1989 november, London külvárosa.
Magában állt a ház, sötéten, elhagyatottan. Egy férfi közelített, beleszagolt a levegőbe, körbenézett, aztán szinte hangtalanul, mint az árnyék osont fel a teraszra. Még a kiszáradt fapalló sem nyikordult meg a talpa alatt. A kilincset lenyomta, de az ajtó zárva volt. Benézett a homályos ablaküvegen, és életjelet keresett bent. Sokáig figyelt, és hogy nem látott bent semmi mozgást, nekifeszült az ajtónak. A zár engedett az emberfeletti erőnek, és megnyílt előtte.

Két hete hogy itt élt, az ágyat rendbe tette ahogy hálószobát és a fürdőt is. Villanyt nem tudott gyújtani, valószínű, hogy rég kikapcsolták, de szerzett gyertyát. Annak a fényét úgy is jobban szerette. Fázni a dermesztő hideg ellenére sem fázott, de amúgy sem gyújtott volna be a kályhába, mert a füst árulkodik. Más sem hiányzott, csak hogy rátaláljanak.

A környék csendes volt, éjjel alig járt valaki az utcákon, rajta kívül. Ennie neki is kellett, bár napokig sőt hetekig kibírta éhen. Sötétedés utáni portyáin pénzt szerzett. Halandóktól rabolni vagy lopni nem akart, azt méltóságán alulinak tartotta.
Forgalmasabb helyeken a falba épített dobozok viszont kezének egyetlen intésére midgardi papírokat adtak ki magukból, amikből aztán mindent meg tudott venni, amit csak akart. Túlzásba sosem esett, és arra is vigyázott, hogy minden éjjel másik dobozt fosszon ki.
Gyűlölt itt élni, de a száműzetés ellen nem tudott tenni semmit. Kellett neki beleavatkozni a bátyja dolgába. Ostoba dolog volt, már belátta, de akkor izgalmasnak tűnt. Az utolsó pillanatban, a békekötés előtt egymásnak ugrasztani a két ellenséges felet, akkor jó ötlet volt. Ma már tudja, hogy nem volt az. De itt már az sem érdekelte. - Bajlódj vele ahogy akarsz testvér. Te akartad. - Kegyetlen vigyorra húzódott a szája, ahogy arra gondolt, mekkora erőfeszítésébe került a királynak a két ellenséges felet kibékíteni, mennyi időt pazarolt a béketárgyalásokra, ahelyett, hogy hagyta volna, vérezze csak ki egymást a két ellenség. Aztán holttesteiken átgázolva mindkét világ az övék lehetett volna.

- Ezt felejtsd el! Ilyenről hallani sem akarok! - csattant fel a bátyja, amikor előállt az ötletével. - Békét akarunk nem újabb háborút.

- De ezzel végül békét teremtünk. Testvérem, ne legyél ennyire ostoba! Legyengítik egymást, aztán mi ketten bevonulunk seregeink élén, és felajánljuk kegyesen, hogy fenntartjuk a békét. Persze, ezért ellenszolgáltatást várunk el. Gondolj bele, nekünk semmit nem kell tennünk, csak félelemben tartani őket és beszedni a sarcot.

A tárgyalások tovább folytak, de a vége totális háború lett. - Hála nekem. - nevetett fel a férfi magában, és kinyitott egy üveg bort. Nem sok minden jó van Midgardban, de a bor kitűnő. Beleszagolt a palackba és mélyen letüdőzte.

Aztán felállt, és összeráncolta a szemöldökét. Odakint feltűnően nagy volt a nyüzsgés. Apró halandók rohangáltak az utcán, és mind furcsa ruhát hordtak. Gyűlölte az embereket a maguk esetlenségével, sebezhetőségével és romlottságukkal. De az apró embereket még jobban. Hangosak, izgágák és elviselhetetlenek. Kis táskákkal a karjukon csapatostul járkáltak odakint, és ahogy látta, becsengettek minden házhoz. Az udvarok és a teraszokra tele voltak vigyorgó fejekkel. Már délután észrevehető volt, hogy valami megváltozott, hogy ez a nap más mint az eddigiek voltak. Az emberek óriásira nőtt sárga tökökre szemeket és szájakat faragtak, és most, hogy lement a Nap, mécsesekkel világították meg, belülről. - Ostoba midgardiak!

Valaki kopogott. Aztán ismét, de már erősebben. Megragadta a kilincset, és feltépte az ajtót. Öt vagy hat gyerek állt kint, arcuk kipirulva, és kifestve. Mind ostoba jelmezeket viseltek.

- Csokit vagy csalunk! - kiáltották kórusban.

A férfi dühösen toppantott a lábával. - Mi az hogy csaltok?

Egymásra néztek, és lassan lehervadt a mosoly az arcukról. Értetlenül néztek fel a férfi mogorva arcára. - Ha nem kapuk csokit, akkor elkövetünk ellened valami csínyt. És nagyon ravaszok vagyunk ám, jól vigyázz!

Korbácsütésként érte a szó, csíny! - Majd adok én nektek pondrók! Takarodjatok innen és vissza se gyertek! - a sikoltozva szétrebbenő gyerekek után ordított - Ha vissza mertek jönni megtudjátok mi az igazi csíny! - magában dohogott - Nálam jobban senki sem tudja, elvégre én volnék a csínyek istene.

Becsapta maga mögött az ajtót, hogy beleremegett az egész ház. Kiöntött magának egy pohár bort, aztán inkább meghúzta az üveget. Eltorzította a hangját, így utánozta a kisfiút - ...nagyon ravaszok vagyunk ám! - elővett egy újabb palackkal - Ravaszok, mi? - kinyitni készült, amikor halk kaparászást hallott az ajtó felől. Óvatosan odaosont, kinézett. Senkit nem látott. A kaparászást viszont újra hallotta.
- Odin szakállára! Mi van már megint?! - nézett jobbra, balra, semmit nem látott, aztán maga elé lepillantott. Szőke pici lányka állt előtte, szorongatta kezében a kis kosárkáját.
- Cokit vagy calok! - selypített, és megvillantotta foghíjas mosolyát. Kis lepkeszárnyak lebegtek a háta mögött, kezében varázspálcát tartott. A férfi bármennyire is volt részeg és dühös, nem volt szíve elzavarni a kis tündért.
- Na hess haza! Nincs itthon semmi, amit adhatnék. - a gyermek mosolygós arca a visszautasításra pillanat alatt vált szomorúvá. Hatalmas kék szemecskéi megteltek könnyel és mintha szárnyai is lekonyultak volna bánatában. - Ne sírj már. Indulj, ne mászkálj egyedül az utcán, késő van már. - becsukni készült az ajtót, amikor a kislány cérna vékony hangján felsírt.

