Dühöm kissé csillapodik, amint belekortyolok gyömbéres teámba. A park melletti kis kávézóban üldögélek, az ablak melletti szokásos helyemen. Rajtam kívül még csak két fiú foglal helyet a sarokban levő asztalnál. A háttérben lassú, hangulatos zene szól, amely most jól esik zaklatott lelkemnek. Valahogy mindig is megszállottan szerettem a zenét, kilenc éves koromban kezdtem hegedülni tanulni, majd tinédzser koromban átváltottam a gitározásra. A szüleim úgy gondolták, hogy valamilyen hangszeren muszáj játszanom, muzikalitás terén sem lehetnek hiányosságaim. Az egyetem alatt azonban abba maradt a zenélgetés, akkoriban annyira elkeseredett voltam, hogy kezembe se tudtam venni a gitárom. Szomorúságomat a rajzolással és versírással vezettem el. Viszont úgy tűnik nem voltam elég szomorú ahhoz, hogy egy remek festő vagy híres költő váljon belőlem, pedig akkor legalább találhattam volna magamnak valami személyre szabott foglalkozást. Gyönyörű, mondhatom magamnak, 22 évesen kapuzárási pánikom kezd lenni.

Mielőtt ideértem volna írtam egy üzenetet Audreynak, amiben azt hazudtam, hogy megint pánikrohamom volt, ezért kellett kifutnom hirtelen. Ilyen esetekben jól jön a tény, hogy tinédzser koromban rendszeresen kellett szembenéznem ezzel a betegséggel. Legalább, ha már megküzdöttem vele, akkor ideje valami számomra hasznosra is felhasználni.

Behúzom a jobb lábam az asztal alá, nem akarom látni szakadt harisnyámat és véres térdem. A nagy rohanásban észre se vettem, hogy korábban a kőkerítésről leesve lehorzsoltam a térdem és a bal csuklóm. A kezemet lemostam már, amikor megérkeztem, a térdemhez viszont nem mertem nyúlni. Rosszul vagyok a saját vérem látványától, így nem lenne szerencsés most ezzel foglalatoskodnom. Majd otthon elintézem, ígérem meg magamnak, amilyen szerencsém van még csak elájulnék az itteni mosdóban.

Füzetem fölé hajolok, majd rajzolgatni kezdek. Az agyam lassan kikapcsol, a külvilág megszűnik létezni számomra. A lapot lassan elborítják az egyenes és görbe vonalak, a teás csészém közben kiürül. Kész is lennék a rajzzal, mikor hirtelen felemelem a tollam és valamit a lap aljára írok. "A lelkem egy rózsákkal teli kert, amelyet rideg kőfalak vesznek körül."

Meglepődve nézek a kész alkotásra. A lap közepén egy vázlatos kis rajz áll, ám amit ábrázol az ledöbbent. A színház melletti kőkerítést skicceltem fel, ám az azon található repedések most nem ürességet sugároznak. Minden kis repedésből, végigfutó hajszálhibából rózsák nőnek ki, az alsó alacsonyabb részét már lassan el is borítják. Még soha nem rajzoltam növényeket, mindig csak tárgyakat ábrázolok vagy sötét önarcképeket készítek.

Döbbenetemből a velem szemben levő szék kihúzásának zaja ébreszt fel. Egyetlen itteni barátom, Jin, mosolyog rám, miközben helyet foglal.

- Már meg sem lepődöm, hogy itt talállak meg. Lassan az összes szabadidőd itt töltöd, ahelyett, hogy velem jönnél valahova enni... - kezdi a szokásos panaszkodását.

Jin nemcsak barátom, hanem a szomszédom is. Amikor megérkeztem, már első este átjött egy tál süteménnyel, hogy köszöntsön, ahogyan az jó szomszédhoz illik. Segített kipakolni és berendezni a lakásom, közben végig beszélgettünk. Megtudtam róla, hogy egy nagy ügynökségnél dolgozik, mint személyi asszisztens, azonban a legnagyobb álma, hogy egyszer az éneklésből vagy a színészetből éljen meg. Szerintem mindenképpen a modellkedést is megpróbálhatná, hiszen hihetetlenül jóképű.

