Az autóút alatt egy pillanatra se vagyok képes abbahagyni a sírást. Jin megpróbál vigasztalni, a kedvenc dalaimat dúdolgatja nekem, most mégsem vagyok képes jobb kedvre derülni. Végül mindketten csendbe burkolózunk, én meg igyekszem visszatartani feltörő szipogásomat. Ennek eredményeképpen egy apró csuklás tör fel a torkomból, mire meglepődötten nézek magam elé. Ige, Aubrey! Még csak ez hiányzott! A csuklás addig súlyosbodik, hogy Jin félre húzódik és kiszáll vizet venni nekem.

Egyedül maradva az autóban másra sem tudok gondolni, csak arra, hogy most mennyire magamra maradtam. Nem hibáztatom Yoongit, egy pillanatig sem őt terheli a felelősség emiatt az érzés miatt. Egyszerűen igazságtalannak érzem az élettől, hogy ezt teszi velünk. Ráadásul nem csak a mi párosunkkal, majdnem minden család túl kell essen ezen a megpróbáltatáson. Miért nem élhetünk egy olyan világban, ahol az emberek nem háborúznak és nincs szükség haderőre meg fegyverekre?

Mielőtt még világmegváltó gondolataim igazán kibontakozhatnának, Jin visszaérkezik és azonnal bevágódik az autóba. Aggódva nyújtja felém a vizet, és rá nézve veszem észre, hogy az ő szeme is vörös, valószínűleg ez idő alatt visszatartotta a könnyeit.

- Már értem milyen lehetett a szüleimnek - töri meg a csendet.

- Nehéz, az biztosan. De egészségesen visszatértél, ez volt a lényeg. Mi is túl leszünk ezen valahogy - erőltetek magamra egy mosolyt.

Ezen a világon mindannyian ugyanolyan törékenyek vagyunk és ugyanúgy szenvedünk az ilyen helyzetekben. Viszont most nekem erősnek kell maradnom, nem mutathatom, hogy mennyire nehéz. Én leszek majd az, aki mindenkit átsegít ezen az időszakon, megéri amiatt összeszedni magam, hogy a többieknek is könnyebb legyen. Teljes erőmmel igyekszem meghozni ezt az elhatározást, bár valami azt súgja, hogy igen nehéz lesz tartanom magam hozzá.

- Pihend ki magad, most az segít a legtöbbet. Ne feledd, hogy holnap már dolgoznod kell, szóval add ki minden fájdalmad - mondja Jin, amint leparkol a lakóépület elé.

- Igyekszem majd. Jin? Köszönöm, hogy vagy nekem. Egyébként hiányzik, hogy már nem vagyunk szomszédok - ölelem át.

- Ne aggódj emiatt, én is egy ideje gondolkozom már a költözésen.

Elmosolyodom ezen a mondatán, megkönnyebbülök, hogy végül mégsem hagytam magára. Lassan kibontakozom öleléséből és elindulok felfelé a lépcsőn. Az ajtóhoz közeledve egyre inkább gombóc kezd képződni a torkomban. Egyedül maradtam, most nincs, aki előtt erősnek mutassam magam. Végre megbújhatok egymagamban, hogy kiadhassak magamból mindent.

Utálom a lakást, utálom minden négyzetméterét. Minden apró tárgy, kis részlet Yoongit juttatja eszembe. Solar azonnal hozzám rohan, amint belépek az ajtón. Még én sem vagyok képes kordában tartani a cicát, miután megsimogattam, azonnal kiszakad karjaim közül és fel-alá kezd rohangálni. Minden szobát bejár, még a fürdőbe is betér, egy pillanatra sem áll le. Zavarodottnak tűnik, egyre panaszosabban nyávog, nekem meg a szívem szakad bele a látványba. Ő is érzi, hogy nem láthatja egy ideig a gazdáját, már neki is hiányzik, pedig még csak most engedtük el.

Nagyot sóhajtok, majd felemelem, hogy együtt fekhessünk le a kanapéra. Folyamatosan simogatom, azt akarom, hogy megnyugodjon kissé, nem hiányzik, hogy legyengüljön.

