reményvesztetten, zaklatottan sétáltam végig a hűvös, habokban úszó part mentén, miközben folyamatosan azon gondolkoztam, mit rontottam el; hogy hihettem azt, hogy velünk mindig, minden rendben lesz.

egyedül a Hold volt az mely utat mutatott, merre kéne mennem, mit kéne tennem; aprókat csillogva világított, beragyogva a fakó éjjelt.

gyengén pislákoltak fejem felett a lámpák, narancsos fényükkel táncolva próbáltak terelgetni; kivezetni a hirtelen keletkezett, sötét felhők alól.

én mégis makacsul, szemeimet törölgetve tagadtam meg a segítséget, indultam el magamtól, nem realizálva, milyen messze van a cél - ami talán soha nem is volt ott; már én sem tudom.

egy maró folyadékot tartalmazó palackot fogtam kezeim között, mámoros pillantásokat vetettem az üvegre, s sírva raktam le azt, ahogy az egyik rozoga, kopott kőre magamba roskadva zuhantam le úgy, ahogy néhany másodperce az alkohol tette; apró darabokra törve.

kezeimbe temetve arcomat zokogtam tovább, miközben érzelmeim kusza hálóját akartam kigobozni - reszkető kezekkel, homályos tekintettel; egymagamban.

tudom, nevetségesen festettem, ahogy a csillogó hullámok mögöttem felcsaptak - én pedig csak tépelődve próbáltam elapasztani sós cseppjeimet.

de én még ezt sem bántam - csak imádkoztam magamban, bárcsak megoldódna minden; bárcsak olyanok lennénk mindketten, mint régen.

ahogy az elterülő kékséget figyeltem, észrevettem egy bóját, mely minden védelem nélkül sodródott ki társai mellől; minden védelem nélkül nyelte el a hatalmas víztömeg.

keserű mosolyra húztam ajkaim, ahogy kanyargós útját követtem végig remegő ujjaimmal.

hisz ilyenek voltunk mi is; szépen, lassan hagytuk el egymást, nem figyelve arra, mégis mennyire el tud sodorni minket a magány.