- Nem tudom hol lakom. Segítesz? - volt valami ebben az apró teremtményben, ami miatt rá máshogy nézett, mint eddig bármelyik más emberre. Behúzta maga mögött az ajtót, apró bűbájjal bezárta maga mögött és elindult a kislány mögött.

A járdánál megálltak. - Merre? - és a lányka megfogta a kezét. Puha, forró kis kéz simult a tenyerébe, és húzni kezdte jobba. - Biztos, hogy jó irányba megyünk?

- Biztos. A házunk előtt van egy szivájványos postaláda. Az apukám csinálta. - mondta büszkén. Az utcán még lődörgött néhány kölyök, tömték magukba a cukorkákat, és attól felpörögve rohantak fejvesztve. Loki undorodva nézett utánuk. - Te miért laksz sötétben? - megállt, és szigorúan a férfi szemébe nézett. - El ne mondd senkinek, de én félek a sötétben.

- Azért lakom sötétben, mert nem akarom, hogy meglássanak.

- Talán jabló vagy? Amúgy én Mia vagyok, és téged hogy hívnak? - és egy kis dallamot kezdett dudorászni. Csilingelő hangja hallatán a férfi elmosolyodott. - Hogy hívnak bácsi?

- Az én nevem... - megálltak a sarkon, és két hajléktalant engedtek maguk előtt át. A csövesek rettenetesen büdösek voltak, bevásárlókocsikat toltak tele szeméttel. Ahogy elhaladtak előttük emberi vizelet és mosdatlanság szaga csapta meg a férfi orrát. - Na merre tovább?- kérdezte és felköhögött.

Mia megállt, és csípőre tette a kezét. - Tessék illendően bemutatkozni, én megmondtam a nevem, most te jössz. - magára mutatott - Én Mia vagyok. Hat éves múltam, és te? - a férfit már egészen mulattatta a lányka. - Örvendek Mia. Loki vagyok, és kicsivel több, mint öt éves, úgy ezer évvel. - A gyermek meghökkent, még nem igazán tudta mit jelent az ezer, de az bizonyos, hogy sokkal többet, mint az öt.

- Miéjt vagy egyedül? Nincs anyukád?

A férfi elgondolkodott. Sosem hiányzott az anyja, sem az apja. - Nem nincs.

- És az apukád? Az enyém elment az angyalokhoz. Nem is emlékszem já.

- Én sem az enyémre. - kezdte rosszul érezni magát. Több száz éve él, és amióta az eszét tudta, egy valaki volt csak, aki mellett volt, akire számíthatott, ő jelentette a családot: a bátyja.

- De tesód csak van, nekem van. Majk. - kis nyelvét próbálta pergetni, de hiányzó két első foga miatt sehogy sem tudta kimondani rendesen a testvére nevét.

A férfi összeráncolta a szemöldökét. Bűntudatot érzett, pedig ez nagyon nem volt rá jellemző.  A testvére, aki csak vérszerződés útján lett az, ő jelentette a világot. Mindenben támogatta, mellette állt, védte mindenkivel szemben, ha kellett. És elég sokszor kellett. - Van egy testvérem igen, de mindegy, mert úgysem látom többé.

Mia felvett egy faágat a járdáról, és egy léckerítésen kezdte végighúzni. A zajra a környék összes kutyája őrült ugatásba kezdett. - Összevesztetek? Mi is szoktunk. Én és Májk. De aztán mindig kibékülünk mejt szejetjük egymást. Te szejeted a testvéjedet?

- Nem is tudom. Én nem szeretek senkit, soha nem is szerettem. Azt sem tudom mit jelent szeretni. - a kislány most már tényleg dühösnek látszott.

- Ha nem tudod milyen szejetni, honnan tudod, hogy nem szejeted. Tessék hazamenni, és bocsánatot kéjni. Adsz neki egy puszit, az mindig segít. - A férfi zavartan felnevetett: Nem hiszem, hogy egy puszival jóvá tudok tenni mindent.

Rendőrautó húzott el mellettük szirénázva, és Loki összerezzent a hangra. Nem félt a rendőröktől, nem félt egy halandótól sem, de ez az éles hang mindig kiakasztotta. Akárcsak a riasztók és a mentő, meg a tűzoltó autó hangja. Képtelen volt megszokni. Sokat sétáltak, és a lányka hol ugrált, mintha láthatatlan ugróiskolát játszana, hol nyűgösködött, hogy már fáradt. - Fogalmad sincs, hogy hol vagyunk, ugye? - a lány a fejét rázta.

- Nem, de nem baj. Nem akajok hazamenni. John bácsi mindig megveji anyát, és a bátyámat is. Félek tőle. - Loki leguggolt hozzá, Mia pedig átölelte a nyakát, és olyan erővel szorította, hogy még nyögött is hozzá. - Hagy majadjak veled Loki.

A férfi felemelte a könnyű kis testet, aki most már reszketett. Tenyerét a homlokára tapasztotta, és hagyta, hogy az emlékképek elárasszák az elméjét. Valami apró jelet kereset, egy utcatáblát egy házszámot, nevet, bármit. Mia Black, a kislány neve már megvan. És az utca és a ház is. És még valami. Egy férfi, aki rettegésben tartja őket. Miat, a testvérét, és anyjukat. Látta azt, amit ő látott, elbújva a szekrényben, az asztal alatt, a sarokban rettegve, ahogy a férfi veri az anyját, és a bátyját. Érezte a félelmét, hogy sikítva menekül a szobájába, bebújik a takaró alá, és énekel magában hangosan, hogy ne hallja az ütlegeket és a kiáltásokat. A kislány lassan elpilledt a karjában, és Loki olyat tett, amit már sokszor, de jóindulatból még soha. Emlékképeket törölt. A kis Mia emlékeit, a rosszakat, a fájdalmasakat. A gyermek karjai lecsusszantak a nyakából, nagyokat lélegzett, és elaludt.

