpörte a morzsákat a mellkasomról, és kicsit zavarba jött.

- Hallottam én már ennél furább dolgokat is. - ahogy a szemembe nézett, tudtam, hogy nem mond igazat - A láztól az ember képes butaságokat mondani.

Azt, hogy ember, megnyomta, amitől megremegett a gyomrom, és öklendve igyekeztem felülni. Megijedt és segített, a párnát betette a hátam mögé. - Vegyem mély lélegzetet, úgy. Mindjárt elmúlik.

- Honnan tudsz ennyi mindent?

- Orvosnak készültem, de nem jutottam el a rezidenségig. - kisimította a homlokomból a hajamat. - Talán egyszer még lesz lehetőségem újrakezdeni. Mindenkinek jár egy második esély, azt mondta a nénikém.

Elkomorodtam. Második esély. Hányszor játszottam ki ezt az adut. Hányszor játszottam el a bizalmat.

- Holnap reggel elmegyek, feltéve, ha este nem lázasodik be újra. - összeszedte a tányért, és a tálcát, és kivitte. Emlékszem, hogy rá akartam kiáltani, ne menjen. Maradjon velem! De inkább csak néztem ki az ablakon.

Ebédet készített, és bekísért a fürdőszobába, aztán magamra hagyott. Mennyi ideig is voltam beteg? Majdnem egy hétig. Sápadt és megviselt voltam. Fogytam néhány kilót, látszódott az arcomon. Eddig sem voltam vastag, sosem voltam az, inkább inas, de most inkább soványnak láttam magam. Megfürödtem és a hajam is megmostam. Mi lesz tovább? A rémálmaim tartottak tükröt nekem, és szenvedtem tőlük. De az semmi volt ahhoz képest, amennyi szenvedést én okoztam másoknak, és miért? A nélkülözöttség, a meg nem értettség, ezekre fogtam, de közben én ugyanúgy hibás voltam, mint mindenki más a közelemben. De jobb volt rájuk haragudni, mint magamon változtatni. De talán még nem késő! Mit is mondott a lány? Mindenki megérdemel egy második esélyt, egy utolsót, még talán én is.

Haza fogok menni, és odaállok a családom elé, és megbánok mindent. Teljes szívből kérem a bocsánatukat, és hogy fogadjanak vissza. Aztán Natalie-re gondoltam, hogy ha visszafogadnak, akkor őt soha nem látom többé. Annyira fura és idegen volt, amit a lány iránt éreztem, talán csak hála, hiszen akár a szeretetet, a hálát sem tudtam körül írni, mert nem éreztem még egyiket sem.

Lement bevásárolni, de már hiányzott. Ha az kell ahhoz, hogy itt maradjon, hogy újra felmenjen a lázam, akkor úgy lesz. Azon nem fog múlni, de akárhogy is igyekeztem, hiába szuggeráltam magam, estig semmi sem történt.

Csendben összekészítette a ruháját, néha lopva rám nézett, elköszönt, és elment aludni. Hallgattam, ahogy forgolódik, mert én sem tudtam aludni. Aztán hajnali három körül végre lenyugodott. Az órára néztem, annak fénye elég világosságot adott. Az ágyhoz osontam, csak álltam, és bámultam rá. Barna, hullámos haja szétterült a párnán, összegömbölyödve aludt, a kispárnát a hasa alá húzva. Megfogtam a takarót, és ráterítettem. Nem akarom, hogy elmenjen! Ez zakatolt a fejemben, és sokáig nem hagyott aludni, de aztán rám borult a sötétség, és végre, rémálmok nélkül jött el a reggel.

A csomagja nem volt az ajtó mellett, és a kabátja sem a fogason. Úgy elment, hogy el sem köszönt.

- Hálátlan! - kiáltottam fel, és szinte feltéptem az ajtót. Igyekeztem a lifthez, papucsban és köntösben, megnyomtam a földszint gombot, és átkoztam magam, hogy ilyen magas házban béreltem lakást. De hát közel akartam lenni az éghez, közel az otthonomhoz.

A portás nagy szemekkel nézett rám. - Hol van a lány?

- Milyen lány, uram?

- Alacsony, vékony, barna hajú. Fekete kabátban, és egy kis táskával? - a fiatal fiú a kijárat felé mutatott.

- Az előbb ment el, uram! - utánam kiáltott - Várjon, nagyon hideg van kint! Meg fog fázni!