- Úgy tűnik ketten maradtunk - suttogom, miközben letörlök egy újabb kósza könnycseppet az arcomról.

Az első hónap borzalmasan lassan telik el, a fájdalmam pedig csak fokozatosan képes enyhülni. Alig alszom, nem vagyok képes rendszeresen étkezni sem, annyira zavartan érzem magam. A munkám miatt éjszakázom, emiatt a szemem alól sehogy sem akarnak eltűnni a fekete karikák. Június közepén Taehyung megelégeli szánalmas ábrázatom és rám szól:

- Aubrey, most azonnal húzd be ezt az eper shaket! Nem azért készítettem, hogy itt lógasd az orrod. Ideje lenne rendesen étkezned is, ha Yoongs netalán hazalátogat, szétrúgja mindannyiunk seggét, hogy miért nem figyeltünk rád. Ő sem szeretné azt, ha annyira magad alatt lennél.

- Igazad van. Köszönöm - próbálok meg mosolyogni.

- A hétvégén szeretnénk a srácokkal elmenni a vidámparkba, lenne kedved velünk tartani?

- Persze, ideje lenne kimozdulnom.

- Remek! Akkor még beszélünk erről - hümmögi, miközben visszaáll a pénztár mögé.

Másfél hónap óta először végre sikerül egy halovány mosolyt varázsolnom az arcomra, és úgy szolgálom ki a vevőket. Sungjae észre veszi, hogy végre eltűnt az aprócska esőfelhő a fejem fölül és végre hozzám mer szólni. Az utóbbi időben nem igazán beszéltünk, mióta az első egyedül töltött hetemen rárivalltam valami apróság miatt. Újra visszatért a kiállhatatlan nőszemély Aubrey.

- Úgy látom kezded visszanyerni a régi önmagad - mosolyog rám, miközben átnyújt egy köteg csomagolópapírt, hogy elpakolhassam.

- Igyekszem rendbe szedni magam, vannak emberek, akiknek szükségük van rám. És Yoongi sem azt szeretné, ha ennyire ramaty állapotban lennék.

- Szerintem senki nem akarja, hogy borzalmas állapotba kerülj. Jó, hogy megint mosolyogsz, hiányzott már - jegyzi meg, majd átvonul a kávézóba.

Az elkövetkezendő hónapok gyorsan elrepülnek egymás után, a születésnapommal együtt. Érdekes érzés, hogy betöltöm a huszonharmadik életévem, egy nappal sem érzem magam öregebbnek. Csak szűk baráti körben ünneplünk, a srácokkal és Ririnnel. Yoonginak még egy jó ideig nem lesz lehetősége kimenőt kapni, Jin szerint a kiképzés első fele nagyon kemény, és nem igazán engedik el őket. Azért reménykedünk Ririnnel, hogy a srácok hamarosan hazalátogathatnak. Hiányzik a lánynak Namjoon, ugyanúgy ahogy nekem Yoongs. Ráadásul már Hobit is szeretném látni, a fényes mosolyával. Ő volt a társaság pozitív alapja, nélküle hajlamosak vagyunk könnyen elkedvtelenedni.

Ririnnel egyre több időt kezdek tölteni, hiszen mindketten ugyanabban a cipőben járunk. A szőke lányt egyre inkább megkedvelem, sikerül benne megtalálnom az első itteni lánybarátom. Sokszor meglátogat, egyszerűen imádja Solart, úgyhogy a csajos délutánjaink száma is megemelkedik. Ezen idők alatt egymás támaszaivá válunk, hiszen mindkettőnknek szüksége van egy biztos pontra.

Az ősz túl hamar köszönt be Szöulba, már szeptemberben elkezd szemerkélni az eső. A nyár folyamán rengetegszer invitál át magához Audrey, elvégre új házba költöztek, amelynek még medencéje is van. Az esküvőjük pedig tavasszal lesz esedékes, amely meglep, mivel eléggé eltolták az eljegyzés dátumától. Végül egyik ajánlatával sem élek az unokatestvéremnek, nem akarom ilyen állapotban látni a tökéletes életét. Jisub természetesen már rég letöltötte a kötelező katonai szolgálatát, még azelőtt, hogy találkozott volna Audreyval. Már meg sem lepődöm azon, hogy ennek a lánynak ez is megadatott: nem kellett aggódva visszavárja a barátját, nem tudva, hogy mikor jön vissza.