A ház hasonlóan lerobbant volt, mint amiben lakott. Bentről hangos zaj szűrődött ki, a tévé üvöltött. Becsengetett, de senki nem reagált. Erősen megverte az ajtót, erre már volt válasz. - Mark! Nézd már meg ki az ilyenkor! Hogy pont ilyenkor eszi ide a fene! - Aki kinyitotta az ajtót, ismerősnek tűnt. Azok között a fiúk között volt, akiket a verandáról zavart le. Ahogy összetalálkozott a tekintetük a fiú megrettent. - Na! Mondod már hogy ki az, vagy kiverjem belőled.

- Senki John. - kiáltott vissza a válla felett - Kérem, ne szóljon neki Miaról! Könyörgöm. - de már késő volt. A férfi felkászálódott a fotelből, és meghúzta a kezében fogott sört.

- Ki a fene maga, és miért van magánál a lány? - egy nő sírt fel, és a lányt szólongatta. - Te ott maradsz! - ordított hátra. - Mark, húzzál befelé anyádhoz, majd később számolunk azért hogy elhagytad a húgodat. Estét uram!

- Jó estét! - felelt Loki, és a férfire nézett. A fiú és az asszony a konyhából figyelték, hogy mi történik. Rettegés ült ki mindkettejük arcára. A nő fiatal volt, de igénytelen és megalázott. Messziről látszott rajta, hogy pokol az élete. - Bocsássanak meg, az én hibám. Elzavartam a fiúkat, mert nem szeretem a hívatlan látogatókat. A kislány, meg nem volt olyan fürge. Nem akartam, hogy egyedül kóboroljon az utcán ilyenkor.

John kiitta a maradék sört is az üvegből, büfögött. A szemét egy pillanatra sem vette le Lokiról. - Tetszik magának?

Loki nem értette a kérdést. John vigyorgott. Elöl nem volt foga, bűzlött a sörtől és a cigarettától. - Ne játssza meg magát. Tetszik a lány? Jó pénzért a magáé lehet. Ha megunta, akkor meg vagy visszahozza, vagy kiteszi valahol. - hátul az anya felsírt, kétségbeesetten, szívszaggatóan.

- Hogy mit mond? - háborodott fel Loki, aztán elhallgatott. Fogalma nem volt, mire utal a férfi, de egy dolgot tudott. Itt nem hagyhatja Miat. - Mennyit kér érte? - John arca felvidult. Kihúzott egy doboz cigit a zsebéből, és megkínálta Lokit.

- Ja és ha már itt tartunk, a fiút is vinném, meg az anyját is. Vagy jobbat mondok. Te takarodsz innen! - a férfi szájából kiesett a cigi, rá a koszos, kopott szőnyegre. Loki félrelökte, és belépett. Áporodott szag keveredett füst és alkohol szaggal. A bútorok régiek és kopottak voltak, egy izzó világított csupán, a szegénység a ház minden darabjából sütött. Loki az alvó kislányt letette a kanapéra, és pont időben hajolt félre. John hátulról támadt, ököllel akarta leütni, de nem volt elég gyors. Loki Valkűrökkel edzett, már akkor ádáz csatákban harcolt, amikor ez a város még nem is létezett. Megfordult, és könnyedén hárított még két ütést. Aztán ő jött. Egy pofont adott csupán, és támadója aléltan feküdt végig a szőnyegen. Mia anyja kiszaladt a konyhából, és a kislányát ölelte át. - Kérem, menjen innen. Elég bajt okozott már így is. Ha felébred rajtunk fog bosszút állni. - megcsókolta a kislány homlokát. - Vigye magával! Mi meg tudjuk védeni magunkat, de ő még nem. Könyörgöm! Vigye magával, mert ha maga nem, majd viszi más.

- Holnap reggel érte jövök. - jelentette ki Loki, és menekült a házból.

Ennek már tíz éve. Mia intézetbe került még másnap. John feljelentette az anyját, hogy eladta a kislányt, és a fiát is elvették tőle. Loki reggel ott volt, ahogy ígérte, de a rendőrök és a gyámügy megelőzték. Azóta minden áldott évben ezen a napon elment az intézetbe, és meglátogatta a lányt, mint egy távol élő nagybácsi. Mindent tudott róla, figyelte, ahogy nő, segítette ha kellett, anélkül, hogy felfedte volna magát. Ő volt a láthatatlan jóakaró, az őrangyal, aki mindig ott termett, ha baj volt.  És Mia körül volt baj bőven. Problémás kamasz lett, fék nélküli vadló. Eleinte csak az italt próbálta ki, aztán rászokott a kábítószerre. A tanulmányi eredményei csapnivalók voltak, és hamarosan utcára került. De a lelke ártatlan maradt.

Egy este az előtt a ház előtt vitt el az útja, ahol régen azzal a furcsa fickóval találkozott. Emlékezett a házra, a sötéten tátogó ablakokra, a lepattogzott festékre a léceken. Minden olyan volt mint akkor, csak még lepusztultabb. Mia reszketett, rég nem kapta meg az szokásos heroin adagját, és az elvonási tünetek egyre jobban kínozták. De nem volt pénze. Csak egy valamije volt, az ártatlansága. Ahhoz valamiért mindennél jobban ragaszkodott, és még valamihez. A férfi utolsó ajándékához, egy hajszálnál vékonyabb lánchoz, ami egy zöld gyöngyön volt átfűzve. Elég lett volna néhány adaghoz, de megígérte, hogy soha nem veszi ki a nyakából. Fellépett a verandára, félve, mint sok évvel ezelőtt. Bekukkantott az ablakon, megpróbálta lenyomni a kilincset, és az ajtó kinyílt. Belépett.