De nem hallottam meg, amit mond, csak egy dolog érdekelt, megtalálni őt. Az utcán furcsán néztek rám a járókelők, persze, egy alulöltözött, sovány, sápadt férfi, zilált hajjal kiabál, még itt sem mindennapos látvány.
Aztán meghallottam a hangját, tisztán, a fülsiketítő zajon túl.

- Mit keres idekint? Beteg lesz újra, és akkor ki ápolja majd? - ott ült egy összehajtogatott kartondobozon, rémülten.

- Csakis te! Másnak meg sem engedném.

Most itt állok az ajtó előtt, apró dobozkával a zsebemben. Megfogom, a tenyeremben érzem lekerekített sarkait. Egy nyaklánc van benne, szép, három csúcsú egymásba fonódó láncból készült medállal. Az otthonom jele, ahová hamarosan visszatérek. Nem tudom miért, de izgulok, nézem a kezeimet és enyhén remegnek az ujjaim. Valami van a levegőben, valami gyermeki izgalom.

Az elmúlt három hónap maga volt a nyugalom és nem csak testi, de lelki gyógyulást is hozott. Nat, mert már így hívom vár rám az ajtó mögött. Azt mondta, menjek csak nyugodtan el itthonról ma, intézzem az ügyeimet, ő várni fog. És készül valamivel, ez biztos. Megszerettem őt, és miatta nagyon nehéz lesz elmennem, főleg azért, mert amikor visszatérek újra, ő már nem lesz, és ettől megremegett a gyomrom.
Vettem egy nagy levegőt, a dobozt visszaejtettem a zsebembe, és beléptem. Édes, cukros méz illata fogadott, fahéjjal és naranccsal keveredve. Megindult tőle a nyálam. Rengeteg gyertya, az egész lakás tele volt velük, és az ablak előtt ott állt egy szépen feldíszített fa. Mint a képeslapokon lent az utcai árusoknál. Nat pedig a kanapén aludt. Rengeteget dolgozott a díszítésen, édesen összekuporodva aludt. Ajkát kicsit csücsörítette, és kedvem lett volna megcsókolni őt. Megmérgezett ez a karácsonyi hangulat, és megváltoztatott bennem valamit. Azt mondanám, hogy szentimentális lettem, és talán az is lehetnék, de ahhoz komoly érzelmek kellenek. Amiknek én eddig eléggé híján voltam. Vagy úgy is mondhatnám, hogy pozitív érzelmeim eddig nem voltak. Eddig.

Hirtelen kinyitja a szemét, és mosolyog. - Elaludtam, pedig meg akartalak lepni. - mondja csalódottan, és kidörzsöli a szeméből az álmot. - Túl hamar jöttél haza. Vagy én aludtam sokáig. - kinéz az ablakon, ragyognak a csillagok az égen. - Én aludtam sokáig. Aztán felugrik, és egy futó puszit kapok a homlokomra.
Kiszalad, én pedig ott állok, nagykabátban a nappali közepén, és szakad rólam a víz. Valami készül. Érzem. Valami, készül, ami megváltoztatja az életemet.

Levetem a ruhámat, és gyorsan tisztát veszek magamra. A konyhából áradó illatorgia becsalogat. Sült hús és édes sütemény vár az asztalon, vöröslő borral, amit a gyertya fénye még tüzesebbé változtat. Valami készül, érzem a zsigereimben. Valami, ami után már semmi nem lesz ugyanaz.

Megjelenik az ajtóban, ragyog, gyönyörű. Egyszerű fekete ruha az alakjára simul, és esküszöm, megáll a szívem dobogni. Kicsit elpirul, kerüli a tekintetemet. A haja illatozik, ahogy a bőre is.

- Vacsorázzunk. - éhes vagyok, de a gombóc a torkomban nem engedi, hogy akár egy falatot is lenyeljek. Ez a búcsúvacsoránk, és én félek elköszönni. Nem tudok elszakadni tőle. - Nem ízlik? - kérdezi, és könnybe lábad a szeme.

- De, nagyon finom. - szólok csendesen, és erre megnyugszik. Hogy fog engem holnap reggel átkozni. Hogy fog gyűlölni, pedig a karácsony épphogy a szeretetről kellene, hogy szóljon.