Szeptember utolsó hetére már annyi félretett pénzem gyűl össze, hogy vásárolhatnék egy autót magamnak, viszont semmi kedvem nincs vezetni. Helyette kirúgunk Ririnnel a hámból: kivételesen elmegyünk plázázni és körbejárunk minden üzletet. A vásárolgatás soha nem volt a kedvenc elfoglaltságom, viszont ez a délután rengeteg nevetéssel és jókedvvel telik el. A próbafülkékből ki-be mászkálva egyikünknek se jutnak eszébe a problémák, úgy viselkedünk, mint minden korunkbeli lány.

Haza felé egy korábbi megállónál szállok le, szeretnénk beugorni Jinhez. Jövő héten költözik ki, így szeretnék segíteni neki összepakolni. Az ismerős utcán végigrobogva elkapnak az emlékek, arról, amikor tavaly ilyenkor Szöulba költöztem. Hirtelen elmosolyodom, hiszen alig pár lehetett az egy éves fordulója annak, hogy megismertem Yoongit. Még mindig eszméletlenül hiányzik, viszont már akármikor meglátogathat. Jin szerint az első fázisnak ilyenkor kellene vége lennie, szóval hamarosan kimenőt kapnak. Mosolyogva veszem be az utolsó kanyart a régen látott lakóépület felé, de hirtelen ledermedek. Az üvegajtó előtt három alak álldogál, egy fiatal- és egy idős férfi meg egy nő. A fiatal srácot megismerem széles vállairól, mire azonnal rohanni kezdek feléje. A hosszú, fekete hajú nő, ekkor elsipítja magát, mire még sietősebbre veszem lépteimet, hogy megmenthessem Jint.

- Mégis mit akartok tőle? - szegezem a kérdést szüleimnek, mire anyám azonnal abba hagyja a kiabálást.

- Aubrey! - derül fel édesapám arca, de én továbbra is rideg maradok.

- Jin, sajnálom. Akármiért is zaklatnak téged, a nevükben kérek elnézést. Nyugodtan menj vissza pakolni, azonnal megyek utánad, hogy segíthessek.

- Nincs semmi baj, Aubrey. Nyugodj meg - mosolyog rám . - Nos, én akkor most mennék is, örültem a találkozásnak!

Látszik rajta, hogy zavarban van a szüleim miatt. A düh szinte forr bennem anyám iránt, hiszen az előbb kiabált az egyik legjobb barátommal. Fogalma sem lehet arról, hogy Jin mégis mennyire jó ember, aki soha nem érdemli meg ezt a fajta bánásmódot.

- Mit kerestek itt? Audrey nem erre lakik - fonom keresztbe a karjaim mellkasom előtt.

- Hozzád jöttünk. Szeretnénk rendbe hozni a dolgokat - néz rám félve édesapám.

- Utoljára télen találkoztunk, ami majdnem egy éve volt. Azóta egyszer sem kerestetek komolyan, leszámítva a mentegetőző és fenyegető hívásokat. "Aubrey, ha nem vagy képes felvenni a telefont, esküszöm, hogy nem kerülsz bele a végrendeletembe" - utánozom anyám sipákoló hangját.

- Ideges voltam, bocsáss meg kérlek - szabadkozik az előttem álló nő.

- És az idegesség mentség mindenre? Arra is, hogy idegyertek és kiabáljatok Jinnel?

- Csak édesanyád kiabált... - próbálja apukám menteni magát, mire csak egy szúrós pillantást kap.

- Kétségbe voltam esve, hidd el. Idejövünk édesapáddal, hogy megbeszélhessük a dolgokat, erre te sehol sem vagy. Szerencsére összefutottunk a barátocskáddal, aki elmondta, hogy elköltöztél, hónapokkal ezelőtt. Ráadásul a barátodhoz. Még mindig azzal a szőkével vagy?