Bent sem volt melegebb, de legalább száraz volt minden. Leült a kandalló mellé és nézte, milyen jó lenne ha tűz égne benne. Milyen jó lenne felmelegedni, tiszta ágyban aludni. Milyen jó lenne forró fürdőt venni, milyen jó lenne ellazulni, meghalni. Kintről léptek közeledtek, három négy ember jött fel a lépcsőn. - Nyitva hagytam az ajtót. - riadt meg, és próbálta becsukni, de az egyik betámasztotta a lábát.

- Szia Mia!

- Szia!

- Tartozol nekem Mia.

- Igen tudom Peter, de amint pénzhez jutok, megadom. Ígérem.

- Múlt héten is ezt mondtad, én marha meg hittem neked, mert olyan csinos pofikád van. Még anyagot is adtam. Azzal is tartozol. - négyen vették körül, és Mia reszketett a félelemtől. - Csalódtam benned. Kapjátok el! - megragadták, és mozdulni sem tudott. - Tudod, te mindig is bejöttél nekem. Talán ledolgozhatnád a tartozásod. Mondjuk ha nekem dolgoznál.

A lány sikoltani próbált, de nem jött ki hang a torkán. A férfi egyre közeledett. Megragadta a lány pulóverét, és lehúzta a cipzárját. - No nézd csak, milyen szép kis nyaklánc. Vedd el tőle! - az egyikük megmarkolta a láncot, és nagyot rántott rajta, de az belevágott a húsába. Felkiáltott, és a vérző kezéhez kapott. - Most mit szerencsétlenkedsz te barom! Vedd már le!

- Nem tudom, bassza meg, majdnem levágta az ujjaimat! - ordított a sebesült, és kirohant a házból.

- Vedd le Mia!

- Nem! Megígértem annak, akitől kaptam, hogy soha nem veszem le. Ha kell, a tiéd.

A férfi intett a másik kettőnek, de egyik sem boldogult az ékszerrel. - Nincs rajta még kapocs sem.

- Akkor hagyd a francba. Fogjátok le, kipróbálom a kis csajt mielőtt az utcára küldöm. Ne ficánkolj már hallod, te meg fogd erősebben, mert kinyírlak! - kivágódott az ajtó, és a kinti lámpafénynél felsejlett egy férfi alakja. Mia félig ájultan felsikoltott. Akik lefogták hirtelen élettelenül terültek el. Fejük messze gurult, és egyik a sarokban, a másik a kandalló előtt állt meg, üveges szemükben rémület ült. Ajkaik még mintha mozogtak volna. Peter hátrált, és a kezében penge villant. Mia a a falhoz húzódott. Ismerte Petert, tudta hogy a legnagyobb gazember a környéken, Londonnak ez a része az ő fennhatósága alá tartozik, drog, kurvák, minden az ő kezében fut össze. A két férfi összeugrott, de a halandónak esélye sem volt. Karja a levegőben hadonászott, amikor feje már kirepült a teraszra, legurult a lépcsőn, és valahol a fűben állt meg.

- Semmi bajod? - kérdezte a férfi, és a hangja annyira ismerős volt.

- Loki! - kiáltott fel, és a férfihez bújt. Minden nyomorult nap csak azt várta, mikor láthatja őt újra. Az intézetben is csak az tartotta benne a lelket, hogy este amikor lekapcsolták a lámpát, húzhatott egy képzeletbeli strigulát a falon. Tíz év, tíz találkozás, tíz ölelés, tíz könnyes búcsú, és ez volt az egyetlen öröme. - Te hová tűntél? Vártalak hosszú napokig az intézet előtt, és nem jöttél. Azt hittem hogy már el is felejtettél engem..

- A nyaklánc vezetett el hozzád. Emlékszel mit mondtam, amikor neked ajándékoztam?

Hogyne emlékezett volna. Minden évben nehéz volt a búcsú, de a tavalyi volt a legnehezebb. Loki a zsebéből előkapott egy kis dobozt, amit átadott neki. - Ezt neked csináltattam. Boldog születésnapot. Mindig legyen rajtad. Soha ne vedd le, mert amíg a nyakadban van, addig bárhol megtalállak. Ez egy különleges ékszer, csak te tudod levenni. - Mia nagyon meghatódott, és ő is adott ajándékot. Loki még sosem kapott semmit. Kibontotta a csomagot, és egy könyv volt. Egy mesekönyv, amit halandó gyerekeknek írtak. Mia közben a lánccal bajlódott, mert nem tudta a nyakába akasztani.

- Segíts! Olyan ügyetlen vagyok. - Loki mögé lépett és remegő ujjakkal próbálta összekapcsolni a láncot, s közben egészen közel hajolt a lányhoz, és az illat, ami a hajából áradt zavarba ejtette. Mia leengedte a haját, és felé fordult. - Hogy áll?

- Gyönyörű vagy - bukott ki a férfiből, de gyorsan folytatta - akarom mondani gyönyörű ez a kő. Illik a szemedhez.

- Köszönöm. - súgta Mia, és megölelte. Más volt ez az ölelés, mint az eddigiek. Arcát befúrta Loki ingébe, és mélyen beleszagolt. Elmosolyodott. Ez az illat mindig is ott lebegett körülötte. Sokszor ébredt fel reggel úgy, hogy ez lengett körülötte, és ezt mindig akkor érezte ha bajban volt. Utána valahogy mindig minden megoldódott. - Te vagy az őrangyalom. - suttogta, és a szívét hála öntötte el, és még valami, amit még megmagyarázni sem tudott. Felnézett a férfira, akit eddig gyermeki szívvel angyalnak látott, hirtelen pipiskedve puha csókot lehelt az ajkára, aztán fülig elpirult.

- Ideje mennem. - búcsúzott Loki, és lefejtette magáról Mia karjait. - Egy év múlva találkozunk. Mondta, és rettenetesen zavarban volt, ügyetlenül megcsókolta a lány homlokát, majd köddé vált. De Mia hiába várta egy év múlva az intézet előtt, nem jött.