Szokásához híven azonnal elmarja az előttem elterülő füzetet, hogy megnézhesse legújabb alkotásomat. Részletesen tanulmányozom arcát, igyekszem minden kis gesztusából kielemezni reakcióját. Ám, csak szemöldökét ráncolja, majd rám pillant:

- Ez most valahogy másnak tűnik, mint a többi rajzod. Soha nem szoktál növényeket rajzolni.

Idegesen ajkamba harapok, mielőtt válaszolnék neki.

- Tisztában vagyok ezzel, engem is ugyanúgy meglepett a tény. Fogalmam sincs, hogyan kerülhettek rózsák a rajzomra. Talán agyamra ment a virágüzlet.

- Tényleg, az ottani állás még szabad? Kezdem unni, hogy sok kis csicsergő sztárocskának hordjam a kávét, meg egyebek... Vagy lekéstem már a jelentkezést? - nem igazán figyelek ebben a pillanatban rá, amit restellek. - Hagyd már abba a szád rágcsálását! Teljesen tönkre fogod tenni az alsó ajkadon a bőrt! Most is úgy fel van puffadva, mintha megcsókoltál volna valakit. Vagy várj! Te csókolóztál valakivel? - kérdését csak viccnek szánja, mégsem tudok semmit tenni ellene, arcom azonnal pirosra vált.

- Én? Csókolózni? Ugyan kivel? Na ne nevettess! - próbálok egy nevetést színlelni, miközben hátra lököm a székem, hogy távolabb kerüljek Jin kutató tekintete elől. Ám, nem számítok arra, hogy amint lábammal ellököm magam, fájdalom kezd nyilallni a jobb térdembe. Felszisszenek azonnal, mire Jin felpattan és azonnal mellettem terem.

- Megint mit műveltél magaddal? - kérdezi aggodalmasan.

- Tudod, hogy milyen ügyetlen vagyok. Megcsúsztam a lépcsőn és pont térdre estem. Nem vészes, de még nem volt bátorságom kitisztítani...

- Most ugye viccelsz? Ha így folytatod, elfertőződik!

Jin azonnal gondoskodó üzemmódba vált, összepakolja a táskámat és saját vállára veti pántját, miközben rám adja a zakómat. Mellette úgy érzem magam, mintha családra leltem volna, olyan számomra, mint a bátyám. Rózsaszín pulcsis vállára kanyarítja a karom, majd elindulunk haza.

- Azért annyira nem súlyos a helyzet, hogy támogatni kelljen - súgom neki, amint kiérünk a kávézó ajtaján.

- Hagyd csak, hogy Oppa aggódhasson érted - mosolyog rám, miközben kezét bal oldalamra igazítja, hogy jobban ránehezedhessek.

Szerencsére nem lakom messze a kávézótól, bicegve és lassan haladva is, de 10 perc alatt elérjük a lakásom ajtaját. Jin elenged, hogy beüthessem a kódot, majd segít bemenni az ajtón. Leültet az aprócska nappalim kanapéjára, miközben szigorúan rám néz, hogy nehogy mozdulni merjek. Beront a hálószobámba, ahonnan pár perccel később egy pólóval és rövidnadrággal tér vissza.

- Főzök neked teát, addig öltözz át és fertőtlenítsd le a lábad - szól rám gondoskodó hangnemében.

A fürdőbe belépve gyorsan átöltözöm, majd a tükör mögötti kis szekrényből előszedem a sebfertőtlenítőt, vattát és ragtapaszt. Leülök a vécé lecsukott fedelére, hogy stabil helyzetbe kerüljek. Gyorsan áttörülgetem sérült térdem, fejemet muszáj elfordítanom, mivel érzem, hogy ha odapillantanék, azonnal elgyengülnék. Jin benyit a fürdőbe, kezében egy bögrével melyből gőz száll fel.

- Remélem a kedvenc kamilla teám főzted - pillantok rá.

- Még szép! Na most engedj oda! - azonnal letérdel elém, és precízen még egyszer végigtöröli a sebet, majd leragasztja.

- Köszönöm! - mosolygok rá.

- Na, de most nyomás pihenni! Reggel találkozunk! - búcsúzik, majd távozik lakásomból.