- Felnőtt vagyok már, azt teszek, amit akarok. És igen, még mindig "azzal a szőkével" vagyok, aki már nem szőke többé, de ez nem lényeges. Kérlek ne akarj abba is beleszólni, hogy kit szerethetek és kit nem.

- Aubrey, nézd... Mi csak jót szeretnénk neked... - szólal meg újra édesapám, mikor rájön, hogy nem kellene az egész beszélgetést a család két összeférhetetlen női tagjára hagynia.

- Akkor akarjatok jót, ha képesek vagytok elfogadni azt, hogyan akarom élni az életem. Nem vagyok Audrey, és nem is leszek soha! Yoongit meg igen is szeretem annyira, hogy együtt élhessek vele, ezt is meg kellene értenetek! Hagyjatok már egy kicsit élni a magam módján, nem lehetek örökké az üvegbura alatt - mondom, majd újra faképnél hagyom őket, hogy Jin utána mehessek pakolni.

A kezemben tartott szatyrok egymásnak ütődnek, amint felvágtatok a lépcsőn. Megint sikerült feleslegesen felhúznom magam, ráadásul ez alkalommal elismerem, hogy neveletlenül beszéltem. Viszont nem tehetek mást, ha kell lázadó tinédzser módjára viselkedem, csak ne kényszerítsenek újra egy olyan életformára, amiben boldogtalan vagyok.

- Úgy látom nem mentek épp fényesen a dolgok - sóhajtja Jin, miközben beenged a lakásba.

- Még mindig nem fogják fel a helyzetet. Nos, miben segíthetek?

A rendszerezett pakolgatás, dobozolás kissé lenyugtat, így szinte el is felejtem, hogy mi zajlott le pár órával ezelőtt. Jin egyre furcsább vicceit hallgatva visszaidézem magamnak a napot, amikor beköltöztem a szomszédságába és segített nekem kipakolni. Akkor kezdődött el a mi barátságunk, amely azóta sem sérült.

- Jin, szerinted miért nem hívott ezen a héten Yoongs? - szakad ki belőlem a kérdés.

- Biztos csak elfoglalt, ne aggódj emiatt. Hamarosan telefonálni fog. 

Nagyon nehezen tudom csak elérni Yoongit, hetente egyszer, ha sikerül felhívnia. A beosztásuk nagyon szoros, ráadásul nem használhatják a telefonjaikat a kiképzések ideje alatt. A bázis telefonjáról szokott felhívni, általában késő este, amikor már senki nincs irodában. Felajánlottam, hogy levelezgessünk, mivel lehet úgy egyszerűbb lenne mindkettőnknek, de szeretné hallani a hangom.

Végül a következő héten sikerül beszélnünk, pár percet ugyan csak, de annak sikerül feltöltenie az elkövetkezendő időkre. A szüleim úgy tűnik megint a "csendes" kezeléssel próbálnak rávenni arra, hogy változtassak a hozzáállásomon, továbbra sem kapok semmi hírt róluk.

Az október észrevétlenül repül el, kezdek hozzászokni az egyedülléthez, ám ez nem jelenti azt, hogy ne hiányozna pokolian Yoongs minden pillanatban. Még mindig semmit nem mond arról, hogy mikor tudna hazajönni, így egyre inkább aggódni kezdek. Rém híreket hallok állandóan az újságokból: a kiképzés alatt gyilkosságok, öngyilkosságok történnek, ráadásul az emberek nem mindig jönnek ki jól társaikkal, gyakori a zaklatás is. Szerencsére Yoongi megnyugtat ezzel kapcsolatban, amikor ténylegesen rákérdezek. Semmi problémája nincs, csak mindig fáradt, de Namjoon és Hobi ott vannak neki. Ez egy picit elűzi az aggodalmaim, de továbbra sem sikerül lenyugodnom.

Novemberben érkezik a hír, hogy Andrewnak végre sikerült házat vennie, és el is kezdhetnek költözködni. Jó lesz újra látni az unokatestvéremet, Minhat és Nataliet is. Szegény kislány viszont csalódott lesz, amikor el kell mondanom neki, hogy ezentúl egy darabig nem vihetem át a barátomat vacsorázni hozzájuk. Éppen ezért idén még inkább várom a karácsonyt, hiszen addigra már berendezik a házukat, és véglegesen Szöulban kezdhetnek élni.