Már tudom mit jelent szeretni. Tudom, és átkozom ezt az érzést. Nem akarom őt szeretni! Senkit nem akarok szeretni!
- Hoztam neked valamit. - nyögöm, mire nagy nehezen sikerül egy omlós falatot letuszakolni a torkomon. Felállok, és ő kerekre nyílt szemekkel néz rám. A gyertya fénye még sejtelmesebbnek mutat mindent, őt is.

- Boldog karácsonyt Natalie! - átnyújtom a kis dobozt, és látom, hogy remeg a kezem. Ő nem veszi észre, mosolyog, meghatódik, és félénken nyúl érte. Már nem csak a kezem remeg, hanem mindenem. Kinyitja, felsikolt, édesen, mint egy kisgyermek, aztán rám néz.

- Köszönöm! Segítesz felvenni? - és hátat fordít, haját megragadja, és a tarkójához szorítja. Nehezen boldogulok a lánccal, nem vagyok én ilyen dolgokhoz hozzászokva. Szembefordul, végig simítja a láncot, le a mellkasáig, és a mozdulattól megáll bennem az ütő. - Jól áll?

Képtelen vagyok egy szót is kiejteni a számon, csak ostobán állok, és bólogatok, pedig a szavak ott tolulnak bennem, hogy elmondjam, ilyen gyönyörűt, mint ő, még sosem láttam. Forgatja a kezében a medált aztán feláll, és lehúz magához. A két puszi, amit az arcomra kapok, éget, mint a parázs. Elkapom a fejem, és ő félreérti. - Valami baj van? - talán sejt valamit, mert ajkai megremegnek.

- Mondanom kell valamit. - már a szeme is könnybe lábad. - Kérlek, ülje le! Értékelem, hogy sosem kérdezted, mivel foglalkozom, nem kíváncsiskodtál, még a nevemet sem tudod. - ez ezért tényleg furcsa, hogy egyszer sem kérdezett rá. Én voltam a kedves, a drága, és ennyivel be is értem. Mit ér a név, ha csak félelem jár a nyomában? Márpedig az én nevemet sokáig csak rettegve, és suttogva merték kimondani, tartva attól, hogy megjelenek, hogy fájdalmat és gyászt hadjak magam mögött.

Kapaszkodik a medálba, mintha az élete függne tőle. - Holnap el kell mennem.

- És mikor jössz vissza? - belelát a lelkembe, és sírva fakad, pedig még nem is hallja a választ.

- Nem jövök vissza.

- Akkor ez búcsúajándék? - bólintok - És én nem vettem neked semmit kedves! - feláll, és megérinti a karomat. Valami készül. Már biztosan érzem. - Gyere!

Csak a nappaliig megyünk, ott a lámpa alatt megáll. Nézem a szemeit, a könnyektől még gyönyörűbb. Ragyog, mint a legdrágább ékkő. Hozzám bújik, és félmosolyra húzza az ajkát, aztán felmutat. Nem értem, mit akar, de követem a tekintetét, és hátra hőkölök.

- Ez mit keres it?! - összerezzen a kiáltásomra. - Ez mi a jó életet keres itt! Azonnal vedd le! Égesd el vagy húzd le a vécén! - rettegve rohanok ki a konyhába, és öntök egy pohár bort, aztán még egyet. A végtagjaim lezsibbadtak, és az agyam eltompult.

Hogy min akadtam ennyire ki? Mi volt az, ami olyan páni félelemmel töltött el, mint nem sok minden az életben?

A csillárról lelógó zöld levelekből fonott kis csokor és a fehér bogyók rajta.

Fagyöngy!

Átkom és bűnöm, amivel elindítottam a borzalmakat. És itt lóg a fejem felett, mint egy pallos, ami lecsapni készül, hogy kioltsa az életemet.

- Eltüntettem, kidobtam a kukába. - megfogja a kezemet, és megszorítja. Kikapom a markából.

- Megmostad a kezed? - kiszalad, hallom, hogy csobog a víz.

- Allergiás vagy rá? Bocsáss meg, nem tudtam. - Hogy is tudhattad volna, és még mennyi mindent nem tudsz. De jól van ez így. - Pedig ez olyan kedves szokás. - mondja, és visszasétál hozzám. - Karácsonykor fagyöngy alatt szoktuk megcsókolni azt, akit szeretünk.