- Hol a pokolban voltál? - kérdezte ingerülten.

- Te reszketsz. Beteg vagy? Mit csináljak? Hogy tudok segíteni? - A lány fájdalmasan összegörnyedt, elfordult és hányt. Loki elhúzódott tőle, de legyőzte az undort, és felemelte. Lerugdosta a kanapéról a takarókat, és lefektette a lányt. Talált néhány gyertyát amit sikerült is meggyújtania. A lány reszketett, a fogai összekoccantak. Megragadta a férfi karját, körmei belevájtak a bőrébe.

- Szerezz nekem heroint. - újabb rohamban érkezett a görcs, Mia felsikoltott a fájdalomtól. Loki a szemébe nézett, és ijedten látta, hogy a pupillái óriásira tágultak. Rémisztő volt, de egyben gyönyörű. - Kell! - sírva fakadt - Segíts nekem. Nem akarok meghalni!

- Nem! Kérlek ne kérd ezt tőlem Mia. Te ennél erősebb vagy.  A lány láztól égő szemeibe nézett. - Figyelj rám, csak rám. Maradj velem. Beszélgessünk. Emlékszel milyen könyvet adtál nekem? - a lány alig láthatóan igent intett a szemével. - Elmesélem neked a kedvencemet, jó? Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Mindene megvolt, mégsem volt boldog. A szíve fagyott volt, és akármit csinált, mindig fázott. - Mia figyelni kezdett. - Hívatta mind a doktorokat, de mind hiába. Nem tudtak gyógyírt a király bajára. Előkerült az udvari bolond is, aki azt javasolta, hogy fűtsenek be, és akkor nem fog fázni a király. Kivágták az ország összes fáját, a gyümölcsösök a fejszék áldozatává váltak, ahogy a bokrok is, és minddel begyújtottak, de a király csak fázott, egyre dühösebb és elkeseredettebb lett. - Loki leült, és Mia fejét az ölébe vette. Simogatta a lány szőke haját. - Az erdők után tűzre kerültek a tetők gerendái, a bútorok a kapuk, a fából készült szekerek. Aztán mikor már nem volt mit a tűzre vetni egyszer csak megjelent egy kislány és gyermeki ártatlanságával megolvasztotta a király jégszívét. Hirtelen melege lett a királynak, és végre elkezdett élni. - Mia a mesére csendben elaludt, és Loki gyengéden megsimogatta az arcát. - Te vagy az a kislány, és én a király, már tudom. És azt is, hogy mit kell tennem.

Tíz évvel ezelőtt már törölte a rossz emlékeket, itt volt az alkalom, hogy újra megtegye. Megérintette a lány homlokát. A rossz emlékek elhamvadtak, de látott mást is. A vágyakozást amit Mia érez iránta, au űrt, amit a hiánya okozott, és az izgalmat, ahogy őt várja. Aztán látta a kétségbeesést, amikor nem jött. Érezte az első adag heroin okozta eufóriát, a megbánást és bűntudatot ami utána jött, és a vágyat a következő adag után. Ezt is törölte.

Mia másnap reggel tisztán ébredt, kipihenten és boldogan. Frissen főzött tea és pirított kenyér illata lengte be a szobát. Éhes volt, mint a farkas. Loki az asztalnál ült, és rá várt. - Hogy vagy?

- Jó reggelt! - nyújtózkodott, és leült enni. Nem játszotta meg magát, tömte be az ételt, hogy majd megfulladt. - Te nem eszel?

- Nem vagyok éhes. Mia! Mondanom kell valamit. - a lány szájában megkeseredett a finom étel. Érezte, hogy most valami olyan jön, aminek nem fog örülni. - Mit gondolsz rólam. Ki vagyok én?

Csend ült a szobára. A lány ezen még sosem gondolkodott, talán mert ez nem volt fontos. - Az őrangyalom? Nem tudom. Most ez miért olyan fontos?

- Én nem vagyok ember. - jelentette ki a férfi, de olyan természetességgel, mintha ez mindennapi dolog lenne. - Nem is vagyok földi. Asgardból jöttem, vagyis onnan száműzött a bátyám. A te szemedben én halhatatlan vagyok, nagyon régen istenként tiszteltek. - Mia nézte egy ideig a férfit, és megvonta a vállát.

- Furcsa volt, hogy nem öregszel, hogy ugyanúgy nézel ki, mint tíz éve, de nem érdekelt. Ez most mit jelent?

Loki felállt. Kíváncsi volt a lány valódi érzéseire, a rossz emlékek nélküli érzéseire, iránta. - El kell mennem, és lehet soha többé nem jövök vissza. Vagyis, amikor visszajövök, te már nem... - a gondolatra is összeszorult a gyomra. Hogy Mia nélkül éljen tovább, annak nincs is értelme. A lány a szeme láttára nőtt fel, lett édes kislányból gyönyörű, izgalmas nő, aki rossz útra tért, de megmaradt ugyanaz az ártatlan kislány, akit a karjában vitt a sötétben haza. - Vissza térek Asgardba, ahogyan tanácsoltad, és a bátyám elé állok, hogy a bocsánatát kérjem. De Asgardban máshogy telik az idő, és az sem biztos hogy a bátyám megbocsát nekem.

- Menj! - bukott ki a lányból. - Menj haza, már régen meg kellett volna tenned!

- Tudom, de nem volt rá erőm. Te adtál erőt. Felolvasztottad a didergő király szívét. - nyelt egyet - De ha elmegyek, talán soha többé nem látjuk egymást. - A lány letette a kenyeret maga elé. Már egyáltalán nem volt éhes. Úgy érezte, soha többé nem lesz éhes. Könnybe lábadt a szeme, de nem akarta, hogy a férfi lássa. Felállt és elfordult - Mit mondasz? - Loki felállt, és megkerülte az asztalt. Már ezer csatában részt vett, szembeszállt a bátyjával, a rettegett Odinnal, most mégis gyengének érezte magát, pedig csak egy halandó lány állt vele szemben. Megfogta a kezét, és a tiszta kék szemekbe nézett. - Ha azt mondod, hogy maradjak, akkor maradok. Csak egy szavadba kerül. Mia... én. Egyszer azt mondtam neked, hogy én nem szeretek senkit. Ez már nem teljesen igaz...