December első hetének végére elkezdem érezni, hogy közeleg az ünnep. Érdekes módon a koreaiak körében nem kerítenek akkora feneket a karácsonynak, mint Európában, de az évek során ez az ünnep is egyre divatosabbá válik. A boltok kirakatai újra elkezdenek megtelni műfenyőkkel és dekorációkkal. A fényes neonreklámok közé bevegyülnek az apró égő sorok, barátságosabbá téve a környéket. Kilencedikén lenne az egy éves évfordulónk Yoongival, amelytől újra elfacsarodik a szívem. Igyekszem nem gondolni rá, hiszen tudom, hogy lehetetlen kimenőt kapnia pont arra. Érdekes, hogy a kapcsolatunk nagy részét külön töltöttük, mégis ugyanolyan szeretettel gondolok rá, mint amikor a mindennapjaim része volt.

Péntek délután korábban bezárjuk az ötletet, Rose vacsorára invitál meg bennünket. A kávézó alkalmazottjai is jelen vannak, közösen töltjük el az estét. Taehyung és Sungjae között foglalok helyet, ami megnyugtat, mert velük jövök ki a legjobban. Sungjaevel viharos hónapokon vagyunk túl, viszont jó munkatársakká nőttük ki magunkat. Az utóbbi hónapokban rengetegszer próbált felvidítani a nehéz napjaimon, ráadásul fedeztük egymást, ha a másiknak dolga akadt vagy éppen eltört valamit a vázakészletből.

Sungjae egy hat gyerekes családban nőtt fel, mindezt hátra hagyva költözött Szöulba. A szülei nem igazán figyeltek soha oda rá, de túltette magát ezen. Amikor először mesélt erről, kissé irigy voltam rá, hiszen az én problémám pont az volt, hogy túlságosan sok figyelmet fordítottak rám. Később, viszont ráeszméltem, hogy munkatársam pont azt utálja a legjobban, ha nem törődnek vele eléggé. Kezdtem megkedvelni, a kezdeti ellenszenvem félre téve. A családban ő volt a legnagyobb fiúgyermek az öt közül, ráadásul volt egy lánytestvére is. Mesélt az egyetlen húgáról is, aki utána jött a fővárosba, hogy egyetemre járhasson. A lány, testvéréhez hasonlóan, nehezen viselte, ha nem kapja meg a kellő figyelmet. Viszont ő teljesen máshogy mutatta ki ezt: folyamatosan bajba keveredett. Éppen ezért elnéző voltam Sungjaevel, tartottam a hátam, ha hamarabb el kellett mennie.

- Kérsz még egy kis sojut? - kínál Tae, felém nyújtva az üveget.

- Azt hiszem eleget ittam mára, mostanában két pohár után megállok. De azért köszönöm.

- Már nem vagy a régi. Emlékszem arra az időkre, amikor Suga, Namjoon és Hobi is velünk voltak... Főleg az az este ragad meg a fejemben, amikor először részegedtünk le közösen. Azok voltak csak az igazán szép napok...

- Hiányoznak azok az idők - hebegem. 

Mindketten szomorúan bámulunk magunk elé egy pillanatig, fáj felemlegetni a szép időket. Taehyung oldalba bök, mire nekiesek Sungjaenek, aki nevetve kap el. Nem hagyom magam, rávetem magam Taere, és csiklandozni kezdem. A fiú sikítva ficánkol a kezeim alatt, az egész helyiség minket bámul. Hyunjin és Hyebin csúnyán néznek rám, miközben egy újabb pohár sojut gurítanak le.

- Azt hiszem, hogy én most megyek. Ne haragudjatok, de otthon vár még rám egy éhes cica, akit meg kell etetnem. Nektek jó szórakozást! - állok fel az asztaltól és búcsúzom el munkatársaimtól.