Nem tudom, mit mondjak. A vérem a fülemben a dobhártyámat szaggatja. Megsimogatja az arcom, a nyakamhoz ér a keze, és nem veszek levegőt. De szeretnék vele maradni örökre. Aztán egyre közelebb jön, már érzem a sóhaját a számon. - Fagyöngy nélkül is megcsókollak. - suttogja és megteszi.

Lehunyja a szemét, karjait a nyakam köré fonja, és pipiskedik, hogy elérjen. Magamhoz húzom, szorítom apró testét az enyémhez, és elindul bennem valami. Nőt még nem öleltem ilyen forrón. Akarom, nagyon akarom!
- Mit csinálok!? - suttogom a szájába. - Nem tehetem meg veled, hiszen holnap elmegyek!

- Éppen azért. - suttogja - Én is akarok ajándékot adni neked. - elhúzódik, és lassan, észveszejtően lassan kigombolja a ruháját. Végig a szemembe néz, és ettől megőrülök. Lüktetek és kapkodom a levegőt. Már az idejét sem tudom megmondani, mikor volt utoljára nő az ágyamban. Talán évszázadokkal ezelőtt, amikor ez az ország éppen csak, hogy kezdett elindulni a nagy történelem útján, mikor még lovakkal jártak, és hamarabb lőttek, mint kérdeztek. Ott áll előttem apró alsóban szégyenlősen fonja össze mellei előtt a kezét. Aztán hirtelen hozzám bújik, meztelenségét velem takarja el. - Gyere és vedd el az ajándékodat.

Felkapom, és a hálószobába viszem. Remeg a karjaimban, és olyan óvatosan teszem, le mintha félnék tőle, hogy eltöröm. Ledobálom a ruháimat, és nem vagyok szégyenlős. Ő már látott meztelenül. Most mégis más az egész. Már ha akarnám, se tudnám titkolni, mennyire kívánom. Csodálkozik, talán kicsit meg is ijed férfiasságom láttán. Szó, ami szó, nem fukarkodtak az istenek, mikor engem teremtettek. Őseim vére kiütközik itt is. Mellé fekszem, és megcsókolom.

Megremeg a bőre, mikor a hasára teszem a tenyerem. Aztán lassan csúsztatom feljebb, és ő nagyot sóhajtva simul a tenyerembe. Egy csoda ez a lány, ő ad nekem életet. Bízik bennem, és én vigyázni fogok rá. Beborítom csókjaimmal, apró bimbóját óvatosan veszem a száma, és ízlelgetem. Felnyög, és beletúr a hajamba. Még nem áll készen, érzem, hogy még öntudatánál van. És én addig becézem, simogatom, amíg már könyörög. Hogy bírom ilyen sokáig? Nem tudom. Amikor belecsusszanok, azt hiszem felrobban a világ. A mellkasomba fúrja az arcát, és megremeg, aztán lehanyatlik a párnára. Hatalmasra nőnek a szemei, és én elveszek ezekben a szemekben, ahogy benne is, az ölében, a forró és lüktető ölében. Végem van! Valami készül, valami olyan, amit még nem éltem meg. Gyengéden mozdulok, lassan, közben simogatom, nyugtatom, óvom. Mit tett velem ez a lány?

Én aki, csak használtam a nőket, aki hittem, hogy ők azért lettek teremtve, hogy kiéljem velük vad, férfias ösztöneimet, most remegve szolgálom ezt az alattam nyöszörgő tüneményt, és semmi mást nem akarok, csak boldoggá tenni. Csípője vadul hullámzik, engem is gyorsabb mozgásra kényszerítve. Nem bírok már sokáig parancsolni magamnak, talán nem is akarok. Mélyebbre és egyre vadabbul döfködöm, és majdnem felnevetek a diadal érzésétől, amikor felsikolt, és a vállamba harap. Reszket, ránganak az izmai, ami engem is a csúcsra juttat. Megcsókol, és én belekiáltok a szájába. A nevét, és hogy szeretem. Soha senkinek nem mondtam ezt, nem is értem az én átkozott számat hogyan hagyhatja el egy ennyire tiszta szó.
- Szeretlek! - suttogom újra és a párnára rogyok.

- Boldog karácsonyt! - lihegi elfúlt hangon, és nevet. Boldog, élettel teli kacaja engem is nevetésre sarkall. Hozzám bújik, felszisszen.

- Nagyon fájt? - kérdezem, és egészen ostobának érzem magam. Hogyne fájt volna. A legnagyobb ajándékot kaptam meg most, talán az egyetlent, és ezért becsülöm nagyon.