Jin és a virágüzlet azok a dolgok, amiért nem bántam meg a döntésem. Mosolyogva fogom a bögrémet, majd besántikálva hálószobámba leülök az ágyam szélére és újra gondolom az egész napom. Az egész olyan jól indult, dolgozni mentem, a délutánom viszont tönkre ment, kezdve a színházzal, aztán azzal a sráccal... Önkéntelenül az alsó ajkamra simítom ujjaim és még így is érzem, hogy mennyire fel van puffadva. Kellett annak a szemétnek beleharapnia! A fenébe! Minek kellett nekem megcsókolni?!

Egy kiáltást elnyomva hátra vetődöm és fejemet a párnámba fúrom. Nem tudok tenni semmit ellene, de a párnámba sikoltok, miközben lábaimmal a levegőben kapálózom. Péntek este van, tehát egész hétvégén ezen kell őrlődnöm, mielőtt újra elterelhetné a munka a figyelmem.

A hétvége borzalmasan lassan telt el, folyamatosan valamilyen kifogással kellett előállnom Audrey vacsora meghívásaira. A szombatomat Jin társaságában töltöttem, együtt ettünk, majd beültünk egy filmre és később elmentünk vásárolgatni. Az egyik kisebb üzlet kirakatában megakadt a szemem egy virágos pamutruhán, amit nem bírtam ott hagyni.

Hétfő reggel mosolyogva ébredek, mert tudom, hogy végre újra elmerülhetek a virágok édes illatában. Gyorsan lecserélem a térdemen levő sebtapaszt, majd harisnyát húzok és felveszem a legújabb ruhám. A fekete alapon elterülő színes apró kis rózsák valahogy még jobb kedvre késztetnek. Mosolyogva sminkelem ki magam, majd beletúrok a hajamba és magamhoz véve táskámat, meg fejhallgatómat munkába indulok.

Kevés ember mondhatja el magáról, hogy hétfő reggel mosolyogva indulna dolgozni, de én ezen szerencsések közé tartozom. Eleinte haboztam elfogadni Audrey ötletét, hogy kezdjek el virágkötést tanulni, majd dolgozzak az egyik barátja üzletében. Viszont később ennek köszönhetően indultak remekül a napjaim. A hely, ahol dolgoztam nem régen indult és nem csupán egy virágüzlet volt: egy kis kávézó rész is tartozott hozzá. Mivel munkaerő hiány volt, így sokszor be kellett segítenem a kávézóban is, rendeléseket vettem fel és segítettem néha elkészíteni is őket. Összesen, a főnököt is beleszámítva nyolcan dolgoztunk itt. Éppen ezért döntött úgy Rose, a főnök, hogy ideje lenne új alkalmazottakat felvenni, hiszen a délelőtti műszakban csak én voltam az üzletben, meg Rose. A munkahelyem érdekessége volt, hogy este 10ig nyitva tartott, hogy a munkából későn hazaérő férjek vagy a halogató pasik is vihessenek virágot a kedvesüknek.

Belépve az ajtó feletti csengő azonnal megszólalt, mire Rose gyorsan kisietett a pult mögül.

- Jó reggelt, Aubrey! - üdvözölt mosolyogva.

- Jó reggelt! - mosolyogtam vissza rá, miközben a pult mögé belépve letettem a táskám és a fejhallgatóm, majd a vázákhoz érve elkezdtem rendezgetni a virágokat.

- Képzeld milyen feledékeny vagyok! Ma, amikor elindultam munkába elfelejtettem felvenni az új adag csomagolópapírt. Ezért fel kellett hívnom az új virágkötő srácot, hogy mikor érkezik, akkor hozza el ő. Szegénykém, ez az első napja, és máris ugráltatom! - nevetett kínosan.

- Virágkötő srác? - képedtem el. - Ez elég furán hangzik... Általában fiúk nem szoktak jelentkezni ilyen állásra.

- Hidd el, én is meglepődtem, amikor megjelent az interjún. Viszont rajta kívül csak egy lány jelentkezett, akinek semmi érzéke nem volt ehhez. De a srác elképesztő kézügyességgel van megáldva! Hihetetlen, hogy milyen gyorsan készített el egy csokrot, amikor tesztelni akartam. Komolyan sajnálom, hogy aznap a kávézóban segítettél, mert ezt látnod kellett volna!