A számlával nem kell bajlódnom, Rose fizet mindenért. Gyorsan leakasztom a fogasról a kabátom, és eligazítom magamon. Restellem, hogy nem érek haza hamarabb, Solar biztos éhes lehet már, hiába hagytam kint neki egy jó nagy adag eledelt.

Kilépek az étterem ajtaján, hajamba pedig belekap a hűvös téli szellő. Eligazítom magamon Yoongi egyik hátrahagyott sálát, mélyen beszívva illatát. Solarral egyre jobban hiányoljuk őt, éjjelente összebújva mindketten sírunk miatta. Miram asszony már párszor panaszkodott amiatt, hogy túl sokat nyivákol a cica, de nem tehetek semmit ellene. Végül a néni is megértette, hogy min megyünk keresztül, azóta is minden vasárnap vacsorapartnerünk.

- Aubrey, várj meg! Hazakísérlek! - rohan utánam Sungjae.

- Nem szükséges, nincs még olyan későn - mondom, miközben elhaladunk egy villanyoszlop alatt.

- De az utcák már elég sötétek, hiába van közvilágítás meg minden más. Ráadásul elég messze laksz innen, nem akarom, hogy bajod essen.

- Rendben - sóhajtok egy mélyet, majd újra elindulok, immár Sungjae társaságában.

Még mindig rengetegen sétálgatnak odakint. Fiatalok indulnak bulizni, az idősebbek pedig hazafelé igyekeznek. Valaki pihenésre vágyik, más számára meg csak most kezdődik a szórakozással teli éjszaka.

Egy darabig felszínesen társalgok munkatársammal, szóvá téve például az időjárást. Az előrejelzések szerint idén hamarabb köszönt be a tél, a lehűlés már november végén megkezdődött, és egyre csak súlyosbodott. Az orrom hegyét valami nedves érinti, mire felpillantok az égboltra. A csillagok szokás szerint nem látszanak a nagyváros fényei miatt, ám így is elképesztő látvány tárul elém: apró, fehér hópelyhek hullnak alá.

- Úristen! Havazik! - kiáltok fel, akár csak egy boldog kislány.

- Ez az év első hava. Azt mondják, hogy amit ilyenkor kíván az ember az beteljesül... - néz rám.

 A szavaiba beleremeg a gyomrom, izgatott leszek. Tudom, hogy valószínűleg csak babona, de teljes lényemmel azt kívánom, hogy láthassam végre Yoongit. Magamban megfogadom, hogy ha kell, akármit megteszek ezért cserébe, csak válhasson valóra.

Amint végeztem, újra az előttem elterülő utcákat kezdem kémlelni, és folytatjuk az utunkat hazáig. Sungjae mosolyogva lépeget mellettem, miközben halkan fütyörészik. Egy játéküzlet kirakata mellett haladunk el, amely babákkal és különböző plüss macikkal van tele.

- Erről eszembe jut, amikor tavaly karácsonyra egy plüss nyulat vettem a húgomnak - kezd bele.

- És? Mi történt vele? - kíváncsiskodom, miközben bevesszük az utolsó kanyart az utcához, ahol lakom.

- Hát, teljesen kifakadt, hogy ő már felnőtt és neki nőies ajándékot kell vennem. Szerinte a plüss állatok csak a kislányoknak valóak. De azért legutóbb rajta kaptam, hogy vele alszik.

- Akkor úgy tűnik mégsem annyira felnőttes - nevetek fel.

A tömbház előtti lámpa fénye halvány pislákol, egy görnyedt alakot kirajzolva a bejárati ajtó előtt. Sungjae továbbra sem búcsúzik el, egyenesen mellettem sétál, amikor elég közel élünk. Az ajtónál álldogáló srác rám emeli a szemét, mire nekem a szívem is elfelejt megdobbanni.

- Yoongs! - sikítok fel, miközben öntudatlanul is futni kezdek felé.

Egy óriási mosoly terül az arcán, amit akkor sem lehet levakarni, amint neki ütközöm. Azonnal átkarolom, fejemet nyaka hajlatába fúrom és mélyen beszívom illatát. Bal kezével lassan, körkörösen elkezdi súrolni a hátam, hogy lenyugtasson. A szemeimből önkénytelenül is könnyek törnek fel, ám ezek most az öröm miatt vannak.