- Menj! - vágott a szavába a lány, és elhúzódott. - Fontos hogy kibékülj a testvéreddel, menj haza Loki! Te nem vagy ide való.

- Így döntöttél?

- Igen. Isten veled Loki. - a férfi arcán olyan fájdalom hullámzott át, hogy a lány meggondolta magát, de a következő pillanatban Loki már nem volt sehol. - Szeretlek! Ne menj, maradj velem. Mindig itt voltál, ne hagyj magamra! - de már késő volt.

Asgard

Mintha csak tegnap lett volna, hogy Asgardban járt. Akkor dühösen és csalódottan hagyta itt e világot, és soha többé nem akart visszatérni. Valószínű Odin mérge kissé csillapodott, mert a Bifrost őre, Heimdal szó nélkül átengedte. Nem égette meg a lábát a szivárványhíd, bátran mehetett rajta végig. Nehéz volt a szíve, fájt, hogy Mia nem akarta hogy maradjon. A palota előtt megállt, felnézett a magas tornyokra. Ahogy a lányra gondolt eszébe jutott, amit még kislányként mondott. - "Tessék hazamenni, és bocsánatot kéjni. Adsz neki egy puszit, az mindig segít." - az emlék elöntötte a szívét melegséggel. Szó nélkül ment a trónterembe, nem nézett senkire, nem beszélt senkivel. A trónterem hatalmas ajtaja kinyílt előtte, és ott állt Odin. Meglepetten nézett fel a térképekből, amit éppen böngészett. Meglepetten, aztán riadtan, mert Loki sietős léptekkel elszántan indult meg felé, és nem úgy nézett ki, mint aki meg akar állni. Egy lépésre aztán mégis megtorpant, hogy aztán átölelje Odint, aki levegőt sem mert venni. Mindenre számított, de erre nem. - Bocsáss meg bátyám! - Loki lehunyt szemmel szorította magához és megcsókolta az arcát - Bocsáss meg, mindenért!

Midgard

Mia egy éve várt Lokira, hiába. Rendben tartotta a házat, talált munkát, egy kávézóban kezdett el dolgozni. Nem esett vissza, és erre volt a legbüszkébb. Minden este begyújtott a kandallóba, a rostélyon kenyérszeletet pirított, és teát főzött hozzá, úgy várta. Kívülről tudta a mesekönyv minden betűjét és rajzát, de minden este elővette, újra és újra. Megforgatta a gyöngyöt a nyakában, aztán egy reggel arra ébredt, hogy ideje tovább lépni. Pokolian hiányzott a férfi, és az, hogy nem mondhatta el neki, mit is érez iránta, az életkedvét is elvette.
Aznap már új emberként  ment dolgozni, és kezdte máshogy látni a világot. És kezdte máshogy nézni a kollégáját is, aki mindig illedelmes és kedves volt vele. Tom szemmel láthatóan bele volt esve, ezt mindenki látta, csak ő nem.

Asgard

- Most hogy újra béke van, van valami terved? - kérdezte Odin az öccsét, de Loki lélekben és gondolatban nem volt jelen. - Loki?

- Tessék? - felkapta a fejét - Mit kérdeztél?

- Mi van veled? Amióta visszajöttél a száműzetésből nem ismerek rád. Történt valami, amit el akarsz mondani? - Loki nagyot sóhajtott. Odin nagyon jól ismerte őt, azon túl hogy rengeteg idő óta együtt voltak, egymás vére lüktetett az ereikben. - Bökd már ki, nem érek rá!

Loki úgy járkált fel-alá, mint egy ketrecbe zárt vad. Ezernyi kérdés, de egyet sem tudott normálisan megfogalmazni. Odin kezdte elveszteni a türelmét, egyetlen szemével egy darabig követte, aztán rákiáltott. - Mondd már! Elszédülök tőled.

- Te már szerettél halandót? - Odin megdöbbent a kérdéstől. Erre végképp nem számított. Lehuppant a székére, úgy hogy majdnem hanyatt vágódott azzal együtt.

- Ez most honnan...? Mi van?

Loki nem hagyta abba a járkálást. - Volt már dolgod halandóval? Úgy értem szerettél már bele földi nőbe? - Ahogy ezt kimondta ő is lerogyott. A felismerés, hogy beleszeretett Miaba megrémítette. Ez tehát a szerelem? Csakis ez lehet, hiszen ilyet még nem érzett egy nő iránt sem. Az összes örömlány csókja együttvéve nem ért fel azzal a kis érintéssel, amit Mia az ajkán hagyott akkor ott búcsúzáskor.

- Az igazat megvallva, volt midgardi szeretőm, nem is egy, de annyira sosem voltam ostoba, hogy szerelmes legyek, már bocsánat. Arra mindig vigyáztam. Elszórakoztam velük, együtt háltam néhánnyal, de ennyi. - előre hajolt a székben - Hányszor háltál vele?

- Kivel? - kérdezett vissza öccse emelt hangon, mert felháborítónak tartotta még a kérdést is. - Egyszer sem! Szinte még gyermek.

- Akkor nem értem öcsém, hogy szerethettél bele?

Loki felugrott és rótta tovább a köröket. - Nem is biztos hogy szerelmes vagyok. Hiszen még sosem voltam, honnan tudnám, hogy az amit érzek, valójában az?

Odin már valóban dühös volt. - Ülj vissza, és mesélj el mindent! - Loki pedig elmesélte, kezdve attól, hogyan találkozott a lánnyal, aki még alig múlt akkor hat éves, hogyan akarta eladni neki a férfi, aki nevelte. Aztán hogy intézetbe került, és hogy évente egyszer találkoztak csak, de hogy ő mindig ott volt a közelében, és hogy lassan megváltoztatta a lány kedvessége, hogy a sok szenvedés után is képes volt a világban a jót meglátni. És hogy tulajdonképpen az ő gyermeki ártatlansága miatt jött vissza, és kért bocsánatot.

