lehunyt pillákkal, az utolsókat lehelve zuhanok a paplanok sokaságába; melyek mint erős, hívogató karok várnak, s fogadnak magukba.

mikor hátam érintkezik a puha anyaggal, valami földöntúli érzés jár át; egyszerre vagyok minden és semmi - lebegek.

agytekervényeim szakadatlan dolgoznának, ha nem adnék parancsot arra, hogy leálljanak; ha nem adnék parancsot arra, hogy hagyják, hadd tisztítson meg a jótékony némaság - mely kegyetlenül ural.

nem érzek semmit magam körül; egyedül vagyok a sötétben, mely régen elrettentett és megrémített - de most úgy fogadom, mintha el se ment volna; társként, akik túlélték a múltat.

nem tudom, mit kezdhetnék magammal; így hagyom, hogy sodorjon az ár, mely idehozott - nem realizálva, elmémben mégis milyen károkat okozott.