Rosenak el kellett sietnie, mivel kapott egy hívást, hogy az új adag virágszállítmánnyal probléma akadt, így egyedül maradtam az üzletben. Feltettem a fejhallgatóm, nyugodtan hallgathattam zenét, hiszen a reggeli órákban nem szokott nagy forgalom lenni. Nekikezdtem az egyik megrendelt csokor elkészítésének, amelyért délben jönnek majd. Egy férfi kérte, hogy a 12 éves házassági évfordulójukra készítsek neki egy vörös rózsákkal teli csokrot. Az ilyen megrendeléseknél éreztem mindig azt, hogy mégsem halt ki a romantika a mai világban.

A látóteremben hirtelen egy barna kartondoboz jelent meg, ami a pulton landolt, majdnem agyonnyomva egy rózsát. Gyorsan lekaptam a fejhallgatóm és a nekem már háttal álló sráchoz szóltam.

- Egy kicsit óvatosabban! Majdnem tönkre tetted a virágokat - fújtattam, miközben elkezdtem kinyitni a dobozt, ami tömve volt csomagolópapírral. Ennek ide juttatása az új srác feladata volt, így azonnal ráeszméltem, hogy most találkozhattam a munkatársammal.

A fiú még mindig háttal állt nekem, egy vázában rendezgette a gerberákat, úgy tűnt nagyon elmerül ebben. Szürke baseball sapkát viselt, amit fordítva tett fel fejére, így én csupán az ellenzőjét láthattam. Sötétkék kockás inge megfeszült hátán, ahogyan előre görnyedve dolgozott. Fogadni mertem volna, hogy mindezekhez egy csinos pofi társul, ami remek lehetőség arra, hogy jobban bevonzza a női vásárlókat.

Közelebb léptem hozzá, hogy segíthessek neki, mivel bal kezén levő fémgyűrűje valahogy mindig beleakadt a gerberák szárába.

- Mielőtt dolgozni kezdenél, szerintem vedd le azt a gyűrűt - hajoltam le mellé. - És a gerberák szára nagy érzékeny, így óvatosan kell hozzájuk érni. Egyébként Aubrey vagyok.

Ekkor fordult felém először, nekem meg elakadt a lélegzetem egy pillanatra. Szőke haját begyűrte sapkája alá, viszont pár tincs kiszabadult, keretezve kissé arcát. Sötétbarna, majdnem fekete szeme elkerekedve nézett rám, ajkai kissé szétnyíltak a meglepetéstől.

Elképedésemnek köszönhetően kibillentem egyensúlyomból és a padlóra huppantam, jól bevágva fenekemet. Ilyen szerencsém is csak nekem lehet, hogy a srác, aki pár napja kirabolt a színházban, most a munkatársammá válik.

- A nevem Min Yoongi, de ezt már tudod... - szólalt meg végül.

Arcán a meglepettség helyét átvette egy morcos kifejezés, amint rám pillantott. Tekintete a térdemen levő ragtapaszra tévedt és ott állapodott meg. Láttam rajta, ahogy összeáll benne a kép, hogy azt a sebet mikor szerezhettem. Gyorsan felpattantam a földről, majd a pult mögé siettem.

- Nehogy a közelembe merj jönni! És, ha megint a táskám körül mersz ólálkodni, esküszöm, hogy kicsinállak! Ha még egy lépéssel közelítesz, azt megbánod! - fenyegettem.

- Legutóbb is te közeledtél felém, ha elfelejtetted volna... - forgatta szemeit.

- Az akkor nem én voltam, nem tudom miért tettem! Soha többet nem kellett volna találkoznunk!

Egyre idegesebb és összezavarodottabb voltam. Én hülye, én hülye, megint szépen megkeserítettem a saját életem. Ekkor az ajtó feletti csengő megszólalt, Rose lépett be mosolyogva az üzletbe.

- Üdvözöllek Yoongi! Ne haragudj a ma reggeli kellemetlenségért, olyan feledékeny tudok néha lenni. - A srác mindezt egy bólintással nyugtázta. - Látom már találkoztál Aubreyval, mostantól együtt fogtok itt dolgozni, remélem jól kijöttök majd!

Jól kijönni? Pont vele? Na ne nevettessenek...