- Hát, akkor én nem is zavarok tovább... Jó éjszakát! - szólal meg Sungjae.

- Neked is! - kiáltom utána, miközben továbbra sem akarom elengedni a barátomat.

- Ha nem ezt a reakciót váltottam volna ki belőled, akkor komolyan elbeszélgettem volna a sráccal, hogy hogyan kísérgesse haza mások barátnőjét - nevet fel Yoongi.

Most először hallom meg hangját, amely, mintha mélyebbnek tűnne. Elhúzódom, hogy szemügyre vehessem, hiszen erre vártam már hónapok óta. Sapkát visel, viszont alóla csapzottan lóg ki fekete haja. A szemei ugyanolyan fényesen csillognak, viszont sötét karikák húzódnak alattuk. Az arca megviselt, enyhén borostás, látszik rajta, hogy fáradt. Még a vastag kabát alatt is látszik, hogy sokkal izmosabb lett, keményen megdolgoztathatták. Egy pillanatig fel sem tűnik, közelebb kell lépnem, hogy láthassam a bekötözött jobb kezét.

- Mégis mi történt vele? - kérdezem aggódva.

- Ne aggódj, csak megrántottam, nem vészes. De mi lenne, ha bemennék? Fél órát vártam rád, majdnem idefagytam.

Kinyitja előttem az ajtót, én reflexszerűen pukedlizek egyet. A saját furcsaságomon felnevetve indulunk el a lépcsőn.

- Szerencsére az nem változott, hogy mennyire imádni való tudsz lenni - suttogja, miközben szorosan mellettem lépeget.

Egy pillanatra sem szeretnék elszakadni tőle, ki akarom élvezni az együtt töltött időt. Végre hazaérünk. Haza. A lakás újra otthonná válik számomra, ahogyan belépve levetem a kabátom. Solar továbbra is izgatottan lebzsel körülöttünk, nem tud elszakadni gazdájától.

- Ejnye, már megettelek ma, mit akarsz még? - kérdezgeti, miközben elkezdi a cica hasát súrolni.

- Csak hiányoztál neki, ahogy nekem is - mondom, miközben odateszem a tea vizet. - Szeretnél vacsorára valamit?

- Ti is hiányoztatok. És most igazán jól esne egy kis zabkása - villantja meg legfényesebb mosolyát.

Hihetetlenül boldognak érzem magam, mintha a világ hirtelen újra kinyílt volna körülöttem. Jó újra látni Yoongit, bár aggódom érte. Remélem, hogy semmilyen komoly sérülést nem szenvedett, nem bírnám ki, ha azt látnám, hogy rosszul érzi magát.

- A többiek nem kaptak kimenőt? - kérdezem, miközben kiteszem egy tálkába a vacsoráját.

- De igen, most éppen a családjaikkal vannak. Én a csuklóm miatt hamarabb hazamehettem, éppen a szüleimtől jövök. Alig bírtam ki azt a pár napot tudva azt is, hogy veled is lehetnék - suttogja.

A szemem újra megtelik könnyel, ahogy ránézek. Ma igazán érzelgős hangulatba kerültünk, nem tagadhatja egyikünk se. Nem bírom elszakítani tőle a pillantásom, annyi ideig távol voltunk és most végre újra láthatom.

- Levennéd ezt a hülye sapkát? - kérdezem, miközben elmosom a tányért.

- Nem szeretném, és hidd el, te sem akarod.

- Teljesen meg fog izzadni így a fejed, és majd ha ki kell menned, akkor agyhártyagyulladást kapsz. Min Yoongi, ne merészelj nekem az egészségeddel játszadozni! Már miért ne vehetnéd le azt a sapkát?

- Mert borzalmasan elrontották a hajam? - kérdez vissza.

Egy mélyről jövő, önfeledt nevetés tör ki belőlem, megrázva az egész lakást. Egy pillanatra elkerekedett szemekkel hallgatom a visszhangját, biztosra véve, hogy hamarosan valamelyik szomszéd a papucsával az ajtón kopogtatva fog megérkezni. A romantikus újraegyesülésünk estéjéről más sem hiányzik, mint az alattunk lakó MinHyuk úr, aki majd szépen hozzánk vágja a sétabotját.