- Tiszta és becsületes, lehet csak a lelkébe szerettem bele, már magam sem tudom.

- Vonzónak tartod?

- Gyönyörű, bájos és kedves. - de Odin leállította.

- Nem erre gondoltam - aztán félreérthetetlen mozdulatot tett. Loki lehunyta a szemét.

- Eszembe sem jutna megbecsteleníteni. De azt akarom, hogy az első igazi csókját tőlem kapja, az első éjszakáját velem töltse el, de még ahhoz fiatal. Vagyis az volt.

Odin felnevetett, és rákönyökölt az asztalra. - Te aztán menthetetlenül beleszerettél. És ő?

- Nem tudom, talán.

- Hány éves, mint ember?

- 16 múlt. Mondom, hogy még gyerek.- Odin megint nevetett, és ez Lokit egyre jobban bosszantotta. - Nekem fiatalabb is szült fiút. De tudod mit? Várj még egy kicsit. Neked pár hét az egész. - Loki ekkor esett kétségbe. Mi lesz akkor? És utána? Halandó élete hamar ellobban. Aztán? - Odin a fejébe látott. - Ne tervezz hosszú távra. Hamar megöregszik, aztán meghal.

- Nem lehetne?

- Mit?

Loki nagyot nyelt. Kényes témát kezdett pedzegetni. - Nem lehetne, hogy te engem, mármint, hogy én...?

- Halandó akarsz lenni? - Odin meghökkent, másra várt. Azt hitte Loki Asgardba akarja hozni a lányt. - Várj vele. Bizonyosodj meg, hogy ő is úgy gondol rád, ahogy te őrá.

Midgard

- Mia! Várj egy kicsit. Szeretnék veled beszélni.

- Mit szeretnél Tom? - a fiú rajongása eleinte mulattatta, de már kicsit kezdte unni. Minden férfit, így őt is Lokihoz hasonlította, és magas volt a mérce. - Elég fárasztó napom volt, szeretnék lepihenni.

- Bajban vagyok, és csak te segíthetsz nekem. Kiraktak az albérletből, és ha holnapig nem találok lakást, akkor innen is kiraknak. - intett fejével a kávézó felé. - Nem húzhatnám meg magam nálad egy pár hétig? Persze nem ingyen, fizetek érte. Kérlek!

Asgard

- Megfogadom a tanácsodat testvérem. Várok pár hetet, aztán visszatérek. És készen állok rá, hogy feladjam a halhatatlanságomat.

Midgard

- Ez lesz a te szobád, és ne aggódj. Addig maradsz, amíg nem sikerül megfelelő albérletet találnod. Csak azért ne siesd el a döntést, mert nincs időd. Van külön fürdőszoba lent is, és mosdó is. Szeretném, ha azt használnád. Ott csak a te cuccaid lennének, és azt te takarítanád. A konyhát persze együtt használjuk, de nem lesz gond. Majd megegyezünk. Vagy kérjük magunkat eltérő műszakba, és akkor nem lesz gubanc.

- Nem! - kiáltott fel Tom. - Akkor sosem találkoznánk. Úgy értem, hogy ...

Mia elmosolyodott. Nagyon jól értette, hogy gondolta a fiú. - Csinálok vacsorát. Nyiss egy üveg bort. Aztán menjünk aludni, mert reggel korán kelünk.

- Igen anyu. - mindketten felnevettek.

Asgard

Loki idegesen sétálgatott Asgardban, nem találta a helyét. Holnap letelik a két hét, ami Midgardon majdnem egy év. Nem lehetett hozzá szólni, mert azonnal támadt mindenért, és bárkivel képes volt összeveszni, ezért inkább ki sem mozdult a szobájából. Számolta az órákat, de úgy érezte, hogy nem telik az idő. Elment inkább fürdeni, azt mindig is szeretett. Elmerülni a vízbe nyakig, és nem gondolni semmire. De most annyira izgatott volt, hogy nem tudta elengedni magát. Úgy hallotta, hogy kopogtak, de lehet, csak rosszul hallotta. De nem. Ismét kopogtak. Kelletlenül kikelt a vízből, magára kapta a köntösét, és ajtót nyitott. - Jó estét Loki.

Odin állt az ajtaja előtt. Egyszerű ruha volt rajta, semmi talár, semmi díszek. Egy hosszú tunika, és nadrág. - Bejöhetek? Valamit szeretnék veled megbeszélni, mielőtt Midgardra mégy.

Loki megtörölte a haját, aztán gyorsan felöltözött. Addig Odin mindkettejüknek bort töltött. - Kicsit utána néztem a dolgoknak. Volt-e már olyan, hogy halandó átjött a mi világunkba.

- És? - kérdezte Loki és felhajtotta a bort. Amúgy is ideges volt, de a lehetőségre összeugrott a gyomra.

- A Bifrost amin a világaink között lehet utazni, hét színből áll. Ez nem véletlen, a Kilenc birodalomból hét világából nem lehet átjárni Asgardba, mert aki ezekből a világokból rálép a hídra, az szörnyet hal. Nos hát....

Loki idegei pattanásig feszültek. Odin mintha élvezné hogy kínozhatja, töltött még egy pohár bort magának, és lassan ízlelgetve megitta. - Hellből semmi nem jön vissza, és Asgard pedig eleve védett, így, sajnálom öcsém, aki a többi hét birodalomból át akar kelni a hídon....

- Nincs remény.

- Sajnálom Loki. Nem tehetek semmit.
-Dehogynem tehetsz.

Midgard

- Tom. Megnézted az albérletet? A leírása alapján jó lehet. Közel van a kávézóhoz, és nem is túl drága.

A fiú elgondolkodott. Megnézte, ezt is, mint a többi huszonötöt az elmúlt egy évben, de minddel ugyanaz volt a baj. Hogy Mia nem volt ott. Imádta a lányt, teljesen bele volt esve, de ő nem viszonozta, pedig már mindent elkövetett, hogy a tudtára hozza, mit érez iránta. - Közel van, igen. Ahhoz közel.