- Elmeséljem neked, hogy miért félek a fagyöngytől? - talán nem ezt akarta hallani, most minden után, hanem, hogy szeretem, mert felkönyököl.

- Azt hittem allergiás vagy! - megcsókol és mosolyog. - Nem baj, ha azt mondom, hogy mindenről tudni akarok veled kapcsolatban?

Elkomorodok, és a mellkasomra húzom a fejét, megremegek, mert a mellbimbómmal kezd játszani. Hideg szalad végig a bőrömön, egy ismeretlen jóleső érzés.
- Ha mindent el akarnék mesélni, akkor életed végéig itt feküdnénk, és még az is kevés lenne. - rám néz, megemeli a fejét. A haja az arcába omlik, kisimítom.

- Akarom ezt. Mesélj kedves! Kezd el a fagyönggyel, - félek, pont a legrosszabbal kezdjem? A legaljasabb, a legjobban gyűlölt bűnömmel. - kérlek, a kedvemért.

- Meg fogsz gyűlölni. Tudom, és félek, de te már egyszer meggyógyítottál. Talán most is sikerül.

Felül, és végignéz rajtam. - Soha nem tudnálak gyűlölni téged. Talán, ha most azt mondanád, hogy embert öltél, kegyetlenül, megbánás nélkül, akkor talán. - megrándul az arcom, és ő ebből mindent kiolvas. Hátrébb húzódik, de aztán nyomban a karjaimba búj. - Ki fogom bírni.

És én mesélek. Mesélek róla, hogy honnan jöttem. A szó, hogy Asgard, már olyan régen nem hagyta el a számat, hogy formálnom kell az ajkaimmal. Mesélek róla, hogy nehéz életem volt, hogy bármit tettem, azt természetesnek vették, ha népem hasznára várt, de felrótták, ha nem.

- Hol van Asgard? Európában?

- Nem ezen a világon van. - megáll a légzése és rám néz. Félek, hogy kinevet, vagy őrültnek gondol, kikel az ágyból, felöltözik, elmegy, és soha többé nem látom. De nyugodtan hallgat.

Egyre jobban belelendülök, már nem félek, érzem, hogy végre valakinek kiönthetem a szívemet, és megtisztul az én lelkem. Beszélek Lokiról, az átkozott bajkeverőről, a mindenki által gyűlöltről. Beszélek Baldurról, aki csak szép volt és jó, és mégis őt szerette mindenki, és rajongott érte minden élő és élettelen. Aztán mesélek arról, hogy milyen lett a világ, amikor rossz álmok kezdték gyötörni, és hogy anyja mit tett, hogy megóvja őt.

- Én kifaggattam, kifaggattam, és elárulta, hogy mindent megesketett, mindent a világban, hogy nem fogja bántani a fiát. Kihagyott azonban valamit. Amit ugyanúgy lenézett, mint engem, amit ugyanolyan haszontalannak gondolt... mint engem. - felszakadtak a régi sebek, de érzem, a legjobb kezekben vagyok. Itt van a legtisztább lény, akivel eddig dolgom volt, és simogatásával, bátorító csókjaival visszahozta a jóba vetett hitemet. - És én szövetkeztem ezzel a hitvány élősködővel, a fagyönggyel, és...

Most elhallgatok, mert nagyon nehéz kimondanom. - Kioltottam Baldur életét, egy fagyöngyből faragott nyílvesszővel.

Hallgatom a légzését, nem akad meg, nem emeli fel a fejét, és nem néz rám iszonyattal. Megcsókolja a mellkasomat, és még jobban hozzám bújik. A gyertyák lassan egymás után csonkig égnek, és hamarosan beterít minket a sötétség, ahogy akkor régen a lelkemet is ellepte a bűn, amit elkövettem.

- Megbántad? - kérdezi - Megtennéd újra?

- Nem! - bukik ki belőlem, és ezen én magam is meglepődőm. - Nem! És azt kívánom, bár visszacsinálhatnám. De már késő! Lett volna lehetőség, azonban...

Elhúzódik, és kiszáll az ágyból. Eljött, amitől féltem. Nem néz rám, és kimegy a hálóból.

Vége! Most felöltözik, és kisétál az életemből, ami már sosem lesz ugyanolyan. Várom, hogy csapódjon az ajtó, de nem történik semmi ilyen. Feltűnik az alakja az ajtóban, és a kezében van valami.