Lehuppanok a kanapéra, egyenesen Yoongival szemben, majd egy gyors mozdulattal lekapom a fejéről a sapkát. Tiltakozva utána kap, de én áthajítom a nappali másik felébe, hogy még véletlenül se akarjon utána menni. Végre abba hagyja a ficánkolást, hogy jobban szemügyre vehessem. A haja elől túl hosszú, a szemébe lóg kissé, oldalt viszont valaki tényleg borzalmasan rövidre vágta.

- Azt hiszem a katonai fodrásznak kellene egy szemüveget biztosítani - mondom, miközben összeborzolom.

- Mondtam neki, hogy újra vágja le rövidre, mert nem látok lassan semmit tőle, de még nem jutott ideje rám - sóhajt nagyot.

Gyorsan közelebb férkőzöm hozzá, és egy apró csókot lehelek az orra hegyére. Felnevet, mire átölel ép kezével, és együtt dőlünk hátra a kanapén. Félek, hogy nem-e nyomom agyon, miközben rajta fekszem, de úgy tűnik, hogy meg se kottyan neki a súlyom. Ujjaimat végigvezetem kulcscsontja vonalán, mivel pont az a rész kilóg ingéből. Ülő helyzetbe tornázza magát, és egy gyors csókot nyom ajkaimra. Kuncogni kezdek, mire újra közelebb hajol, hogy újra ajkait enyémekhez érinthesse. Meglep ez a hirtelen aranyos gesztus, viszont cseppet sincs ellenemre.

- Meddig maradhatsz? - szakad ki belőlem ez a kérdés hirtelen.

- Mivel a csuklómnak gyógyulnia kell, és addig nem veszik hasznom, még karácsonykor is itt leszek. December huszonkilenc körül kell vissza mennem.

- De az olyan kevés idő... - szomorodom el újra. - Azt ki kell használnunk, tényleg.

- Ki is fogjuk - vigyorodik el, majd bal kezével megtámasztva magát, pozíciót változtat, így elnyújtózik felettem.

Lassan hajol közelebb, az orrát hozzá érinti enyémhez, miközben megmarkolja csípőmet. Végül egy fáradt mosolyt elengedve, lehunyja szemeit, és ajkai végre találkoznak enyémekkel. Először óvatosan csókol, amit azonnal viszonozni kezdek. Fokozatosan mindketten elmerülünk a csókban, kezem pedig észrevétlenül felvándorol a vállára, onnan pedig felemelem, hogy hajába túrhassak. Egy halk mordulás hagyja el ajkait, és kezét felvezeti derekamra, onnan fogva húz egy kicsit közelebb magához. Hirtelen elfelejtek levegőt venni, amitől mosolyra húzza ajkait. Egy másodpercre szakad csak el tőlem, hogy mindketten újból levegőhöz jussunk, majd visszatér, óvatosan és hívogatóan beleharapva alsó ajkamba. Ezt azonnal egy lágy csókkal folytatja, miközben homlokát enyémnek támasztja. Végül elszakad ajkamtól és apró csókokat lehel arcomra, egészen le az állam vonaláig.

- Huha - motyogom, miközben segít felkelni a kanapéról.

- Ha szeretnéd egészen karácsonyig ezt csinálhatjuk - nevet fel, mire én is elmosolyodom.

- Előbb nyomás tusolni, mert már rendesen érzem az izzadtságod szagát - heccelem.

- Ez egy igazi férfi illata! - mondja, majd bizonyíték képen behajlítja bal karját, hogy megmutathassa dudorodó bicepszét.

Játékosan rácsapok a combjára, hiszen annyira hiányzott, hogy itt legyen és megérinthessem. Bárcsak soha ne kellene vissza mennie.

Sziasztok! Ez a rész elééééég hosszúra sikeredett, remélem nem bánjátok. Ez az utolsó előtti rész sajnos, a lezáró fejezet két napon belül felkerül, igyekszem azzal is. Visszajelzéseket továbbra is szívesen fogadok! ♥