- Ezt már megbeszéltük Tom. Kérlek, ne kezd újra. Pontosan ezért akarom, hogy minél hamarabb elköltözz innen. Én próbáltalak megkedvelni és szeretlek is, de csak mint havert. Érted? Nem tetszel, nem tudok rád úgy gondolni...

A fiú megfogta a kezét, és magához húzta. - Mia, csak egyszer az életben nézz rám úgy, mint férfire. Tudom, hogy a te istened mellett én labdába se rúgok, de ő nincs itt, és valószínű, hogy soha nem is jön vissza. De én itt vagyok. - megcsókolta a lány puha ajkát, egyre szenvedélyesebben, és Mia hiába próbált elhúzódni, a fiú erősen fogta. - Gyere! Csak egy órát adj. És megmutatom mennyire szeretlek.

Loki ott állt a ház előtt, és meglepődött. Sőt tanácstalan volt. Talán elnézte az utcát? Vagy a várost? Ez a ház nem olyan, mint az, ahol Miat hagyta. Itt minden tiszta volt, virágok a kertben, függöny az ablakban. A lépcső is lakkozott volt, ahogy a korlát. Bekopogott. Bentről hang hallatszott, egy férfi hangja. Felkapcsolódott a külső világítás. Aztán nyílt az ajtó, és ott állt egy fiú, törölközőben és papucsban. Loki úgy érezte, kést döftek a szívébe.
- Ki az? - Mia hangja volt.

- Jó estét. Mia itthon van?

- És ki keresi?

- Loki vagyok. - Tom arca elkomorult.

- Valami lomis szerelmem. Van valami felesleges holmi, amit el tudunk adni? Loki megsemmisülten állt ott, aztán hátrálni kezdett, le a lépcsőn. Elindult a kihalt utcákon, fogalma nem volt merre megy, csak el innen.

- Mit mondtál? Ki az? - hallatszott Mia dühös hangja. - A taxi jött? - amikor meglátta hogy a fiú még csak fel sincs öltözve, komolyan kiakadt. - Esküszöm rendőrt hívok, ha nyolcig nem húzol el innen. Örülj neki, hogy nem jelentelek fel szexuális zaklatásért. Most bemegyek a szobámba, és ha fél órán belül nem tűnsz el a lakásból, és nem lesz ott a kulcs az asztalon, akkor kihívom a zsarukat! Értve vagyok?

Becsapta maga mögött az ajtót, és ordítani tudott volna. Tíz perc múlva záródott a bejárati ajtó. Óvatosan kilépett a nappaliba. Végre! Egyedül. Soha többé nem lesz jóhiszemű, senkivel. A kulcs az asztalon volt.
- Elmegyek sétálni, mert különben szétrobbanok. - vette a kabátját. Bezárta a bejárati ajtót, és indult le a lépcsőn, amikor megállt. Jéggé dermedt. Lehunyta a szemét, és beleszippantott a levegőbe. Megremegett a lába. - Drága Jó Istenem! Loki! - futni kezdett, ő sem tudta hová. Órákig bolyongott a sötét utcákon, és próbált mint egy kopó szag után menni. De ez lehetetlen volt. Sírva fakadt, és magát átkozva futott tovább. Hajnalban már feladta a reményt, és csüggedten ment haza. Ledobálta a ruháit és hulla fáradtan zuhant az ágyába. Már nem volt ereje sírni sem. Kezébe vette a gyöngyöt, és megforgatta. Lassan álomba zuhant, és álmodott. Loki ott állt az ágya mellett, az arca könnyes volt.
- Elárultál engem. Pedig én feladtam érted a halhatatlanságomat.

- Nem árultalak el, dehogy árultalak! Vártam rád, éveken keresztül. És örökké várni foglak. - álomban ismét érezte az illatot, aztán felébredt, és még mindig érezte. Ajtó csapódott, léptek koppantak a teraszon. Felugrott, és úgy ahogy volt pizsamában rohant le a lépcsőn, ki az utcára.
- Loki! - egy férfi állt néhány lépésre tőle. Megfordult. - Loki... - suttogta Mia, és rohant a karjaiba. Már nem félt kimondani. - Úgy hiányoztál! Szeretlek! - és végre megcsókolhatta, igazi csókkal, nem csak olyan ügyetlen kamaszos csókkal, mint akkor régen.

- Te is hiányoztál nekem. Azt hittem... - Loki remegve ölelte magához - az a férfi...

Mia hozzábújt, és mélyen beszippantotta az áldott illatot. Nem tudta honnan jön, a férfi bőre, vagy ruhája illata, de ha ez nincs, akkor nem találnak egymásra. - Egy idióta volt, aki itt lakott nálam, és alig tudtam tőle megszabadulni. De ne beszéljünk róla. Gyere, menjünk be, kicsit fázom.

Eltelt másfél év, és a környék ismét Halloweenre készült. Mindent ellepett a faragott tökök tömege. A gyerek mint mindig most is izgatottan készültek az ünnepre. A fehérre festett ház udvarán és a verandán is sárga vigyorgó tökök világítottak. Bent pedig egy baba készült. Izgága kis testét édesanyja alig bírta belegyömöszölni az általa varrott tökjelmezbe. Ő otthon maradt, kistestvért vártak a lányka mellé, ezért édesapját érte a megtiszteltetés hogy körbejárja a szomszédokat. A férfi vámpírnak öltözött, ami kifejezetten jól állt a hosszú fekete hajához, és hófehér bőréhez. Felesége a tréfa kedvéért még a körmét is feketére festette, aztán elégedetten nézte őket. Végigsimított a hasán, és készített egy fényképet. - Vigyázzatok magatokra. Fogadj szót édesapádnak Tess.

A férfi megcsókolta a feleségét, és elindult le a kisbabával a lépcsőn. - Gyere édesem. Majd én mondom helyetted, hogy Csokit vagy csalunk. - a baba felkacagott, ahogy Loki kivillantott vámpírfogait.