A fagyöngy!

Nem akarom látni, a gyöngyök rajta Frigga könnyei! És lassan az én könnyeim is elerednek. Natalie az ölembe teszi a kis csokrot, és már az én könnyeim is hullanak rá. Érzem, ahogy tisztulok, ahogy megkönnyebbülök. Hangos zokogásom megtöri az eddigi csendet.

Eszembe jutnak a szavak, amikor Baldur holteste felett állunk, és én eljátszom, hogy semmi közöm hozzá. Tűröm, igen tűröm, és gonosz lelkemet elégedettséggel tölti el, hogy szerencsétlen Hödrt, aki világot sem látott még, elkapják, és megölik azért a bűntettért, ami az én lelkemen szárad. Sunyin meghúzom magam, és bűnbánó arccal tartom Frigga elé a fagyöngyöt, és mindkettőt elárulom.

- Mond, mi legyen ezzel az átkozottal? Ő okozta fiad halálát, ez a satnya, hitvány növény, ami önállóan képtelen létezni, és másokra akaszkodva azok életét megkeserítve élhet csak. - a saját szavaim szíven ütnek, mert mintha magamról beszélnék - Bosszuld meg Baldur halálát, bosszuld meg! Rajta!

És látom magam előtt Frigga könnyáztatta arcát, ahogy néz rám, és nekem súgja. - "A fagyöngy többé ne okozzon szenvedést senkinek! Azt akarom, hogy aki alááll, lehetőséget kapjon rá, hogy csókjával tanúbizonyságát adhassa szeretetének."

Mit tettem én ekkor? Megcsókoltam királynőm arcát, fivérem Odin feleségének arcát, aki akkor veszítette el a fiát, az én féltékenységem miatt. Boldoggá tett ez, a zűrzavar, ami ez után jött, ez éltetett, ebből nyertem újra erőt.

Natalie megemelte a kis csokrot, lerázta róla a könnyeimet, és a fejünk fölé emelte. - Most itt a lehetőség. Ígérd meg, hogy senkinek nem okozol többé szenvedést! Ígérd meg!

Hatalmas sóhaj szakadt fel a mellkasomból.
- Megígérem! - ezzel együtt döntöttem is. Magamhoz húzom, az ölembe ültetem, és csókolom. Kiejti a kezéből a fagyöngyöt, és visszacsókol. Nem gyűlöl, nem vet meg. Szeret! Engem, aki annyi rosszat elkövettem, és a legrosszabbat be mertem vallani! Szeret! Szeret!

Az enyém lesz, hajnalig szeretkezünk, és nem tudok vele betelni. Pihegve alszik, összegömbölyödve, a párnát a hasa alá húzva. Gyönyörű, és az enyém.

Reggel érkezik, már világosodik az ég alja. Kimegyek a mosdóba, mert ha aludnom nem is kell, a bort ürítenem muszáj.

Nézem magam a tükörben. És jó látni azt a megtisztultat ott a másik oldalon. Hosszú évszázadok óta, most először bírom ki a saját tekintetemet. Már nem vádol, már nem ócsárol. Nagyot sóhajtok. Halkan lépkedve megyek vissza, hozzá akarok bújni, ébreszteni, szeretni, de ő már fent van, ül az ágyban és sír.

- Mi a baj? - rohanok hozzá, ölelem, a karomba veszem. - Rosszat álmodtál?

Könnyáztatta arcát rám emeli. - Azt álmodtam, hogy elmentél. Hiszen azt mondtad este, hogy elmész, és soha nem jössz vissza. - megcsókolom, lágyan. Az ölembe fészkeli magát. Hallgatom, ahogy piheg.

- Ha most elmennék, akkor megszegném az ígéretemet! Hogy soha többé nem okozok szenvedést. - felsóhajt - Tudom, hogy azt okoznék, ugye azt?

- Igen. Belehalnék, ha soha többé nem láthatnálak. - érzem a puha ajkát a nyakamon, és ahogy csókol, azonnal akarom. De előtte még hallanom kell.

- Mond, hogy szeretsz engem. - megfogom az állát, és felemelem a fejét.

- Szeretlek! És már azt is tudom, hogy hívnak. - hanyatt döntöm, és azonnal birtokba veszem. Lecsukja a szemét, úgy suttogja - Szeretlek Loki!